Sztálinváros – 1954. december 31.
Dunavecse 2020-ban a magasból
Sándor András
“Kis lak áll a nagy Duna mentén”
(Itt ülök a százötven éves nyárfa alatt, hol Ő szokott tanyázni. Fölöttem susognak a levelek. Róla beszél a fa; – szent fa ez, szellem lakik benne. Kútfő. Áldozati hely. Áhítattal közeledjél hozzá, ó vándor s áhítattal nézd a képet is, melyet szemed befog. A zöld füvet, a bólogató fűzfákat, a folyam ezüst tükrét, kölyök-üstökét elszórt zátonynak, a sziget dús lombruháját, a sztálinvárosi-pentelei part sárgás löszfalait, a cikázó fecskéket s az égbolt kék sátorát.
Ezt Ő látta valaha, az Ő tekintete szentelte meg örökre.
Szél támad s megzúgnak a fák, rezegnek a nyárfalevelek.
Így hallotta, így hallgatta Ő is.
Róla beszél a fa. Róla, ki ifjú volt és sudár, mint akkor maga a fa; kiből úgy sugárzott a halhatatlanság, hogy egy csipetnyit átadott belőle a fának; vénséges vén, széles törzsű fa.
Érts a szóból, értsd, mit mondanak a levelek:
“Nézd azt is, amit Ő nem láthatott még, amit a túlsó parton két kezed emelt s tett részévé a tájnak. Nézd a Vasmű kéményeit, az égbetörőket, a nagyolvasztó vaskolosszusát, a méltóságos széntornyot s a szélben lengő füstlobogót. Most te látod ezt s tudd meg, veled együtt Ő is, a halhatatlan, a látó. Él hát a tő, melynek sarja s megujúló oltása volt Ő, él s makacsul növel új hajtást a tő, mint ezer éve is mindeddig, – e partok, síkságok s dombok nem fáradó népe.”
Hallom, mit mondtak, rezgő nyárfalevelek. Igen, ott az én varosom. Fogadd be a szemben épült várost megszentelt panorámádba. Szellem, százados nyárfa szelleme, eleven látnok, örökkön lobogó láng, Petrovics mészáros fia, Petőfi Sándor!)
Ezzel a furcsa, rimtelen vallomással kellett kezdenem.
Ott költöttem a nyárfa alatt, a vecsei Dunaparton, ahol Petőfi e sorokat írta:
“Messze, messze a világ zajátul
E kis faluban,
Itt kívánok én élni ezentúl
Csendben, boldogan.”
Petőfi fája Dunavecse határában. A hagyomány szerint ennek a tövében írta a Füstbe ment tervet /Ország-Világ 1972.12.27.
(1981 októberében kivágták)
Megmagyarázhatatlan érzés Dunavecsén járni. Babonás egy dolog: rég elporladt család él ebben a kertes, fűzfalombos kálvinista faluban. Meghaltak rég s a sírjuk sem itt van, mégis élnek, beszélnek s pletykálnak róluk, mint annyi másról, ki testben itt jár ma is.
Petrovics mészárosékról van szó.
Mert – hogy a faluban élő szóbeszédet közreadjam – ennek a Petrovicsnak, ki Nagy Páltól bérelte a község kocsmáját és mészárszékét, két fia volt Az ifjabbal nem volt semmi baj, az becsületesen folytatta apja szakmáját, hanem az idősebb, a Sándor…
A históriát, mint eleven szóbeszédet, egy lakatostól hallottam először, ki nemrég még dunavecsei földművesgyerek volt. Akkoriban emelték a Május 1-utca végén a felvonulási épületet (tudniillik Sztálinvárosban), az akkor még csak tervekben élő Bartók Béla-kultúrház építésvezetőségének irodáját. (Azóta már eltűnt a felvonulási kunyhó, csak a kultúrház áll és működik.) A vecsei fiatalember ott szerelte a zárat az építésvezetőség ajtajára. Arról beszélgettünk, hányan jöttek Vecséről Sztálinvárosba dolgozni. Mondotta, sokan, valahogy nincs maradásuk otthon a vecseieknek.
– Petőfi is úgy volt – mondotta. – Becsavarogta a világot. Haragudtak is az öregek, s még jobban az apja… Nem akarták beengedni, mikor hazajött.
– Pedig vágyott haza – feleltem.
– Milyen szép vers a “Kis lak áll a nagy Duna mentében”…
Petőfi Sándor: TÁVOLBÓL
| Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh mi drága e lakocska nékem! Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája. |
Szép reményink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll, S csak midőn a tömkelegbe lépünk, Venni észre gyászos tévedésünk. |
| Bár maradtam volna benne végig! De az embert vágyai vezérlik; Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, S odahagytam őslakom s anyámat. |
Engem is hogy csillogó reményem Biztatott csak, minek elbeszélnem? S hogy mióta járom a világot, Bolygó lábam száz tövisre hágott…. |
| Kínok égtek a szülőkebelben, Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem; S kínja lángi el nem aluvának Jéggyöngyétől szeme harmatának. |
Szép hazámba ismerősök mennek; Jó anyámnak tőlök mit izenjek? Szóljatok be, földiek, ha lészen Útazástok háza közelében. |
| Mint ölelt át reszkető karával! Mint marasztott esdeklő szavával! Oh, ha akkor látok a világba: Nem marasztott volna tán hiába. |
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse – – Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szíve szegénynek! |
| Pozson, 1843. május |
Meglepetten felémfordult:
– Hát maguk is ismerik? Tudnak róla ?
Olyan őszintén rámcsodálkozott, mintha valamelyik szomszédjáról tudtam volna részletes adatokat. Már akkor megkapott: a dunavecseieknek annyira sajátjuk Petőfi, hogy a világtól elvitatnák? Vagy talán több nekik: Dunavecse, mint ez: világirodalom.
Másodszor meg akkor csapott meg a halhatatlanságnak ez a közelsége amikor Gyuri bácsival, a kertésszel mentem át Penteléről Dunaversére, csónakon. Lefelé vitt a víz, nem sokat kellett erőlködni az evezővel s az öregnek különben is jókedve volt, mert indulás előtt ittunk egy kicsit. Azt bizonygatta az öreg, hogy ő Petőfinek leszármazottja. Valamilyen oldalágon. El is mondotta, hogyan, de bevallom, nem értettem, mindig hadilábon álltam a családfák bonyodalmaival. Így aztán ellenőrizni sem tadtam, igaz-e a rokorság vagy sem, de annyi szent, hogy az öreg, élete sorját mesélve, ott a Duna közepén, így idézte apját:
– Mondta is az apám; te is olyan gazember leszel, mint az a komédiás, világcsavargó Sándor bátyád!…
S diadalmasan nézett rám. Mivelhogy neki Petőfi – “Sándor bátyám” És Petőfivel együtt, egy lapon (gazembernek, csavargónak lenni – olyan dicsőség, mellyel a világ minden kincse sem ér fel.
Petrovics György
Sándor bácsi hetvenhétéves unokaöccse
Így aztán – megvallom – én is olyanformán szoktam átjárogatni Dunavccsére, minha Petrovicsékat látogatnám, vagyis inkább “csavargó, komédiás” fiúkat, a huszonegy éves Petőfi Sándort, akinek ifjú lelkében úgy teremnek a versek, mint hullámzó mezőön a pipacs és a búzavirág.
Ilyenkor júniusban úgy nyúlik a szotyola, mintha húznák. Biz, isten: ránézel, épp csak elfordulsz, aztán vissza, – s akármi legyek, ha nem látod máris magasabbnak. Az akác is most virágzik, – legalább is Vecsén, mert minálunk Sztálinvárosban elvirágzott, eloszlott az édes illat. De Dunavecsén még fehér pompájukban díszlenek az akácfák, illatuk ott leng a kertek között. Kihányta tömzsi, szakállas fejét a búza, szőkén és nőies lágysággal ring a rozs karcsú, magasra nyúlt erdeje. Mögötted muzsikál, zeng, csattog az erdő, az igazi, rigó és fülemüle énekei benne, a tisztásokon poszméh és dongó szólaltatja a nagybőgő mélyhangú húrjait. Előtted meg kitárul a legelő, hol ezernyi tücsök hangversenyez, válaszul az erdő koncertjére. Pirosló pipacs tarkítja a zöld füvet, mint elszórt kalocsai paprika; mezei pocok szaglász a levegőbe, s nekiiramodik, magán érzi a felhők magasságában keringő réti sas szemét. Amott, a cserény közelében legelész a gulya, idehallik a kolompolás s a fürge puli-vakkantás; kútágas körül ellustulva heverész a konda, ül a kanász is és csöndesen farag.
Így látta ezt Petőfi is, mikor száztíz esztendővel ezelőtt megérkezett, s végigment ezen az úton.
“Aranykalásszal ékes rónaság.
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgvce űz tündérjátékokat,
– Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!”
Ezen az úton… Egész úton hazafelé azon gondolkodván… – hiszen ki ne tudná, min?!
Ahol a Füstbement terv születettElemista voltam, szinte félszáz éve, amikor az iskolai évet záró vizsgán tanítóm azzal tüntetett ki, hogy rám bízta, szavaljam el Petőfi Sándor Füstbement terv című versét. Élénken él emlékezetemben az anyai és gyermeki szeretet e himnusza, amelyet gyermeki őszinteséggel és lelkesedéssel szavaltam osztálytársaim előtt.
Ennyit bevezetőnek a továbbiakhoz. Rokoni látogatáson voltam Dunavecsén. Autóval mentünk feleségemmel. Megálltunk, hogy érdeklődjek, merre van a Szondi utca, mikor egy méreteiben vasúti őrházhoz hasonlítható épületet pillantottam meg. Miközben egy előzékeny polgár útbaigazított, észrevettem egy emléktáblát a következő felirattal: “Itt volt Petőfi édesapjának mészárszéke és kocsmája 1840 december végétől 1844 november végéig, amíg itt lakott Dunavecsén”. Előttem van tehát a “jó öreg kocsmáros” mészárszékes kocsmája, amely – mi tagadás – tönkrement, mert gazdája többet hitelezett, mint amennyit kis üzlete megbírt. Petőfi Sándor: FÜSTBEMENT TERV
Dunavecse, 1844. április A ház jelenlegi tulajdonosa, Vasberényi Géza nyugdíjas, szinte párját ritkító magángyűjteménye van Petőfi-emlékekből. Vasberényi Géza rendkívüli szívélyessége maradandó élményekkel gazdagította a Dunavecsén töltött pár napot. Tisztelet és hála az idős Vasberényi bácsinak, aki egy munkás élet áldozatával a legnagyobb magyar költő emlékét lelkesen és alázattal szolgálja, akinek ezer kötetnyi Petőfi-könyvtára van, de akinek, szerény véleményem szerint, legfőbb érdeme, hogy megőrizte ennek a háznak a berendezésének a “couleur local”-ját abból az időből, amikor Petőfi a Zsuzsika-versen kívül megalkotta azt a költeményét is, amelyet talán mindnyájan először tanultunk meg s nem felejtünk el, a Füstbement tervet. DR. PODHRÁDSZKY LÁSZLÓ |
Ilyenforma volt az időpont is, délelőtt tizenegy óra tája.
Most is azt látod, amit ő látott akkor. Beérsz a faluba, végigmégy a görbe utcákon, fehér, nádfedeles házak közt és eléred a fehérfalu református templomot. Ez akkor is állt. – a tizennyolcadik század közepén emelték, császári engedély nélkül. – s körötte is álltak a dúslombu fák, mint vállvetett testőrök. S a liget túlsó oldalán majdnem a templomig nyúlik a paplak. – Balla István nagytiszteletű uram lakott itt, Petőfi barátja.
Balra pedig, az első világháborús hősök emlékművét láthatod. Ennek a helyén egy kis ház állt, egy kis lak, – igen, az a kis lak!
A kis lak a nagy Duna mentében.
A községi kocsma és a szoba, hol Petrovics István családja lakott.
Az emlékezés fonala most úgy folytatódnék, hogy Petőfi itt megállt, leszállt a kocsiról és.,.
Nem így történt.
– Hát hogyan történt, Dömök néni….? – kérdezzük meg özvegy Dömök Sándornét, akinek nagyanyja Pető Mihály asztalos lánya volt, Petőfinek kortársa.
