“A mi Tónink”


Népszava – 1952. augusztus 17.

“A MI TÓNINK”

Regénybe kívánkozik Lénárt Antal sztahanovista ács, akivel Sztálinvárosban ismerkedtem meg. Az író gyakran teremt magának ilyenfajta hősöket, küszködik, vergődik megformálásukkal. És azután egyszerre csak váratlanul a tolla alá szaladnak. Attól tartok, hogy új regényhősöm, Lénárt Antal szétfeszíti egy riport kereteit: bővérű, kalandos, nyugtalan természete nem fér bele néhány hasábba. Fejlődése azt követelte, hogy nyomon kísérjük őt. Érdemes volna lépésről lépésre megtenni vele azt az utat, amelyet e helyét nem lelő és gyakran a pohár fenekére néző munkás bejárt, amíg idáig eljutott, ahogy neve említésekor elismerően bólintanak. Mert Sztálinváros egyre táguló világában nemcsak azt tartják számon, hogy meg lehet bízni benne és nincsen olyan munka, amelyet el ne vállalna, hanem azt is, hogy csodát tett vele ez az építkezés! Jó munkás volt azelőtt is, értette a szakmáját. De most…
Ilyenkor sokatmondó szünet következik az elbeszélésekben. Persze azután megindul a történetek áradata. Mindenki tud róla valamilyen jellemző esetet, olyan igazi “Tóni-féle históriát”. Előbb a múltból halásznak ki egy-egy történetet, amely örökké szomjas torkáról árulkodik, kóborló természetéről, mókára kész kedélyéről. Majd meg a máról beszélnek, arról, hogyan változott teremtő erővé mindaz a tomboló nyugtalanság, amelyet esztendők hosszú során csupán idegen országok, idegen emberek és italok tudtak csillapítani.
Minden építőmunkás dolgozott már vele valahol. Mert Lénárt Antal mindenütt megfordult és mindenünnen tovább állt. Egyik szálláshelyén a társai leszereltek egy motorkerékpárról egy kis táblát, amelyen a motor neve állott: Csavargó. Gondoltak egy nagyot, s Tóni ágyára szerelték. Késő éjjel vetődött haza, meglátta a táblát és befeküdt a szomszéd ágyba.
Vajjon mi űzte ezt a nagyszerű szakmunkást egyik helyről a másikra, miért nem volt maradása? S mi köti most annyira ide, hogy hónapszámra nem mozdul ki Sztálinvárosból? Itt kezdődik az ő világa, itt tárulkozik ki mindaz, amire valaha oly mohón vágyakozott: az új, a más, a minden ízében különb, amely nemcsak keze jegyét viseli magán, hanem a boldogító tudatot is sugározza, hogy maguknak csinálták!
Móric József sztahanovista ácsművezető elmeséli, hogy a múltkoriban megállt a Tűzállótéglagyár fedett színe előtt s azt mondta félhangon:
– De jó lenne a három nagy kerettartót ma bezsaluzni!
Tóni ott állt mellette, megvakarta a fejét. – Meglesz – mondta. S mire alaposan körülnéztem a munkahelyeken, csakugyan megvolt. Vagy néhány héttel ezelőtt azt találtam mondani: – Meg kéne “nyomni” az alagútkemencénél a pillérek felállítását.
– Azon ne múljék – rántotta meg a vállát Tóni s míg addig hat-nyolc pillért állítottak fel, azontúl már 11 készült el! – Ha meg kell nyomni, akkor gyerünk! – füttyentett, mert örökké jókedvű s úgy dolgozik, mintha kedvtelésből csinálná, passziójára!


Az ácsok előkészítik a betonozók részére a formákat. Szédítő magasban,
forró napsütésben, vagy zúgó viharban megállás nélkül folyik a városépítő hősi munka.

