Vasmű a kukoricaföldön


Delta-Impulzus – 1988. február 13.


A Dunai Vasmű főbejárata /1964
Fotó: MTI/Járai Rudolf

Vasmű a kukoricaföldön

Idézet a Szabad Nép 1954. február 28-án megjelent számából: “A Sztálin Vasmű első nagykohója mától kezdve vasat ad a hazának. Ahol hónapokon át kubikusok, kőművesek, hegesztők serénykedtek – ott most már az izzó vasat csapolják. A vasmű, a magyar nép hatalmas alkotása a mai nappal termelő kohászati üzemek sorába lépett … A pentelei fennsíkon a kukoricatermelést felváltotta a nyersvastermelés.”


“Csendélet” az öntősoron

A sztálinvárosi nagykohó

Napjainkban sokan vitatják a Dunai Vasmű szükségességét. Létrejöttét az ’50-es évekre jellemző erőltetett ütemű iparosítás egyik elhibázott lépésének tüntetik fel. Kevésbé ismert viszont az a tény, hogy e nagyberuházás gondolata már jóval korábban – a II. világháborús készülődés éveiben – fogalmazódott meg.
Az 1938 márciusában meghirdetett győri kormányprogram öt évre egymilliárd pengős beruházást tervezett a honvédelem fejlesztése érdekében. Az Ipari Minisztérium (IM) a végrehajtáshoz kapcsolódva már ebben az évben utasította az Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak Igazgatóságát egy 18 ezer vagon hengerelt készárut termelő vasmű tervfeladatának elkészítésére. A végrehajtással a MÁVAG diósgyőri vasgyárát bízták meg. A helykijelölésnél Ajka-Bodajk és Dunaföldvár-Kalocsa térségét vették számításba. A program nagyolvasztót, Siemens-Martin (SM) acélművet, tűzállótéglagyárat, kiszolgáló üzemeket, villamos erőművet, 40 km-es üzemi vasúthálózatot, 2100 lakásos lakótelepet, iskolát, kultúrházat tartalmazott.
A programkoncepciót 1942-ben módosították, akkor a diósgyőri üzem fejlesztését javasolták, új nagyolvasztó és SM-acélmű Sajó-parti telepítésével. Német szakértők véleménye alapján azonban ezt az elképzelést is módosították. A tömegacél iránti többletigényt új acélmű létesítésével akarták biztosítani. E létesítmény az SM-acélgyártásnál kisebb beruházással járó, és a termelési költségekben 30%-os megtakarítást jelentő – hulladékanyag felhasználása nélküli – Thomas-acélgyártással dolgozott volna.
A háborúban nőtt az igény az acél iránt, kielégítésére a feltételeket mielőbb meg kellett teremteni. A kokszellátást a komlói szénre alapozták, vasércet az erdélyi és a Rozsnyó környéki bányákból nyertek volna. A kb. 1,7%-os P-tartalmú nyersvas a Thomas-acélgyártáshoz elégségesnek bizonyult, a kohók kokszfogyasztása a nemzetközi átlagot azonban messze meghaladta volna. Az új nagyüzem telepítésére 1943-ban Győr, Párkány, Kiskunlacháza, Pereg, Dunaföldvár és Mohács térségében kerestek területet.
A kivitelezés fővállalkozói megbízatást az amerikai Brassert cég németországi leányvállalata kapta meg. (A hadiállapot ellenére az iroda kapcsolatban állt – a semleges Svédországon át – az USA-val.) Az új ipari létesítmény ilyen módon igen korszerű lett volna.
Az IM 1943 júniusában határozott a győri telepítésről. A Duna-part kiépítettsége, a villamosított hegyeshalmi vasútvonal és a bécsi országút közelsége itt jó közlekedési feltételeket biztosított. Rendelkezésre állt a villamos energia, kokszot vízi úton Linzből importálhattak, a szükséges épületek egy része is a helyszínen volt. (Az I. világháború éveiben az ágyúgyártási programhoz épült és ki nem használt ipari csarnokok sorát így akarták újrahasznosítani.) Bizonyos hátrányt jelentett azonban a repülőtér és a vasúti rendezőpályaudvar közelsége, valamint az, hogy a 150 holdas terület körülépítettsége miatt kizárta a későbbi bővítés lehetőségét. A magas talajvízszint miatt a terület-előkészítés során jelentős feltöltést, majd az építésnél költséges szigetelést kellett volna végezni. Az IM javaslatában Pereg és Dunaföldvár is szerepelt, de a kedvezőtlen talajviszonyok, az út- és vasúthálózattól való távolság miatt e két lehetőséget elvetették.
Az üzemi technológia telepítésénél elsődleges cél a nagykapacitású, tömegáru-termelő középhengersor kialakítása volt. Az 550 mm-re tervezett hengerátmérővel a korszerűtlen diósgyőri közép- és durvahengersor kiváltását tervezték: hengerlési napokon 630 t öntecs feldolgozása volt a feladat. A középsor napi tejesítményét 175, a mellette létesülő drótsorét 200, a finomlemezsorét 85 t-ban határozták meg. Az üzemben 600 munkás és 100 alkalmazott kapott volna biztos megélhetési lehetőséget.
A kivitelezést 1944 elején megkezdték. A szövetséges hatalmak légiereje azonban a győri ipartelepek ellen 1944. április 13-án nagyarányú támadást hajtott végre. Az építési területet kb 300 bombatalálat érte.
A Brassert-csoport 1944 nyarán (a magyar Duna-szakasz ismételt szemrevételezése után) javasolta a létesítmény Mohácsra való áttelepítését. A HM részéről az elképzelést támogatták. Hiszen a szakértők a komlói szén közelségét, a kavicsos altalaj és a szabad munkaerő előnyét akarták ezzel jobban kihasználni. A város 330 holdas terület átadásával sietett segíteni a beruházás megvalósítását.
A felszabadulást követően, 1945. szeptember 4-i beadványában a MÁVAG javasolta a vasmű építésének megkezdését. A tervezésre akkor a Brassert cég USA-beli anyavállalatát akarták felkérni. De a tőkehiány, valamint az infláció akadályokat gördített a gyors megvalósítás elé.

