Szabad Nép – 1951. december 31.
NAGY ÉPÍTKEZÉSEK
Van valami egészen különleges varázsuk az óriásépítkezéseknek. A nagy létesítmények képe pár év óta hozzátartozik ugyan a magyar tájhoz, mégis, az első találkozás mindenki számára ámulatba ejtő.
A méretek – ez az, ami a legváratlanabb. Inota falucska lakói az elmúlt év elején naponta elhaladtak az építkezés vörös zászlókkal kitűzött alapjai mellett, de sokáig egyáltalán nem akarták elhinni, hogy ott valóságos építkezés lesz. A kitűzött telep olyan nagy volt, hogy a parasztok legtöbbje azt mondta: ott nem lesz semmi, vagy legfeljebb kubikolni fognak. Ma már legtöbbjük az áramot adó erőmű bővítésén dolgozik… A régi Dunapentele lakói sem hitték el eleinte, hogy város és gyár épül a puszta földeken. Később elhitték a várost, de nem hitték el a gyártelepet. Azután azt is elhitték, de azt mondták, hogy nem épülhet olyan nagy rendezőpályaudvar, mint amilyenről szó van. Ma a pályaudvar nagyobb, mint a pestkörnyéki rendezőpályaudvarok.
Újságot olvasnak a Szabad Nép baráti kör tagjai a sztálinvárosi építkezésen. 1951. november 28.
fotó: MTI/Bartal Ferenc
A mi nagy szocialista békeműveink nemcsak nagyra, hanem gyorsan is épülnek. Sztálinvárosban a legtöbb látogatónak az az első szava: “Mióta itt jártam, teljesen megváltozott minden!”. Így vannak vele a dolgozók is. Reggel elindulnak munkahelyükre és este, amikor hazatérnek, kilométeres kerülőt kell tenniök, mert mély szakadék állja útjukat, megásta a gép. A November 7 Erőműnél történt az az eset, hogy a csehszlovák mérnöklátogatók nem ismerték fel a telepet, mert az azelőtt földön fekvő elemekből majdnem teljesen elkészült a 40 méter magas gépcsarnok. A szakemberek sokszor nem hiszik el egymás munkáját. Az inotai építők hosszú hónapokig kételkedtek abban, hogy a szerelők meg tudják indítani november 7-re a vasúti vagonokban épenhogy megérkező gépegységet, a szerelők pedig sokáig attól féltek, hogy az építők nem tudják megvédeni a fagytól a gépeket, nem lesznek képesek megépíteni az előírt idő alatt a több hold kiterjedésű védőfalakat és a tetőzetet. Mint tudjuk, mindkét szakma dolgozói győzelmet arattak.
Sándor András – Sztálinváros /1952
Az óriásépítkezések valósággal falják a legértékesebb nyersanyagokat. Sztálinvárosba és a Sztálin Vasműbe havonta beépített tégla Horthy-Magyarországon elég volt a fél Magyarország egyhavi építkezésére. A November 7 Erőműnél az utóbbi hónapban annyi géprészt és műszert szereltek fel, amennyit azelőtt egy év alatt kapott az ország összes elektromos központja. A nagy építkezések rakodóterében vagonszámra feküsznek az ország legértékesebb nyersanyag- és félkész-gyártmánykincsei. Mégis: a sok is kevés.
Mérnök és munkás is óriási tapasztalatokat nyer egy-egy építkezésen. Ma Sztálinvárosban, Inotán, Kazincbarckán a magyar mérnökök életük fő műveit alkotják. Nagyon sok mérnök, aki nagy építkezésre kerül, egyegy tervre vagy határidőre rámondja: “Nem hiszem, lehetetlen.” De a munka és a megvalósítás láza magával ragadja legtöbbjét. Sok “nem-hiszem mérnök” alakult át a November 7 Erőműnél harcos emberré, aki talán életében először olyan erőfeszítéseket tesz, amilyenre embert csak az öntudata bírja rá. Kiss György, az “erőművek bábája”, aki 30 év óta ott van minden erőmű üzembehelyezésénél, nem hitt az inotai két gépegység ezévi beindításában. “Ilyet még nem láttam – mondotta – ez nem is lehetséges.” Amikor a dolgozók megmutatták, hogy az építkezés és a szerelés valóban eddig még nem látott ütemben halad, az “erőművek bábájában” felülkerekedett a szakma szeretete. Az idős mérnök felütötte tanyáját a gépcsarnokban, hosszú heteken át szinte állandóan talpon volt és fáradhatatlanul ellenőrizte az üzembehelyezés munkáit. Maguk a munkások is felejthetetlen tapasztalatokat szereznek. Bognár, fazekas, falusi kovács és más iparos tömegével kerül a nagy építkezésekre, ahol hatalmas, okos gépekkel, ezer újfajta anyaggal, szerelési módszerrel és újítással találkozik. Egy épen felszabadult tanuló a November 7 Erőműnél fél év alatt nagytehetségű turbinaszerelő lett. A környékbeli falu kovácssegédje a csehszlovák mérőműszergyár dolgozói mellé került, elsajátította a mérőműszerek szerelésének tudományát, amelynek jóformán ő és néhány társa most az egyedüli hazai szakembere.
Hősök születnek a nagy építkezéseken. Itt van Balogh István ifjúmunkás a sztálinvárosi kikötőben, aki egy veszélyes pillanatban elvállalta a búvár szerepét és három óra hosszat küzdött a Duna vize alatt. Itt van Tóth József, fiatal kőműves a November 7 Erőműnél, aki brigádjával együtt a vízben járva vakolta ki a még hátralévő csatornákat. Ezeket az embereket a nagy építkezéseknél ismerik és szeretik. A sztálinvárosi gyerekek utánafordulnak Horváth László sztahanovistának; kicsik és nagyok megszólítják Csabán Annát, aki testi épsége kockáztatásával mentette meg egy társát. A November 7 Erőműnél örül, aki kezet szoríthat Kevi hegesztővel, aki a fagyveszély elleni harc közben az épület tetejére erősítette magát, hogy a szél le ne fújja és egyetlen éjszaka végzett többnapi sürgős munkával. Épen így ismeri mindenki a csehszlovák Moravecz főszerelőt, aki csehszlovák és magyar társaival több napig dolgozott a már fűtés alatt álló kazán légcsatornáinak forró levegőjében. Utánuk fordulnak az utcán, előre engedik őket bevásárláskor a Népboltban és örül, aki melléjük ülhet fel az étteremben.
Vannak hű telepesek minden nagy művünknél, akiknek nincsen más otthonuk, mint az építkezés: itt alapítják meg a családi tűzhelyet és életük végéig itt akarnak maradni Sztálinvárosban ez természetes dolog. De a sokkal kevésbbé városi jelleggel bíró November 7 Erőműnél is sok ilyen “őslakó családot” látni. És a nagy építkezések gyermekei is mások. Háziállatok helyett a dinamót és a habarcskeverőt ismerik meg először. Az inotai iskolában – így mondja el a tanító – az első próbaindítás óráiban nyugtalanul feszengtek a gyerekek.
– Mi baj van? – kérdezte tőlük.
– Úgy halljuk, hogy a gépházban megállt a generátor, valami zavar lehet – válaszoltak.
Egy ilyen óriási építkezésnek, amely ezer és ezer embert foglalkoztat és változtat meg, talán minden más üzemnél, városnál, falunál, inkább édesapja, édesanyja és éltető eleme a párt. Nem nehéz elképzelni, mi volt Inotán az első napokban. A hatalmas sártengerben, amely a telepet jelentette, nem volt telefon, nem volt rádió, többnapos, többhetes késéssel érkezett a posta, újságot nem lehetett kapni. Mi történik a hazában, mi van a nagyvilágban? Ezt a párt gyűlései, a pártaktívák felvilágosításai tudatták többezer dolgozóval. Érkeztek oda olyan emberek, mint az öreg Pánczél, tanyai béres, aki a németeket még “burkusoknak” nevezte és életében először itt hallotta, mi volt az első és második világháború oka. Az öreg segédmunkásnak ma már megvan a maga egészséges véleménye az amerikaiak háborús politikájáról, Titóról és a határsértő repülőgépekről… Ezeken a helyeken különösen sokat kell tenniök a kommunistáknak.
Magyar Dolgozók Pártja (MDP) II. Kongresszusáról tartott beszámoló az építkezésen /1951. február 1.
fotó: MTI/Magyar Fotó
Blaskó János elvtárs sokáig olyan szobában lakott, ahol 23 lakótársának nagy része elavult közmondásokból és a kincses kalendáriumok elavult mondókáéiból merítette az erkölcsi alapelveket. Blaskónak ott kellett kezdenie, hogy megmagyarázta, mi a napos intézménye és ha már este begyújtottam, nem feltétlenül kell a más lábasát lelöknöm a tűzhelyről, csak azért, mert én hoztam be a fát… A mindenesti szívós beszélgetések sokat tettek. A párt szavát isszák az egyszerű emberek, mert szomjasak az igazságra. Hogyan keletkezett a Föld? Mi történik Kínában? Mi az atom és ki hogyan használja fel? Miért építjük a November 7 Erőművet és mit ad ez majd a falunak, a városnak, az országnak? Ezt mind megvitatták sorra a kettes barak lakói; ma már sztahanovisták vannak közöttük, van egy fiatal hegesztő, aki három napig önként dolgozott gázálarccal a maró füstben – és vannak új párttagok, akik ma már saját maguk mondják el másoknak politikánk értelmét és tudományunk igazságait.
Egy-egy nagy békeművünk csodálatos kohója az újnak, a merészségnek, az emberi nagyságnak. Képük is új, eddig még nem látott — és mégis öszszeforrottak a régi magyar tájjal, Petőfi és Arany drágakőnél is drágább síkságaival és „fekete eperfáival”. Az újonnan épített haza több és gazdagabb, mint a régi és képei szívünkbe férkőznek és megragadnak. A dohányát vágó béres és a családi körben pihenő földműves, akit a nagy költők leírtak, ott vannak ezeken az építkezéseken, régi vonásaik mellé újak fejlődtek, egykori szokásaik új szokásokká fonódtak össze. A gazdagság és a biztonság új magyar várait építik, amelyek, még mielőtt ezer tonnaszámra ontanák számunkra az acélt, a vasat, millió kilowattóránként a villamosáramot, máris, építés közben is, gazdagabbá, sokrétűbbé és erőssé teszik szép hazánkat.
Tardos Tibor
