Fejér Megyei Hírlap – 1980. május 1.
Miskolczi Miklós
Mennyit költ a nem létező átlag
(Részlet a szerző hamarosan megjelenő “Város lesz csak azért is” című könyvéből)
Huszonhat éves lakatos szakmunkás. Feesége nyomdai berakónő, 16 hónapos kislányával az asszony gyermekgondozási segélyen, otthon van.
– Mennyit költenek élelemre?
– Nem jegyezzük föl. Amennyi jut. Egy húsvéti, vagy karácsonyi hónap teljesen más, mint például egy október.
– Ruházkodásra?
– Öt évig az NDK-ban dolgoztam, ami kellett, azt onnan hoztuk. A gyereknek havonta kell legalább háromszáz forint, kis réklire, ingre, azt ugye meg kell venni.
A rokonszenves fiatalember közben megjegyzi, hogy egyikük sem dohányzik, mert az havi legkevesebb hatszáz forint lenne.
Havonta legfeljebb egy-két üveg bor kerül az asztalra – otthon. Vendéglőbe, szórakozóhelyre (“a kicsi miatt sem lehet”) soha sem járnak.
Kulturális kiadásaik: 50 forint tv, 10 forint rádióelőfizetés, 100 forint újságra, 100 könyvre.
Dunaújváros /1973
fotó: Fortepan/Lencse Zoltán
Kétszobás, szövetkezeti lakásuk van. Ezzel kapcsolatos kiadásaik: törlesztésre, felújításra, vízre, gázra, villanyra havi 1300 forint.
Az após szociális otthoni elhelyezéséért havi száz forintot fizetnek.
– Az is ezerkétszáz forint évente! – csap homlokára fiatalember a beszélgetés végén.
Az Országos Takarékpénztárral nincs kölcsönös kapcsolatuk. Csak kölcsönkapcsolatuk van. Most fizettek ki egy bútorrészletet, összesen 16 000 forintot.
Betétjük nincs. Otthon van kétezerötszáz forint vastartalék, amihez nem szabad nyúlni, mert “akármi lehet”.
– Mi lehet?
– Haláleset, baleset.
A kiskereskedelmi fogyasztáson kívül, tehát 1660 forint havonta visszatérő kiadásuk van.
– Mennyit keresnek ketten?
– Jelenleg 3600 forintot, mivel a feleségem 800 forintért otthon van. Ha ő is dolgozik, 5100 forint jön be havonta, de akkor le kell vonni a háromszáz forint bölcsődei díjat.
– Különböző tagdíjként is kétszáz forintot fizetünk havonta – mondja kis szünet után.
A mai helyzetben tehát 1940 forint marad minden egyébre: élelemre, ruházkodásra, vegyesipar cikkre, vagyis kiskereskedelmi fogyasztásra. Ha a feleség majd munkába áll, akkor 2940 forint, hármójuknak.
Az országos statisztika felhatalmaz arra, hogy kiszámoljam: vajon ez a kereskedelmi fogyasztás hány százaléka a pénzjövedelemnek. Nos, 57 százaléka, csupán, szemben az országos adatokból kitűnő 78-al.
Nézzünk egy másik családot.
Az asszony kvalifikált adminisztrátor, a férj csoportvezető munkás, mindketten innen a harmincon. Hároméves kislányuk, kétszobás lakásuk és egy 2000 forint nyugdíjjal rendelkező édesanyjuk. Ilyen összetételben a család havi pénzjövedelme 7500 forint.
A lakásrezsi, minthogy szövetkezeti lakásról van szó, havonként 1350 forint. Egyéb szolgáltatásokra mindössze 90 forintot költenek. Ezen belül a család havi fodrász számlája mindössze 30 forint!, a patyolatszámla hatvan. A bölcsődei díj kétszázhetven.
– Színházba csak nagyon ritkán megyünk, de azért írjon be ötven forintot arra is – mondja a fiatalasszony és kicsit belepirul. A tv- és a rádióelőfizetés hatvan forint, sajtóra, könyvre havi kétszázat számolhatunk.
Az OTP tőlük havonta rendszeresen 800 forint megtakarítást lát. Bútorra gyűjtik, tehát fél év múlva, vagy akkor, ha olyan garnitúrát látnak, ami megtetszik, ez az összeg visszatér a kiskereskedelmi forgalomba.
Neonreklámok /1974
fotó: Fortepan/Vízkelety László
– Mi négyen, havi kétezer forintot adunk kosztra. Se többet, se kevesebbet.
– Hogyhogy ilyen pontosan tudja az összegeket?
– Mit mondjak? Mindennap számolgatjuk! A fix kiadások összege 2020 forint.
Csakhogy ezúttal ezt az összeget 7500-ból kell levonni. A maradék 5480 forint. Három felnőtt és egy hároméves kisfiú számára, minden kiskereskedelmi kiadásra. Az összes pénzjövedelem 76 százaléka. Vagyis az országos átlaggal majdnem azonos.
Harmincon túli házaspár feleség-tagja a következő beszélgetőpartner. Másfél szobás szövetkezeti lakásban laknak, autójuk és iskolás kisfiúk van. Mindketten műszaki középkáderek. Jövedelmük havi 6840 forint.
– A lakásrezsi havonként 900 – mondja az asszony és szórakozottan beüti egy számológépbe. – A kultúrát nálunk a tv-rádió (60 forint), az újság (60) és a könyvek (200) jelentik.
– Színház?
– Mozi sem.
– Szolgáltatások?
– Patyolat, néha egy cipőjavítás – és már be is üti az összeget, havi 100 forint.
Fodrászra ők sem költenek jelentősebb összeget. A kocsi adója, biztosítása viszont havi háromszáz. Náluk már meg merem kockáztatni a kérdést, hogy tudniillik utazásra, külföldi kirándulásra költenek-e.
– Még nem mertünk rá gondolni. A fix kiadások végösszege, az eddigiekhez képest bölcsődei díj nélkül, de kocsi rezsivel bővítve 1620 forint.
A kiskereskedelmi fogyasztásra fordítható összeg tehát 5220 forint, vagyis a pénzjövedelem 76 százaléka.
Folytatnám, de unnák!
Az alacsonyjövedelmű fiatal házasok főként lakáskiadásaik miatt, bármennyire is leszorítják a kultúrára és szolgáltatásokra szánt öszszeget, nem tudják elérni a kiskereskedelmi fogyasztás országos hányadát. A valamivel jobban keresők – ahol történetesen két aktív és egy passzív kereső tart el egy nemkeresőt, kiskereskedelmi fogyasztása – az egyéb kiadások azonos szintje ellenére eléri az országos arányt. És ahol két jólkereső családtag viszonylag olcsó lakásban élve tart el egy harmadikat, ott az egy főre jutó fogyasztás évi aránya meghaladja az országost.
A sorrendben harmadik család egy főre jutó pénzjövedelme 13 százalékkal volt magasabb az országos átlagnál. Jogos a kérdés, hogy ennek következtében, vajon hogyan változik a család fogyasztási színvonala. Nos, a többletjövedelem jó háromnegyed részével (10 százalék) a kiskereskedelmi fogyasztást növelték. (Más kérdés, hogy e fogyasztás struktúrája nyilván megváltozott, ha másért nem, hát a gépkocsi miatt is.) A többletnek csak egynegyed részét (3 százalék) áldozták fel a szolgáltatások és a kultúra oltárán. Gondoljuk csak meg: fodrász nincs, színház nincs, mozi nincs, külföldi kirándulás nincs. Csak valamivel több könyv van. És ha ez igaz, akkor azért ez már valami.
Kohász Étterem terasza /1974
fotó: Fortepan/Bauer Sándor
Ha az interjúkat a város szociális előnyeit korábban és jobban élvező középkorúakkal, vagy ezt a szociális előnyt már akkumuláló idősebb, munkások körében folytatnám, jócskán szépíthetnék azokon a számokon, amelyek a két gyermeket eltartó fiatal házasok fogyasztási színvonalát kutatva várnának bennünket.
A fogyasztás mértéke és minősége – amint erről a lakásról szóló fejezetben is szó volt – valójában a generációk között különbözteti meg magát. Ezen belül csak kisebb jelentősége van az osztály-réteg-társadalmi csoport hovatartozásnak, a kvalifikáltságnak. Mintha nemcsak a jövedelmek, hanem az ezt kiegészítő szociális juttatások is az életkor függvényei lennének. Sokkalta érzékelhetőbben, mint másutt. A mértéket nem érdemes tovább elemezni, végtére is mindenki annyiból él, amennyit keres. Ha valamikor írtam, én is csak a bevételeimet jegyeztem, a kiadást soha. Pedig a kiadások struktúrája, a fogyasztás szerkezete legalább olyan sokat mondó, mint a végöszszege.
Végül is benne mutatkozik meg az élni tudás tudománya, s ami most közelebbről érdekes: a környezet értékteremtő hatása. A fogyasztás ugyanis gyakran hagyja magát befolyásoltatni a szokások és a helyi értékek által, amely vagy takarékosságra késztet, vagy éppen költekezésre sarkallja azokat is, akiknek egyikre szüksége, másikra pedig lehetősége nem volna. Ebben hasonlít egymásra a hatforintos hóvirágot drágálló főorvosné, meg a 400 forintos Givenchy kölnit vásárló gépírólány. Abban tudniillik, hogy mindketten asszimilálódni akarnak valamilyen képzelt, mindkettőjük szerint a másik által képviselt átlaghoz. Átlaghoz, ami természetesen nincs, legalábbis olyan értelemben, hogy délutánonként végig sétálna a Vasmű úton.
Az OTP helyi fiókja 54 ezer dunaújvárosi 20 ezer takarékbetétkönyvében 352 829 000 forintot őriz. Fejenként 6553 forintot. Az országos átlag 8100 forint volt ez időben. Az bizonyos, hogy az országos átlagnál kevesebbet nem (inkább többet) keresnek a dunaújvárosiak. Az OTP számai tehát azt sugallják, hogy többet költenek, vagyis inkább fogyasztásra orientáltak. Mielőtt a módját közelítenénk meg, vessünk egy pillantást a fogyasztás idejére. Nevezetesen, hogy milyen a fogyasztás ritmusa.
– Na, lányok, ma felkötjük a fehérneműt – mondja az ABC-áruház vezetője és egy rántással feltoljaa redőnyt.
Fizetésnap van. Hét órakor már érezni lehet a boltok forgalmán, hogy történt valami. A Barátság úti élelmiszer-áruház rendes, hétköznapi forgalma 125-130 ezer forint. Fizetésnapon 50 százalékkal több, 190-200 ezer forint.
– Ez már istenes – meséli az üzletvezető. – Régebben fizetésnapokon megduplázódott a forgalmunk. Most mintha kezdene észre térni a nép.
Harminc körüli asszony teli kosárral.
– Csak azt vettem, ami kell…
Negyvenhét forintos sárga műanyag játékautó.
– Na, talán ez az egy…
– Megvette volna tegnapelőtt is?
– Tegnapelőtt? Nem is gondoltam rá. Ma kaptunk fizetést. A kiskereskedelmi vállalat 2,7 millió forintos hétköznapi forgalma fizetésnapon 40 százalékkal emelkedik és nem ritkán eléri a 3,8-4 millió forintot.
Barátság városrész a sportteleppel /1980
fotó: Fortepan/MHSZ
Szociológus ismerősöm szerint a költekezés, sőt az erőn felüli költekezés korunk tipikus magatartásformája. Nem történik más, mint az, hogy az 1600 forint keresetű adminisztrátorlány éppen azt akarja fogyasztani, amit a hétezer forint fizetésű főmérnök felesége. És a lány, 1600 forintjából csak fizetésnapon meri ezt megtenni. Akkor is csak úgy, ha nem gondol a holnapra. És nem akar rá gondolni.
Hajlamos vagyok elhinni ezt az érvelést. El is hinném, ha nem tudnám, hogy a Dózsa György úti fodrászüzletben is 40 százalékkal emelkedik a forgalom fizetésnapokon. Ha nem hallanám mély megdöbbenéssel, hogy a Vasmű úti gyógyszertár forgalmában is érződik a fizetésnap.
Lumpenproletár beütéstől tartanék mindezek láttán, hiszen a fizetésnap és a költekezés ilyen nyilvánvaló összefüggése végül is a lakosság bizonyos rétegeinek mérsékelt tudatszintjére is vall. Mégsem egyszerűen a mának élésről van szó. Inkább arról, hogy sokak, nagyon sokak szemében a megszerzett, az időben, vagy az idő előtt megszerzett dolgok az életben elért sikerek mutatói. Sőt, bizonyos vágyott társadalmi csoporthoz való tartozás jelei. Hogy a költekezésnek sajátosan alakult szokásai vannak Dunaújvárosban az leginkább a lépésfelvételre törekvők, az új életmódra vágyók, az aszszimilálódni kívánók nagy számával magyarázható. Egyes társadalmi csoportokban a fogyasztási orientáció egyelőre még az élet tartalmasabb perspektíváinak hiányára vezethető vissza. A látszatokra törekvés leginkább a ruházkodásban tükröződik. Dunaújvárosban elég vastag az a réteg, amely úgymond ruházkodásban akarja és tudja felvenni a versenyt egy képzelt “ellenféllel”. Különösen a gyerekek túlöltözöttek. Divatosak a nők is, a férfiak már kevésbé. Más kérdés az ízlés, amelyről csak annyit, hogy mint ismeretes a legnehezebben befolyásolható és fejlődő esztétikai kategória.
A tárgyakhoz való viszony, természetesen kialakult és nap mint befolyásolt értékrendszer következménye. Hogy ki, mit és mikor tart fontosnak megszerezni, és milyen lemondások árán akarja és tudja megszerezni azt, hogy ki mit tart “elengedhetetlenül szükségesnek” – ez többet mond el az emberről, mint a birtoklás puszta ténye. Arról árulkodik, hogy hol tartunk és hol szeretnénk tartani, továbbá, hogy szerintünk hol tartanak a követésre kiemelt mások, hogy mit cserélünk fel és miért. Mit, mikor, miért és mennyiért?
Otthon Étterem az Építők útján /1979
fotó: Fortepan/Bauer Sándor
A fogyasztási struktúra elsődleges és legszámottevőbb tényezője az étkezés.
– Mert mit akar a nép? Enni meg inni, nem bánkódni – mondta egy kedélyes népfront-aktíva.
Dunaújvárosban az öszszes kiskereskedelmi fogyasztás 51,5 százalékát költik iparcikkre. A városok összesített adata 55,9 százalék. Az élelmiszerek oldaláról közelítve ez annyit jelent, hogy Dunaújvárosban a kiskereskedelmi forgalomba vitt pénz 48,5 százalékát más városokban csak 44,1 százalékát költik élelmiszerekre, italokra és vendéglátásra az emberek. Több mint 4 százalékkal többet eszünk-iszunk, mint más városok.
Magyarázgatom, miért van így.
Többet ehetünk, hiszen sok a nehéz fizikai munkát kívánó melegüzem, ahol a munkásoknak pótolni kell az energiát. Igaz viszont, hogy kevesebbet is költünk élelemre, mert az országos átlagnál jóval többen veszik igénybe a kedvezményes üzemi étkeztetést. Ezzel szemben az országos átlagnál jóval többet költünk alkoholra. Ugyanakkor egyre növekszik a kiskert-tulajdonosok száma, akik maguk termelik meg az elfogyasztott zöldség és gyümölcs nagyobbik hányadát. Az ám, de nincsenek városszéli házak, ahol meghízna egy-két disznó. Viszont sok a csecsemő és a kisgyerek, akik kevesebb élelmiszert fogyasztanak. Csakhogy a tizen- és huszonévesek aránya meg éppen fordítva a nagy élelmiszerfogyasztás felé lendíti a várost. A fogyasztási szerkezet jellemzőnek mondható élelmiszer irányultsága abból is levezethető, hogy a dunaújvárosi boltokban mérsékelten van jelen az agglomerációból érkező vásárló, akikről tudni kell, hogy elsősorban iparcikkért jön a városba. Vásárlásaival tehát mindenütt másutt az iparcikkek javára hangolja a fogyasztás szerkezetét.
Enni természetesen mindenki eszik. Csakhogy az evés már nem jelenti mindenkinek ugyanazt. A jólakottság öröme, a hétköznapi természetes táplálkozás és a választékos fogyasztás között nemcsak fogalmi, de történelmi, sőt társadalmi különbségek is vannak.
Sörbár (108) az Építők útján /1979
fotó: Fortepan/Bauer Sándor
Szeretünk enni. Szociológusok szerint ez nemcsak nemzeti sajátosság. Történelmi hagyomány is, hogy mindig jókat és sokat ettünk. Igaz volna? Mert éhező milliókról is tud a magyar történelem, és a hajdani éhes milliók fiai, unokái, leszármazottai most itt esznek velünk. Jó lenne tudni (és nemcsak sejteni) hogy az elődök éhsége, hogyan hat a mai utódok élelmiszerfogyasztására. Mit és mennyit evett annak az asszonynak a nagyapja, aki könnyedén két kiló virslit kér előttem a hűtővitrinnél? Az ősök éhségét akarja-e bepótolni, vagy egyszerűen csak vendégeket vár? Otthon én soha sem hallottam, hogy a mi elődeink, a dédapám, a nagyapám, vagy akár az apám, egyszer is üres hassal feküdt volna le. Mégis, nálunk az evés volt mindig a jólét legfőbb jele. Másra, többre igazán soha sem futotta. Sem ruházati cikket, sem más iparcikket, bútort, technikai felszerelést, egyéb szolgáltatást nem fogyasztottunk olyan szinten, milyen színvonalon ettünk. Nem tudom megítélni, azért volt-e így, mert megettük a jólétünket, vagy azért-e, mert ebből a jólétből az evésen kívül másra nem futotta. A szomszédoktól is sült hús illata száll a lépcsőházba. És illik örülni. Örömmel nyugtázni, mondogatni, hogy: jól élünk, hiszen jólaktunk, bőven van mit ennünk. Apám mondogatta volt: “fiam, a büdös életben nem éltünk”.
Hóvirág cukrászda a Munkácsy Mihály utcában /1979
fotó: Fortepan/Bauer Sándor
Perec: Dolgok című könyvének két főszereplője jut eszembe. Ők is szerettek minden szépet és jót. S ha megszerezték, örültek neki. Vagyis szegények voltak – írja Perec – mert örülni tudtak annak, amit megkívántak és megvehettek. Nem volt még számukra természetes. Az a gyanúm, hogy nálunk sem természetes még, hogy van mit és miből enni.
További részletek a könyvből:
Avagy így kellett volna ígérni?
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