Miért éppen Mohács?

Az IM felhatalmazása alapján 1948. június 17-én a Nehézipari Központ a vasmű, az alumíniumfeldolgozó, az erőmű, a kokszoló, a Komlóról szenet szállító kötélpálya egyidejű létesítéséről határozott. Még dolgoztak a kiviteli terveken, amkor 1948 őszén Mohácson az első felvonulási épületek már elkészültek. Az IM határozata szerint 1955-re az ország nem elektro eljárással készülő acéltermelésének harmadát – 400 ezer tonnát – a Dunai Vasmű termelte volna. Egy 1948-ban készült kiegészítő javaslat az ország növekvő “lapostermék” iránti igénye miatt tiszta profilú lemezhengermű építését javasolta.
Az I. ötéves tervkoncepció szerint még Mohácson épült volna fel az új kohászati kombinát. A Minisztertanács a Jugoszláviával megromlott politikai viszonyokra hivatkozva a létesítmény számára ismét új helyszínt jelölt ki. A döntésről a nehézipari miniszter a következők szerint tájékoztatta az érintetteket: “A Minisztertanács 1949. december 28-án megtartott ülésén elhatározta Dunapentele határában koksz, nyersvas, acél-, és hengerelt áruk gyártásával foglalkozó vállalat létesítését. A vállalat neve Dunai Vasművek NV lesz. Elrendelem, hogy kellő időben tegyenek hozzám javaslatot a munkálatok ütemtervének megállapítására és a vállalat megalapítására. 1950. janyár 8-ig bocsássák rendelkezésemre azokat a térképeket és adatokat, amelyek a Dunai Vasművek NV céljára szükséges 600 hold terület kisajátításához szükségesek…”


Formába öntik a vasat a Dunai Vasmű öntödéjében. /1958. július 5.
fotó: MTI/Fényes Tamás

Miért pont itt?

1950 tavaszán benépesült a dunapentelei határ, 1951-ben már több mint 20 ezer ember dolgozott a város építésén.
A kivitelezés gyorsan haladt, 1951. november 7-én már üzembe helyezték a gyár első vasöntödéjét. A város és a vasmű ekkor Sztálin nevét vette fel. Egy év múlva e napon avatták a tűzállóanyag-gyárat. 1954. április 30-án áramot szolgáltatott a vasmű első 21 MW- os turbinája, 1954. július 16-án szovjet vasérccel rakott uszályt fogadott az új dunai ipari kikötő.
A kezdeti sikerek ellenére 1954 nyarán az építkezés körül ismét “hideg szelek” fújtak. A nagyberuházást ugyanis az aránytalan nehézipari fejlesztések fő bűnbakjává kiáltották ki. Az 1954. július 12-i határozattal leállítják az építési-szerelési munkákat, felbontják a szerződéseket. A további célkitűzésekben csupán a szintentartás szerepel. Az első martinkemence üzembe helyezésére a kivitelezésnek éppen e kritikus időszakában – 1954. augusztus 20-án került sor.
1955. február 11-én a munkák újraindultak. Ebben az évben üzembe helyezték az ércelőkészítő művet. 1956. március 20-án megkezdték a meleghengermű építését, július 8- án pedig üzembe helyezték a Sztálin Vasmű kokszolóművét, szeptember 7-én az érctömörítő üzemet.
1957. október 19-én termelni kezdett a II. számú kohó is, ezzel a kohótérfogat 1400 m3– re nőtt. A meleghengermű 1960. június 17-i avatásával a Dunai Vasműben lezárult az ún. “hőskor”. 1968-ra a Dunai Vasmű létesítésének költségei megtérültek, az üzem ezt követően több milliárd forinttal járult hozzá a nemzeti jövedelemhez.


Az 1954. augusztus 20-án üzembe helyezett Martin-acélművében 1960. április 28-án csapolták az egymilliomodik tonna acélt. 
fotó: MTI/Szilágyi Pál

A ’80-as évek fontos eseménye volt a konverteres acélgyártás dunaújvárosi bevezetése. A 8,9 milliárdos beruházási program az energiatakarékos, egyenletesen jó minőségű acélgyártáshoz teremtett kedvező feltételeket.

JUHÁSZ ERZSÉBET

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros