Szabad Nép – 1954. február 28.
A sztálinvárosi nagykohó
A Sztálin Vasmű első nagykohója mától kezdve vasat ad a hazának. Ahol hónapokon át kubikosok, kohókőművesek, hegesztők serénykedtek – ott most már az izzó vasat csapolják. A Sztálin Vasmű, a magyar nép hatalmas alkotása a mai nappal a termelő kohászati üzemek sorába lépett.
Merészen magasodik a nagykohó a dunamenti fennsíkon, messzire ellátszik húsz emelet magasba nyúló óriás acélteste. Nagyságának jellemzésére csupán egyetlen szám: mindennap 160 vasúti kocsival érkezik anyag, hogy kielégítse a kohó hatalmas étvágyát. Méreteiben azonos a diósgyőri nagykohóval, de technikai tökéletesség dolgában még azt is felülmúlja – ez hazánk legkorszerűbb kohója. Attól kezdve, hogy az anyag a vasműbe érkezik, egészen a csapolásig semmiféle fizikai munkára nem lesz itt szükség. Az anyag kirakását, az elegy elkészítését, a szállítást mind-mind gépek végzik. Még szerelik az automatikus berendezést, amely az adagolást, a hatalmas kohó egész működését szabályozza majd. Az emberi tudás és leleményesség ezernyi vívmánya mind azt szolgálja itt, hogy megkönnyítse a kohászok munkáját.
A mai ünnepen első gondolatunk az építők felé száll. A munkások és mérnökök első csoportja felé, akik 1950 tavaszán elkezdték lerakni szocialista városunk alapjait. Visszagondolunk a hídépítő vállalat dolgozóira, akik 1952-ben hozzáláttak a süllyedő, puha lösztalaj tömörítéséhez. Őszre már állt a kohó betonalapja, s nemsokára megérkeztek a budapesti MÁVAG szerelői. Tavaly télen ilyen híradásokat közölt a sajtó Sztálinvárosról: “Az idő rosszra fordult. Heves szél akadályozza a páncélgyűrűket magasba emelő toronydaru munkáját. Hóvihar támadt. De a kohóépítők lankadatlanul dolgoznak tovább. Jeges eső veri őket, de egyre magasabbra emelik a kohó páncéltestét. Cseri László és Kalló Kálmán hegesztők, átázott, nedvességtől foltos viharköpenyben, hidegtől pirosra csípett arccal, de töretlen lelkesedéssel végzik munkájukat az állványokon, szédítő magasban”. Az első naptól kezdve harc volt ez az építőmunka! Harc a természettel, a puha talajjal, a szélviharokkal, az időjárás viszontagságaival. Harc azokkal a nehézségekkel szemben, amelyeket egy-egy késve érkező anyag, alkatrész okozott. Harc a szervezetlenség, a régihez való ragaszkodás és száz más visszahúzó erő ellen. De e küzdelemben – amelyet a kommunisták szavai, s példamutató tettei lelkesítettek – az építők győztek: a nagykohó áll és vasat ad!
Vasat ad a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója
Népköztársaságunk elnöki tanácsa szombaton kitüntette Horváth Zoltánt, a MÁVAG lakatosát. Radványi Lászlót, a Kohóipari Tervezőiroda főmérnökét, Kovács János párttitkárt, a Vaskohászati Kemenceépítő Vállalat dolgozóját és több társukat. Ez a kitüntetés – a nemzet elismerése a nagy mű legjobbjainak. De az elismerés nemcsak nekik szól: az ő kitüntetésük kifejezi azt a forró hálát, amelyet a nemzet a nagykohó valamennyi építője iránt érez. A földmunkások, betonozók, mérnökök, szerelők, hegesztők iránt, a pártmunkások, népnevelők és a pártonkívüli dolgozók iránt, akik a helyszínen, Sztálinvárosban fáradoztak, s a kohászok, esztergályosok iránt, akik egy-egy alkatrészt készítettek, a vasutasok iránt, akik a kohó ezernyi elemét odaszállították. Sokszor mondtuk a múlt években: a Sztálin Vasmű építése az egész nemzet ügye, építéséhez mindannyiunknak hozzá kell járulni. S most, hogy a vasmű termelni kezd, joggal érezhetjük valamennyien: mi is részesei voltunk ennek a nagy munkának. Mindannyian – munkások, dolgozó parasztok, értelmiségiek – akik forintjainkat adtuk a békekölcsönökhöz, akik a magunk posztján végzett munkánkkal segítettük a szocialista ipar fejlődését, népgazdaságunk erősödését, joggal érzünk büszkeséget; eltölt bennünket az építő büszkeségének, a gazda büszkeségének felemelő érzése. A sztálinvárosi nagykohó fennen hirdeti a magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép teremtő erejét.
Az első csapolás ünnepi perceiben gondolataink szovjet barátaink felé szállnak, akik annyit segítettek nekünk e nagy mű megalkotásában. A legjobb szovjet szakemberek, kiváló mérnökök dolgozták ki a kohó tervrajzainak jelentős részét. Számos szovjet mérnök a helyszínen is segített értékes tanácsaival. Szovjet gyárakban, szovjet munkások gondos keze készítette a kohó számos berendezését, elsősorban az automatikát. A sztálinvárosi nagykohó öt mérnöke, négy főművezetője, hat művezetője járt a Szovjetunióban tanulmányúton, hogy megismerje a szovjet kohászok értékes tapasztalatait, a legújabb technika mesteri kezelését. Most, ezekben a napokban ünnepeljük országszerte a magyar-szovjet barátság hónapját. Ennek a széttéphetetlen barátságnak vasba és acélba öntött jelképe a sztálinvárosi nagykohó.
A mai napon a nagykohó kezd el termelni – de a kohó körül már óriássá nőtt az egész gyártelep. Hosszabb ideje dolgoznak már az önálló gyárnak is beillő “segédüzemek”: a mechanikai üzem, az öntöde, a tüzállótéglagyár. Az erőmű már áramot termel s néhány hónapon beiül két új, nagy gépegységnek kell működésbe lépnie. Nincs már messze a kokszolómű megindítása. Komolyan előrehaladt a martinacélmű építése, megkezdték a hengermű alapozását is..; A Sztálin Vasmű és Sztálinváros, amelybe forintok milliárdjait fektettük, amely éveken át tengernyi téglát, cementet, vasat kapott az országtól – most már ad, s egyre bővebben ad az országnak. A kohó építkezésén dolgoztak Vura József és Krizák Ferenc vasszerkezeti lakatosifjúmunkások. Néhány éve még falun éltek, kubikosnak jöttek Sztálinvárosba – itt tanulták meg a szakmát, itt nőttek kohóépítővé. Szüleik, s mindazok a dolgozó parasztemberek, akik fiaikat és leányaikat az új, szocialista városba küldték, gyermekeik keze munkájának gyümölcseit kapják vissza, amikor eljut a faluba a sztálinvárosi vasból, acélból készült első eke, első kasza. A nagykohó, ha teljes kapacitással dolgozik, egyetlen nap alatt annyi vasat ad majd, amennyiből száznegyven traktort lehet készíteni! Mert traktor és eke is készül majd a sztálinvárosi vasból, acélból, hogy jobban élhessen dolgozó parasztságunk, hogy gyorsabban fejlődhessék a mezőgazdaság, hogy több legyen a kenyér és a cukor. Betonvas és autóbusz is készül majd a sztálinvárosi vasból, acélból, hogy gyorsabban épülhessenek a lakások, s kényelmesebb legyen a közlekedés. Gépek készülnek majd a sztálinvárosi vasból, acélból, hogy bővebben ontsa termékeit szocialista iparunk, hogy több ruha és cipő kerüljön a dolgozók szekrényébe, hogy erősebb legyen a haza. A sztálinvárosi kohó – a jólét, a békés épitőmunka kohója!
A nehézipar, a bányászat, a kohászat, a villamosenergiaipar munkája ma sokkal közvetlenebbül érezteti hatását a dolgozó nép életszínvonalának alakulásában. A kohászat vaspillérein nyugszik továbbra is iparunk munkája, népgazdaságunk fejlődése. Jelentős mértékben a kohászat eredményeitől függ, milyen gyorsan tudjuk emelni a mezőgazdasági gépek és szerszámok termelését, mennyi segítséget adhat a szocialista ipar a falunak. A kohászat eredményeitől is függ; milyen ütemben valósul meg a mezőgazdaság fejlesztésének, a magyar föld felvirágoztatásának nagyszerű perspektívája. Ezért joggal érzik magukénak az új, nagy alkotást nemcsak a munkások, hanem a dolgozó parasztok is. A sztálinvárosi nagykohó – a munkás-paraszt szövetség új, erős bástyája.
Ez a felismerés, az egész nép jóléte iránti felelősség tudata hassa át kohászainkat, amikor most átveszik az őrhelyet az építőktől, a szerelőktől a sztálinvárosi nagykohó mellett! Mától fogva Sztálinváros már elsősorban úgy él a gondolatainkban, mint a kohászok városa. Mától fogva az ő munkájukat is figyeli az ország, amikor a híreket olvassa a kohászok termeléséről. Arra gondoljanak: ez a nagy figyelem, megbecsülés – sokra kötelez.
Jó munkát, sok sikert az új kohó mellett, sztálinvárosi kohász elvtársak!