Nehéz dolga volna annak a festőnek, aki Lénárt Antalt vászonra akarná vetni. Zömök, szélesvállú, s noha túl van már a negyvenen, a mozdulataiban van valami a medvebocsok játékos kedvességéből. Az arckifejezése meg úgy változik, mint a Balaton tükre. Hogyan lehetne vajjon azt a kamaszos, beugrató mosolyt megfogni, amely a szeme körül bújkál, vagy azt a zavarbahozó, meghökkentő határozottságot, amely egyszerre elönti, ha a munkájáról esik szó. Vagy azt a sugárzó apai büszkeséget, amellyel arcának minden kis zuga megtelik, amikor 30 tagból álló népes brigádját emlegeti.
A Bihar megyei Komád községből való, apja, nagyapja, dédapja is ács volt. A legjobban tanult a községben, mindent beivott a feje, mint a spongya, ömlik a szájáról a szó, ízesen, szépen beszél. Meg is mondom neki. Ő meg rám néz, kicsit megrántja napégette, vastag nyakát: “Toldit olvasgatom. Arany János az én tanítóm.”
Az apja úgy tért haza az első világháborúból, hogy – mint maga szokta mondani – “bár inkább ottmaradtam volna holtan”. Földöncsúszó csonk lett belőle, akinek csak az átkozódáshoz maradt ereje. Jobbkeze, lába hiányzott, az állát is ellőtték. Ez volt az első seb Tóni életében. Ekkor nyilallt belé, ki kéne futni ebből a világból, ahol az urakért nyomorítják halálra az embert! Mert egyre kérdezgette a nagyapját: miért kellett apámnak verekedni?
– Nem kötötték az orrára – mordult rá a nagyapja. – Elég, ha kezét, lábát tőből lenyiszálták. Amikor segéd lett, Pestre került és belépett a MÉMOSZ-ba. A sokszor hónapokig tartó munkanélküliség, a meddő ácsorgás az utcán elgondolkoztatta. Mindenütt így megy ez? Nincs olyan zuga ennek a földnek, ahol megélhet két keze munkájából? Fel kéne azt a helyet kutatni, ahol az ember üstökön ragadhatja a munkát, el nem ereszti!
Felkerekedett Kurucz János áccsal (ma kultúrmérnöki tanfolyamon tanul) és húsz napig gyalogoltak egyhuzamban munkát keresve. Egy ló is kidőlt volna ennyi trappolástól, de ők állták. Padokon aludtak, árok szélén, a föld volt a párnájuk, a csillagos ég a takarójuk. De hazakergette őket a harapósfogú ősz.

Abban az időben egyik szaktársa felkereste valamilyen ügyben Peyer Károlyt. – Nekem kegyelmes úr megszólítás jár – figyelmeztette őt Peyer.
– Hát ez meg milyen figura? A MÉMOSZ-ban elvtárs, másutt pedig kegyelmes úr? – horkant fel Lénárt. – Ilyen emberek kezére van bízva a sorsunk? Akkor inkább a vadak közé Afrikába! Elmenni, itthagyni ezt az úrivilágot!
Az utolsó lökést is Peyer árulása adta. 1937 szeptemberében az építőmunkások a nyolcórás munkaidő kivívásáért egynapos tüntetést rendeztek. Peyer rájuk uszította a rendőrséget. S az építőmunkások Svájcban megtartott nemzetközi kongresszusán verte a mellét, hogy az ő vezetésével harcolták ki a magyar munkások a nyolcórás munkaidőt. (Azok a magyar munkások, akiket lefogatott.)
Nagyot sercintett, amikor mindez a fülébe jutott. Az öntudatából még többre nemigen tellett. S egy ropogósra sült cipóval útnak eredt. Kalandorregények is hizlalták a képzeletét, úgy érezte, másutt kell “szerencsét próbálni”. Franciaországban, Bulgáriában járt, Kis-Ázsiában is megfordult. Azután ismét hazahúzta valami. Itthon legalább értette a nyelvet, amelyen semmibe vették, ismerős volt a táj, ahol idegenként kezelték és egész sereg ember akadt, akiknek a szeme villanásából olvasta ki, hogy ők is menekülnének innen ész nélkül, de éppen ezért itthon kell maradniok, mert valami csak lesz most már!
Ez a “valami csak lesz” itthon tartotta, ugyanakkor azonban egyik munkahelyről a másikra űzte, mind több italt kóstoltatott vele, de ugyanakkor könyvet is nyomott a kezébe. Mert egy ember fejlődése bonyolultabb, ágbogasabb, mint ahogyan általában hiszik. Sokféle hatás csap össze benne, amíg egyet mozdul előre. A megszokások, emlékek hátrazökkentik, búfelejtező, virtuskodó mozdulatok csapják ide-oda s időbe telik, míg ismét megtalálja az előre mutató utat, így volt ez Lénárt Antallal is.

A felszabadulás után a Ganz Hajógyárba került s ott dolgozott “kalappénzért”. Ez azt jelentette, hogy kalapban hordta haza a pénzt, amelyért egy pakli dohányt sem kapott s mégis úgy érezte, hazatalált. Ha lassan is – mert Tóni a gyors megoldások embere -, de alakul, formálódik már az ő világa. Eszébe sem jutott munkahelyét otthagyni. Az újpesti Bányagépgyárhoz helyezték, ott dolgozott egyhuzamban három évig. Amikor Sztálinváros építése hírét meghallotta, sok minden kavargott a fejében. Ott kéne dolgozni. És Felhősi Ferenc, a munkásból lett mérnök – “Vihar Ferkó” néven emlegetik Sztálinvárosban, mert viharos lendülettel fekszik mindig a munkának -, aki ismerte Tóni képességeit, kikérte Lénárt Antal ácsot. “Ilyen ember kell oda – mondta -, elviszem magammal”. És Tóni, azaz Lénárt Antal, sztahanovista csillagot, oklevelet kapott Sztálinvárosban s kétszer is pérnzjutalomban részesítették.

Vihar Ferkó

– Ha elkészültem egy házzal – mondja -, nagyon boldog és megelégedett vagyok. Éjszaka is felkelek megnézni, minden rendben van-e körülötte. Hiszen a miénk, vigyázni kell rá.
Elmondja még, először kissé húzódozva, majd neki darálva magát, hogy mennyi minden játszott közre, míg lehiggadt, boldog ember vált belőle, aki csak akkor hagyja el a kuckóját, ha a brigád valamelyik tagjának az ügyében jár el. “Zeneiskolába jár egyik brigádtagom, négyen szakérettségiztek, ketten művezetői tanfolyamot végeztek” – már sorolná is tovább, de eszébe jut, hogy önmaga újjászületését akarta megmagyarázni.
– Először is minden megváltozott körülöttem. Nem maradhattam olyan, mint egy divatjamúlt szalmakalap. Azután meg nemcsak az egészen nagy dolgok simítgatják, farigcsálják az ember természetét. Az összetartás… az igen, meg a törődés a másikkal. Hogy szurkoltak értem a szaktársak, amikor télikabátot mentem venni, nehogy benézzek a kocsmába. Márcsak azért is tartóztattam magam, nehogy elrontsam örömüket. Mert büszkék rám. A mi Tónink – így hívnak. “A mi Tónink ebéd közben is a könyveket bújja.” Hát ami igaz, igaz, minden szovjet könyvet elolvastam, ami építkezésekről szól: “Távol Moszkvától”, “Ifjú város”, “Gyár épül az őserdőben”. – Kerek sapkáját félrebillenti a fején, olyan félre, hogy túlfelől majd leesik.

Befejezésül megemlítem neki, hogy az előbb hallottam, amikor “Vihar Ferkó” úgy dicsekedett valami külföldi vendégnek: “A mi Tónink azt vállalta, hogy a Tűzállótéglagyár oszlopaival, tartóival augusztus 20-ra elkészül. És most már a Hill-pallókat rakják fel, ami nincs is benne a vállalásban. Már túlteljesítenek a betyárok.” – Hát persze, hogy túlteljesítünk – mondja Tóni egyszerűen. – Megtetézi az ember, amit a családjának ad. Igaz?

Palotai Boris

Épül a BÉKEMŰ!

Dunaujvaros