FALUDY GYÖRGY
Pokolbeli víg napjaim
– részlet –
Egy nap híján ismét két hét múlt el, anélkül, hogy valakit letartóztattak a Népszavától, vagy hogy Horváth Zoltán szerkesztőségi szobámban meglátogatott volna. Oly nyugtalanság fogott el, hogy bementem hozzá. Előérzete mindeddig pompás volt, mondja hát, ki lesz a következő áldozat, még ezen az éjszakán? Ismeretségünk óta ez volt az első alkalom, hogy Horváth elutasító pökhendiséggel viselkedett. Orákulum módjára magyarázta, hogy a letartóztatások befejeződtek; ne képzeljem, hogy ez örökké tart. Hagyjam hát abba az aggodalmaskodást, és törődjek a magam dolgával. A következő reggelen Zsuzskával együtt Balatonfüredre utaztam nyaralni, míg Horváth Csehszlovákiába indult szabadságra. Másnap reggel, megint pontosan két héttel Vándor Györgyi letartóztatása után, kézbe vettük a Népszava aznapi számát. Zsuzska látta meg, hogy a lap utolsó oldalán, az ötödik hasábon, lent, ahol addig az állt: “Népszava, politikai napilap, szerkeszti Horváth Zoltán” az utóbbi két szó helyett annyi állt, hogy: “szerkeszti a szerkesztő bizottság”. Ebből tudtuk meg, hogy Horváth a külügyminiszterség helyett mit kapott Rákositól.
*
Így hát a 116-os kilométerkőtől 1949 szeptemberében, a Rajk-tárgyalás napján, egyenest Budapestre hajtattam. Máskor, ha ezen a vidéken jártam, mindig úgy intéztem a dolgomat, hogy a dunapentelei vendéglőben ebédelhessek. Szerettem ezt a helyet; a kocsmáros beszédmódját és modorát; ahogy felszolgálás közben megállt az asztal mellett, és egy-egy történetet mondott el, rövidet, ha gondolkodó és hosszabbat, ha beszélő kedvemben voltam; ezt arcomról olvasta le. Szerettem remek borait, még inkább azokat a késői Árpádkori ételeket – mint például búzalevest disznóhússal, borjút gyékénygumó mártásban melyeket sehol az országban, sem vendéglőben, sem háznál nem főztek. A kocsmáros törpe és púpos asszonya főzött, sütött vagy kavargatott szemem előtt, kis zsámolyról a tűznél. Kocsma és kocsmáros egyetlen szerves, elválaszthatatlan egésznek tűnt; azt is hallottam, hogy e kocsma tizenegy nemzedéken át öröklődött apáról fiúra, és örültem, hogy ilyesmi akad Magyarországon, ahol minden múlik, korhad, mozog, pusztul, és semmi sem állandó. A petróleumlámpák, a száradni aggatott hagymakoszorúk, az étel és pipafüst szaga, melyeknek mindegyike külön-külön nem túlságosan kellemes, ebben a kocsmában oly csodálatos arányban vegyült – vagy talán a kocsmáros vegyítette így, tudatosan, ahogy apjától hallotta -, hogy orrcimpám megremegett a gyönyörűségtől, valahányszor a dunapentelei kocsmára gondoltam. Nem is kocsma: mesebeli fogadó volt Krúdy regényeiből.
Annál inkább csodálkoztam, amikor néhány hónappal korábban kiléptem szerkesztőségi szobámból, és a folyosón a kocsmárost pillantottam meg, aki a fal mentén várakozott rám. Két órája állt ott: az altisztnek azt mondta, ne zavarjon munkámban. Ott állt, verejtékezve az indulattól, és bíborveres homlokát nagy, piroskockás zsebkendőjével törölgette. Elmondta, hogy a párt el akarja venni a kocsmáját. Már rég tudja, hogy: szél ellen nem lehet fütyülni; nem is akar. Hosszú hónapokkal ezelőtt felajánlotta az államnak a kocsmáját; ingyen, a borpincével, a disznókkal, a baromfival, a telekkel: mindent. Egy kikötése volt, hogy megtartják pincérnek, feleségét szakácsnőnek. Azt se bánja, ha üzemvezetőt, pénztárost, ellenőrt, konyhafőnököt, az egész nyavalyát a nyakába ültetik, szolgálja őket, mint a barom, csak engedjék meg, hogy maradhasson. De a helyi párttitkár a szép házat akarja lakásul, amiért is megmondták kereken, hogy elveszik a kocsmáját. Hogy könnyebben megtehessék, kuláknak és fő kizsákmányolónak nyilvánították. Miért nem írják bele a tankönyvbe, hogy Petőfi Sándor apja, a jó öreg Petrovics kocsmáros is kulák volt? Már mindent tehetnek az emberrel? És hogy tudnék-e segítségére lenni.
Sajnos, nem tudtam, meg se próbáltam. Aki kulák volt, vagy akit kuláknak nyilvánítottak, azzal azt tehették, amit akartak, hiszen éppen ezért nyilvánították kulákká. Egyébként sem ismertem senkit a miniszterek közül, és ha netán ismertem őket, hiába fordulok hozzájuk. Ezek – elvből vagy félelemből, mindegy – nem tettek jót senkivel, így nem is ígértem semmit a kocsmárosnak, aki homlokát törölgetve távozott. Még azon az éjszakán baltával agyonverte lihegve beszélő, törpe feleségét, hallgatag, tuberkulotikus leányát, leszúrta disznait, egyetlen revolvergolyójával agyonlőtte lovát, aztán a teheneket vágta le és a baromfikat: az utóbbiakat darabokra szabdalta, és petróleummal öntözte, nehogy másnap piacra vihessék. Végül lement a pincébe, kihúzta a csapot a hordókból, és dolga végeztével felakasztotta magát arra a szép ívű fakapura, melyen át annyi postakocsi, lovasfutár, fogat, vándorember, biciklista és autó fordult be udvarára 1688 óta.
Mindezt egy újságcikk kéziratából olvastam, mely felett e cím állt: EGY BESTIÁLIS KULÁK JELLEGZETES GAZTETTE. A cikk sohasem jelent meg. Komor Imre, a Népszava Moszkvából hazatért új főszerkesztője, aki elébb Gács, majd Gács és Horváth Zoltán együttes munkakörét átvette, íróasztala előtt, álltában kezdett a cikk olvasásának. Komor mindig állva olvasott. A szobában rajtam kívül Zsuzska is ott volt meg a cikk szerzője, fiatal munkás, aki akkoriban került a laphoz, tulajdon akarata ellenére, a káderosztály parancsára, és akinek gőze nem volt az újságíráshoz. Komor, miután néhány sort átfutott, visszaadta a cikket szerzőjének; a gesztus elegáns, de nem minden megvetés nélkül való volt.
Ott állt íróasztala előtt, aztán az asztal mögé lépett, és kézfejével hátrasimította nagyon hosszú, ezüst haját, mely első pillantásra olyannak tűnt, mintha rizsporos paróka lett volna a kései rokokóból. Ez az előkészület azt jelentette, hogy rövid szónoklatot intéz hozzánk. Alig pár hete ismertem, de úgy véltem, kitalálom gondolatait. Azt hittem: elmagyarázza a bestiális kulák gaztettéről szóló cikk szerzőjének, hogy az ember, mint ahogy Jean-Jacques Rousseau és Marx Károly állították, társadalmi produktum; cselekedeteiért, magatartásáért, sőt gondolataiért és érzelmeiért a társadalom viseli a felelősség oroszlánrészét, melynek talajából kinőtt. Így tehát – fűztem tovább a gondolatsort -, Komor azt fogja mondani, hogy a kulák is éppoly társadalmi produktum, mint más ember, és hogy e pillanatban, az államhatalom megsemmisítő pörölycsapásai alatt, amelyek a kulákság likvidálását célozzák, a dunapentelei kocsmáros nem is tehetett mást, mint hogy kiirtsa családját, és felakassza magát a kapuban. Így ne tulajdonítsa a fiatal újságíró cikkében mindezt a kuláknak; a kulák nem felelős azért, amit az államhatalom – igen helyesen! – csinál, illetve csináltat vele.
Még egyszer megsimította haját, és keményre zárt, finom, duzzadt ajkát szólásra nyitotta – ez az elcsépelt szólam, ha őt néztem, valósággá vált.
Röviden, hatékonyan és félelmetes könnyedséggel beszélt; ilyenkor a francia forradalom szónokaira emlékeztetett, csakúgy, ahogy kellemesen szemrevaló, nemes és előkelően rózsaszín arca, egyenes, klasszikusan éles, önérzetes orra és kissé hajlott háta (olykor azt képzeltem, hogy púpos, noha nem volt az) mindig Maximilien de Robespierre-t juttatta eszembe, akit sehogysem állhatok. Azt sem szerettem, amit Komor mondott. Igen élénken, és mégis hidegen elmagyarázta: a kommunista napilapnak nem az a feladata, hogy híreket közöljön olvasóival.
– A sajtó – jelentette ki -, hogy Lenin szavait idézzem, kollektív agitátor és kollektív propagandista. Ez a szerepe, semmi más. E célból, következésképpen és szükségszerűen gyilkosságokról, rablásokról, közúti balesetekről, gyújtogatásról és hasonlókról nem írunk. Kivéve, ha a híreket kapitalista országokból kapjuk.
*
Így hát a kétszáz kilométeres úton nem maradt vendéglő, ahol megebédelhettem volna.
