Vihar Ferkó


Csillag – 1952. december

SÁNDOR ANDRÁS

VIHAR FERKÓ

— Vázlatok egy regényhez. —

1.

Sztálinvárosban mostanában ezt a szót hallani leggyakrabban: Tűzálló-téglagyár.
Október vége van, újra ősz, bokáig és térdig érő sár, az új városoknak ez a földből, vízből, friss habarcsból gyúrt kísérője, másutt kellemetlen és ellenséges, de itt kedves és otthonos, szinte családtag. A város November hetedikére készül, az ünnepre, amely kétnapos lesz és itt sajátos, belső ünnep is.


A vasmű építői számára korszerű emeletes lakóházak épülnek Sztálinvárosban.
Fotó: MTI/Magyar Fotó/Hollenzer Béla

Sztálinváros

November hetedikének különös hagyományai vannak Sztálinvárosban, hozzáfűződik az első öntés, házassági évfordulók egész sora, nevenapja a városnak, vagyis sokszoros ünnepnap. Ebben a városban a régi egyházi ünnepek észrevétlenül múlnak el, az új ünnepek viszont a szokottnál is fényesebbek; ilyen város ez. Itt minden új. Az emberek is életüknek új időszámítását kezdik meg attól a naptól fogva, hogy ideköltöztek s ebben a városban nem is emlékeztet semmi a régi világra. Itt nem lehet egy-egy házra rámutatni: itt volt az úri kaszinó, emitt az egységes párt, ott a Futura és más efféle; ez a város, már a szocializmus keresztségében született s benne minden a jövendőé.
Tavaly, november hetedikén buggyant ki az első csepp vas.

Első öntéséből

Az idén, november hetedikén születik meg az első tűzálló tégla.

Ilyen lesz a sztálinvárosi Tűzállótéglagyár

Mindenfelől látni a Tűzállótéglagyárat. Dölyfösen, mint egy vártorony, emelkedik az egész fölé a zömök, tömör samottőrlő. Két oldalán lábhoz tett fegyverként ágaskodik a két kémény. A kisebbik “erőd” a kvarcitőrlő, mellette a kamráskemence. Az előtérben hosszan nyúlik el az alagútkemence, majdnem a friss vajszínű igazgatósági épületig. Túlnan, nagy vasbetonbordáival, szétterpesztett lábakkal áll a nyersanyagtároló, homlokán az “élő ütemterv” fehérlő betűivel. Jobbra az elektromos állomás vasbetonketrece és a finomrajzú, csipkés feszítőoszlopok, amelyek lehelletkönnyű táncosnőkként szökellnek végig a tájon, az óváros dombjain, az öreghegyen át a Duna felé.
Messziről csak az épületek, a tárgyak látszanak, a nyüzsgő hangyaboly nem. Pedig micsoda lázas képe ez a munkának! Ott vannak az építők, fel-felbukkannak a jólismert arcok, de a főszerep már nem az övék, hanem a szerelőké, hogy hamarosan ők is távozzanak és helyükbe lépjen a gépkezelők, a téglagyártók serege. A Partizán-brigád a főépítésvezetőség kis kunyhóját bontja; olyan a félig lebontott földszintes ház, mint az ebihal vagy az embrió kopoltyűja, mikor már elvégezte feladatát s eltűnik, hogy átadja helyét a végleges szerveknek.
Már két hete be van gyújtva az alagútkemence.


A már működő alagútkemence /1953

A generátor, mint óriási tüdő, vastag csövön át táplálja az elnyúló óriást s a kemence közepén kéken és vörösen lángol a gáz. Hatszázfokos hőség van itt.
Az alagútkemence szájánál egy ember áll s előrehajolva, feszülten néz be a hosszú, csőhöz hasonló alagútba. Nézi a középén lobogó lángokat, a hőségtől izzó levegőt, amely íme, olyan, mint kristálytiszta hegyifolyam fodrozó vize, mint tavat játszó délibáb a rekkenő pusztán; mily távolinak rémlik a túlsó kemencenyílás, melyen túl valószínűtlenül szétfolyó alakok imbolyognak ebben a káprázatszerű, fényes ködben, – az ottani szerelők. Az ember kissé gyűrött sapkát és kopott, szürke ruhát visel, köpcös, nem kövér, inkább olyan Botond-forma; kerek arcát kis bajusz árnyékolja be (éppen oda kívánkozik) és fekete bogárszeme csillogó elevenséggel túrja tekintetét a kemence belsejébe. Kissé huncutkás arc, van valami bujkáló derű a vonásaiban, – már a következő pillanatban elkövethet valami csínyt és felkacaghat harsogón; tele van élettel, egész lénye kirobbanásra kész. Első látásra ismerős. Kire emlékeztet? Odisszeuszra? Nagy Péterre?
– Be van fejezve a nagy mű, igen, a gép forog, az alkotó pihen – idézi látható büszkeséggel Madáchot, aztán felnevet, majd legyintve hozzáteszi: – Pihen a fenét. Különben is, én vagyok most itt a “házmester”!
Már tudniillik a mindentudó, az eleven lexikon, az információs iroda.
Vagyis Vihar Ferkó. Anyakönyvbe bejegyzett nevén…
– Felhősi szaktárs! Felhő… – Lélekszakadva ugrál a felfordított habarcsosládák, vasalkatrészek, gerendák szövedékében egy fiú, szürke kezeslábasban, csupa víz.
– Itt vagyok, mit akarsz? – válaszol az ember kedves nyerseséggel.
– Nagy baj van. A víz… A samottőrlő és a transzformátorház között…
– A főcsővezeték? – kiáltja Vihar Ferkó, vagyis Felhősi Ferenc és már bujkál is kifelé a még le nem bontott állványok, tartógerendák között.
– Az… Eltörött…
Vihar Ferkó már rohan. Futtában káromkodik.
– Hű, a picike úristenit, ezt jól megcsináltátok… Mondtam, vigyázzatok azzal a csatornával. Persze, ráejtettek deszkát vagy fedőlapot, eltörték…
Fenn, a samottőrlő tetején is megáll egy percre a falazás, nézik az áradó vizet. Bugyborékol az, öblös, mély hangon s egyelőre a kiásott árokban árad, de dagad is, percről percre jobban. Még kicsap… S ha nem csap ki? Átszivárog a talajon, alámossa a transzformátorházat, a generátor meg nem kap vizet, le kell állnia, a kemence kialszik, kihűl, mi lesz november hetedikével…
– No, ne bámészkodjatok – mondja Vihar Ferkó, ledobja kabátját, szinte elemében van. – Semmi az egész. Turi! Azonnal telefonálsz a tűzoltóknak. Egy perc múlva itt teremjenek szivattyúkkal, mondd, hogy én üzenem, én, Felhősi! Három brigád kell nekem. No… Viharsarok, Demeter… Melyik jön még? Czettli Gyurka, rendben van… Az árkot kirézsüzzük, gyerünk, lássunk hozzá!
S már ott is áll, térdig a vízben. A főépítésvezető. Egy perc múlva már senki sem fél a víztől. Dolgoznak. Már tréfálóznak is.
– Bele ne fulladj, Czettli… Kár lenne érted…
– Hődlit hozzátok, az ezeréves normást!
– Kár, hogy Kendefi elment, most megmosnám a kopasz fejét!
Értesítés jön a generátorházból.
– Te, Vihar, azt üzenik a generátorból, nem kapják a vizet…
– Hát honnan kapnák, te okos? Mondd meg, én üzenem. Felhősi: használják a tartalékot, le ne álljanak… Addig készen lesz!…

 A Sztálinvárosi Tűzállótéglagyár építkezésénél

2.

