Sztálinváros 1958


Népszabadság – 1958. december 25.

Sztálinváros … Mennyiféle gondolat, érzés is fűződik e mindössze nyolc éve ismert névhez! Egekig csapó lelkesedés és bénító letörtség, hősiesség és pénzhajhászás, áldozatvállalás és cinizmus…
De Sztálinváros nem hagyta magát, létezett és követelte jogait, elismerését, dacolva mindennel, az országos politika cikcakkjaival. Tőle ugyan mondhatták, hogy felesleges, hogy nem kell, hogy kár a beleölt milliókért, a munkáért és illúziókért, s ha megépül se lesz tartós, mert a löszös talaj süllyed – az új város (s persze az őt életrekeltő vasmű) élt, növekedett, vonzott és túltett a legmerészebb eredeti elképzeléseken is. Sztálinváros büszke jelképe lett hazánk szocialista iparosításának.

Nyolc évvel ezelőtt, mikor a pentelei fennsíkon, mintegy negyven méternyire a Duna szintje felett, megindult az építkezés, az egészet egyszerű, a vasművet kiszolgáló 25 ezres ipari településnek szánták. Ám alig telt bele két esztendő, s 1952-ben, amikor – ha még oly kezdetlegesen is, de élni kezdett ez az “ipari település” – egyszerre nyilvánvaló lett, hogy az eredeti koncepció hibás. A településnek ugyanis máris városi igényei voltak, mégpedig elsősorban és döntően földrajzi helyzete következtében. A Dunántúlnak ezen a részén Székesfehérvár és Szekszárd között mintegy 40 kilométeres körzetben nem volt város, nem volt ipari, kereskedelmi, kulturális gócpont. A hatalmas arányban kibontakozó építkezésre özönlött ide a nép, amelynek munkájára szükség volt, s ezért gondoskodni kellett elhelyezéséről, letelepítéséről. A terveket módosítani kellett: a városnak vállalnia kell a környék kereskedelmi, kulturális, közegészségügyi és igazgatási központjának szerepét is. Hogy mennyire vállalta és vállalja ezt a szerepet Sztálinváros – ma már köztudomású. Az ideiglenes kórház betegeinek 35 százaléka vidéki, a technikumban tanuló 480 fiatalból 225, a gimnáziumban 90 a környékről való. Hasonló a helyzet a színház, a mozi látogatottságával is. Sztálinváros a Közép-Dunántúl egyik fontos centruma, s ma már járási központ is.


Az ország egyik legkorszerűbb, harminckét tantermes iskolája; tizenhat tantermében 500 sztálinvárosi gyerek tanul.

Mi minden épült fel a városban az első kapavágás óta?
1958 végéig megépült: 4744 állami lakás (mind fürdőszobás és zöme kétszobás), 46 általános iskolai tanterem, egy gimnázium, egy balettiskola, 480 hallgatós kohóipari technikum, bölcsődék összesen 505 férőhellyel, 200 irodahelyiségből álló irodaház, 100 ágyas, modern szálloda (1958-ban százezer belföldi és négyezer külföldi látogató fordult meg a városban), sporttelep, 50 méteres versenymedence, 400 személyes színház (Bartók Béla Kultúrház), 800 személyes mozi, szabadtéri színpad, vidámpark, SZTK-rendelőintézet és ideiglenes kórház (plusz százágyas szülőotthon), tbc-s és nemibeteg gondozóintézet, négy körzeti és egy sportorvosi rendelő, terhes- és csecsemő-tanácsadó és vérkonzerváló állomás…


Utasok szállnak föl az Ikarus 30-as típusú autóbuszra Sztálinvárosban. /1958. január 23.
fotó: MTI/Szilágyi Pál

1954-ben a gyors iramú fejlődés megtört. A következmények ismeretesek. Úgy állt le mindenfajta építkezés – emlegetik ma is a sztálinvárosiak – hogy “a levegőben kellett elengedni a vakolókanalat”. Sztálinvárosban ezzel “alapozták meg” a lakáshiányt… Mert a városba továbbra is áramlott a nép, családtagok jöttek, családokat, alapítottak, s hatalmasra nőtt a lakásigény. De hova legyenek? S mert az építkezés leállt, egyelőre maradtak az eredetileg csak három-négy évre létesített “provizóriumok”: barakkok és másféle ideiglenes épületek; s bizony maradnak is még jó ideig, hisz egyszerre pótolni az akkor mulasztottakat nem tudjuk.
S a jövő?
1963-ban késznek nyilvánítják Sztálinvárost. Addigra újabb 4500 lakást kell építeni, ezenkívül családi házakat, munkásszállókat, kertvárost, s hallani már 60 ezres lélekszámot is emlegetni. Persze, azért 1963-mal nem zárul le Sztálinváros fejlesztése. Elképzelések, vázlatos tervek már a távolabbi jövőre is vannak. Hiszen a város mai területe nincs körülkerítve. Nőhet még mellette ikerváros…
És a vasmű? Ha úgy, istenigazában belegondol az ember, elszédül, mi épült itt néhány év alatt. Mert hiszen a vasművet is akkor kezdték építeni, 1950 nyarán. S azóta üzembe helyeztek tizenegy termelőegységet, amelyek felszívták a közeli, s távolabbi környék több ezres munkaerejét. (1952-ben még csak 1896 – 1958-ban már 6550 volt a vasműben dolgozók összlétszáma.)
Nem érdektelen néhány adatot idézni a vasmű idei termékeinek választékáról és mennyiségéről. A vasmű fontosabb termékei 1958-ban

TERMÉK

Nyersvas
Acél
Kohókoksz
Háztartási koksz
Ammóniumszulfát
Kén
Kristálybenzol
Kőszénkátrány
Kamragáz

TONNA

413 441
192 499
324 177
41 300
4 079
1 204
1 230
15 766
134 millió köbméter

A két nagykohó eddigi nyersvas-termelése meghaladja az egymillió tonnát. Ez a mennyiség – ha sínpárt készítenének belőle – az egyenlítőnél körülérné a Földet. A martinacélmű kemencéiből az utóbbi háromnégy esztendőben annyi acélt csapoltak, amennyiből az ország minden lakosa számára egy-egy oldalkocsis motorkerékpárt lehetne gyártani.

Az erőmű a sztálinvárosi és a gyári szükségleten felül még tízszer annyi áramot ad az országos hálózatba, és lehetővé teszi a város kétharmadának távfűtését. A kokszolómű egyetlen 55 kamrás kemencéjével évi 13,6 millió dollár értékű kohókokszbehozatalt tesz feleslegessé. Ezenkívül az évente keletkező mintegy 150 millió köbméter gázzal – amelynek nagy részét most a vasmű üzemei használják fel – negyedmillió háztartás évi szükségletét lehetne fedezni. Eddig körülbelül ezer sztálinvárosi lakásba vezették be a gázt, a Sztálinváros-Budapest között megépülő távvezeték pedig a fővárosba is elhozza majd a sztálinvárosi gázt. A gázból értékes lepárlású termékek egész sorát nyerik a vasmű vegyi gyárrészlegében. Évente több ezer tonna műtrágyát ad a mezőgazdaságnak. A nagy mennyiségű kátrányt, a feldolgozó üzem elkészültéig értékes valutáért Nyugatra exportáljuk. A jelenlegi 16 ezer tonna évi kátránytermelésből csaknem 300 ezer dollárt nyerünk. A karbantartóüzem (vagy inkább gépgyár) túlnőtte a helyi igényeket és sok értékes gépet gyárt más kohászati üzemeinknek, itt készülnek Kína számára a verőlapátos malmok is. S mindez csupán nyolc esztendőnyi erőfeszítésből!


A Dunai Vasmű meleg- és hideghengerművének makettje.

Milyen távlatokat tartogat számunkra a Dunai Vasmű?
Még a hároméves tervben 1960 közepén üzembelép a vegyigyárrészleg kátrányfinomítója, s 1960 második felében a II-es kokszolóblokk. Ezzel kohókoksz-szükségletünnk mintegy 70 százalékát hazai nyersanyagból (komlói szén) fedezzük. A vasmű gazdaságosabbá tételét szolgálja még az 1960 augusztusára elkészülő habsalakgyártó üzem. De a lényeg, a “szenzáció” persze az ötállványos, félfolytatólagos hengersor gyorsított építése. A jövő év nyarára teljesen tető alatt lesz, de közben már készülnek a hatalmas gépek alapjai; a 150 méter hosszú géptermi alagsor valóságos, bonyolult kiképzésű föld alatti labirintus. Az 560 méter hosszú csarnokba mintegy 13 000 tonna épületvas-szerkezetet építenek be a MÁVAG szerelői. Tizenöt-tizenhatezer tonna súlyú gépi berendezést, s mintegy 1500 villanymotort kell majd beépíteni a hatalmas műbe, többet, mint amennyi jelenleg a vasmű területén összesen van. Egyébként ott, ahol a tető már kész, megkezdődött a görgősorok előszerelése, hogy ezzel is időt nyerjenek.


A Dunai Vasmű rendező pályaudvara és kénüzeme. /1958. július 5.
Az 1958-60. évi hároméves terv során jelentősen bővül a sztálinvárosi üzem: felépül a meleghengermű,
kibővítik az érctárolót és megkétszereződik a kokszoló termelése is.
fotó: MTI/Fényes Tamás

A hengermű leendő szakmunkásait – többségükben fiatalokról van szó – részben a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Lengyelországban, másokat pedig hazai kohászati üzemeinkben képezik ki: a teljesen automatizált hengerműnek kiváló szakemberekre, igen sok technikusi képzettséggel rendelkező fizikai dolgozóra lesz szüksége.
A jelenlegi tervek szerint 1963-ra, a hideghengermű üzembe helyezésével épül meg teljesen a vasmű első lépcsője. Ezzel a Dunai Vasmű nyereséggel dolgozó vertikális kohászati üzemmé válik, s évi 400 ezer tonna nyersacél termelésére, illetőleg lemezzé történő feldolgozására lesz alkalmas. Ezzel évente, a jelenlegi világpiaci árakat figyelembe véve, mintegy 15-20 millió dollár tiszta hasznot hoz az országnak. A következő ötéves tervben kiépül a vasmű második lépcsője is, amelynek eredményeképpen évente egymillió tonna nyersacélt dolgoznak fel majd hengerelt áruvá. Távolabbi tervekről egyelőre csak vázlatos elgondolások vannak, így például sor kerülhet a későbbiekben egy csőgyár és egy vasszerkezeti gyár telepítésére a vasmű mellé. Annyi azonban már most is bizonyos, hogy nagyobb arányú beruházásra csak az 1970 utáni években kerül majd sor, s akkor is csak olyan ütemben, hogy a beruházások még a tervidőszak alatt megtérüljenek.


Öttonnás darukkal pakolják ki az ércet a szovjet és magyar uszályokból a sztálinvárosi kikötőben. /1958. július 22.
fotó: MTI/Bárándi István

De Sztálinváros ipara ma már korántsem merül ki a vasművel, pontosabban a nehéziparral. Fejlődő könnyűipara – a ruhagyár, a fehérneműgyár és a fésűsfonoda – csaknem ezerötszáz asszonynak és lánynak teremtett munkaalkalmat. Helyi iparának évi termelési értéke meghaladja a 70 milliót, s több mint 1300 embernek ad kenyeret. Újra megkezdődtek a Sztálinvárosi Szalmacellulózgyár földmunkái. Ez a gyár további 320 ember számára teremt majd itt munkaalkalmat, s évi 22 ezer tonna fehérített szalmacellulózt ad a népgazdaságnak, előreláthatólag 1961-62-ben. A gyár üzembehelyezésével csaknem teljesen hazai alapanyaggal dolgozhat majd papírgyártásunk.


Végre a Sztálin út másik oldala is fényképre “érett”: a több éve megépült lakóházakat ugyanis csak nemrégen vakolták be.

Mit adhat az országnak Sztálinváros?
Ha ritkábban is, hellyel-közzel azért fel-felteszik még ezt a kérdést. Úgy hisszük, a tények önmagukért beszélnek. Meglehet, a szükségesnél nagyobb áldozatokkal épült Sztálinváros a kezdetén. De hogy szükség volt, s van rá, ma már aligha lehet vitás.

(Írta: Terényi Éva, Fényképezte: Kéri Dániel)

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros