Az Est – 1930. február 2.

Sándor bácsi hetvenhétéves unokaöccse

Egy Petőfi-sarj éjjeliőr Dunapentelén

Dunapentele, január hó
(Az Est kiküldött munkatársától)

Hajnalban csak szemerkélt, aztán nagy csöppekben esni kezdett az eső, megengedett a fagy és sárba ragadt a világ Dunapentelén. Emeletes is­kola, jó módról tanúskodó uccasorok, apátúr a plébános a parókián és a több kilométer hosszú és széles nagy dunamenti községben, lépésnyi járható járda sehol. Sár és sár, ragadós, cuppogós. csúszós, latyakos, bokáig erő sár. Félderekukig sárosak az ünneplős csizmák és hiába subickolták ki fényesre masnis félcipőiket a helyreképű pentelei leányok.
Nagymisére harangoznak be a széptornyú katolikus templomban, de szól a harang fenn a dombon, a szerbek fehér templomában is.
A falu szélén egy öreg ember, kezébe veszi a kopottszemű, sárgult drótfűzésű olvasót és hogy a házbeliek mind misére mentek, a rózsafüzérrel kezében ülve a gerendás meleg szobában, ő is sétálgatni kezd a magasságos égi országúton.
Rámás csizma a lábán, de nyakkendő az álla alatt, színezüst a haja, de még fekete a bajusza, szép hajlású az orra, szép piros az ábrázata. A nehézszagú parasztszoba kis ablaka mellett üldögél naphosszat az öreg. Közben szundít is valamicskét a kemény lócán, csak úgy nekibóbiskolva. Egész éjszaka oda van és csak reggel tér haza, hogy este megint elmenjen.

Petrovics György, Petőfi Sándor unokaöccse az öreg pentelei ma­gyar, aki 77 esztendejével éjjeli bakter itt Dunapentelén a nagy fatelepen.

A Sándor bácsi

Leteszi a nagyszemű olvasót az ablakdeszkára, előszedi a rézkupakos cseréppipáját, elő a benzingyújtót és beszélni kezd a nagy rokonságról.
– Megkövetem, bizony én vagyok csak igazában az igazi Petőfi-ágazat, – kezd disputába a kerepesi Hruz Dezsővel.
– Én vagyok, a Sándor bácsi igazi unokaöccse, csak állítom és bizonyítom, hogy a Sándor bácsi nem az édesanyjára ütött, de az édesapjára, mert hogy mink Petrovicsok vagyunk olyan fajtájuak, amilyen a Sándor bácsi volt.
A 77 éves öreg bakternek a 26 éves korában csillaggá vált Petőfi. Sándor egyre csak Sándor bácsi, ahogyan illik is a rokonság szerint.
– Az öregapám édes testvére volt a Sándor bácsi édesapjának. Az édes­apám, Petrovics István csősz volt itt a pentelei határban. Sokat mesélt a Sándor bácsiról. Hát onnan tudom, hogy nagy költő volt. nagy magyar ember volt. nem szerette a szerbes nevit, oszt átkeresztelkedett Petőfi Sán­dornak a Sándor bácsi. Én is magyar vagyok instálom, de milyen magyar, éltessen a jó Isten. De a nevem csak megmaradt szerbnek. Pedig ugye úgy kellett volna annak lenni, hogy én is Petőfi legyek. Hát. Ha már Petőfi-ágazat vagyok…

Mesélte az édesapám…

Az öreg Petrovics Gyuri bácsi haj­lékától pár lépésre a Tót ucca.
Négyablakos az egyik ház az uccában a sok egy, kétablakos között. Petőfi szüleinek a valamikori háza.
A kapu melleit még ma is olt a régi vágószék helye.
Meséli is az öreg, hogy itt Pentelén laktak valamikor Petőfi szülei, itt volt mészárszékük, de aztán hogy nem tetszett nekik a hely, átköltözködtek a Dunán.
– Mesélte az édesapám, – viszi lelkesen a szót az öreg – hogy negyvennyolcban a Sándor bácsi felállt Pesten a Múzeum falára, a sok nép meg körülfogta, ő meg nekibuzdította a seregeket a harcnak.
– Mesélte az édesapám, – Isten nyugtassa szegényt – mindig emlegette, hogy Segesvárnál a kozákok körülfogták a Sándor bácsit, aki kihúzta azt az aranyos kardját, amit a magyar nemzettől kapott ajándékba, oszt úgy verekedett. De a Sándor bácsi nem bírt a rengeteg muszkával.
– Mesélte az édesapám, hogy a Sándor bácsi édesapja – Isten nyugtassa szegényt – elment Segesvárra és kereste a fiát. De nem találta. Mert úgy lehetett, hogy a halottakat mind egy nagy gödörbe hányták. Mesélte az édesapám, lehet, hogy meg se halt akkor a Sándor bácsi, de elvitték a muszkák magukkal Muszkaországba Szibériába. Majd meglátjátok Gyuri fiam, – mondogatta az édesapám kisgyerek koromban, – egyszer csak egy éjszaka bekopogtat a Sándor bácsi.
Hazaszökik a muszkáktól. Lestük is, vártuk is sokáig, de nem jött.

A nagy találkozás

– No nem baj. én már kétségben soká nem maradok, mert hogy 77 éves vagyok. Hogy lehúnyom a szemem, csak az első dolgom lesz a nagy jelentkezés után, a magas Úristennél, hogy elindulok a Sándor bácsi keresésére. Hogy majd rálelek, elébe állok:
– Dicsértessék a Jézus, Sándor bácsi. Én is itt vagyok és ne haragudjon, ha békességében megzavarom, mert hogy én is Petőfi-ágazat volnék. Tudom, hogy majd a szívére ölel és igaza lesz az édesapámnak, mink, Petőfi-ágazatok odafönn mindnyájan együtt leszünk mindörökké a Sándor bácsi körül.
Szomorú a sorsa az öreg bakternek. Havi 25 pengőért bakterkodik a fatelepen és vigyázza a sötétséget. Több mint tíz esztendeje nem aludt rendesen, csak szundikálgat napközben a kemény lócán. Az egyik fia Amerikában, hírét se hallja, a másik Pesten asztalos, erről meg az öreg nem akar tudni bizonyos fojtogatások óta. Hogy a gyerek az apjának mert menni, ezt az öreg Gyuri bácsi a haló porában sem fogja elfelejteni. A harmadikat a nagy háború vitte el.
Másfélhold szőlőcskéje van az öregnek, házacskája is lent a Duna partján, de mégis kegyelemkenyéren tengődik unokaöccsénél, Petrovics István gazdáéknál.
A gondozásért, a napi falatért a szőlőcske, a ház hasznát adja cserébe az öreg. Igaz, jó szívvel bánnak vele.
– Hej – emlékezik Gyuri bácsi, – csak Pesten jár nekem sokszor az eszem. De igen sokszor.
Élete javarészét Pesten élte le az öreg Petrovics. Kertészkedett kint a Zugligetben, dolgozott a fegyvergyárban, urasági inas volt Erzsébe­ten, sínjavító munkás a villamosnál. Aztán mikor hazakerült, hegymester lett a pentelei szőlőkben, most meg 15 éve bakterkodik a fatelepen és őrzi az udvart a rosszszándékú emberek akarata ellen..

A vasárnapi Köszöntések

Abból a világért sem enged, hogy ő az igazi Petőfi ágazat.
Egyre erősítgeti:
– Ráformázok nagyon a Sándor bácsira, akkurát olyan vagyok. Amikor Pesten dolgoztam, oszt rámvir­radt a vasárnap, hogy a munkából elszabadulhattam, minden vasárnap el-elmentem látogatóba a Dunapartra a Sándor bácsihoz.
– Felnéztem, ahogyan szaval ottan a Sándor bácsi: Dicsértessék az Úr Jézus, Sándor bácsi. Én vagyok itt a Petrovics Gyuri, a kend öccse, köszöntöm szépen. Finom naccságák, finom uraságok sétálgattak ottan, körülvettek és mondogatták: akkurátor a Petőfi Sándor. A szeme, a képe, a haja, mindene. De jól esett, hogy dicsérgettek.
– Tudják itt Pentelén is, hogy ki vagyok, meg is becsül a falu népe.
Sem írni, sem olvasni nem tud az öreg bakter. Tizennégyéves korában féliskolát járt egy télen, így hát csak egy-kit betűt ismer. Pálinkát harminc esztendeje nem ivott már fogadalomból, a bort sem igen uzoválja, ha vasárnap két decicskét a gyenge kadar­kából. A nagy rokonságon kívül arra a legbüszkébb, hogy világéletében beteg soha nem volt. Még a feje sem fájt. Feleségét húsz évvel ezelőtt temette el, de hogy a fekete bajuszát, a piros képét meg az egyenes járását látják a falubeliek, egyre csak asszonyt komenmdálnak neki.
És huncutkodik az öreg a kommendálókkal:
– Úgy lesz. Úgy lesz. Én már túléltem az időt. most minden esztendővel fiatalabb leszek, megyek vissza a legénysorba…
De aztán megsúgja, hogy igen fázóskodik. három hete, hogy nem volt le a hibáról, a csizma.
Fölvisz az öreg az alvó szőlőhegyre. A hegy alatt szélesen folyik a Duna Paks felé. Az öreg átint a túlsó oldalra. Idefehérlik Szalkszentmárton. Aztán kinyújtja a karját és szavalni kezd:
– Kis lak áll a nagy Duna mentében…
Odaát a község szélén az az idelátszó sarokház Petőfi Sándor szüleinek egykori háza, a híres megénekelt szalkszentmártoni hajlék.
Vigyázó poszt a Duna mellett. Fehér emlék…

Bakos Ákos

Dunaujvaros