– Nagymama sokat mesélt róluk… Mert az ő édesapja, Pető Mihály, itt lakott az Otthon-moziban. Ahun most a mozi van. Aztán oda járt Petőfi komázni az asztaloslegényekkel. Azért is lett Petőfi. Mert, tudja, nem úgy hívták, az apja Petrovics volt.., Szóval, mikor Petőfi megjött, nem mert hazamenni. Mert nagyon haragudott reá az apja. Hogy annyit csavarog és nem tanul tisztességes mesterséget… így aztán elkerülte a szülei házát és egyenesen bement a paplakba. Szűcs Jánoshoz, a rektorhoz, Osztán megkérte, hogy ott elrejtőzhessen, míg az édesapja valahogy megenyhül iránta. No, akkor a rektor helyet adott neki, kínálta borral, aztán hívta a barátait, azt a tanítót. Bernolák Somát, meg Fülöpöt, az akkori jegyzőt…
Fülöp György dunavecsei jegyző… Ő az, igen, aki a túladunai népfölkelést szervezte negyvennyolcban és járt odaát is, Dunaföldváron, meg Pentelén! A vecsei tanácsházán most is ott áll az emléktábla: Világos után alig három héttel innen hurcolták el Fülöp Györgyöt az osztrák katonai rendőrök és még aznap kivégezték.
– … meg Balla István tiszteletes urat. Akkor ezek átmentek Petrovicsékhoz, beszéltek az apjával és az anyja sírni kezdett. Megvitték a hírt Petőfinek, hogy hazamehet. Tárt karokkal, szeretettel fogadják. Így aztán hazament. De ott nem lakhatott, kicsiny volt a hely. Akkor szerezték neki a szobát Nagy Pálnál, akitől a kocsmát és a mészárszéket bérelte az apja… Aztán ott lakott. Ott szerette meg Nagy Zsuzsikát. De nem ő vette el, hanem a pap, Balla tiszteletes úr. Mert Petőfi megint elment Pestre, meg a háborúba…
Petőfi Sándor: ZSUZSIKÁHOZ
| Kicsinke szőke kis leányka, Az én szerelmem nagy! És tárgya e nagy szerelemnek Kis szőke lány, te vagy. |
Hogy suttogják majd, ha az utcán Végigmegyek veled: Petőfi felesége!… Erről Csinál szép verseket. |
| Mit mondasz erre szőke kislány?… De ez csak fele még. Azon volnék én, hogy te lennél Énnékem feleség! |
Csinálok ám teringettét is, Hogy bámulnak bele! Maholnap egész Magyarország Nevemmel lesz tele. |
| Eljösz-e hozzám? el?… szépséges Szép fejkötőt veszek, S csak azt mondom: kimondhatatlan Hüséges férj leszek. |
Ugy estenként csak nekiűlök, Te meg majd azalatt Lefekszel szépen s melegíted Előre ágyamat. |
| Őrzöm szemem fényét, de téged Még jobban őrzelek, Hogy drága egészségednek ne Ártson hideg, meleg. |
S ha elkészűl egy-egy dicső vers, Én is levetkezem, Hozzád simúlok és azt mondom: Menj beljebb, gyermekem! |
| Ott fenn lakunk Pest városában, Az élet ott vig ám! De az atyushoz is lejárunk Kivált pénzfogyatán. |
Igy éldegélnénk… hát csak ennyit Akartam mondani. Mit szólsz rá szőke kislány, lesz-e Belőle valami? |
Dunavecse, 1844. április – május
Értékes bácsi is megerősíti, hogy Petőfi mindig készen adta ki magából költeményeit. Szerinte Petőfi maga mondta, hogy “mint a tojni készülő tyúk: kászálódik, kászálódik, végre kipottyan a tojás”.
Értékes bácsi öreg ember, de még mindig dolgozgat, kapálgat a kertben. Panaszkodik, hogy hiába, már érzi a kort. Ilyen öreg ember sok van Dunavecsén, első látásra tán több, mint gyermek. Bár gyermeket is láttam – mily bájosan játszadoztak Petőfi nyárfája körül, a Duna-parton! – de azért érezni valamit: kálvinista falu.
A dunavecsei Petőfi-ház, ahol egykor az ifjú költő vendégszerető hajlékra lelt.
/Petőfi Népe 1963.12.30.
Öregapák és unokák. – ó élet szakadatlan folyama! Szívdobogtató a halhatatlanságnak ez a kitapintható közelsége Dunavecsén!
Legszívdobogtatóbb pedig Vasberéníi Gézánál, abban a házban, ahol Petőfi lakott.
Ez volt Nagy Pál háza.
Nádfedeles, mint a többi, csak nagyobb, tágasabb: Nagy Pál gazdag ember volt. Mint a többi ház s a magyar házak általában, orommal áll az utca felé. A kert s az udvar tágas; annak idején a házzal szemben egy másik ház állt az udvar másik oldalán, abban lakott a család. Petőfi szobája ez volt, amely az utca felé esik.
A szoba éppen olyan állapotban van, mint akkoriban.
Csakhogy most inkább, múzeumra emlékeztet. Vasberényi Géza, a ház lakója, – étkezési felelős Sztálinvárosban, a D 28-as munkahelyen – Petőfi emlékének önkéntes őre és rajongó kutatója. Megható az a szent alázat, az az áhitat, amellyel Petőfiről beszél. A fal zsúfolva képekkel. Festmények, rajzok, fényképek, melyek mind Petőfit, vagy szűkebb környezetét ábrázolják. Ott lóg egy fénykép Nagy Zsuzsikáról, már asszonykorából; mellette leánya. Szélescsontú, kissé vágottszemű, igazi nagykun arc; szinte különös, hogy szőke volt és kékszemű. (Zsuzsika emléke végigkísérte Petőfit haláláig. A “János vitéz” Iluskájának rajza is Zsuzsikáé.) Aztán előkerül egy másik fénykép. – Petőfié – megsárgult, ódon. Eredeti másolat a híres daguerrotypiáról. Impresszum: “Simonyi Fényirdájából. Pest. Váci-utca 19.” A zongorán gyönyörűen faragott kulacs. Petőfi arca domborodik ki a közepéből: ismeretlen népművész műve.
Azokban a szobákban, ahol a költő Zsuzsikával találkozott, sok Petőfi-emlék látható
/Hajdú-Bihari Napló, 1972.09.08.
Itt ülök hát a szobában, az asztalnál.
Két ablak nyílik az utcára. Egy az udvarra. Ez volt az az ablak, melyen át Nagy Zsuzsika szobájára láthatott Itt írta azt a verset… Eszembe jutnak a sorok:
“Ott átellenben lakik
Az én kedves babám.
Azt várom én, ha valahogy
Még megpillantanám.”
Petőfi Sándor: ÉJJEL
| Kinézek én, benéz a hold Szobámnak ablakán: Sugárait szerelmesen Mosolygva hinti rám. |
Eszem ágába’ sincs biz a, Hogy téged nézzelek. Isten hirével elmehetsz – Mit gondolok veled! |
| Szegény bohó! mit kandikálsz Olyan szerelmesen? Avvagy talán azt gondolod, Hogy képedet lesem? |
Ott általellenben lakik Az én kedves babám; Azt várom én, ha valahogy Még megpillantanám. |
Dunavecse, 1844. április – május
Nézek ki az ablakon és szinte szentségtörésnek érzem minden mozdulatom.
– Szeretnék itt egy kis Petőfi-múzeumot berendezni – mondja Vasberényi. – Még sok minden hiányzik. Megvan például az öreg Petrovics bárdja. De Faragó Teri néninél van, az öreg bábaasszonynál és nem adja semmiért…
Hogy’ is adná! Féltve őriz itt ki-ki minden kis emléket, mi Petőfihez fűzi. Milyen dicsekedve meséli Barta Sándor bácsi:
– Járt ám egyszer Petőfi az öreganyáméknál. Oszt megkínáltak cukorba mártott aszaltszilvával… Hogy’ szerette! Sohase felejtette el!
Így száll apáról fiúra a cukrozott aszaltszilva emléke. Legendává lesz. Mint Veronika kendője és az emberiség többi legendája.
S milyen irigylésre méltó Értékes bácsi! Mi minden van az ő tarsolyában! Hallgasd csak mit mond:
– Még gyermekkoromban ebben a házban laktunk mi, itt, szemben… Ez a Danics-féle ház, tudja… Másmilyen volt, csak amikor Szekeresék megvették, azok alakították át ilyen urasra. Nohát az én nagyapámnak itt volt a bognárműhelye és akkor az volt az iparos-kaszinó. Vagyis idejárt az iparosság beszélgetni, komázni, Mink meg hallgattuk, miket mesélnek. Hát elkezdtek Petőfiről beszélni. Azt mondja, emlékeztek, mikor odajártunk a két ablak közé lesni Petőfit?… Olyan surmó legénykék voltunk, ezt mondja…
A két ablak közé, vagyis ide, az utcára néző oromfalhoz, idejártak a gyerekek lesni Petőfit. Itt, a két ablak között lapultak…
1840 és 1844 között többször is lakott ebben a nádfedeles házban Petőfi Sándor
/Hajdú-Bihari Napló, 1972.09.08.
… – Hát csak leselkedtünk befelé, mit csinál a nagyeszű ember… Aztán láttuk, hogy ír, feláll, járkál, újra ír… így beszélgettek az öregek.
A nagyeszű ember.
Így hítták a vecseiek. S hallgasd meg, milyen öntudattal vallják vecseinek Petőfit.
– Kiskőrösön született? Mit számít az? Hiszen itt élt Dunavecsén! Dunavecsére gondolt, mikor Pozsonyban megírta a “Kis lak áll a nagy Duna mentében”-t… Ez Petőfi hazája!
Mintha csak a szalkszentmártoniakat hallanám. Vagy a félegyháziakat. Vagy a szabadszállásiakat.
“Hét város vitatá. hogy övé bölcsője Homérnak…”
Törvényszerű ez a vita. Azoknak esetében törvényszerű, kik egy egész nemzetnek, vagy az egész világnak adattak. Homérosz és Petőfi esetében így kell lennie. Vitatni, honnan jött és nem tudni, hol tűnt el.
Vasberényi Géza a község úttörőivel
/Hajdú-Bihari Napló, 1972.09.08.
Leszáll az alkonyat. A nap lebukik az Erőmű és a Kokszoló kéményei mögött, piros sugarait átküldi a Nagyolvasztó páncéltestén, vashálóján, át a Dunán, piros fényben fürösztve a fehérfalú templomot és a Dunapart fűzfáit, a másfélszázados nyárfát is. Idáig lövellnek a sugarak, beröppennek a két ablakon át a szobába és éppen ráesnek a képre, az Ő képére.
Csönd van, napszállta, öt magyar hallgat egy kis szobában, hallgat és emlékezik.
“Átröpűlök hosszában hazámon”
Vándorkiállítás Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából
Szeptember 1-jén indult útjára a Petőfi Irodalmi Múzeum új vándorkiállítása, amely a Petőfi Sándor-emlékév alkalmából jött létre. A múzeum-busz első állomása a költő szülővárosa, Kiskőrös lesz, amelyet közel egy éven át számtalan további település követ majd. Az utazókiállítás kiemelt célja, hogy Magyarországon, valamint határainkon túl is minél több honfitársunkhoz juttassa el élményszerűen Petőfi Sándor életművét és mutassa be életútját. A tárlat a haladás, sebesség, út, utazás fogalmaiból indul ki, és az aktuális kutatásokra alapozva, egyedi megközelítésből mutatja be Petőfi személyiségét, munkásságának ismert darabjait.
A kiállítás címét adó mottó (“Átröpűlök hosszában hazámon”) a Dalaim című vers részlete, amely nemcsak Petőfi utazás iránti szenvedélyét és költői ambícióit fejezi ki, de utal a tárlat nem mindennapi jellegére is. A kiállítás képzeletbeli utazásra hív: 1845-ben felszállunk a gyorsszekérre Petőfi mellé, hogy a költő a “változó szerencse szekerén” felidézze számunkra múltjának meghatározó állomásait, és velünk együtt fürkéssze jövőjét.
A tárlat nem a költő életrajzát helyezi fókuszba, sokkal inkább az alkotói attitűdöt meghatározó döntési helyzeteket mutatja be, mint például a költővé válás, a társadalmi mobilitás, az életpálya megválasztása, a közéleti szerepvállalás, az irodalmi élet szervezése vagy a családalapítás.
A múzeumbusz
2022. november 2-án szerdán és november 3-án csütörtökön
látogatható a
Városháza téren.
Délelőtt a diákoké a helyszín, de délután 14:15-től már a városlakóké a busz, jegyeket, bérleteket nem fognak kérni, a tárlat megtekintése teljesen ingyenes.
Szeretettel várnak minden érdeklődőt!