A gyárépítő vállalat igazgatóságán már mind együtt voltak: Tóth, a vállalat igazgatója, Fazekas Pista, a párttitkár. Egri és Valentin, a NEB ellenőrei, – csak éppen Felhősi hiányzott, aki miatt az egész értekezletet összehívták. Arról volt szó ugyanis, hogy a NEB ellenőrei nem vettek részt a Tűzálló általános diadalmámorában, hanem itt is, ott is hibákat találtak a minőségben. Pontatlan vasszerelések, keskenyebbre vagy szélesebbre sikerült betonelemek, kissé hullámos gerendák szúrtak szemet nekik és amellett az ácsoknál valahogyan nem egyezett a kereset sem, – szóval, hogy itt is, ott is némi bércsalások hevernének elfedezve.
Különben már régen folyt a suttogás arról, hogy a Tűzállónál valami nincs rendben. A suttogásnak nem volt következménye, mivel a Tűzállótéglagyár boszorkányos gyorsasággal épült és élüzem címet is nyert az építkezések között (igaz, hogy el is vesztette, át kellett adnia Inotának). Nagyrészt az irígység mocsarából táplálkozott az a szél, mely kitartóan fújta a harasztot. A NEB-ellenőrök legutóbbi jelentéseiben azonban akadtak olyan észrevételek, amelyeket a műnyelvben “konkrétumok”-nak szoktak hívni, hát ezért idézték meg Felhősit.
A gyárépítővállalat igazgatósága egyelőre a Martinmű leendő igazgatósági épületében foglalt helyet, az emeleten. Szürke épület ez, világos párkányzattal, két kapubejárattal, mindkettő oszlopos. Az oszlopokon oszlopfő is van, ellentétben a város oszlopaival. A várostervezők ugyanis a legutóbbi időkig esküdt ellenségei voltak az oszlopoknak, az IPARTERV ellenben nem tudott erről a divatról és gyanútlanul oszlopfővel tervezték az oszlopokat, amelyek így kétségtelenül elveszítik gyufaszál-jellegüket. Az igazgató szobáját teljesen szőnyeg borította: az íróasztal a sarokban állt ferdén, mögötte hatalmas vörös zászló: a Minisztertanács vándorzászlaja, amelyet a vállalat augusztus huszadikán nyert meg. Az íróasztal előtt hosszú asztal, üveglappal borítva, körülötte bőrfotőjök és székek. Itt ültek mindnyájan és cigarettázva várták Felhősit.
– Már félnégy is elmúlt – mondotta idegesen pillantgatva az órájára Valentin. – Micsoda ember…
– Vihar – válaszolta jókedvűen Fazekas. – Nála sohasem lehet kiszámítani semmit, akár a villámcsapás…
Tóth, az igazgató tréfásan megfenyegette Fazekast:
– Ennek tetszik ám, mert olyan viharsarki tempó…
– Nem viharsarki a Vihar – tiltakozott Fazekas, aki eleki és korábban a “Viharsarok”-brigádot vezette az építkezésen; az ő nevéhez fűződik a gyári garázsépület.
– Tudom én, – válaszolta Tóth. – A Bihari-útra való. Népligeti srác. De a mindenit, most még telefonálni sem lehet, mert a főépítésvezetőséget lebontják és a telefont még nem szerelték át…
– És ha telefonálnál, megtalálnád? – kérdezte Fazekas. – Mikor van ő az irodában?…
Egri, a másik NEB-ellenőr kinézett az ablakon és hirtelen visszafordult:
– Itt van! Megjött a bricskával.
Az épület előtt valóban egy kétkerekű bricska állt meg, egy zsemlyeszínű kanca húzta. A bricskáról Felhősi ugrott le.
– Várjon itt – fordult a kocsishoz.
Tóthék látták az ablakból a mozdulatot és elnevették magukat.
– Azt hiszi, hamar megszabadul! – mondta az igazgató és visszaült a bőrszékbe.
Alig helyezkedett el, már kopogtak is.
Felhősi benyitott.
– Szabadság! Hű, a picike úristenit…
– Az ám, a picike úristenit, – válaszolt Tóth – háromnegyed órát vártunk rád!
– Hát tehetek-e én arról, hogy eltörik a főcsővezeték és ömlik a víz, mint a hétszentség? Nézd meg, csupa víz vagyok. No, fogd meg…
Mutatta a nadrágszárát, aztán lehuppant az üres székbe.
– Majdnem botrány tört ki. Folyt végig az árokban a víz, ki kellett rézsüzni, a csövet összehegeszteni, de úgy, hogy a generátor egy percre se álljon le… Most már rendben van!
Tóth láthatólag elkedvetlenedett.
– De minek kellettél mindehhez te? – kérdezte rosszalólag és újabb cigarettára gyújtott.
– Minek? – kérdezte Felhősi. – Nekem a Tűzálló mindennél fontosabb. Most, november hetedike előtt legyen ott valami botrány? Amíg a rend helyre nem állt, én onnan el nem mozdultam. Érted?
– Térjünk a tárgyra, elvtársak – mondta Fazekas. – Nekem az a véleményem, jól tette Felhősi elvtárs, hogy ott maradt, ha ilyesmi történt. De azért értesíthettél volna.
– Ne haragudjál, de akkor ez egészen ki is ment a fejemből… No, miről van itt szó?
Tóth tenyérrel rácsapott az asztalra.
– Arról van szó, Felhősi elvtárs, hogy az elvtársak néhány rendellenességet találtak a Tűzállónál. Ezeket kellene tisztázni.
Felhősi arca megrándult. Szemében hirtelen a megtámadott és ellentámadásra készülő, ugrásra kész vad sárga lángja lobbant. Tulajdonsága volt, hogy gyorsan fel tudta magában vázolni a helyzetet és fel tudta sorakoztatni egész szervezetét: agyát, idegeit, izmait, fülét és szemét a harcra. Most egy szempillantás alatt a következő gondolatsor zúgott át a fején: megirigyelték a dicsőséget. Most, a győzelem küszöbén, november hetedikén akarják elvenni. Mert mérnök urak, akik selyemágyban és francia nevelőnővel nőttek fel, bosszút akarnak állni rajta. Mert az ő apja proletár volt. No jó. Ám legyen. Majd meglátjuk, ki lesz a győztes!
– Én mindjárt elmondom az első rendellenességet – válaszolta. – November hetedikén adjuk az első téglát. A terv csak december végére írta elő. Ez egy ilyen rendellenes főépítésvezetőség!
– Nem erről van szó, Felhősi elvtárs – mondotta Valentin, az előtte levő iratcsomót lapozgatva. – Te is tudod, miről van szó. A nyersanyagtároló, az alagútkemence, a födémlapok minőségi hibáiról és azokról a vitás bérkérdésekről, amelyek…
– Tessék írásban bizonyítani – mondta Felhősi.
– Csak nyugodtan, Felhősi elvtárs – szólt Fazekas és romosolygott a főépítésvezetőre. – Nem mindig dícsérik az embert. Azt is el kell viselni.
Felhősi tettetett fölénnyel rántott egyet a fején:
– Én nyugodt vagyok! És kinek kell a dícséret? Nekem ugyan nem!
A NEB-ellenőr belekezdett a hibák felsorolásába. Felhősi a térdére támaszkodva hallgatta, nem jegyzett semmit. Időnként elmosolyodott. Egyszer-kétszer közbekiáltott: nem igaz! Az ellenőr belemelegedett a magyarázatba:
– Az ácsmunkák minőségét elfogadták, pedig ott hallatlan dolgok történtek… Kérem, a Lénárt-brigád június 8-án, június 14-én, július 2-án, satöbbi, satöbbi, olyan zsaluzást adott át, amely az előírtnál másfél-három centiméterrel szélesebb, másutt egy egész nyolc – két egész hat tized centiméterrel keskenyebb volt… Ennek következtében a fedett-nyitottszín vasbetongerendái nem fértek be a pillérek villáiba… Majdnem minden gerendát vésni kellett és vésés közben szabadon hagyták a vasakat, amelyeket így a rozsdásodás veszélye fenyeget, veszélyeztetve van a konstrukció szilárdsága…
Felhősi most közbekiáltott:
– Nem igaz; a napvilágra került vasakat behabarcsolták! Tessék, meg lehet győződni róla!
– Az ácsmunka minősége azonban elfogadhatatlan volt, ez nem von le ebből semmit! … S mindehhez ezer vagon deszkát használt fel egyedül a Lénárt-brigád, holott a terv hatszáz vagont ír elő…
– Nézzék meg azt a deszkát! Nézzék csak meg, milyen deszkát küldtek! – válaszolta Felhősi. – Ami pedig a bérkifizetéseket illeti, papíron pontosan ki van mutatva, hogy ötvenmilliós munkán kilenc milliót fizettem ki munkabérben. Ez 18 százalék. A béralap 20 százalékos volt.
– De részleteiben…
– Részleteiben! Mit kötekednek? Másutt még sokkal nagyobb dolgok vannak…
– Az másutt van, de most a Tűzállóról van szó!
– Azt tudom. Nekem most egy a fontos: november hetedikén adjuk az első téglát! November hetedike után hajlandó vagyok tárgyalni ezekről a piszlicsári dolgokról!…
– Csodálkozom ezen a hangon, Felhősi elvtárs, hiszen itt több tízezerforintos differenciák vannak és …
Ilyen szenvedélyes módon folyt a vita. Felhősi már állt és két kezével az asztalra támaszkodva zengő hangján vitatkozott. Tóth megkopogtatta az asztalt:
– Felhősi elvtárs! Mi értelme van ennek, hogy ilyen vakon véded Lénártékat? Hogyan fedezhetsz te olyan bűnöket…
Fazekas közbeszólt:
– Ma van Lénárt Tóni születésnapja. Igaz, Vihar? Lesz ma egy kis ivászat… Ugy-e? No lám, itt van a kutya eltemetve. Vigyázz, Ferkó, mert megütheted magad. S minek kell az neked? Ezek tények. A tények meg kemény diók. Te meg nem nézel szembe velük…
Felhősi megragadta Fazekas karját.
– Veled majd beszélek ezekről a dolgokról, mert neked kérges a tenyered.
– És az enyém? – szólt Tóth igazgató.
– A tied csak volt! Emezeknek meg – intett a NEB-ellenőrök felé a fejével – sohase volt. No, én megyek, mert nekem dolgoznom is kell! Szabadság!
Kifordult az ajtón. Leszaladt a lépcsőn és felugrott a bricskára.
– Azt mondta, mindjárt jön – tett szemrehányást a kocsis.
– Sok mindent mond az ember… No, Sári, Sárikám, repülünk haza, az anyja picike úristenit, nem törődünk a kutyaugatással!…
A bricska megfordult és Sári ügetni kezdett. Gyorsan szedte a lábait és vidáman ingatta a fejét, mert hazafelé futott.
– Ez az állat is csak úgy van, mint az ember – mondta a kocsis és ostorával a ló fejére mutatott. – Csak hazafelé iparkodik…

3.

Felhősit nagyon felkavarta ez a délután. Egyenesen bement a szobájába és leült az asztalhoz. Két tenyerébe hajtotta a fejét.
Rágta a bajuszát. Ha izgatott volt, mindig ezt csinálta.
Nem tudni, ki tisztelte meg őt a “Vihar Ferkó” névvel, de lám, éppen ráillik. Még így is, az asztalnál ülve, néma csendben bámulván ki a kis ablakon, amely a Martin építkezéseire nyílik, az elegytéri csarnok marconán sorakozó oszlopaira. A nép mélységeiből jött s onnan hozta magával ezt a jelzőt, amely olyan találó és pontos, hogy csak a nép maga adhatta neki. Vihar Ferkó… Móricz Zsigmond népi hőseire emlékeztet a név (talán csak Kerek Ferkó kínálkozó analógiája miatt) és mindjárt a proletárkülvárosok utcán nevelkedett gyermekcsapatainak romantikájára is. Aki megismeri Felhősit, később már nem is tudja másképpen hívni. Sztálinvárosban nem egyszer hallani ilyen összetételben is: a “Vihar elvtárs” vagy “Vihar szaki”. Sőt: a Vasmű majdani történetírója vizsgálódásai során arra is rábukkan majd, hogy a Tűzálló törzsgárdájának barakksorát, – amelynek egyik szobájában most ül és gondolkodik – Vihar-tanyának hívták, a Tűzálló építőserege pedig magát Vihar-népnek.
Mindebben benne van az a szeretet, amellyel ötszáz kubikos, ács, kőműves, vasbetonszerelő követte Vihar szavait, benne van az a sok hőstörténet, amelyet mindenütt átsző a humor, az erősek derűje, a sok hőstett, amelyet ugyanazzal a jókedvvel vittek véghez, mint ezt itt most, ezt az utolsót, a vakon kitört víz ellen. De benne vannak az örvények is, amelyek az ilyen lobogóéletű, messzetekintő embereket fenyegetik, a bátrakat, a nagyratörőket.


Balogh József munkavezető, békebizottsági tag felszólal a békegyűlésen a Sztálinvárosi Tűzállótéglagyár építkezési területén. /1952. október 15.
fotó: MTI/Magyar Fotó/Farkas Tamás

Vihar Ferkó amaz emberek közé tartozik, akik nem egyszerűen “pénzt keresnek”, hanem alkotnak. Ő büszke arra, amit csinál. Miért “házmester” ő most, az utolsó simítások napjaiban? Miért nézi oly merőn s gyönyörködve az alagútkcmence vörös és kék lángjait? Miért megy fel a samottőrlő tetejére, vagy le a törőbe, ahol csapágyak forognak és csattognak a széles, szürke gumiszalagok? Mert boldog, ha ránéz a lélekző, megelevenedett üzemre, amelyet ő, igen, ő épített, amelyben az ő szíve dobog, amelyben az ő álmatlan éjtszakái, verejtékcseppjei, idegszálai is kötnek. Ő, az építész, megtanulta a tűzállóanyaggyártás technológiáját és most szinte gyermeki örömmel keresi az alkalmat, hogy büszkén magyarázhassa. Ez már szenvedély, az alkotás szenvedélye s mint ilyen, a művészettel rokon. Már tanulmányozza a következő feladatát, a nagyolvasztók ércelőkészítő művének terveit, hogy felolvadjon benne, mint színész a szerepében. (Sztálinváros, a semmiből teremtésnek e nagy műhelye hány ember szívében szította magasra ezeket a rejtett lángokat!)
Matola, a Partizán-brigád vezetője, tartózkodó a dícséretekben, szűkszavú az önvallomásokban és elég rátarti ahhoz hogy megválogassa, kihez fűzzék kötelékek. S Matolától nem egyszer hallottam a baráti egvüttlét őszinte és bizalmas pillanataiban: “Viharért bármikor kiállok és mindent meg tudnék tenni érte.” Nemcsak Matola mondja ezt, hanem Turi is és egész brigádja, a hatvankilenc éves Kovács Gyuri bácsi, a legöregebb vasbetonszerelő. Lénárt Tóni, az ács és Tücsök Miska, a kőműves, akinek brigádjában dolgozik az öreg Nagy Joákim is, Felhősi egykori mestere. Honnan ez a bensőséges és mélyen emberi viszony műszaki vezető és egyszerű munkások között?

Arcképek a Tűzállótéglagyárból

Felhősi úgy járkál az építkezésén, mint a boldog családapa, aki büszke gyermekeire. S most, ott, az asztalnál az járt az eszében: el akarják venni tőle ezt a boldogságot. Mert más műszaki vezetőket nem szeretnek úgy a munkások, mint őt. hát ezt irígylik. Úgy gondolta, hogy ő olyan útravalót hozott magával, amit a többi – vélte ő – semmi kincsért meg nem tud szerezni. Igen, ő az ercsi szegénységből, majd a Népligetből, a Bihari-útról jött!
Felhősi mindig őrizte, ápolta magában ennek az útnak az emlékeit, nem egyszer szinte tüntetőn; kora gyermekségétől kezdve “bandában” járt az utcán és a népligetben s azóta valósággal életeleme a közösség.
– Szeretem a bort – gondolta magában -, de meg tudok nélküle lenni. Társaság nélkül viszont nem élhetek. Úgy kell nekem az emberek közelsége, mint a levegő.
– Most Lénárt Tóniba kapaszkodtak bele, – füstölgött -, de úgy, mint a sanda mészáros; rajta akarnak ütni.
– Most áruljam el Tónit? Akkor mást fognak találni! Még a végén velem veretik szét a Vihar-népet…
Felugrott, ököllel az asztalra vágott és hangosan azt mondta: nem. Aztán megismételte:
– Nem!
A tervet túlteljesítették. November hetedikén meglesz az első tégla. Nincs még egy ilyen főépítésvezetőség…. A havi verseny, a havi munkautalvány itt valósult meg először… Kisebb hibák előfordulnak, de most nem ez a lénveg. Ezek miatt a… szemétládák miatt (kedvelt szidalma volt: “maga szemétláda!” büntesse most meg Lénárt Tónit? Ha ezek tudnák, mennyi küzdelmet vívtak meg ők közösen: Felhősi, Lénárt, Tücsök, Kovács… Mit tudnak ezek a “kibli-vállalat”-ról? Infláció volt még s akkor ők néhányan összeálltak egy válalatba, ő volt a főnök… Se tőkéjük, se pénzük, de még vödreik se voltak. Mégis megőrizték jókedvüket és kitartottak egymás mellett. Már úgy kerültek a Budapesti Gyárépítőhöz, Újpestre, a BÁMERT építkezésre, mint elszakíthatatlan barátok. Olyan munkát végeztek, hogy csodájára jártak. Ott lett párttag is. Vajjon mért vették volna fel a pártba, ha nem…
Így háborgott magában és szemétládáknak nevezte a NEB ellenőreit, meg egy néhány mérnököt, akiket az “akció” mögött vélt tudni. Haragja egyre nőtt s ennek az volt az oka, hogy az ellenőrök jelentéseiben túlságosan sok volt az igazság. Mert ha legalább hazugok volnának az állítások! Mennyi bajt okoz az a Tóni. Minek iszik annyit?
Zörögtek.
– Ki az? – kérdezte Felhősi.
– Én, Demeter! – hangzott odakintről.
– Gyere be!
A brigádvézető belépett, mélyen ülő, törökös szeme tüzelt, arca sötét volt.
– Mi történt? – kérdezte Felhősi.
– Az történt, hogy felmondunk. Matoláékkal tovább nem dolgozunk együtt.
– Mi van veletek? – kérdezte Felhősi nagyot sóhajtva és szinte jókedve kerekedett, hogy valami történt, valamit megint tehet s minden dühét, keservét cselekvésbe fojthatja.
– Mi is födémlapokat emelünk és ők is. Matola erre az összes traktort lefoglalta magának. Nekik hat traktor hordja a födémlapokat, nekünk egy sem…
– No gyere!
Kivágta az ajtót, átugrotta a vihartanya előtt húzódó árkot és sietett a kamráskemence háta mögé, ahol a Partizán-brigád dolgozott. Kerekre nyílt a szeme a látványtól. Hat traktor, köztük két lánctalpas, hatalmas dübörgéssel, puffogással, porfelhőt verve maga körül, egymásután hordta a födémlapokat s a Partizán-brigád ötpercenként helyezte el őket. Matola ott állt a tetőn és maga is húzván a lapot, kiabált, irányította a traktorokat. Felhősi először megrázta a fejét és felkiabált. Nagyon mérges volt. De csak egy pillanatig, mert hirtelen rájött valamire. A homlokára ütött.


Sztálinyec-traktor

– Matolának igaza van. Lám, hogy megoldott valamit, amit én se tudtam… Ide hallgassatok. Most mind a hat traktor dolgozzék Matolának, rakják csak fel ők oda a födémlapot. Azután mind a hat traktort megkapjátok ti. Akkor rajtatok a sor. Így sokkal gyorsabban megy!
Hívta az építésvezetőt, elkészítette a beosztást, Demeterék megnyugodtak, ő meg ment vissza. Könnyebbnek érezte a lépteit s valahogyan több erőt érzett magában. Ezt is irígylik tőle! Persze, mert ő tiszteletet érez a munkás iránt, tudja, hogy az is önálló ember, akinek joga van tudni, mit csinál és részt venni az építésben nemcsak a két kezével, hanem a fejével is. Így aztán véghez lehet vinni huszáros, egetszakajtó nagy tetteket. Mint a legnagyobb téli hidegben, amikor itt még csonttá fagyott pusztaság volt és ezekbe az alapokba két-háromezer köbméter betont kellett beledolgozni… összehívta a fiúkat: Matoláékat, Turiékat, Lénártékat, Kovácsékat, Czettliéket és azt mondta:
– Ide hallgassatok, fiúk! Most olyan dologra vállalkozunk, hogy ha nem csináljuk meg, oda a becsületünk… Itt a terv. Ez lesz az alagút-kemence. Ez égeti ki a téglát, úgy, hogy az egyik végén…
És apróra elmagyarázott mindent. Olyan izgalmasan festette le, hogy szinte étvágyuk támadt az embereknek: csak már csinálnók!
– … ezeknek a betonalapját kell március 9-ig megcsinálnunk. Vállaljuk Rákosi elvtárs születésnapjára?
Kiadta a havi munkautalványokat, külön-külön mindenkivel megbeszélte az ütemtervet… Melyik főépítésvezető csinálja meg ezt rajta kívül? – gondolta kevélyen. Meg aztán ő nemcsak az utasítást adja ki. Éjjel-nappal ott van a munkán. Például, ha ilyesmi adódik, mint most a traktorokkal. Ki tenne igazságot, ki hozna mindent rendbe, ha nem ő. Vihar? Bizony, ő nem vett ki magának lakást a városban, nem járt Lovas nyakára a NEB-be, hogy “lakást követelek!” Nem költözött be valamelyik épületben szép, fürdőszobás, kényelmes lakásba. Pedig járna neki! Pedig akkor a családját is idehozhatná, a feleségét és a két kislányát és kivált Kuksit a kisebbiket, akit mindenkinél jobban szeret a világon. De nem. Ő ott lakik a munkahelyen. Hosszú, fehérre meszelt barakk: ez a Vihar-tanya. Szobák sorakoznak benne, a legutolsó az övé, Felhősié. Fogas, mosdó, vaságy, egy asztal két székkel. Az asztalon könyvek. Néhány lépésnyire innen már építkezés van; Felhősi a munkája mellé költözött. Neki nincs munkaideje. (Livius írja Hannibálról, hogy katonaköpenyébe burkolózva gyakran aludt emberei között, ahol éppen elnyomta az álom.)
Persze, kétségtelen, hogy van némi irigység Vihar Ferkó irányában. Mert műszaki vezetők általában nem igen versenyezhetnek ilyen módszerekkel. És nem is volna értelme azt kívánni mérnököktől,, technikusoktól, főépítésvezetőktől, hogy mondjanak le jogos életszínvonalukról, azért, mert Vihar Ferkó a maga különös életmódja folytán lemond róla. Viszont az is igaz, hogy Vihar Ferkó nem ismer akadályokat. Nincs cement? Felhősi nem siránkozik tehetetlenül, nem gyárt jegyzőkönyveket, de nem is ragyog a boldogságtól, amiért ilyen kövér “objektív” ürügy szaladt a karjába, amelyből elélhet egy darabig, hogy ne kelljen felelnie az elmaradásokért. Felhősi ehelyett azt mondja: “Még ma lesz cement, ha addig élek is, a picike úristenit!” Felugrik a bricskára, elnyargal a trösztigazgatóságra, a NEB-be, akár éjtszaka is kirángat mindenkit az ágyból, aki csak illetékes, de másnapra ott a cement.
Az elmaradás úgy furdalja Felhősi lelkiismeretét, hogy aludni sem tud.
Most mindezt elsorolta magában, mintha érdemeinek listáját állítaná össze. Tehát ellenségei vannak… Nos, jó! Az a fő, hogy a Vihar-nép mögötte áll. Meg a pártbizottságban is tudják azért… Tudják, kicsoda Felhősi. Nem lehet Vihar Ferkóval olyan könnyen elbánni.

4.

Lénárt Tóni szobájában megterítve a hosszú asztal. Negyvennegyedik születésnap… Olyan szoba ez, mint a Vihar-tanya valamennyi szobája. Középen asztal, a túlsó falnál ágy, emitt meg szekrény, csak úgy reped a sok ruhától, a szekrény tetején meg mindenféle holmi. A szekrény és az ablak között kifeszített madzagon paprikafüzérek, aszalt szőlőfürtök, zacskók tele dióval.
Amikor az első vendég bejön, Lénárt Tónit ott találja az asztalfőn, az asszony kint foglalatoskodik még a vacsora körül. Szélesre húzódik Tóni szája, egy hajfürt a homlokába lóg, látszik, hogy ő már előleget vett a születésnapi áldomásból. Az első vendég Hődli Árpád, a normás; kis összeaszott emberke, az arcán csak csont van s a csonton ezernyi ráncba gyűrődött bőr, rövidre vágott kis bajusz. Hajlott háttal jár, a szája meg mozog, mintha mindig csámcsogna, ő is már régóta kíséri Felhősit, mint bolygót a holdja; ezért is hívják ezeréves normásnak. Aztán jönnek a többiek: Kovács Miklós, másnéven Bumbi, a művezető, Czettli Gyurka, Kereszteséktől, az állványozóktól néhányan. Megtelik a kis szoba Vihar-néppel, mire megérkezik maga Felhősi.
– Jó estét! – köszön hangosan. – Úgyis tudom, hogy a házigazda, az ünnepelt, már egy gyűszűnyi bort se hagyott nekünk!
– Én-e? – mondja Lénárt Tóni. – Itt van!
Lába alól előhúz egy testes demizsont.
Vihar megnézi, meglötyögteti, aztán rásandít az ünneplőkre:
– Tudom, hogy vizet tettél bele, engem akarsz te becsapni?
Hangos, gyöngyöző nevetés tölti be a szobát. Vihar Ferkó palackot vesz elő, rajta a bélyeg: badacsonyi.
– Felköszöntjük a gazdát! – mondja. ,
– Itt a dugóhúzó – mondja Kovács Miklós és már nyújtja is.
– Mit, dugóhúzó? – válaszolt tréfás sértődöttséggel Vihar. – Tegye el, kérem, gyorsan tegye el! Vihar Ferkónak nem kell dugóhúzó.
Zsebkendőjét összehajtogatva a falhoz tapasztja és jónéhányszor alaposan odaveri az üveg fenekét a falhoz, a zsebkendőn keresztül, hogy el ne törjön véletlenül. S a dugó csodálatosképpen engedelmesen kibújik az üveg nyakából.
Addig-addig évődnek, míg bejön Lénártné és mindenkit asztalhoz ültet. Két nagy lábosban felteszi a levest az asztalra. Finom csirkeleves, vékony tészta úszkál benne. Forró a leves, nem sokat beszélnek, csak szürcsölgetik. Gentischer, az építésvezető még egyszer vesz.
– Csak tessék, ne kínáltassák magukat! – mondja az asszony.
– Ne féljen, nem vagyunk szégyenlősek – feleli Felhősi. – De most már inni kell.
– Leves közben?
– Minden időben! – válaszol Felhősi. – Most igyunk Lénárt Tóni következő negyvennégy évére!
– Csak negyvennégyre? – kérdezi Bumbi.
– Akkor majd iszunk a harmadik negyvennégyre!
– Hohó, nem lesz az sok? – kérdezi Lénárt Tóni, s közben egy hajtásra leküld egy nagy pohárral az aranyló italból.
– De alighanem sok lesz! – kacsint rá Felhősi és nagy kacagás a válasz, mert a borra gondol mindenki.
Közben Lénártné behozza a második fogást. Bécsiszelet és rántott csirke. Legalább tizenöt csirkét vágtak erre az alkalomra Hozzá savanyúság: erős paprika.
– Ne szégyeld, fogd meg kézzel! – mondja Gentischer és hozzálát a rántott csirkecombokhoz.
– De sokat mesélhetnék én az életemről – szólal meg Lénárt Tóni.
– Mindig szeretted a bort – válaszol Felhősi.
– Mindenesetre… Ki a bort szereti, rossz ember nem lehet!
– Úgy ám, Hődli ezeréves normás, mégis szereti!
– De szeretem ám – nevet Hődli és már iszik is, még az ádámcsutkája se mozog, úgy önti magába. – Már a piramisoknál szerettem!
– Az ám! – rikolt Felhősi, – Hődli a Cheopsz-piramis építésénél volt normás!…
Hődli nevet s most valóban olyan, mintha múmia lett volna, el lehet hinni, hogy normás volt a Cheopsz-piramis építésénél.
– Ott könnyű dolga lehetett – mondja Gentischer -, csupa rabszolga volt!
– Ne hidd – rázza a fejét Bumbi. – A rabszolgákkal lehetett a legnehezebb. Mennyien szöktek ott és minddel elszámolni…
– Ne vitatkozzatok! – kiált közbe Felhősi. – Tóni a Szemirámisz függőkertjeinél csinálta a táblás zsaluzást.
– Te meg – válaszol Tóni, bár nehezen forog a nyelve – az athéni Parthenonnak voltál az építésvezetője…
Hát így csak kiosztogatták egymás között a történelmet, de azalatt el¬fogyott a bécsi szelet és a rántott csirke. Észre se vették: máris ott volt az új tál, tele párolgó sertéspörkölttel.
– Tessék csak venni, ez a legfinomabb – kínálta az asszony.
– Azt majd mi mondjuk meg! – felelte Felhősi és vett magának.
Közben Lénárt Tóni majdnem összeveszett Gentischerrel.
– Már akkor, amikor Marx elvtárs levelet írt Kucki elvtársnak… – magyarázott valamit Lénárt Tóni.
– Kucki? Talán Kautsky!
– Mindegy no … Szóval levelet írt Kautsky elvtársnak …
– Azt ne nevezd elvtársnak!
– Már miért ne?
– Mert renegát volt. A renegát Kautsky. Nem vagyunk kiváncsiak arra, amit a szocdemeknél tanultál.
– Mert én szervezett ember vagyok…
Felhősi az asztalra ütött.
– Mi ez? Szeminárium bor mellett? A hétszentségit!
Azután felállt.
– Elvtársak! – szólalt meg. – Ez vidám születésnapi vacsora, ilyenkor nem illik a munkáról meg a mindennapi gondokról beszélni. De el kell mondanom valamit, ami mindnyájunkat érdekel. Ma történt, vagyis ma jutott a tudomásomra. Vannak ellenséges erők, amelyek el akarják gáncsolni a Tűzállótéglagyár építkezését. Éket akarnak verni a mi kollektívánkba. Én megvédem a Tűzálló-családot, az hétszentség! De ti mögöttem álltok-e?
– Amíg egy korty bort még le tudok nyelni, mindig! – szólalt meg Hődli.
– Számíthatsz ránk! – mondotta Bumbi. Lénánt Tóni felállt és kitárta a karját. Felhősi oldalvást és némileg rosszalóan nézett Lénártra, aztán így folytatta:
– Csak ennyit akartam tudni. Ma estétől kezdve a jelszavunk: “Halál a Tűzálló ellenségeire!”
– Éljen! – kiáltotta Lénárt Tóni.
– Mit, éljen! Azt feleld erre, hogy halál! – ugrott fel Hődli.
Felhősi megint felemelte a hangját:
– Elvtársak, töltsük meg a poharainkat! Most mondjuk el! Tehát: Halál a Tűzálló ellenségeire!
– Halál! – zúgta rá az ünneplő vendégsereg.
Még ittak volna, ha lett volna bor. De már nem volt. Lénárt Tóni megitta a vacsora előtt.
Két óra felé járt. Pitymallat előtt leghidegebb az éjtszaka. A csillagok már halványodtak, csak a hajnalcsillag szikrázott vörös pompájában a keleti égen. A generátorház mögött lebukott a Göncöl.
Felhősinek nem volt jó kedve a vacsora után. Azt hitte, kielégítheti felkavart lelkét ezzel a jelszóval. De nem ez történt. A nyugtalanság befészkelte magát a szíve csücskébe.

Három nap egy ember életéből

5.

