Városépítés 1967. október

Dunaújváros építészeti problémái

Dr. Filkey Lajos

(Hozzászólás Szíj Rezsőnek a Kortársban megjelent cikkéhez)

 Vitaindító cikk

Az elmúlt hónapokban a Kortárs c. lapban cikksorozat jelent meg Dunaújváros építészeti, városrendezési kérdéseiről. Amennyire örvendetes az, hogy egy irodalmi folyóirat városépítési kérdésekkel foglalkozik és ezzel a nagyközönség figyelmét ezekre a rendkívül fontos problémákra ráirányítja, annyira sajnálatos, hogy szakfolyóiratainkban a vitával kapcsolatban reflexió eddig nem született. Erre szükség lett volna annak a szakszerűségnek az érvényesítésére, amelyet az irodalmi folyóirat vitaindító cikke és nem egy hozzászólás sajnálatosan nélkülözött.

Dunaújváros építése hazánk történelmének egyik korszakalkotó, de ugyanakkor legellentmondásosabb időszakában történt. Az ellentmondások politikai, gazdasági, társadalmi téren egyaránt jelentkeztek és a tendencia nyomot hagyott a társadalmi élet csaknem minden területén, beleértve a művészeteket is és többek között a magyar építészetet is.
Ezen időszak eredményeinek, hibáinak értékelését a XIX. és XX. kongresszus után kialakult kritikus légkörben, az ötvenes évek második felében elvégeztük és a tanulságokból levont konzekvenciák alapján, a hibákat elvetve, egészséges, torzulásmentesebb fejlődés indult meg.
Szíj Rezsőnek a “Kortárs”-ban megjelent – túlhaladott nézeteket erőszakkal időszerűsítő – cikke ezért már kiindulási alapjában hibás. Az antidialektikus publikáció politikailag, társadalmilag egyaránt veszélyes utakra vezet, amit bizonyít – több olyan negatív, pesszimista hozzászólás, amely e cikk nélkül talán nem is látott volna napvilágot.
Az ellentmondásos korszak hibáit persze könnyű felnagyítani, különösen egy letisztult légkörben. De ennek jószándék híján semmi pozitív hatása nem lehet és főleg azért káros, mert az előremutatás mezébe öltöztetett “építő” javaslatok sokakat megtéveszthetnek. A cikkíró azt használja ki, hogy a szektáns-dogmatikus vezércikkeket, irodalmi termékeket vagy akár rendeleteket könnyű ad acta tenni és átadni az enyészetnek, de ugyanakkor az 1950-1955 között épült városrészek, amelyekhez hasonló jóformán az ország minden városában található egy-egy szocreál középület vagy lakóház, esetleg lakótelep formájában, ott állnak helyükön, érthetően nem bontották le holmi “modern sínfelszedők” módján.
A “töredékes jegyzetek” úgyszólván minden gondolata cáfolatot kíván, amit túlzás nélkül egy belső kényszer alapján vetek itt papírra, illetve sorolok fel.
Sz. R. a várost, építésének történetét “kritikailag elemezve” önkényesen személy szerint, a főépítésztől világszínvonalat kér számon. Ez az aspektus önmagában is rávilágít a szerző szándékára. A 9 milliós Magyarország a sok milliárd pengős károkat okozó II. világháború utáni újjáépítés idején nem rendelkezhetett olyan anyagi erővel, ami zengzetesen kifejezett világszínvonalú új város építésére adott volna módot. Egyáltalán mi a világszínvonal városépítési viszonylatban? Párizs, New York, Moszkva, Róma? A felvetés képtelensége világos.
Általában a tervezéssel kapcsolatos állásfoglalások legfőbb hibája, hogy a tervet mint közgazdasági kategóriát abszolutizálják és olyan igénnyel lépnek fel vele szemben, mintha az az előre kidolgozott minden részletét illetően milliméternyi pontosságú és csakis hibátlan, tévedhetetlen lehet.
Főként a perspektivikus, 10-15 éves távlatra kidolgozott tervek – amik Dunaújvárosra program formájában készültek – nem tűzik ki, nem is tűzhetik ki célul a tökéletes pontosságot.
A közösségi intézmények (pl. tantermek stb.) elégtelensége – például – nem dunaújvárosi specialitás (országos normatíva hatása), hanem annak következménye, hogy a szocialista országokban ugrásszerűen növekvő tanulási és továbbtanulási igénnyel objektíve nem tud lépést tartani a hosszabb időt igénylő tárgyi előfeltételek megteremtése. Ez jellemző egyébként a többi közintézményre is.

Rózsa Ferenc udvar /1967
fotó: Fortepan / Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ

A lakásokban a konyhák kicsinységét lakásnyomorúságnak nevezni – merő rosszindulat. A korszerű életmód – és a lakosságot többek közt közvetve erre neveli a lakástervező is – sok más mellett azzal is jár, hogy a konyhában csak főzzenek és ne ott élje le a család az életét. A kisméretű konyhák az alapfunkciójuknak jól megfelelnek, ellenük csak eleinte voltak panaszok, észrevételek.

Weiner Tibor építészmérnök által tervezett főtér makettje /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor

A főépítész kinevezésének bírálata nem nélkülözi az illojalitást néhai Weiner Tiborral, de a hivatalos államvezetéssel szemben sem. Megfelelő építészeti törvény, új város építésére utaló gyakorlat híján a “honi” építészek közül nem valószínű, hogy találhattak volna jobbat dr. Weiner Tibor kandidátus, Ybl-díjas építésznél, aki a kényszerű emigráció éveiben több világrészt beutazott, többek között dél-amerikai egyetemen tanított, és a Szovjetunióban új város építésében vett részt. Magyarországon akkor megfelelőbb személyt a feladatra nem is találhattak volna. A városépítés kétségtelen hibáiért Weiner Tibort kizárólagosan felelőssé tenni legalábbis elfogultság. Még az a szerencse, hogy – más helyen – a néhai főépítész ócsárlása mellett a bíráló bizottságokat, a különböző zsűriket is megemlíti a cikkíró.
A típustervezés kritikájához meg kell jegyezni, hogy – mint köztudomású – a lakásépítéseket a centralizált tervgazdálkodásban számos kötöttséget jelentő tervmutatók motiválják, melyek közül a típustervek kívánalma talán a legésszerűbb, hiszen még nyugati kapitalista országokban is a bevált tervek sokszorosan ismételt felhasználásával történnek a tömeges lakásépítések nagyon is érthető gazdasági okokból, illetve praktikumból.
Az – Sz. R. szerint – “építészeti analfabéták” által irányítottan tervezett Dunaújvárosról a lakosai mondták ki az ítéletet. Ritka az olyan magyar település, ahol annyira tudatos városszeretet jelentkezik, mint Dunaújvárosban, amit bizonyít állampolgárainak anyagi és erkölcsi áldozatvállalása, a sokmillió teljesített társadalmi munkaóra, a városhoz való ragaszkodás. Az 1000 lakosra jutó évi átlagos elvándorlás 22 fő, ami egyik legalacsonyabb a magyar városok közül. Tehát a reális társadalmi elvárásoknak összességében megfelel.
A gyár és a város kölcsönhatásáról kimondott ítélet elnagyolt és megalapozatlan. Igenis elég volt az állandó szélirány alapján tárolni az üzemeket, és egyáltalán nem változtatna a lényegen, ha Szíj Rezső szerinti legalább 1 km-rel távolabb épült volna a Vasműtől a város, mert akkor sem lett volna meg a teljesen önkényesen hivatkozott (ugyancsak Szij Rezső szerinti) 10 km-es “optimális” távolság. Egyébként a ritkán előforduló ellenszél szennyező hatása ellen elfogadható védelmet nyújt a tervszerűen telepített erdősáv.
A városnak a Dunával való kapcsolata részben megoldott, az intenzívebbé tétel csak idő és pénzkérdés, de egyáltalán nem a legégetőbb feladat. A löszpart adta korlátozott lehetőségeken belül igenis létezik egy sajátos és szép dunaújvárosi léptékű várossziluett, (csak az nem látja, aki nem akarja) éppen Weiner Tibor utolsó éveinek tudatos munkássága folytán.
Köztudott, hogy az életben nincsenek egytényezős jelenségek, de a város különösen soktényezős szervezet, ezért nem lehet szimplifikálni. Egy várostól tökéletesen egységes építészeti képet és egyéb abszolutizált tételeket követelni – mint Szíj Rezső teszi – vulgarizmus.
Amikor a bírálóktól félmondatokat idéz a megoldatlannak vélt problémákról, kibújik a szög a zsákból – mármint Szíj Rezső rosszindulata “… hát akkor ugyan mit oldottak meg?” Erre könnyű felelni. Megoldották, hogy a Vasmű betölti feladatát, és a város ellátja, kiszolgálja lakóit, mégpedig az ősrégi és fiatal magyar városok közül vitathatatlanul a legmagasabb szinten – kétségtelen fogyatékosságai ellenére is -.
A lakásokról szólva Szíj Rezső “minden igény kielégítését” állítja fel követelményként és itt is világszínvonalat emleget. Holott az igénykielégítettség mértéke mindenkor csak relatív lehet, a világszínvonalhoz történő viszonyítás alaptalan s nem is lehetséges a különböző anyagi helyzetű országok és nemzeti szokások, hagyományok miatt sem.
Még az ENSZ statisztikájában sincs megnyugtatóan egységes és kifejező, nemzetközileg elfogadott lakásminőség mutató, ugyanis több-kevesebb torzulást okoznak a szoba, illetve helyiségszám értelmezések, nagyságok és a nemzeti sajátosságok. Talán a lakásalapterület, férőhely, felszereltség együttesen ad valamennyire reális képet. Ebben Dunaújváros nem marad el, az 50 m²/lakás körüli átlagos alapterülettel az Óvárossal együtt és az alábbi férőhely értékekkel:

A születések számának dunaújvárosi – az országos átlaghoz képest több évi eltolódással történt – visszaesését a városépítésre, pontosabban a lakásnagyságra mint egyetlen determinánsra leszűkíteni, további elfogult vulgarizmus. (Egyébként Dunaújvárosban a 100 családra 138 gyermek jut az országos 125 városi átlaggal szemben.) A sok, három szobásnál kisebb lakás korántsem kizárólag mennyiségi szemléletből fakad, hanem az európaszerte is nyomasztó lakáshiány miatti sajnálatos kényszer, szükségszerűség, az anyagi teherbíróképességhez az alacsonyszintű országos átlaghoz való kényszerű igazodás. “Visszafejlődő igényeket” emlegetni, nélkülöz minden realitást. E megállapítások számszerűséggel való bizonyítása éppen ellenkezőleg sikerült Szíj Rezsőnek, mert 1965-ben szerinte 82 sokgyermekes család volt a városban és ugyanakkor 568 db három-, illetve négyszobás lakás állt rendelkezésre, ami elméletileg hétszeresen fedezi a tényleges igényeket, tehát ha csak minden hetedik 3, illetve 4 szobás lakást sokgyermekes családnak utaltak ki, máris megdőlt az érvelés! A kis és nagy lakások humánus és anyagi szempontból való összehasonlítása nélkülözi a minimális szociológiai és közgazdasági ismereteket. Illusztrálásképpen csak annyit, hogy a lakóegység a lakás (és nem a szoba) a társadalmi egység pedig a család (és nem az egyes ember). Egyébként pl. Székesfehérvárnak 1960-ban 69%-ban egyszobás lakásból álltak lakóépületei, ugyanakkor Dunaújvárosban az átlagos szobaszám 1,77 (Miskolc pl. 1,45) és az egyszobás lakások részaránya az Óvárossal együtt csak 31% és 68,7% a kettő, illetve három szobás lakás.
A családi házas építkezés tárgyi előfeltételei ha megkésve is, de aránylag kielégítő mértékben biztosítottak Dunaújvárosban. Figyelembe kell ugyanis venni azt a sajátosságot, hogy az új város lakóinak, döntően az odavándorlóknak objektív helyzetükből adódik, hogy igényük sincs, illetve nem is képesek tömegesebben saját házépítésre. Gyakorlatilag az történik, hogy az odatelepülőknek a munkahely, éppen a sajátos körülmények és jelleg folytán, az esetek többségében állami vagy szövetkezeti, esetleg társaslakást biztosít. “A késői felismerés” tehát nem is olyan késői és az igényelt mértékű közművesített terület lényegében rendelkezésre áll.
Több gondolatban hiányolja Szíj Rezső az építészeti egységet, ugyanakkor bírálja az uniformizmust. Az egyhangúság más országok új városainak is nyomasztó problémája, ez alól a kapitalista államok sem kivételek. Az építészeti egység egyébként igen relatív fogalom és a mai rohanó korban, amikor évtizedek alatt történik annyi, mint a középkorban évszázadok alatt, az egységesség értelmezése felülvizsgálatra szorul. Eger “egységes” barokk belvárosa a török dúlás utáni másfél-két évszázad alatt épült, kétségtelenül homogén összhangban. Ebben az időben az építészeti stílusirányzatok sokkal stabilabbak voltak, ma az útkeresés lényegesen lerövidíti egy-egy építészeti stílusáramlat, vagy ha úgy tetszik divat élettartamát.
A lakóépületek szintszáma nem egyszerűen forintkérdés, de nem is “daru szemlélet” problémája. E tárgyban nagyszámú gazdasági-műszaki tanulmány, kalkuláció készült, melyek se pro, se kontra nem adtak egyértelmű választ. De Szíj Rezső szubjektíven, azonnal önkényes ítéletet mond – ex-katedra.

Dunaújváros nyugatról

Európai kis- és középvárosokra, még a metropoliszokra sem jellemzőek a felhőkarcolók. Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália, Afrika fiatalabb városaiban dominálnak a magasházak, részben a “többet mutatás” céljából vagy természeti adottságok, de legtöbbször, a telekspekuláció miatt! A mi városaink színvonalán (beleértve Budapestet is) Dunaújváros mértéktartóan, de kielégítő számban alkalmazza a magas házakat, melyek gazdaságossága – az üzemeltetési költségeket is figyelembe véve – korántsem optimális.
Nemcsak Dunaújváros liftnélküli város, hanem országos szabvány, hogy csak 4 emelet felett kötelező a liftépítés. Ez ismét gazdasági erőforrások kérdése.
A világ élelmezési szükségletének nyomasztó gondja és a magyar mezőgazdaság “rovására” a városba költözés között semmi kapcsolat nincs. Élelmiszerhiány egyes elmaradott ázsiai, afrikai, részben délamerikai országokban jelentkezik és hazánkban mintegy 40%osra felnövekedett városi lakosság részarány korántsem egészségtelen jelenség, hanem kétségtelen pozitív eredményeink kedvező következménye. A városba áramlás ellenére a magyar mezőgazdasági termelés pl. a II. ötéves terv során olyan mértékben nőtt (évi 2,3% átlag) mint a történelem során még soha. Az urbanizációs tendencia csak sokadik oka a kedvezőtlen lakáshelyzetnek.
Az SZTK rendelőintézet külső megjelenését gúnyoló vulgáris megjegyzések felsorolása, valamint az épületet ért szakszerű bírálatok felvetése után levont konklúzió “… Ennyi ellentmondáshoz talán már nem is kell magyarázat” rávilágít a cikkíró fonák gondolkodására, ugyanis idézgetéseivel éppen azt bizonyítja, hogy mennyire eltérőek lehetnek a vélemények, mennyire kiforratlan nemcsak a napjaink építészete, hanem szak- és közízlése is. Ezért kellett volna óvatosabban bánnia az ítéletekkel!
Szíj Rezső önkényesen provinciális szintnek minősíti a 4 emeletes liftnélküli “mamutházakat”, a hat toronyházat és azt állítja, hogy véget kell vetni annak az állapotnak, amelyben szüntelenül szembe állítják a hasznosságot a formai követelményekkel.
Okfejtése dilettáns gondolkodásra vall; az épületek funkciójának és megjelenési formájának dialektikája – túlzás nélkül állítható – minden tervező által tudott, és legfőbb törekvésük a maximális, illetve optimális összhang megteremtése a két lényeges követelmény között. Az okszerű gazdaság-politika jogi szabályozása alapján történő tervezés és kivitelezés csak Szíj Rezsőnél jelent primitivizmust, uniformizálást, agyonbürokratizált elszegényedett világot és feltűnő fantáziátlanságot. (Máshol egyébként “nagyzási láz”-ról beszél.) A terek “hiánya” a parkok javára éppen a korszerű városépítési elveket igazolja. Egyébként nem is állja meg a helyét az a kitétel, hogy terek helyett épültek parkok, mert a kivételesen pozitívul értékelt, mozi előtti Ságvári téren kívül számos tér kialakításáról gondoskodtak a tervezők. (Gagarin tér, Béke tér, Gorkij tér, November 7 tér, Vigadó tér, Lenin tér, Marx tér, Dimitrovgrád tér, Nova Huta tér stb.)  Dunaújvárosnak talán legnagyobb erénye a sok, szépen gondozott park, ami természetes díszítő hatású és fellazítja a város kőrengetegét, levegőssé, egészségesebbé, kellemesebbé teszi az ottlakást. A régi városokban a kövezett terek túlnyomórészt a középkorból maradtak fenn és ma már csak az épületsorok és tömbök levegősebbé tételét szolgálják. Más országokban is, így az évszázados magyar városokban is a “főterek” csaknem kivétel nélkül piacterek voltak az előző korokban, tehát gazdasági okokból alakultak. Ilyen címen új városban nagy számban tereket építeni szükségtelen lenne – ezért nem is volt ilyen törekvés. Ami megvalósult az korántsem “parkmánia”, hanem tudatos és helyes tervezés pozitív eredménye. A város parkjai az összes belterület 4,4%-át teszik ki, ami pl. Kőszegen 0,1%, de Komlón 2,9%, Kalocsán 4,7%, Szegeden pedig 9,2% (1960).
Igenis jogosan vagyunk büszkék arra, hogy Dunaújváros lakásai kivétel nélkül fürdőszobásak és magas fokúan közművesítettek, mert pl. a legutóbbi népszámlálás adatai szerint az ország lakosságának csak 29%-a kapott közműves ivóvizet és csak a lakások 18%-a rendelkezett fürdőszobával. A falvak villamosításának közelmúltban történt befejezése is jogos elismerés tárgya minden jóérzésű, tárgyilagos ember számára, mert 1945-ben például Zala megye községeinek csupán 6%-ában égett villany. Szij Rezső árnyékszék hasonlata nem más, mint hatalmas erőfeszítéseink és eredményeink becsmérlése, lejáratása.

Világosságot minden faluba!

A lakónegyedek, szomszédsági egységek tervezési szisztémája a korszerű városépítés sikere, nem pedig a “város atomjaira szaggatása”. Éppen a mai ember igénye a családiasabb kisebb kollektíva, az együvé tartozás. Szociológiai vizsgálatok bizonyították, hogy a nagyvárosok okozta anonimitást jól ellensúlyozza a komplex szomszédsági egységek kialakítása. Az alapvető közintézmény, kereskedelmi stb. hálózat közelsége folytán a napi bölcsődébe, óvodába, iskolába járás, vásárlás, továbbá orvosi rendelő és különféle szolgáltatások igénybevételének stb. célszerű megoldását eredményezi a tudatos, korszerű lakónegyed tervezés.
Igaz, hogy Dunaújváros még nem a szocialista városépítés mintája, de ezt senki (főleg Weiner Tibor) sem állította!
De nem is mindenestől elhibázott, mint ahogy a cikkből gondolhatná az, aki nem látta; hanem nagy erőfeszítés, igyekezet, szükségszerűség, nagy tanulság, talán kísérlet, ami rengeteg tapasztalatot adott a fogyatékosságok, részbeni balsikerek ellenére – összegészében sokkal inkább szép, mint csúnya, jól funkcionál, az ottlakók szeretik és magukénak vallják, amit tetteikkel igazolnak, sőt az egész ország magáénak érzi. Mindez bizonyítja – többek közt -, hogy főépítésze, ha nem is tévedésmentes, de igenis kiemelkedő egyéniség volt, mert össztevékenysége bátor, sikeres, tanulságos.
A Szíj Rezső cikk legnagyobb negatívuma, hogy impulzust adott olyan további véleményeknek (Kathy Imre), amelyek szerint pl. Dunaújvárosnak “…nincs karaktere…”. Holott karaktere minden településnek van, legfeljebb némelyeknek egyes szubjektív vélemények szerint esetleg kevésbé gyönyörködtető. Dunaújvárost éppen a sajátos, korántsem hibátlan karaktere miatt (tehát van!) érték a bírálatok. Kezdetben a szocreál dominált, ami az akkori vidéki viszonyokhoz képest monumentális formában jelentkezett, egy-két magyaros díszítő elemű mozaikkal (de nem édeskés “tulipános ládával”) törekedve bizonyos “magyaros szocreálra”.

Később egyre modernebb, korszerűbb és egyre több, jól sikerült lakó- és egyéb épülettel, s mindezekkel együtt kapott a város tipikusan dunaújvárosi karaktert, ami nem mindenkinek tetszik egyformán. Főként nem tetszik Kathy Imrének, aki azt mondja: “… egy hallatlanul primitív és szellemtelen konglomerátuma, ahol a lehető legrosszabb arányokban és mértékben keverednek, a lehető legrosszabb körülmények között.” Az Óvárosból a Vasműbe vezető főútvonal szerinte sehonnan sehova nem vezet. Aki ezt leírta, azt ez az út, ha egyáltalán járt rajta, valóban sehonnan sehová sem vezette!
A Vasmű útarányai jogosan bírálhatók, de ha sehonnan sehova vezet, akkor miért járnak rajta emberek, valahonnan valahova, valamilyen konkrét céllal és miért nem néptelen. Köztudomású, hogy a város személy- és járműfogalmának legnagyobb hányada éppen a Vasmű úton bonyolódik le. Ez lehetővé teszi azt, amire a város lakói büszkék, és mint kedvező praktikumot említik, mármint “azért is szeretek itt lakni, mert a város bármely pontjára gyalogosan is maximum 30 perc alatt eljutok.” Vajon melyik 45 000 lakosú városunk dicsekedhet ilyen kedvező, a lakosság kényelmét biztosító adottsággal? (A helyi autóbuszjáratokat csak a gyárakhoz, üzemekhez, vasútállomáshoz, vagy az Óvárosba történő közlekedésnél használják.)
Szíj Rezső gondolatmenetét tovább vezetve három hozzászóló is odáig megy Dunaújváros bírálatában , hogy a végső konklúziójuk: VALÓJÁBAN NEM IS VÁROS! Azt elismerik, hogy nem falu, nem lakótelep, de nem is villanegyed, azonban azt, hogy mi, már képtelenek meghatározni.
Dunaújváros városmivoltát kétségbe vonni – városdefiníció hiányában (pontosabban ismeretének hiányában) – vulgáris szűklátókörűség. Túlegyszerűsített válasz volna, hogy már csak azért is város, mert a Népköztársaság Elnöki Tanácsa várossá nyilvánította, és lakói városi tanácsot választottak.

Megírta a Magyar Közlöny

Ezen jogi, voluntaristának is minősíthető meghatározáson túlmenően, konkrétan is lemérhető, hogy valóban város-e Dunaújváros. Távolról sem olyan egyszerű a kérdés, hogy a város nagy, a falu pedig kicsi, vagy hogy az előbbinek a házai részben többszintesek, az utóbbié főleg földszintesek, noha e formai tényezőknek olyan erős motivációs hatása van, hogy a felszínes szemlélő – még építész is – ezekből a komponensekből próbálja levezetni a lényeget, a tartalmat. Hogy a nagyságrend (lakosságszám) korántsem döntő tényező, azt bizonyítja Kőszeg példája, mely 9800 fővel város, ugyanakkor Érd 23 175 fővel község. Persze arra is felfigyelhettek volna az építészek, hogy Dunaújváros 1966-ban már több mint 45 000 lakost számlált, tehát csaknem kétszer annyit, mint a legnagyobb magyar falu, ami hazai viszonylatban olyan nagyságrend, hogy – noha csupán egyetlen menynyiségi faktor – önmagában mégis csaknem eldönti, illetve bizonyítja a város mivoltát.
Meglehetősen elterjedt vélemény, hogy mindenekelőtt a komplexül ható központi funkciók emelik ki a várost a falvak közül, mint minőségileg magasabb fokú települést, nem pedig valami szubjektív misztifikált megfoghatatlan, évszázadok alatt kialakuló nimbusz.
A város elsődleges ismérve és determinánsa, a centrális szerepkör. Ebben a vonatkozásban akár iskolapélda lehet Dunaújváros, aminek központi funkciói:

• államigazgatási központ (járási székhely, különféle járási szintű hivatallal és közintézménnyel),
• ipari központ (Dunai Vasmű, mint hazánk egyik legnagyobb nehézipari bázisa, vaskohászati központja, továbbá a szalmacellulóze, illetve papírgyár, házelemgyár, textilipari üzemek, 7 tanácsi vállalat stb.),
• közlekedési központ (6-os főközlekedési út, Budapest-Pusztaszabolcs-Paks vasútvonal, pályaudvar, dunai teher- és személykikötő),
• kereskedelmi központ (önálló kereskedelmi vállalatok, szaküzletek, éttermek, eszpresszók, szálloda stb.),
• egészségügyi központ (550 ágyas kórház, szakrendelő),
• kulturális központ (felsőfokú kohászati technikum, gimnázium, szakközépiskola, 715 férőhelyes kultúrház, 767 férőhelyes mozi, vidámpark),
• idegenforgalmi központ (két camping, strand, csónakkikötő, turistaszálló).

Ezek a központi szerepkörök képezik a városnak a járás határain is túlnövő vonzását, mint legfontosabb városfunkciót. Mintegy 30 km-es körzetből Tolna és Bács megyére is kiterjedően több mint 7000 fős a napi ingázás. Közintézményei (tanács, bankok, ipari üzemek, kereskedelmi egységek, egészségügyi és kulturális intézmények stb.) jellegüknél, valamint méreteiknél fogva nemcsak a város lakóinak speciális és differenciált társadalmi elvárásait elégítik ki, hanem munkaalkalmat és különböző szolgáltatást nyújtanak, a kiterjedt vonzási körzet, zömében falusi lakosságának.
Az elsődleges kritériumból következik a második városi jellemző, ami szerint Dunaújváros lakosságának összetétele minőségileg különbözik a községekétől; 20,6% szellemi dolgozó, illetve értelmiségi és szolgáltatást végző, 79,4%-a tömegfoglalkozású, melyből 7,9% a mezőgazdasági kereső. Ezeket a megoszlási viszonyszámokat nem érdektelen összevetni a többi vidéki város valamint a községek átlagával.

Számszerű és gyakorlati bizonyíték ez a városjelleg megteremtődéséhez, mivel a lakosság minőségi összetételétől függ a sajátos kulturális, szellemi élet, illetve centrum kialakulása, mely egyik előfeltétele, de ugyanakkor következménye is a városiasságnak.
A harmadik város ismérv kritériumának is megfelel Dunaújváros, amikor burkolt utcáival, fejlett közműveivel (korszerű közvilágítás, teljes vízvezetékhálózat és zárt csatornarendszer, valamint gázellátás, továbbá távfűtés) és más közintézményeivel, kulturális, szórakoztató, továbbá egészségügyi létesítményeivel és a 90 km belső úton közlekedő 21 helyi buszjáratával az átlagosnál jóval nagyobb, városi kényelmet, civilizáltabb életkörülményeket biztosít lakóinak. E harmadik jellemző is főleg a primátus ismérvként kiemelt központi funkcióból következik, annak, mintegy szekunder vetülete. És csak mindezek után, mint sokadik vetület jelentkezik a domináló emeletes, illetve sokszintes beépítés, amiben messze elhagyja Dunaújváros a vidéki városok átlagát. Az Óvárossal együtt az emeletes épületek aránya 22%, (összehasonlításul, pl. Miskolcon csak 5,6%! 1960).

Forgalom a Sztálin úton /1960. június 25.
fotó: MTI/Vadas Ernő

A kétkedők miatt szükséges hangsúlyozni, hogy Dunaújváros közösségi intézményeinek, objektumainak és ezen keresztül magának a városnak egyik legfontosabb paramétere – melyre főépítésze és tervezői tudatosan törekedtek -, hogy több vonatkozásban nemcsak a saját lakosságának általános és specifikus igényeit elégíti ki, hanem sok tekintetben, a fél megyényi vonzási körzetébe tartozó települések lakosai számára is végez különféle (a központi funkcióknál felsoroltak szerinti) szolgáltatást, illetve gondoskodik a lakosság sokrétű sajátos szükségleteinek kielégítéséről is.
A felsorolt három – talán önkényes, empirikus, de csaknem biztos, hogy alapvetően nem hibás – városismérv kölcsönhatása együttesen érvényesült a várostervezésnél és nagy szerepe volt a várossá fejlődésben. A városfunkciók emancipálták Dunaújvárost, és ha valaki “…önmagunk ámításának…” minősíti városlétét, annak évtizedek, évszázadok alatt kialakuló ódon, történelmi hangulat hiányában – a magyar városok többségére jellemző barokk, vagy inkább szeceszsziós-eklektikus utcák helyett – a castrum ásatásaira hívnám fel szíves figyelmét, az évezredes Intercisára, ami az ősi történelmi levegőt igénylők óhaját is kielégítheti. Sok bírálat hangzott el a városközpontról. A központ a modern városban egyáltalán nem magisztrális norma! S. Giedion mondja: “…Brazíliában pedig az egész igazgatás a repülőgép formájú terület sarkára került. Ez a gondolat egyébként már Versaillesben fellelhető, és ha a XIX. és XX. század városépítői ezt az üzenetet megértették volna, talán sok minden másképpen történik…” A ma embere nem igényli feltétlenül a centrális elhelyezésű Forum Romanum új változatát, aminek az ókori Rómában a politikai gyűlések, valamint piac volt a funkciója. A modern településeken kultúrházat, fedett vásárcsarnokot építenek, ami nem lesz “vasárnapi főtér”, illetve nem válik pár évszázad múlva (a piac kitelepítésével) főtérré, mely a középkori városok főtereinek eredetére olyan jellemző (pl. Székesfehérvár vagy akár Meissen).
Új tartalmú és funkciójú városközpont (esetleg több is egy városban) valóban szükséges, ezért is van Dunaújvárosban, illetve épül, alakul. Ilyen az új tanácsház környéke, és vele kapcsolatban a közlekedési ütőér, a legnagyobb forgalmat lebonyolító Vasmű út, a Dózsa György úti kereszteződés máris központjellegű, pedig még kész sincs.

Az új városháza terve, makettje

Itt a pártház, a tanácsház, szálloda, mozi, irodaház, üzletsorok, bankok, áruház, posta, idegenforgalmi hivatal, buszváró, espresso, kórház, tehát egész sor igazgatási, kulturális, egészségügyi, kereskedelmi intézmény van alig 150 méter sugarú körben, de laza elrendezésben, ami egyidejűleg biztosítja azt, hogy “minden közel legyen” de tudatosan azt is, hogy ne legyen túlzsúfoltság! Ezt az erényt, illetve sikeres funkcionális tervezést is hibának minősíteni, vajon kinek lehet érdeke?
Kathy Imre “Dunaújváros egyetlen kiemelkedő építészeti alkotása”-nak minősíti a kórházat, azonban azt állítja, hogy azt a feladatot, hogy “… fényt vigyen a környező sötétségbe” … “nem sikerülhetett” megvalósítani. Az általa minden szempontból értelmetlen cselekedeteket 5 pontba foglalta, ezeket az axiomákat érdemes egyenként megvizsgálni.

1. Nem tudom milyen meggondolás alapján állítja, hogy a kórháznak “nem a város középpontjában van a helye”. Erre semmiféle elvi vagy gyakorlati norma, ok nem lehet, annál kevésbé, mert ez a kórház esztétikus külsejével, jó arányaival, nemes burkolatával jelentős középület benyomását kelti és javítja a városképet. Eddigi működése során, funkciója gyakorlása közben semmilyen nehézség, probléma nem jelentkezett sem a kórház részéről, sem a városban, abból kifolyólag, hogy az adott helyen építették fel. (Példákat lehet említeni a belvárosokban elhelyezett kórházakra, Budapest, Szeged vagy Salgótarján, ahol ugyancsak a városközpont közelében épültek.)
2. A kórház nem vette el a központ kialakítás utolsó lehetőségét, hiszen a városhoz képest excentrikusan a löszparton helyezkedik el, ahol a partomlás problémái miatt a Duna irányában további építkezések nem lesznek, így a kórház a tanácsház előtti tér kialakításában nem játszik szerepet, illetve nem akadályozó tényező.
3. Ami a “Duna felé fordulás utolsó lehetőségének elfalazását” illeti, több km-es Duna-szakasz maradt “nyitva”. Az idealizált Duna felé fordulásnak a lehetőségei egyébként is korlátozottak, a csekély funkcionális igény, továbbá a földrajzi, illetve domborzati és talajmechanikai adottságok miatt.
4. A kórház esztétikai értékeivel szemben környezetének színvonaltalanságát kihangsúlyozó Kathy ítélete merő szubjektivitás; a szomszédos, műkővel burkolt épület (melyben az idegenforgalmi hivatal, kiállító terem, cukrászda stb. nyert elhelyezést) elismerten jól sikerült, igényes homlokzatú, tetszetős épület, és a másik oldalon elhelyezkedő rendelőintézet – szintén nem a “sivárságot és sötétséget” képviseli.
5. Kathy következetlensége, amikor azt mondja, hogy a kórház tervezője semmiről nem tehet, mivel ő a megbízást a már adott környezetre kapta – nem állja meg a helyét. Ugyanis bármilyen rendeltetésű is az épület, éppen a tervező feladata célszerűen és stílszerűen beilleszteni az adott környezetbe az új épületet, amit egyébként szerintem (Kathy védelme nélkül is) Farkasdy Zoltán kiválóan oldott meg.

Turistákat szállító Ikarus autóbuszok Dunaújvárosban /1966
fotó: MTI/Fényes Tamás

Vasmű út 10-12-14 és Korányi Sándor utca 1.

Csak az elismerés hangján lehet megemlékezni Farkasdy Zoltán hozzászólásáról, aki mint a magyar építészet egyik vezéralakja tárgyilagos ítéleteivel, gondolataival, Weiner értékelésével pozitív részese a vitának. Talán nem a leghelyesebb, hogy végül Szíj Rezső írását mégis helyénvalónak tartja, ez túlzott udvariasság. Még egy hozzáfűzést igényelnek Károlyi Antal hozzászólásának egyes kitételei: “Tervező intézményeink … vállalatokká süllyedtek … alig van lehetőség gondolkodásra, dokumentáció gyártás …” Köztudott, hogy gazdasági, – ezen belül beruházási – konkrétan műszaki tervezési mechanizmusunk sok hibával terhes, az idő túlhaladta éppen napirenden van radikális reformja. De a bírált módszer az adott időszakban mondhatnám egyedüli helyes megoldás volt – valamennyi időlegesen ható tényezőt figyelembe véve – és minden negatívuma ellenére sok sikert és eredményt hozott. Abból kiindulva, hogy a tervezőket – többek közt – “jogászkodásra” ösztönözte, és képesítésüknek meg nem felelő tevékenységre kényszerítette, az elavult mechanizmusról olyan általános következtetést levonni, hogy a tervezők “vállalatokká süllyedtek” talán túl erős ítélet.
A műszaki tervezés az építőiparnak mint termelő ágazatnak szerves része, így végső soron gazdasági tevékenység, aminek szintézisében a financiális kérdések rendkívül lényegesek, mert közgazdasági szemlélet nélkül a műszaki tervezés indeterminálttá válik.
Ismételten hangsúlyozom, hogy Dunaújvárost korántsem tartom hibamentes szocialista mintavárosnak, de szükségesnek tartottam – talán néhol kissé eltúlozva, azonban nem apologetikusan – részben konkrét statisztikai adatokkal bizonyítva kétségtelen pozitívumaira rávilágítani. Remélem, hogy mint minden vitában, úgy itt is az ellentétes álláspontok kifejtése, illetve a bátor bírálatok hatékonyan hozzá tudnak járulni az optimum megközelítéséhez.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.