Tükör – 1966. március 22.
GERGELY MIHÁLY JEGYZETFÜZETÉBŐL
Három ember a Vasműből
A hideghengermű csiszolójában
Új a város és a gyár a Duna-parton, a magas lösz-fennsíkon. Még kamasz, legfeljebb siheder, nincs tizenhat éves, de már patinája van, múltja és jelene. Mindez, mint könyvből, leolvasható Dunaújváros házairól, megkapóan tiszta utcáiról, a felnövő, fiatal erdőről, a nagyvárosias nyüzsgésről, a fasorral szegélyezett, széles főútvonalról, a célszerűen elrendezett, a kor emberéhez szabott csarnokairól, emberkímélő munkafolyamatairól. Valaha mennyit írtak róla!… Már régóta nem sztár, új városainkhoz hasonlóan éli a maga életét. Jelene tiszteletre méltó, jövője sokat ígérő. Negyvenezer ember otthona a város, tízezernél többnek ad kenyeret a gyár. Embereknek, akik itt élnek, és napról napra átformálják, értékesebb áruvá alakítják az acélt. És közben csiszolják, formálják önmagukat is.
Komli István a spirálcsövet darabolja
KOMLI ISTVÁN
Hegesztő, autogénvágó a spirálcsőgyárban, ő látható a hátsó címlapon. Nem tartozik a szokványos módon címlapra kívánkozó szép, erős vagy különösen tehetséges, neves csillagok sorába. A közepesnél alig magasabb, inas, csontos ember. Szomorú kis arca, összetorlódó, apró szeme, orra, mélyen rejtőző, gyógyíthatatlan bánatoktól, fájásoktól összegyűrődő puha ajka még észrevétlenebbé teszi. Megjelenése civilben egészen jelentéktelen lehet. A lassan előrenyújtózó gázcső előtt, nagy bőrköténnyel, magasszárú azbeszt lábszárvédővel, kezében a lángvágópisztollyal azonban megkapó robusztusság van benne. A beszélgetésre csak perceket szakít. Amikor új lemeztekercset tesznek fel a társai, nem kell kiabálniuk érte, megy vissza a munkához magától. Minden mozdulatán látszik a beidegződött szorgalom, az igyekvés, a szolgálatkészség.
– Barcson születtem. 1932-ben… Apám cselédember volt… Nem, az uraság nevére nem emlékszem. Talán… igen, valami Müller volt. Ismertem, volt hozzá szerencsém… Amikor ment a két vagy négylovas hintóján meg lóháton. Nem kellett nekünk mutatni, tudtuk, ki az uraság. Magam is dolgoztam a birtokán, kiskoromban elkezdtem. Szántáskor vezettem a lovat, kapáltam is… A húgommal együtt, ő aztán korán meghalt, szegény. Tüdőbajban… Anyám is meghalt harmincnyolcban, apám negyvenben újranősült… Nekem ez volt aztán minden vágyam: városba, az iparba eljutni. Negyvenöt után Budapestre kerültem. Átképzős szakmát választottam, az esztergályosságot. De még nem volt meg a vizsgám, amikor megkaptam a behívót. Nem lettem szakmunkás. Itt tanultam meg a hegesztést. Megnősültem, kaptam lakást, van két kislányunk. Az iskolát is itt kell pótolnom, mert azelőtt egy cseléd fiának nem az iskola volt a fontos, alig végeztük el a harmadik-negyediket, már gyerünk dolgozni az uraságnak. Most vizsgáztam a nyolcadik általánosból.
Szomorú arca merev, mintha nem is tudna mosolyogni. S amikor végre szeme körül megjelenik a mosoly, arcvonásai meghökkentően átalakulnak. Annyi gátlás, félszegség, kisebbrendűségi érzés van benne, és jó szóra, szeretetre, örömökre való éhség. Az első perc, az első mondat elárulta, milyen “érdekes” ember. Hogy nem két órát, napokat volna érdemes eltöltenie körülötte a magamfajtának.
Miszlay Kálmán, a repülőollós
MISZLAY KÁLMÁN
A többszáz méter hosszú csarnokot majdnem végigéri a hengerek, vágóollók, szállítógörgők egymás után elhelyezett gépsora. A hatalmas, izzó acéltömbökből hengerelt 150-350 méteres lemezszőnyegeket nem is érinti emberi kéz. A munka nehezét gépek végzik. Az előhengerlők és a véghengerek között van a vágógép, mellette egy asztalnyi műszer és kapcsolótábla: ez a munkahelye Miszlay Kálmánnak. A munkakör neve: repülőollós. Magas, kisbajszú, jóképű fiú, huszonnégy éves. Csíkos nadrágjára figyeltem oda először, aztán arcán az ő nemzedékénél ritkán látható bajuszra. Jó elbeszélő. És őszinte, kitárulkozó. Az óvatos gyanakvás, tartózkodás, számítgatás hiányzik az egyéniségéből.
– Olyan ez a város, mint egy nagy falu!… Egy korzója van mindössze, a Vasmű-strássze. Egy hét után már mindenki ismeri az embert. Az öregasszonyok, öregemberek kiülnek a házak elé és pletyiznek… Most udvarolok egy lánynak, a Duna-parton lakik…
Hatvankettőtől élek itt, Diósgyőrből jöttem. Ott tanultam szakmát, olvasztár vagyok. Az öcsém már itt lakott, írt, ide gyere bátyó, van meló, pénz is… Nem mondom, pénz van, kettőezerkettőt, kettőhármat keresek. Csak a lakás, az éppen olyan gond, mint Miskolcon. Nincs hová nősülni, ötszáz forint az albérlet… Én munkásszálláson lakom, az igen jó és kényelmes, másodmagammal lakom egy szobában. Nyolcvan forintot fizetek havonta. Munka után elsétálok a Vasmű-strásszéra. Beülök az ifjúsági presszóba, ahol jó, amatőr ifjúsági zenekarok játszanak felváltva. Jól játszanak a srácok! Nem kapnak fizetést a zenélésért. Van sportolási lehetőség, futball, asztalitenisz, kézilabda. Én is kézilabdás vagyok, délután megyünk Várpalotára.
– Itt is szeretnék hódolni a divatnak, de Dunaújvárosban nem lehet egy normális cipőt kapni, így aztán csináltatják, kátéesznél. Az öltönyt pedig a szabónál. Én készen veszem. Van egy öreg szabóm, legtöbbször csak a nadrágot kell igazíttatni, a mellény, a zakó jó. Most vettem éppen egy sötétszürke öltönyt. Meg vagyunk elégedve a konfekcióiparral. Nem mondhatom el ugyanezt a cipőről… Én mindig Budapesten veszek cipőt. Láttam ott leszállított áron egy antilopot, bőrtalpú, magasított sarkú, hétköznap elmegy, megvettem száznegyvenért. Dunaújvárosban nincs belőle három pár. Ha ilyet hoznak, egy nap alatt elkapkodják. Nálunk lehet kapni háromszázhatvanért tömpe orrút! El tudnánk képzelni itt is hegyes orrút, magas sarkút, kettőötvenért!
– Kulturális dolgok, könyvtár, kiállítások, az van… Én is kultúros vagyok a műhelyi KISZ-ben. Hetenként van zenei, képzőművészeti, lakberendezési kiállítás. Van egy újság, igen, a Magazin. Borzasztó mulatságos. Mert mi kell manapság? Nagy felhajtás, kikapcsolódás, míg fiatal az ember. Most ajánlottak egy olasz könyvet. A római lányt. Azt mondják, irtó szerelmes. Hogy mit olvasok még? Rejtőt szeretem, minden könyvét elolvastam. A kislány Berkesi-őrült, most kaptam tőle a Sellő a pecsétgyűrűn című regényt, azt is elolvasom. Hogy legyen miről beszélni. Majd ha megöregszem, akkor jöhetnek a klasszikusok.
– De nem akarok én innen nyugdíjba menni. Valami komolyabbra vágyom. Szeretném majd a technikumot elvégezni. A csoportban csak kettőnknek nincs meg a technikum… Ott jön János bácsi, ő a főnök, az előhengerész. Kicsit nagyon is szeret dolgozni, a munkának él. Különben irtó rendes ember.
– Persze hogy egészen más itt a hengerész munkája, mint Ózdon vagy Diósgyőrben. Csak a kapcsolókat kell kezelni, megismerni a gépeket. Automata sor ez. Nem éppen új konstrukció, de már automatizált. Ha nagyon vigyáznánk, be se piszkolnánk a ruhánkat. Láttam, hogyan melóztak Diósgyőrben a hengerészek a régi soroknál. Emellett az a hengerlés őskora!
Merza József, a meleghengermű kormányosfülkéjében
MERZA JÓZSEF
A hosszú gépsor mellett magasan elhelyezett, két üvegfalú kalitka. Itt dolgoznak a kormányosok. Végiglátnak a görgősoron, a hengerek között nyújtózó lemeztáblán, nagy óraszámlapokról olvassák le a lemez vastagságát, hőfokát, ülnek a kapcsolókarok, gombok között, s közben félpercenként megszólal a hangszóróban egy hang az előhevítő kemencéktől, a repülőállástól, a másik üvegkalitkából, az üzemvezetőségtől. Mindenkivel össze vannak kötve, mert munkájuk minden percében jelentős értékek sorsáról kell határozniuk. Lámpa nem ég a kormányosoknál, az üvegfalak mögött félhomály van, hogy annál élesebben lássanak mindent, ami előttük, körülöttük odalent történik. Csak a kígyózó, izzó fémszőnyegek vörös fénye világít fel hozzájuk. Összemosódnak Merza arcvonásai, közelről is csak annyit látok, hogy teltképű, haja gondosan hátrafésült. Fiatal még, gondolom, mozdulatait figyelve s a láthatatlan társaknak felelgető energikus tőmondatait hallgatva.
– Óriási a kormányos felelőssége, mert sokezer tonnának kell itt áthaladnia. Ha az előnyújtó henger áll, áll az egész üzem. Legfeljebb a hidegkikészítő dolgozhat. Ez a meleghengermű szíve. Ott jön, ugye, a platina, nézze! Nem áll mögöttem az üzemvezető, vagy a művezető, nekem kell döntenem, hengerelhető-e, beengedem-e az előnyújtóba. A pirométer mutatja, hány fokkal küldik a kemencések, de a túlsó oldalon azt is jelzi a másik, hogy hengerlés közben hogyan hűl le az anyag. Nem lehet vele piszmogni, hogy egy-két szúrással majd megtoldom, ha a kimenő méretet nem tudtam időre elérni. Olyan itt nincs, mert 1060 fokon tovább kell engedni a véghengerekhez… Nem mondom, meg van fizetve a munkánk. Kormányos I. vagyok, megkeresek havonta háromkettő-háromnégyet, de a III-as is kap kétezer kilencszázat… Itt könnyen leesik ötven-száz forint büntetés, ha nem figyel oda az ember. Ha hideg volt a platina, és kihengereltem, az is az én felelősségem, miért fogadtam!
– Amíg a kormánypadon ülök, addig itt nincs lazsálás, cigiszünet, meg duma, nekem minden idegszálammal ide kell koncentrálnom. Agyammal meg kézzel és lábbal dolgozom, óránként száztíz tonnát hengerelek ki. A reflexek hamar elfáradnak, ezért óránként váltjuk egymást.
– Á, nem vagyok én már fiatalember! Betöltöttem az ötvenet. Hat éve kerültem ide, előtte huszonöt évig esztergályos voltam, Békéscsabán, Diósgyőrben, Csepelen meg itt, Dunaújvárosban. Ahol többet fizettek az embernek, ugye. Aki megtanulta a szakmát, az nem fél az új helyen adódó másféle munkától. Az örökös álldogálás kikészítette a lábamat, visszérrel operáltak, az orvos ülőfoglalkozást javasolt. Mindjárt II-es kormányos lettem, aztán hogy az I-est kiemelték művezetőnek, helyébe engem tettek. Megszerettem az új szakmámat is, ez másért tetszik, mint az esztergálás.
– Látott már embereket régi hengersornál dolgozni? Kézzel tolják, cibálják az anyagot, fél óra múlva csuromvíz a testük, s műszak végére támolyognak a kimerültségtől. Mi már az új technika hengerészei vagyunk. Nem mondom, ilyen új gyárban ez ma természetes is. Tudom, Zaporozsjében meg az USÁ-ban van ennél sokkal modernebb sor, ahol a mi munkánkat is automatikus kapcsolással végzik. Majd ha olyan lesz nálunk is! Elképzeli, mennyire szeretném azt még megérni?!
Komli István az újság hátoldalán