Másnap az egész Tűzálló ezt a jelszót zengte. Ha két brigád találkozott, ha a brigádvezetők bementek a munkavezetőhöz, ha a vízhordó lányok jöttek a kannákkal, egymásra kacsintottak és azt mondták:
– Halál a Tűzálló ellenségeire!
Hanem az a különös esemény történt, hogy Tücsök Miska nem állt munkába ezen a napon. A brigád ott volt, csak a brigádvezető hiányzott, holott Tücsök Miskával ez nem szokott előfordulni. Tücsök Miska egyike a legcsöndesebb és legkötelességtudóbb embereknek. Egy évben két szót, ha szól.
Felhősit nyugtalanította ez a dolog. Mert a tegnapi eseményekre már aludt egyet és másnap azért mindig világosabban szokta látni a dolgokat, mint akkor, amikor elborítja a vér a fejét. Nem volna a Sztálin Vasmű legjobb főépítésvezetője, ha nem ilyen volna. Már tett bizonyos engedményeket magában. Így okoskodott: “Lehet, hogy valami igazuk van. Olyan szakács vagvok, aki egy marék sót csap bele egy tányér levesbe, hogy sótlan ne maradjon. Inkább elsózom. Jól van; mennél kevesebb támadási felületet hagyni!” Mert gyönyörű az a barátság, amely őt ezekhez az emberekhez fűzi, de hiába, a főépítésvezető csak főépítésvezető.
Tizenegy óra tájban megjelent Tücsök Miska. De milyen állapotban! Részeg volt, az hétszentség, de amellett megtépázott és felindult, rázta az öklét. Véres volt az ökle, fröcskölt szanaszét a vér.
– Elvitetem!… Még ma elvitetem ezeket a rohadt kulákokat, ezt az egész tanyavilágot, elvitetem, megmutatom!… November hetedikén nem öntjük a téglát?… Elvitetem az egész tanyavilágot!…
Nem lehetett vele beszélni. Csak járt, mint a kísértet. Még a kezét sem engedte bekötni.
A Tűzállót valóban tanyák veszik körül, szétszórtan, elbújva a földhullám-völgyekben és gödrökben; ám e tanyákat korántsem kulákok lakják, hanem irodáknak adnak otthont. Az egyikben mélyépítő kirendeltség van, a másikban kordélyos-vállalati istálló és így tovább. A szép, sárga pályaudvar előtt, – amely egyelőre elszigetelten és magánysán áll a pusztában, – van egy tanya, benne állami büffé lakozik és afféle csárdaként toroköblítő helye a nagyállomáson leszálló kubikosoknak. Törzshelye volt ez a Vihar-népnek is, amely köztudomás szerint nem veti meg a bort. A csárda s a Tűzálló között magános fa áll, mint egy felkiáltójel. Ez a “normafa”, ugyanis a józanság normáját jelenti; aki a csárdától a fáig szilárdan, billegés nélkül el tud menni, az vihartanyai fogalmak szerint józannak számít.
Tücsök Miska a normafai csárdában verekedett össze az éjjel, ő úgy mondta, kulákokkal, azonban csak vérig sértett donkihótei fantáziája láttatta vele kulákoknak a jámbor mélyépítő kubikosokat. Tücsök Miska azt mondta: “November hetedikén öntjük az első téglát!” A kubikosok tagadták az öntés tényét és úgy vélekedtek, hogy a téglát formázni szokták. (Igazuk volt.) Tücsök Miska azonban azt hitte, hogy a november hetediki első téglát tagadják, szeme elé véres köd ereszkedett – és így kezdődött a verekedés. Tücsök Miska verekedett november hetedikéért, vélt sérelemből, vélt “kulákokkal”, viszont mulasztott egy napot.
Amikor kijózanodott, Felhősi magához hivatta. Most történt meg először, hogy Felhősi nem volt tekintettel barátságra, ami meglepte Miskát.
– Mit kell ilyen marhaságokat csinálni, Miska? – kérdezte Felhősi nyomott hangon.
– Én tudom, mi van énbennem – felelte Tücsök tompán és zsebredugott kézzel a fal felé fordult. Felhősi eleresztette a füle mellett ezt a megjegyzést és nem érdeklődött, mi a fájdalma Tücsök Miskának. Mennél hamarabb túl akart esni a kínos műtéten.
– Látod, össze-vissza veretted magad november hetedikéért hiába és ma egy napot mulasztottál. Használtál valamit? Nem, ártottál…
– Tudom én, nem kell szemináriumot tartani, főnök – vágott közbe rosszkedvűen a kőműves és fel-alá kezdett sétálni a kis szobában, négy lépés oda, négy vissza. Aztán megállt a fából faragott játékpuska előtt, amely a fogason függött az egyik nagy csíny emlékeként. Ezt a puskát fogták rá a mélyépítő kirendeltség egyik éjjeli őrére, amikor “kölcsönkérték”, vagyis elkötötték két lovukat a tűzállósok, egy vidám, görbe éjtszakán és hintón vitték be a Vihar-tanyára azokat, akik a normafáig sem tudtak elmenni. Hát ezt a puskát nézte Tücsök és Felhősi elvörösödött, mert úgy érezte, nincs joga megbüntetni Tücsök Miskát, nincs alap a lába alatt, amire támaszkodjék. De azért elszánta magát.
– Nem szeminárium, hanem ilyennek nem szabad előfordulnia. Rossz hírbe kevered a Tűzállót, úgyis annyi az ellensége. Én megbüntetlek téged, Miska.
A szó elhangzott, pillanatnyi csend lett. A kőműves leszegte a fejét, aztán felrántotta.
– Jól van, főnök, megérdemlem, nem mondom, egy napot mulasztottam. De azt tisztelettel megkérdezem: mért éppen rajtam kezded? Az én munkám minőségére még nem volt panasz. Énnálam még nem voltak nemlétező százalékok és nemlétező keresetek, mint másnál és volt olyan, aki két napig maradt a Barkovits Lajos esküvőjén, mégse görbült meg a haja szála se… Jól van, főnök, megérdemlem a büntetést… De ezentúl figyelem, hogy így lesz-e mindenkinél!
Tücsök Miska felállt és kiment. Felhősi az ajtóhoz ugrott.
– Miska!… – kiáltotta, de hiába. A kőműves sietett a brigádja felé. Felhősi nem ment vissza a szobába, becsukta maga mögött az ajtót és végigsimította a homlokát. Teherautók, billenős ZISZ-ek fordultak előtte. Mennek az érctérre.
“Miért most kavarodik össze minden, most, november hetedike előtt?” – kérdezte magától. “A család összeforrt, én legalábbis azt hittem. És most… Halál a Tűzálló ellenségeire…”
Másnap reggel Felhősi a hajnali ködtől lucskosan ment be a szobájába, hogy früstököljön valamit a szalonnából, amelyet még a napokban küldött neki a felesége. A tegnapi eset még nyomta a szívet és nagyon bizonytalanul érezte magát. A pártbizottság már bizonyára tud a NEB-jelentésről, ma délután műszaki vezetők és párttitkárok értekezlete lesz a negyedik negyedévi felajánlás ügyében, ott majd “ki fogják hozni”… De a legrosszabb az, hogy belül is rág valami a Tűzálló-családban, a viharnépben, mégpedig legbelül, a “kibli-vállalat” tagjai között. “Valamit elrontottam és oda a remények” – gondolta. Szelt egyet a kenyérből és elővette a kamráskemence befödésének ütemtervét, hogy ellenőrizze. A cementhiány kétnapos késést okozott. Bumbi azt mondja, be tudják hozni, ha Kovácsék átjönnek. Gentischerrel beszélni kell…
Ebben a pillanatban kopogtatás nélkül berontott Gentischer.
– Vihar! – kiáltotta. – Láttad a Népszavát?
Ott lobogtatta a kezében. Felhősi megcsóválta a fejét.
– Nem én, komám, nem érek én rá a Népszavára.
– Akkor itt van. Ezt nézd meg!


Népszava – 1952. november 5.

Gentischer letette az újságot az asztalra és ujjával egy elsőoldalas címre mutatott. Felhősi szíve dobbant egyet, amikor elolvasta:

“A SZAKMA LEGJOBBJAI AZ ÉPÍTŐIPARBAN”.

Felhősi szaporán, aprókat lélekzett, amikor szeme villámgyorsan cikázott a két újsághasábon. Ó emberi gyengeség! Hát persze, hogy a maga nevét kereste, bizonytalanul, elkészülve, hogy nem fogja megtalálni, de azzal a titkos reménnyel is, hogy hátha, mégis… Egyszerre felkiáltott, a szokott módon, de nem mérgelődve, ó nem! Az öröm kiáltása volt ez, a titkon várt és mégis váratlan öröm kiáltása:
– A picike úristenit!
Gentischer kipirulva, mosolyogva nézett rá. Felhősi magánkívül volt.
– Láttad ezt, Gentischer? Ide nézz! Főépítésvezetők: 1. Felhősi Ferenc… Tudtam, hiába fúrnak… Nekem nem volt francia nevelőnőm… Ez a Bihari-út, öregem! Mit fog szólni ehhez Tóth?
– Tudja az már. Már tegnap tudta.
– Jól van, Gentischer, emelt fővel járunk! Gyere, igyunk erre egy kupica szilvát.
Megtöltött két kupicát szilvapálinkával és harsogta:
– Halál a Tűzálló ellenségeire!
– Még egy van mitőlünk – mutatta Gentischer. – Matola a kubikosok között második. Meg még egy: Keresztes ötödik! A vállalattól Lénárd, a főmérnökök között első… Sztálinvárosból még egy csomó, nézd még: Szlipcsevics a kőművesek között, a hetvenkettesektől Guzmics…
Felhősinek olyan jó kedve kerekedett, hogy szinte elszállt a tegnapelőtti és tegnapi rossz hangulat.
– Hagyd itt nekem ezt az újságot! – parancsolt rá Gentischerre és máris hajtogatta össze, bedugta a belső zsebébe.
“Ma délután bizonyosan nagyon megdicsérnek az értekezleten. Arra majd úgy kell válaszolni, hogy az szerény, de méltóságos legyen, meg hogy értsenek belőle amazok is, – a szemétládák!” – gondolta és máris a délutáni ünneplésre készült. Forgatta a fejében, hogyan is fejezze ki magát, majd ha a pártbizottság titkára azt mondja…
Amikor Sári elkezdett ügetni a bricskával, már nagyjából készen volt a felszólalás. Valóságos mámorban nézett körül Vihar Ferkó a tájon. A Tűzálló épülettömbjei elmaradtak és ha hátra nézett, maga mögött látta az épülő Vasmű máris óriás gyártömkelegét, égbenyúló kéményét az Erőműnek, mellette a hatalmas toronydarút a kohónál. Képzeletben már látta a nagyolvasztót s előtte az ércelőkészítő súlyos, nagy épületeit, amelyek ugyancsak az ő nevét őrzik majd, a szakma legjobbjáét… A kokszoló toronydaruin túl még mezők terülnek el, de jobbra, mint egy kis város, az öntöde és környéke, az igazgatósági épület, nagy, fehér kockáival… Amott meg a város. Milyen nagy már! Igazi város. Elhaladtak az elektromos állomás előtt, – milyen szépek ezek a feszítőoszlopok! Rátértek a betonra. Sári horkolt – jobban szeretett volna a falu felé futni. Elfutottak a TEFU garázsa és a TÜKER telepe előtt, ahol sarangokban áll a fa és feketélnek a szénhegyek. A Szórád Márton-úton át jutottak a Dózsa György-útra, amelyen már szép, díszes házak épülnek (talán-talán a VÁTI-szemekről is leesik végre a hályog) és végre befordultak a Lenin-térre, ahol a pártbizottság pirostetős, fehér székháza áll, ez a kedves, vidám épület, már messziről derűt és bizalmat áraszt. Hatalmas autótábor állt már a pártház előtt, – itt lesz most a Sztálin Vasmű egész műszaki és politikai vezérkara. Egyre érkeztek a kocsik, – Sztálinvárosban több, mint ötven vállalat dolgozik, vagy talán száz is, hiszen mindig újabbak és újabbak jönnek, egy ország építi ezt a várost.
Amikor fellépdelt a lépcsőn, vállára ütöttek, kezét szorongatták.
– Mi van, Vihar? – Nem tévedés az, hogy a szakma legjobbja vagy? – Halál a Tűzálló ellenségeire! – ilyeneket mondogattak neki és ő vidáman, harsogva válaszolt. Most nagyon jól érezte magát és megbocsátott mindenkinek. Állítólagos és valóságos ellenségeinek, NEB-ellenőröknek, mérnököknek, – mindenkinek. “Nem szeretem a haragot. Sokkal jobb a barátság” – gondolta és ragyogó arccal furakodott be a terembe.
Nagyon sokan voltak. Valahogyan elszámították magukat az elvtársak és a kisebbik teremben tartották meg az értekezletet, pedig alig fértek be a meghívottak. Zsúfolásig megtelt a terem. Festői kép volt; az elnöki asztal piros posztóval letakarva az emelvény előtt állt lent, ott ült Borovszky, a NEB főigazgatóhelyettese, a “vasöntő”, azután a városi pártbizottság titkára és termelési felelőse. Az elnöki asztal és a hallgatóság között félméter köz sem volt, teljesen körülvették, de még az emelvényre is felszorultak sokan. Felhősi valahol a terem közepén ült le az egyik hosszú asztal mellé, szemben a főmérnöknővel. Egyesek gúggoltak, még a földön is ültek. Az értekezlet külső képe azt mutatta, hogy ez ama összejövetelek közül való, amelyekben a tartalom szinte mellékessé vagy éppen fölöslegessé teszi a formát.
A városi pártbizottság titkára beszélt. Szokása szerint kis papírlapokra írta bő jegyzeteit, de azért szabadon beszélt, nem olvasott; szemébe nézett hallgatóinak. A negyedik negyedévi felajánlások helyzetét ismertette, a mutatkozó lemaradásokat és kijavításuk módját. Felhősi várta, mikor kerül őrá a sor.
Sor került reá, de nem úgy, ahogyan ő gondolta.
– A lemaradások egyik fő forrása – mondotta a titkár – a felajánlásnak, az adott szónak mélységes lebecsülése. Egyes elvtársak azt hiszik, hogy a felajánlás csupán parádé. Nincsenek tisztában azzal, hogy a felajánlás megtételétől kezdve a terv – a felajánlás!
Felhősi nyugodtan figyelt, ő most “tabu” helyzetben van, mint a szakma legjobbja. Különben is, ők november hetedikén adják az első téglát. A titkár folytatta:
– Nem egy esetben találkoztunk ezzel a jelenséggel, a felajánlások lebecsülésével. Ez többek között abban mutatkozik meg, hogy egyes műszaki vezetők és párttitkárok nem is ismerik saját munkahelyük felajánlásait. És most előre megmondom, ne haragudjanak az elvtársak, ha némi “felségsértést” fogunk elkövetni és megbírálunk szakma legjobbja kitüntetéssel, kormánykitüntetéssel rendelkező elvtársakat és egyeseket név szerint is…
Felhősi elsápadt. Hirtelen könnyű szédület fogta el és úgy érezte, mintha jégfüggöny ereszkednék a szívére. Most nem gondolt semmit, csak várt.
– … Egy ízben például kimentünk a Tűzállótéglagyárba és érdeklődtünk a kitüntetett, “a szakma legjobbja” büszke címét viselő Felhősi elvtársnál a felajánlás iránt, azt felelte, legyünk nyugodtak, az olajozottan, terv szerint megy…
“Szóval mégis én vagyok a bűnbak” – gondolta Felhősi és megmarkolta az asztal szélét.
– … Amikor pedig kértük az ütemtervet, kiderült, hogy Felhősi elvtárs azt sem tudta, hol van, és természetesen ezek után a párttitkárnak sem volt fogalma sem róla…
“Ezt megkaptam, de válaszolok rá. Ellenem befolyásolják a pártbizottságot.”
– … Ilyen eset több hasonló, kitüntetett, híres műszaki vezetőnél is előfordult, felsorolhatnánk itt néhányat. Ebből tehát az látszik, hogy az elvtársak nincsenek tisztában az adott szó jelentőségével. Éppen ezért szükséges…
Felhősi egyre komorabban hallgatta a beszámoló további részét. “Azt mondta, hogy egyeseket név szerint megbírál, de végül is csak engem hordott le. Az volt a cél, hogy engem leszidjanak. De válaszolok…” Felhősi szertelen, csapongó lelke újra átbillent a tegnapi hangulatba. A szakma legjobbja… Ezt nem bírják ki, hiába. De azért a pártbizottság nem dobhatja el őt. Nem. Nem is fogja, az hétszentség! Az igazság kiderül…
Mintegy párnán át, tompán hallotta a felszólalásokat, a páros vitákat, amelyek a beszámoló nyomán kerekedtek. Egyszer aztán a nevét hallotta. Az ő beadott cédulája került sorra. Lesütött szemmel állt fel és lassan emelte fel a fejét.
– Kedves elvtársak! – kezdte el mondanivalóját, amelyet maga sem látott maga előtt tisztán, mert az a régi, amire készült, elsüllyedt, szertefoszlott, mint egy álom, ha fejbevágják az álmodót; elvetélt, mint a gyerek, aki megfogamzott, de nem tudott megszületni. – Kedves elvtársak! Való igaz, hogy nem becsültük meg eléggé a felajánlásokat. Hiba volt, hogy éppen akkor nem találtam az ütemtervet. De én azt hiszem, elvtársak, a legfontosabb a felajánlás valóságos teljesítése. Már pedig mi szigorúan megtartjuk adott szavunkat, november hetedikén adjuk az első téglát, decemberben pedig átadjuk a szilika-téglagyárat is. Az ütemterv nekem a fejemben van! És minden brigádvezetőnek a fejében… De arra is megfelelhetnék, miért nem találtam az ütemtervet. Hirtelen, bármire való tekintet nélkül lebontatták a fejem felől az irodámat, én vagyok az egyetlen főépítésvezető, aki iroda nélkül mászkál a munkahelyén… Még arra sem becsültek, hogy legalább egyes kéréseimet figyelembe vegyék…
Egy közbeszólás hallatszott:
– A mélyépítőknek szükségük volt a területre! Két hete kértük, hogy add át!
– Erről is tudnék beszélni – fordult oda Felhősi. – De nem beszélek. Nem az egyéni sérelmek a fontosak. A bírálatot mindig szívesen elfogadjuk… Az a fontos, hogy a tervet túlteljesítsük, téglát téglára rakva védjük a békét, büszke alkotásainkat és hogy… november hetedikén adjuk az első téglát. A Tűzálló mindig az első sorokban lesz, ha a világ proletárjainak nagy ügyéről van szó!
Leült és egy pillanatra behúnyta a szemét. “Nem jól beszéltem, mentegetőztem, az öregnek ez nem tetszik. Én tudom. Most már mindegy. Kiröhögnek. Szakma legjobbja vagyok és én kapom a legnagyobb mellbevágást. Bohóc vagy, Vihar Ferkó…” A taps sem érdekelte és már az se fájt, hogy a párttitkár zárószavában valóban helytelenítette az ő felszólalását.
Aznap este már fél tízkor lefeküdt, de nem tudott elaludni. Villont olvasta, abban a háború előtti fordításban, amely inkább meghamisította a francia csavargó-költőt, mint tolmácsolta; de neki tetszett ez a szöveg. Azok a vaskos szavak. Ilyen hangulata volt most. “Akasztott emberek balladája”. Úgy érezte, ő is ilyen akasztott ember. Elálmosodott és már szinte látta magát, mint akasztottat. Mellén a tábla: “A szakma legjobbja”.
Mélyen elaludt, de akkor már egy óra is lehetett.
Arra ébredt, hogy valaki rázza. Felijedt.
– Mi az? Mi történt? Ki az?
Sötét volt a szobában, aki bejött, nem gyújtotta meg a villanyt. Fehér hálóing villogott a sötétben, de az arcot nem látta.
– Nincs semmi bajod? – kérdezte egy motyogó, álmos hang és Felhősi felismerte a hangot.
Lénárt Tóni volt.
– Nincs! Mit akarsz? – felelte dühösen, hogy Tóni felébresztette.
– Akkor jó… Mert valami rosszat álmodtam rólad… – mondta Lénárt Tóni és már ment is kifelé. Mezítláb volt, ahogyan az ágyból kiugrott. Úgy lépdelt a sáron keresztül az ő szobájáig. Kiment és behúzta maga után az ajtót. Felhősi utána bámult, az ács után, percekig ülve maradt az ágyban.
Azon vette észre magát, hogy könnycsepp folyt végig az arcán.
Drága Lénárt Tóni! Milyen jól esik most ez a szeretet!


Tűzálló-téglagyár a Sztálin Vasmű területén.
Fotó: Magyar Fotó/Fényes Tamás

7.

November hatodikán este, mint az elektromos állomáson a nagyfeszültség, remegett az izgalom a Tűzálló levegőjében. A másnapi nagy eseményre készült mindenki. Az első kocsit most rakták meg samottéglával. A téglákon ez a felírás: Sztálinvárosi Tűzállótéglagyár első téglája, 1952. november 7. Most mindenki ott volt: díszítettek, színpadot, emelvényt építettek. Maguk, a gyár munkásai, feszült figyélemmel végezték első munkájukat. Az oldalsó nyílásokon figyelték a lángok színét: mikor lehet elindítani a kocsit.
Felhősi ott állt a kemence szájánál és izgatottan figyelt. Már lassan ő maga is megtanulta a szakmát, a téglagyártást. A kocsik egymás mögött álltak és vártak a jelre.
Végre!
Megindult. Lassan vonulnak végig a kocsik az alagútkemencén és útjuk alatt kiég, megkeményedik rakományuk, a samott-tégla. A kocsikat automata gép húzza, hosszú sodronykötélen.
Felhősi nézte, nézte a fényesen vibráló levegőt, ezt a látható hőséget a kemence belsejében és óriásnak, hősnek érezte magát, akit meg akarnak dönteni, de hiába, nem lehet; mint a mesében, seregek segítenek neki, ez a tűz, amely itt a kemencében lobog és amely őnélküle még nem lobogna, ezek a kocsik, megrakva téglával, a téglák maguk és az ő népe. Kigúnyolják, megpróbálják lesújtani a földre, de nem fog sikerülni. Holnap az ő dicsőségének napja lesz, elindultak az első téglák, hogy határidő előtt elhagyják a kemence száját és hirdessék: halál a Tűzálló ellenségeire!
A fűtők feszülten figyelték a mutatókat, hiszen most állja ki a próbát a kemence.
Múlt az idő. Elmúlt éjfél és az óramutató lassan kúszott az egy felé. Felhősi nem érzett álmosságot. Egy óra is elmúlt, amikor egyszerre élesen feljajdult egy csengő és emberi kiáltás is visszhangzott a kemence csarnokában:
– Elszakadt!…
A lánc elszakadt. Egy láncszem tört el és a kocsisor megállt.
– Mi ez? Mi történik most? – kérdezte Felhősi.
– Mi történik? – felelte a legöregebb szakmunkás. – Alighanem elhalasztjuk az első téglát…
– Hogy-hogy? – hördült fel Vihar Ferkó és megragadta az öreg karját.
– Amíg a kocsik állnak, összeégnek a téglák.
Felhősivel megfordult a világ. Ha holnap nem lesz első tégla, akkor ő elbújdosik, akkor ő valóban világ nevetsége lesz, akkor rajta szárad, hogy megcsúfolta november hetedikét. Nem, ez lehetetlen, ilyen nincs, nem lehet…
– Olyan nincs! – ordította Vihar és oda rohant az eltört láncszemhez. Minden perc drága…
– Ennyi az egész? – kérdezte. – Össze kell hegeszteni. Hej, viharnépi Fiúk! Az anyja picike úristenit, vigyétek el ezt a mechanikába… Ezt, az egész láncot… Költsétek fel a hétszentséget, ha kell, magát Borovszkyt, Kárpátit, de ezt azonnal hegesszék össze!…
Túriék már rohantak is a lánccal, ki a sötétbe. Hányszor fognak orra bukni vele a feltúrt, árkokkal és szkréper-nyomokkal, töltésekkel és gödrökkel összeszabdalt földön, a Martin alapozásán keresztül, – mindegy. Most csak azért kalapálnak a szívek, hogy holnap baj ne legyen.
Felhősi most odafordult az emberekhez.
– A téglák nem éghetnek össze. Gyerünk, kézzel húzzuk a kocsikat!
Értetlenül néztek rá. Felhősi olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki azt mondja: “mi az, süketek vagytok? Gyerünk!” Aztán megfordult és leugrott a kemence alá. Megfogta a nagy kötelet, amely aszbeszt-szigetelésével úgy hevert ott, mint egy lusta kígyó. Felemelte és iszonyú erőfeszítéssel húzni kezdte. Összeszorította a száját, arca eltorzult, nyögött, de húzta.
A téglagyáriak egymásra néztek, megdöbbenten és meglepetve. Az öreg egyszer csak megindult. Odament ő is, megfogta a kötelet, húzta. Aztán még ketten álltak oda. A kocsisor lassan megmozdult.
– Hó-rukk! Hó-rukk!
Mellük zihált, tenyerükről rongyolódott le a bőr. Amikor kidőltek, mások álltak oda. Csak Vihar Ferkó maradt ott végig, görcsösen, mint aki úgy érzi, hogy nélküle összedőlne minden… Az óramutató már elhagyta a kettőt, már félhárom felé járt, amikor Túriék földdel, sárral befröcskölve megérkeztek az összehegesztett lánccal.
November hetedikén az alagútkemence csarnoka tele volt ünneplő néppel, az emelvény vendégekkel és Felhősi fáradtan, de diadallal nézte a kiégetett első téglákat.

Megdicsérte őket a kohó- és gépipari miniszter, az építésügyi miniszter, jutalmakat kaptak.
Lénárt Tóni is jutalmat kapott.
Tücsök Miska arca sötét maradt.
Az ünnepség a filmszínházban folytatódott. Nyolcszázszemélyes a filmszínház: teljesen megtelt. A fényesen kivilágított színpad hátterében hatalmas Lenin-, Sztálin- és Rákosi-képek néztek a nézőtérre, a vörös és nemzetiszín drapériák ragyogtak, a vörös feliratok a nagy forradalom világtörténelmi jelentőségét hirdették.
Felhősi itt is az elnökségben foglalt helyet, oldalán Matolával és a helyi lapnak egyik munkatársával. Szeme a nézőtérre szegeződött, a harmadik sorra, ahol felesége ült és két kislánya. Kuksi a szélen volt, piros sapkában és figyelmesen nézegetett körül. Vihar most különösen érzékeny volt: a családja előtt valahogyan szégyenbe ne hozzák. Az ünnepi beszédet a pártbizottság titkára mondotta. Nemcsak a forradalom jelentőségéről beszélt, hanem a Sztálin Vasműről is. Valahányszor néhány mondatban másról beszélt, nem a Tűzállóról (tekintve, hogy a Tűzállótéglagyár csak egy a Sztálin Vasmű sok épülő gyára közül), Felhősi összeszoritott foggal sziszegte az újságíró fülébe:
– Látod? Így háttérbe szorítanak… De nem baj. Majd meglátjátok, mit csinálunk…
De valahányszor a Tűzállótéglagyár dicsőségéről beszélt a párttitkár, a Tűzálló téglagyár példamutatásáról, Felhősi arca felragyogott és azt súgta az újságírónak:
– Tudom én, letol engem az öreg, de azért szeret… Akkor is, az értekezlet után, mikor mentünk lefelé a lépcsőn, oldalba lökött és rámnevetett… Nézd, nézd a lányomat, Kuksit… Ott vannak a lányaim…
Aztán újra:
– Látod, így háttérbe szorítanak…
Majd megint:
– Mégis szeret az öreg… Nézd Kuksit!…
Akkor érte újabb meglepetés, amikor a kohó- és gépipari miniszter átnyújtotta neki a Munkaérdemrend bronzát. Most már jobb kedve lett. Hát még, amikor visszakapták az élüzem-jelvényt! Ott, a színpadon adták át az inotaiak, Matola vette át a Tűzálló nevében. Matola mindjárt rövid beszédet is mondott, ilyenformán:
– Elvtársak! Ezt a jelvényt néhány hónappal ezelőtt én vittem Inotára. Akkor azt mondtam, hogy csak kölcsönadjuk, vissza fogjuk venni. Úgy is lett. Most én veszem vissza. Most meg azt mondom, hogy ez a jelvény az ércelőkészítő építkezésére fog kerülni és egész éven át ott is marad. Tehát ez így is lesz. Szabadság!
Nagy taps tört ki erre.
Amikor Matola leült, megkérdezte Felhősit:
– Jól megmondtam?
– Az hétszentség! – felelte Felhősi. – Jól megmondtad, hogy neked mindig igazad van, te betyár!
Az ünnepség után a meghívott vendégsereg átment a Béke-étterembe az ünnepi ebédre.
Néhány hétig zárva volt az étterem, mert átalakították. Felhősi meglepetten nézett körül: valahogyan nagyobbszabású lett az egész, több teremre osztva, amelyeket hatalmas üvegajtók és fehér csipkefüggönyök választanak el egymástól. Az összes teremben meg volt terítve, zene szólt és hamarosan zsongás töltötte be az éttermet. Felhősinek az volt a gondja, hogy a családját, két kislányát valahogyan maga körül helyezze el és ez sikerült is; ha egyszer Vihar Ferkó valamit a fejébe vesz, véghez viszi, mint leleményes Odisszeusz.
A vendégek sorban érkeztek, nagy csoportokban özönlöttek be az ajtókon. Mindenki ünnepélyesen öltözött fel és kitüntetéseit is felrakta. Felhősi hirtelen elmosolyodott. A Partizán-brigád vonult be az ajtón, elől Matola, Takács és Dobos, Rémusz, mögöttük a többiek és az asszonyok, népviseletben, karjukon a kisgyermekekkel. Egy egész asztalt elfoglalt a brigád és Felhősivel néhány örömteli szemvillanást váltottak.
A boldog zsivajgást és a poharak csengését nótaszó váltotta fel. Itt is, ott is elcsendült az ének az asztaloknál, nem egy helyen az “ez a nóta körbejár” játék.
Az ebédet Vihar Ferkó hagyományos szertartása nyitotta meg. Az ilyen díszebédeken ugyanis már hagyomány, hogy Felhősinek meg kell innia félliter tejet, mint olyannak, aki legjobban szereti a bort. Most is ünnepélyesen, tálcán hozta a pincér a tejet s Felhősi a beruházási főigazgatóval koccintott, aki bornemissza létére köteles volt egy hajtásra egy fröccsöt kiinni. Mindketten becsülettel végrehajtották a határozatot: Felhősi magába öntötte a tejet, az igazgató a bort. A zene tust húzott rá és megdördült a taps, meg az éljen. Felhősiné az asztalnál megjegyezte:
– Én volnék a legboldogabb a világon, ha mindig ilyen szívesen inná a tejet és csak tejet inna!
A pincérek felszolgálták a levest, azután hal következett. A halra már inni kellett és megkezdődtek a pohárköszöntők. A sült után a köszöntők folytatódtak és Felhősi, de a viharnép általában nem fukarkodott a borral. A hangulat fölengedett és Sztálinvárosban hagyományos november hetediki szokás szerint újra kibékült a beruházás igazgatója és a főmérnöknő, még össze is ölelkeztek.
Legalább erre az egy napra…
Felhősi hirtelen felfigyelt. Ismerős hangot hallott, de nem valami bíztató hangot. Odanézett az ablak felé és látta, amint Tücsök Miska imbolygó léptekkel jár az asztalok között s felindultan, majdnem zokogva magyaráz.
Odament. Tücsök most a Partizán-brigádnak magyarázott.
– Én megmondom… Nyíltan, itt megmondom… a szakszervezet nem végzett jó munkát… Mert akkor neki sem kellett volna jutalmat adni…
Felhősi megragadta Tücsök kabátját.
– Te!… Miska!… Azonnal hallgass el és ülj le!
– Szabad a kritika… Én megmondom, a szakszervezet nem végzett jó munkát…
– Ez nem idevaló! Nem szégyeled magad? Ünneprontó vagy?
– Akkor elmegyek… Elmegyek innen… Ha nem szabad beszélni…
Kuzma a Partizán-brigádból megszólalt:
– Nagyon sokat ivott. Haza kellene vinni.
Felhősi legyintett.
– Most leült. Hagyjátok. Nem kell botrányt csinálni.
A dalolás és az ivás folytatódott és Felhősi hamarosan érezte azt a jólismert könnyűséget, amely bizonyos “légköri nyomásnál” őt el szokta fogni. Amint végignézett az ünneplő koccintó vendégseregen, az egész lakomán, amely már a habostortánál tartott, hirtelen újra rászakadt egész fájdalma. Most már hirtelenjében nem is tudta, mi fáj legjobban, valahogyan az egész összekeveredett, a feljelentés, a minőség, meg a bércsalások vagy normalazítások miatt, meg az értekezlet, a bírálat. Hívták egyik asztalhoz, másikhoz is, koccintani vele, de egyre jobban kicsordult belőle a sérelem.
Egyszer csak Erdélyi állt előtte, a pártbizottságból. Mosolyogva nézett rá:
– Nos, jól érzed magad, Felhősi elvtárs?
Vihar ránézett, összeráncolta a homlokát.
– Azt kérdezed, Erdélyi elvtárs? Nem kell gúnyolódni! Pojácát csináltatok belőlem, de én megmutatom, hogy nem leszek pojáca! …
Hangosan beszélt, heves kézmozdulatokkal.
– Ssss… – mondta Erdélyi és megütközve nézett Felhősire.
– Az igazságot meg merem mondani, még akkor is, ha ezért…
– De Felhősi elvtárs, ne kiabálj!…
Felhősi tovább akart kiabálni, mert valahogyan elszabadult benne minden, amikor egy kezet érzett a vállán.
A pártbizottság titkára volt.
– Most pontosan azt csinálja, Felhősi elvtárs, amit az imént Tücsök. Így van?
Felhősi lehajtotta a fejét és kedvetlenül megszólalt:
– Lehet.
– Jöjjön, beszélgessünk kicsit, de csak úgy, ha megígéri, hogy teljesen kijózanodik.
– Most sem vagyok részeg – rázta meg a fejét Felhősi.
Volt egy üres asztal a sarokban, az ablak mellett. Eléggé el is takarta egy oszlop, itt zavartalanul lehetett beszélgetni.
– Felhősi elvtárs, én tudom, hogy magának nagyon fáj valami – szólalt meg a párttitkár.
– Igen, fáj, dehát az csak nekem fáj.
A párttitkár elmosolyodott.
– Maga nagyon érzékeny ember. Nem akarom, hogy egy pillanatig is azt higgye, hogy mi nem bízunk magában…
Felhősi felkapta a fejét:
– Bíznak bennem?
– Hát kiben bíznánk? Maga a szakma legjobb főépítésvezetője. Maga Vihar Ferkó! Kommunista, minden kétséget kizáróan kommunista… Nehogy elveszítse itt az önbizalmát! Megrakva egy sor kitüntetéssel…
Felhősi legyintett:
– Mit ér nekem bármilyen kitüntetés, ha itt… ha Sztálinváros nem ismeri el…
– Hogyne ismerné el! De nézze, magában hibák is vannak, veszedelmes hibák és nem akarjuk, hogy ezek egyszer elgáncsolják magát. Maga kiadta a jelszót: halál a Tűzálló ellenségeire! Nézze, én mondom magának, hogy a legveszedelmesebb ellenségek ezek a hibák.
Vihar az asztalra tette az öklét.
– Engem sokan gyűlölnek. Mindenfélét beszélnek rólam az elvtársaknak… Mert én proletár vagyok, az én apám proletár volt és én a magam erejéből végeztem el a felsőipariskolát… Én nem mehettem egyetemre, mint ők…
A párttitkár megcsóválta a fejét.
– Látja, milyen rossz úton jár. Hát maga egyszerűen ellenségnek nézi a polgári értelmiséget? Azt mondja, proletár. Helyes. Ha az, akkor maga a legfelelősebb az ország sorsáért és jövőjéért. Igaz? Mi a munkásosztály érdeke? Hogy eldobja a polgári értelmiséget, vagy hogy meggyőzze igazáról és bevonja az építésbe, a szocializmus építésébe?
– Ez elmélet. Ezt én is tudom – mondta Felhősi s ujjával dobolt az asztalon.
– Jó, elmélet. De az elmélet minálunk gyakorlat. Magában proletárgőg van és ilyen gőgösen viselkedni nem nehéz. Én is asztalos voltam, én sem a kastélyból jöttem és nekem is könnyű volna ilyen hegyesen nézni a műszaki értelmiségre. De ilyen gőggel nem szerzünk szövetségeseket és nem építjük fel a szocializmust. Nem építhetjük fel a Vasművet sem. Ezt magának meg kell értenie. Magában sok a szertelenség és látja, az éppen kispolgári tulajdonság.
Felhősi végigsimította a haját.
– Én megmondom: az apám természetét örököltem. Szerelő volt. Becsavarogta a fél világot. Egyszer még Ercsiben kiskabátban kiment a házból, azt mondta anyámnak: mindjárt jövök – és félév múlva írt Brazíliából…
A párttitkár jóízűt nevetett.
– Ha-ha-ha-ha!… Magában valóban sok van ebből… De ez ma már nem jó. Nem ilyennek kell lennie a munkásosztályból jött értelmiségnek. Maga szereti a munkásosztálynak a kapitalizmusban szerzett rossz tulajdonságait is: a vagányságot, a lumpen-stílust…
– Tudom, hogy egyeseknek az fáj, amiért én úgy összeforrtam az emberekkel… Melyiket szeretik úgy, mint engem? Ha én bármelyiknek éjtszaka azt mondom, kelj fel, megyünk Pestre és elhordjuk a Gellért-hegyet, az öltözik és szó nélkül jön velem…
A párttitkár figyelmesen nézett Felhősi szemébe. Vihar állta a tekintetet.
– Igen, ez igaz. De maga mindent túlzásba visz. Azt hiszi, hogy a közös ivászatok, az egymás vállára csapkodások, az, hogy maga odaáll a Vihar-tanya előtt a porban birkózni fiatal legénykékkel, – használ a vezetői tekintélynek? Látja, azért rossz a minőség, ezért vannak normalazítások! Maga testi-lelki jóbarátja Lénártnak, az ácsnak. Az nagyon derék ember. De használt maga neki azzal, hogy elnézte a bűneit? Barátságból?
Felhősi hallgatott. Most úgy érezte, hogy a párttitkár elevenére tapintott. Most idézte maga elé Tücsök Miskát és kezdte megérteni, mi feszül a Vihar-népen belül is.
– Ismeri maga a történelmet? – kérdezte a párttitkár. – Bizonyára emlékszik Kun László királyra. Ahelyett, hogy komolyan vezette volna az ország ügyeit, úgy kereste a népszerűséget, hogy a kunokkal mulatozott, sátrakban. A tekintélye nem lett nagyobb, de legalább agyonütötték. Én ezt nem azért mondom, mintha agyonütéssel fenyegetném magát, de higgye el, ez egyszer nagyon visszaüthet. A vezetőnek – vezetőnek kell lennie.
– Ez így van – válaszolta Vihar és lesütötte a szemét. – Az bizonyos, hogy a minőségben nagyon sok a kívánnivaló. És hogy előfordultak lazaságok…
– Látja. És még egy. Maga kiadta a jelszót: halál a Tűzálló ellenségeire. Mire való ez? Maga vezet, de úgy, hogy nem azt mondja: kövessétek a pártot, hanem: kövessetek engem. Mi lesz, ha egyszer maga szembekerül a párttal, – mondjuk, történetesen?
Felhősi nagyot kiáltott:
– Én? Soha!
– Nem akartam megbántani, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem személyeket kell követni, hanem a pártot. A Tűzállónál mindezek nem okoztak különösebb bajt. De a baj csíráját magukban hordják és az érctér nem lesz ilyen síma, mindig felfelé futó munka, pompás keresettel… Ott lesznek nagyobb nehézségek is, amelyeket le kell küzdeni. Mi azt szeretnék, ha maga valóban a szakma legjobb főépítésvezetője maradna. Megértett engem?
Felhősi elnevette magát és megfogta a párttitkár kezét.
– Köszönöm, nagyon köszönöm ezt a beszélgetést! Sok mindenben igaza van… Köszönöm, hogy a pártbizottság mellettem áll. Akkor nem félek semmitől! Én olyan ember vagyok, hogy ha valahol érzem a barátságot, százszorosan adom vissza… Majd meglátja, titkár elvtárs, mi lesz az érctéren. Majd meglátja!…
Elmerülvén a beszélgetésben, nem vették észre, hogy a hangulat már a szó legmagasabb értelmében magasba emeli az embereket. Most éppen hatalmas örömrivalgás közben a beruházási igazgatót és a főmérnöknőt emelték székestől a magasba, idézve az ősi szokást, mikor eleink pajzsra emelték Árpádot.


Felhősi Ferenc, a Tűzállótéglagyár építkezésének főmérnöke átveszi az első téglát Gere János élmunkástól

Felépült a Sztálinvárosi Tűzállótéglagyár

S már közeledett a Partizán-brigád, mely felfedezte a sarokban szeretett Viharját s a pártbizottság titkárát. Mindkettőt megragadták és székestül felemelték.
– Éljen! – felcsattant a taps az egész étteremben, a vendégek felálltak székeikről, úgy tapsoltak. Vihar Ferkó ragyogó arccal ült a magasban és megint könnyeivel küszködött, – hiába, ilyen kicsorduló, túláradó szíve van neki – és kislányait kereste szemével. Most úgy érezte, hogy rögtön munkához kell látnia.
Munkához is látott. Megkereste Lénárt Tónit.
– Igyál, édes főnököm! – ölelte át Lénárt, de Felhősi kibontakozott az ölelésből.
– Tóni, komoly beszédem van veled. Most hallgass, én beszélek! Sok disznóságot csináltál. Én elnéztem. De itt, november heteidkén, a nagy Októberi Forradalom évfordulóján esküszöm neked, hogy ennek vége. Az érctéren új világ kezdődik. Most már érthetsz belőle. És még egy! Csönd, még mindig én beszélek! Beszélsz Tücsök Miskával. Megmondod neki, hogy annak, ami eddig volt, vége. Értetted? Most már iszom!…
Kiitta a bort és megölelte a bámuló Lénárt Tónit, akinek egy hang se jött ki a torkán, úgy bámult.
A Partizán-brigád asztalánál megállt és azt mondta Vihar:
– Gyerekek, ezt a poharat arra isszuk, hogy mostantól kezdve szervezkedünk!
Nagy éljenzés tört ki e szavakra, bár még nem tudták, mire szervezkednek, de ez így nagyon rokonszenvesen hangzott.
– Szervezkedünk! Vagyis: annyi támadási felületet se hagyunk, mint a körmöm feketéje! Értettem? Aki nem végez kifogástalan munkát, az az érctértől mehet. Értettem?
Egy pillanatra csend támadt, azt felcsattant a taps. A partizánok felugrottak, kezükben pohárral és dörögték:
– Halál a Tűzálló ellenségeire!
Hallatszott az asszonyok ezüstös hangja és talán még a kis Matolák, Valssicsok, ölbeli Kuzmák is kiáltották csecsemőhangjukon. Nevetett az egész étterem.
De Felhősi, Vihar Ferkó felemelte ujját és hevesen jobbra-balra ingatta.
– Ez a jelszó megszűnt. Új jelszó van mostantól kezdve: “Jó minőséggel az érctérért!”
És felhajtotta a poharat. A Partizán-brigád és a többi Vihar-nép utána-kiáltotta:
– Jó minőséggel az érctérért!
Amikor szétoszlott az ünnepi lakoma, Tóth igazgató Kovács Miklóssal, a trösztigazgatóval ment hazafelé. Gyalog mentek, hogy sétáljanak kicsit a Május 1-utcán. A május 1-utcai fák hajlongtak az őszi szélben, hullottak a sárga levelek.
Tóth fölvett egy falevelet és forgatta a kezében.
– Nézd – mondotta a trösztigazgatónak -, nézd ezt a levelet. A színén milyen ragyogó aranyszínű, hogy kidagadnak az erek… S nézd a fonákját: fakó és ahol a színén dagad az ér, ott a fonákján barázda van… Ahol a színén pozitív, a fonákján negatív… Ilyen az ember is: ami jó benne, az egyben rossz is tud lenni.
– Viharról jutott eszedbe, mi? – kérdezte kacsintva, mély hangján, öblös göcseji kiejtésével a trösztigazgató. – De az olyan levél, améknek egyszer nem lesz fonákja. Emlékezzél a szavamra!
Lassan megeredt az eső, az őszi eső, de a levegő kitisztult: még a víztoronyról is eltűnt az a kis ködzászló, amely az imént még ott lengedezett nagy, tömzsi fejének homlokán.

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings