Jelenkor – 1985. november
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2021
KALÁSZ MARTON
Téli bárány
Mess egy nyáreleji nap elsötétített kis szobájában fölébredt, hogy mindjárt vért ökrend. Ökrendett is, arra se volt ideje, hogy fejét a párnáról fölemelje. A városi tüdőgondozóból már csupán a holmijáért engedték haza. A néni, akinél lakott, mindent hamar összekészített neki, közben sírdogált. Még délelőtt bevitték mentővel a megyeszékhelyre. Napokig nem volt szabad fölkelnie, eleinte még vécére is csak az ágyában mehetett. Mess mindig pirulva s csak végső szükségben kérte a nővért. Szerdán bejött hozzá, első látogatónak, a szerkesztő. Honnan tudta, hogy itt fekszik, nem derült ki. Cserépben virágot hozott, olyat, amilyet András eddig sose látott. – A szerkesztőség küldi – mondta. – Drága virág, utolsó forintjainkat adtuk össze. – András megpróbált mosolyogni. Mivel nem kérdezte meg, miféle virág, a szerkesztő magától mondta: – Rózsaszínű hortenzia. Gyógyuló költőknek való szemfrissítő. – A szerkesztő látta, hogy András elanyátlanodott, úgy érezte, most ügyefogyottan inkább viccelődnie jobb. Mess hamar fölépült annyira, hogy kiülhetett az erkélyre, járkálhatott a klinika kertjében. – Semmi okod, hogy arra gondolj, valaki megint akadályozza az életedet – mondta neki feddőleg a szerkesztő. – Amit te az elmúlt két-három évben elértél, mégse akármi. Megtanultál használható dolgokat írni. Kikerültél abból a szörnyű világvégéből, ahonnan valóban muszáj volt elhozni téged. Elkezdtél tanulni. Mindenki elfogad. Azt se mondhatod, hogy nem könnyen sikerült. – András most is hálás volt ezekért a szavakért. Itt a kórházban, ahol a nap nagyobb részét egyedül fekve töltötte, s a nagy kimerültség után a lélektelen éjszakai alvások helyett sokszor inkább töprengett a sötétben, életének ezeken a fordulatain maga is csodálkozott, szinte valószínűtlennek tartotta őket. Többször álmodott, hogy ismeretlenek rámutatnak s valamit mondanak, őt meg visszaviszik valami helyre, ami már se a gazdaság, se odahaza a hegy. Utána napokig szorongott, s még kevesebbet beszélt. A nyár végét, az ősz elejét már szinte járóbetegként töltötte a klinikán, a főorvos engedélyével bármikor kimehetett a városba. Két hétvégén az anyjához is hazaengedték. Anyja örült, milyen jól néz ki. – Tudod, én itt mindenkinek azt hazudom, hogy téged behelyeztek a megyeszékhelyre, s most ott dolgozol. Látják az újságban a nevedet s el is hiszik. Itt senki se tudja, te hol vagy. – A főorvos még azt is megengedte Messnek, hogy a laboratóriumban dolgozzon, csak csöndkúra közben meg késő este ne verje az írógépet, mondta. A kávéházba szeptemberben visszaszoktak azok, akikkel szeretett együtt üldögélni. Épp megjelent Pesten egy elbeszélése, téli pusztán játszódott. Volt, aki jónak találta, vagyis nem rossz, mondták, volt, aki úgy vélte, megint túl sok benne a leírás. Mess, aki ilyen alkalmakkal még annyira nem tudta elszánni magát, hogy beszéljen, hallgatott.
A Mátrába, a szanatóriumba Mess ősszel már nem jutott föl. A klinikát is önkényesen hagyta el, akár néhány többi, majdnem gyógyult beteg. Csak november negyedike után ment visza, s kapta meg a főorvostól a kórházi zárójelentést. Az első két-három nap a klinikából járt ki a városba. Amikor a belvárosban késő délután összegyűlt a tömeg, ő is ott állt a tér sarkán s hallgatta a beszédeket. Azok között, akik egymás kezét fogva félkört alkották a városháza előtt, több ismerős arcot látott. Késő este az egyik újságíró szólította meg, együtt kerülgették a fal mentén a tömeget. – Neked nem kellene visszamenned a klinikába? – kérdezte az újságíró. – Beengednek még oda téged? – Mess a vállát vonta. – Gyere, menjünk el a laphoz – mondta az újságíró. – Nézzük meg, mi van ott. – A lapnál már az előszobában az egyik újságírónő rájuk szólt. – Hoztatok valamit? Ti csak lötyögtök összevissza, amikor az ország sorsáról van szó? – Mess belepirult, hogy itt őt is letegezte ez a szép nő. Bent telefonáltak, diktáltak. A főszerkesztő az egyik sarokba húzódva, szó nélkül nézte a forgatagot. – Majd te is hozzánk jössz, pajtás – szólt oda egy fiatal újságíró, amikor meglátta Messt. – Kellenek új arcok, ha független magyar újságírás lesz. – Tizenegy előtt megszólalt az egyik telefon. Aki fölvette, csöndben hallgatta. Többször válaszolt volna, úgy nyitotta ki a száját, de aztán csak annyit mondott, igenis. Letette, mondott egy nevet, aki Messnek nem volt ismerős. – Azt mondta, tizenegytől kijárási tilalom. Ő onnan látja, hogy minden ablakunk világos. Barátilag figyelmeztet. Nem hallottuk-e a helyi rádiót? Akit tizenegy után az utcán találnak… – Az újságíró megfogta Mess karját. Már majdnem kiértek a rosszul világított utcából a térre, váratlanul legalább nyolcán fordultak be széltében. Kapu alá tűnni késő volt. – Álljanak meg, ne mozduljanak. – Az újságíró a falhoz lapult. Mess szorosan mellé. Nem moccantak, amíg a járőr oda nem ért. Az újságíró előkotorta igazolványát. A járőr parancsnoka szerencsére fölismerte az újságírót.
– Maga kicsoda? – rivallt rá Messre. Mess a személyi igazolványát kereste.
– Kollegám – mondta az újságíró. A járőrparancsnok elhitte. – Úgy menjenek tovább – mondta -, hogy egy másik járőr el ne kapja magukat. Ma nem kezeskedünk semmiért. – A téren is a fal mentén óvakodtak tovább. Az újságíró bevitte Messt a szállodába. Maga a szálloda igazgatója állt a portán. – De nálam nincsen annyi pénz – hebegte Mess. – Ugyan kérem, szerkesztő urak, ilyen időben – mondta halkan az igazgató. Odaadta neki a kulcsot, s elkísérte a lépcső aljáig. – Nem akar maga is inkább ittmaradni – szólt az újságíró után. Az intett s kilépett a forgóajtón.
Mess másnap délelőtt kiment a szállodából, le akart menni az élelmiszerboltba, hogy valami ennivalót vegyen magának. Az áruház előtt géppisztolyos katonák jöttek szembe. Mess lelépett a járdáról, hogy megkerülje őket. Látta, a katonák abban a pillanatban fölkapják a fejüket, s az egyik fölfelé sorozatot ad le a túloldali házra. Mess, akár a többi járókelő, rémülten az áruház falához húzódott. Fölnéztek a szembeni házra. A falon a nyitott ablak körül még porzott a belövés nyoma. A két katona bekanyarodott a térre. Mess is tovább ment. Befordult a következő szűk mellékutcába, s kerülővel kiment a pályaudvarra. Odaállt a pénztár elé. A pénztárosnő mindenkinek azt mondta, előbb nézze meg, van-e vonat. – Megnéztem, van – mondta Mess, amikor sorra került. A pénztárosnő vállat vont. – Ahogy gondolja – adta ki a jegyet.
– Nekem mindegy.
Mess sötétedés után szállt le a vonatról. A sorompónál két fegyveres állt. Az egyik Pauli volt. – Hű, öcsikém, mennyit gondoltam rád – ölelte Pauli András nyakát. – Siess haza, anyánk már kétségbe van esve miattad. – András igyekezett otthon beszámolni, mit látott, mi történt. – Itt vagyok egyedül, nem tudok meg semmit – panaszkodott az anyja. – Tegnap már katonák mentek itt keresztül, mint a frontkor. Kettő bejött, úgy féltem, hogy észreveszik, magam vagyok. – András nézte Larencet, mennyire megnyúlt. Larenc nem sokat kérdezett, tudta magától, hogyan lássa el az állatokat, mit tegyen reggel, délután a ház körül. Napközben néha eltűnt, aztán egyszer csak megint itt volt. András előkereste el nem használt füzeteit, s elkezdett csöndben írni. Mivel a szobában sötét volt, az ablakhoz ült. – Nem látod, nem jön véletlenül Pauli? Nem jön senki az úton? – Anyja kérdezte ezt időnként. Mess rázta a fejét. A kinti világosság gyérült. – Föl se nézel – zsémbelt a mama -, hogyan látod akkor, hogy jön-e vagy se?
Pauli nem jött. Andrásnak időnként az anyjára esett a szeme. Nézte, hogyan mozog, jár, pillant, ringatja önkéntelenül, mint régen, magát. Anyja is észrevette András kísérő tekintetét. – Van valami rajtam? – kérdezte zavartan. – Mit nézel egyre? – András mosolygott s rázta a fejét. Fölidézte a délutánt, hogy megpróbálja leírni, amikor váratlanul megjelenik itt, a városból jön, anyja egyedül tett-vett, s leülnek a ház elé. Csak úgy gyöpre ülnek, anyján a meglepetéstől, hogy ő megérkezett, olyan kedvesség hatalmasodik el, olyan nyílt szeretettel néz rá, hogy ettől ő jön zavarba. Megpróbálta mondani magában a beszélgetést, az anyja szavait. Apja halála utáni kora nyár ez, ő két hete került a gazdaságból arra a járási székhelyre, s mint friss népművelőt mindjárt ide, ebbe a járásba küldték három napos tanácskozásra. A többiek átmentek a Duna túloldalára, a Szigetre, ő meg gyalog csak úgy hazasietett. Estére vissza kell mennie a városba. Mondják, megint benne voltál az újságban, mondja az anyja. Én nem láttam, mondják. A kakukkok már játszadoznak, tehát kései a délután, ő bólint, annyit mond, igen, benne volt. Kérdezik ám tőlem, hogyan van ez, mondja az anyja. Se nem tanultál, se pártfogód, hogyan kerülsz mégis így bele? Biztosan nagy pártember vagy, olyasmi, mondják, ő a fejét rázta, nem párttag. Mi az az olyasmi? Tudod, én nem értek ehhez, mondja az anyja. Mihez értek én? Ne haragudj, én azt se olvasom el, ami tőled vagy rólad az újságban van. Úgyse érteném. Én mindenre csak azt mondom, biztosan úgy kell lennie, ha a fiam úgy csinálja. Neki sötétedés előtt vissza kell mennie. Látod, folytatja az anyja, mindig veszekedtem, hogy el ne veszítselek benneteket. Most ittmaradtam magamra, mondja szelíden. Ő búcsúzva megsimogatja anyja arcát. Bízzon, mondja, a bátyám augusztusban leszerel, akkor már ő is itt lesz. S én is majd többet jövök.
Sötétedés után megérkezett Pauli. Levetkőzött, büdös viharkabátját kihajította a présházba. Fáradt volt, ingerült. – Látom, van kedved firkálni – nézett az ablakpárkányon heverő füzetre. – Meggyógyultál, elengedtek? – András észrevette, egyáltalán nem olyan, mint a sorompónál volt. – Nem egészen – válaszolt neki. Szívesen beszélgetett volna bátyjával, de Pauli valóban szinte vicsorogva harapott ketté minden szót. Evett, mosdott, lefeküdt. Pauli másnap reggel nem kelt, mint máskor, idejében. – Mi az, megszűnt a bútorgyár? – kérdezte az anyja. – Meg – morgott rá Pauli s fejére húzta a dunnát. – Meg, az egész kurva élet – vakkantott föl a dunna alól. Ebéd után egyszer csak káromkodva kifakadt. – Az Isten verje meg ezt a rohadt világot – ordított dühödten -, egy koszos rádió, annyi sincs ezen a hegyen. – András nem szólt, anyjuk se, ő inkább Larenc miatt aggódott, reggel óta nem látták. Pauli másnap korán rendes munkába induláskor biciklire ült s elment. Most már Andrásnak is hiányoztak a hírek. Nem nyúlt két napig a füzetéhez, fát vágott, ténfergett, várta Paulit. Pauli este nem jött. Larenc jelentkezett, majd ő megkeresi. – Adok én neked – fakadt ki az anyjuk -, egyszer úgyis te veszel el elsőnek. – Pauli délelőtt jött haza. – Pesten lőnek – mondta. András két nap múlva pakolni kezdett. – Mit gondolsz, van vonat? – kérdezte Paulitól. – Mit tudom én – dünnyögte Pauli. – Ha nincs, jövő-menő teherautó mindig van.
– András az anyjára nézett. – Nekem most már muszáj jelentkeznem a kórházban. Vagy a helyemen.
Mess a klinikáról egyenesen a pályaudvarra ment. Minden sarkon igazoltattak, de volt vonata ki a járási székhelyre. A tüdőgondozóban az orvos rábízta, mit akar. Még hazamenne betegszabadságra vagy munkába áll. – Úgy érzi, hogy még feküdnie kellene? – nézett rá kérdőn az orvos. – Ha nem, kiírom, úgyse strapálja magát egyelőre ebben az országban senki. – Karácsony tájáig valóban inkább csak üldögéltek az irodákban. Andrásnak mindig azt mondta a főnöke, ha gondolja, nyugodtan menjen, feküdjön. Időnként bement a megyeszékhelyre körülnézni. A szerkesztőt begyűjtötték, nem volt nagy kedve a kávéházba menni. Haza az anyjához csak egyszer utazott. Pauli a városban, a bútorgyárban dolgozott, ahol azelőtt. Larenc egy nap eltűnt, éjszaka átment barátaival a határon. Larencéket a túloldalon teherautóval virradatkor elvitték Pélmonostorig, onnan következő este visszahozták őket a határra. Negyednap este került haza a megyeszékhelyről. Larenc szája tüstént sírásra görbült, amikor beállított. Muszáj volt elmondania, hol járt. Anyjuk már elkezdte vigasztalni, jól van, most már hagyja abba a sírást. De akkor Pauli visszajött kintről a katonai derékszíjával s legalább tíz percig úgy verte Larencet, hogy az hangosan jajveszékelt. Anyjuk nem mert beleavatkozni, egész testében reszketve fogódzott az asztalba. – Hagyd abba, fiam, hagyd már abba – kérlelte rémülten Paulit. De az addig ütötte az öccsét, amíg bele nem fáradt. Leült az asztalhoz, csikorgó foggal nézte a sarokban kuporgó, merő vér Larencet. S egyszer csak rácsapta fejét az asztalra. Pauli sokáig így maradt, utána fölállt s kiment a hidegre.
Karácsonykor András odahaza az anyjától megtudta, hogy keresztanyjuk fia, András, aki papnak készült, szintén elment. A nagybátyjától írt nemrég, Nyugat-Németországban van.
Már harmadik hete voltak úton, most épp hármasban ültek, a tolmácsot sikerült Berlinben hagyniuk, helyi kísérőjük meg már elment. Mess bejelentette társainak, hogy másnap reggel vonatra ül s kimegy ide az egyik kisvárosba. – Egyedül? – kérdezték szinte elképedve. – Van itt kisváros? – Messnek muszáj volt hajthatatlannak lennie, még magyarázkodásba is gabalyodott. Igaz, nem szólt erről, amikor megbeszélték, ez a vasárnap lesz a nap, megmakacsolják magukat, mindent megtagadnak, legföljebb magukban lézengenek s kipihenik a vendéglátókat. Ezek ketten itt bámultak Messre, hogy neki nem messze innen gyerekkori barátja volna. Beletörődtek, fanyalogva, ha most nem vonatozik ki, később már nem lesz alkalma. Mess még reggel a vonaton is röstellkedett, de aztán félúton csöndes öröm fogta el, hogy viszontlátja Ádámot. A városkában könnyen megtalálta az aprócska teret, ahonnan Kleiszték utcája nyílt. Kleiszt néni épp akkor ment át lassan a téren, amikor András fölbukkant. Nézte Andrást, letette a kosarait, reszketve kezet fogott vele, aztán hirtelen elsírta magát s András nyakába borult. – Ha jót akarnék – mondta a sírás után -, azt kellene neked mondanom, fordulj vissza. De ha megtudja, hogy itt vagy, ha most véletlenül néz bennünket az ablakból, s te nem jössz föl, még sokkal, sokkal rosszabb. – András értetlenül hallgatta. – Te nem tudod, az Ádám milyen beteg? – Nem mondták meg neked otthon? – András rázta a fejét. Hónapok óta őrizte Kleiszték címét a pénztárcájában. Ádám nagynéniétől kapta otthon, hogy egyszer írjon. – Nem mondta. – Nem. Mi baja Ádámnak? – kérdezte már az ajtóban. Kleiszt néni fölnézett a kis ház emeleti ablakaira. – Nagyon beteg. Az idegei – fogta szinte suttogóra a hangját. – Volt már… – Nem fejezte be a mondatot, benyitotta közben az ajtót. Az ajtó mögött a lépcsőn Ádám állt. András meglepődött, Ádám milyen magas, milyen hajlott, sovány. Feje hóka, szája körül kesernyés kis mosoly. András nem tudta, mit szóljon. Nyújtotta a kezét. Ádám az övét épp a mellén összekulcsolva tartotta. – Gyere csak – mondta Ádám s előrement, be a szobába. – Emlékszel, ilyen kése mindig csak egynek volt. Emlékszel? Most nekem is van. – András nem emlékezett, kinek lett volna ilyen kése, nézte, ilyet ő sose látott. A másik szobából kilépett Adám nagyanyja. Töpörödötten, otthoni viseletben, teljesen feketén. – Apám meghalt – magyarázta egyre jobban hadarva, akadozva Ádám, mihelyt meglátta a nagyanyját. – Tudom, még otthon – mondta volna András, de Adám nem figyelt rá. – Nagyapám is meghalt, csak ők ketten vannak. És most kesztyűszabász vagyok, irányítom a családot. – Ádám arca egyszer csak földerül. – Van finom ribizliborom, akarsz? Kínáljuk meg a vendéget. – Poharakat vett elő a szekrényből. – Adám, tudod, hogy neked nem szabad – mondta Kleiszt néni. – Ha vendég van, szabad – nézett csodálkozva Ádám. – Az intézetben is megengedték. – Kleiszt néni kétségbeesetten intett Andrásnak, ne fogadja el a ribizlibort. – Nekem nem szabad innom, Ádám, köszönöm – nyögte ki András. Adám kezdte visszapakolni a poharakat. – Mért nem? Beteg vagy? – kérdezte. – Ilyen fiatalon? – Ádám nemsokára rosszul lett. Előbb csak a karjával nem tudott mit csinálni, majd egyre rikácsolóbb lett a hangja, szájára váratlanul kiült a hab. Végigzuhant a padlón. – András, nagyon szépen kérlek, menj el – suttogta Kleiszt néni azután, hogy nagy nehezen beadta Ádámnak a nyugtatót. Az öregasszony igyekezett Ádám karját keservesen lefogni a padlóra. Kleiszt néni lekísérte Andrást az ajtó elé. – Szép ház, tudom, hogy a maguké – mondta zavartan András. – Mindent itthagynánk ezeknek, csak engednének haza – mondta szomorúan Kleiszt néni. – Ezt a gyereket is az idegenség tette így tönkre – sírta el magát s bement.
Úristen, hajtogatta magában visszafelé András, mit láttam. Két hónapja, hogy egy írását elolvasták, első remeked, mondta, aki utolsónak visszanyújtotta, ez már novella. András nem tudta titkolni, mennyire örül, mennyire fontos neki. A történet alakjait épp Kleiszték székelyeiről mintázta, s szép tisztának látta az egészet, az öreg, hajlott Nagy Jeromosné jajveszékelt benne még, amikor a siratóasszonyok már elmentek, a teljesen világos utcai szobában, ahol Nagy Jeromos kiterítve feküdt. S a nyári gyér holdfényben a fiatal tanár ott kuporgott az utca túloldalán egy ház tövében s hallhatta. Nagy Jeromosné szinte kántált, nem siratózott, hajlongott, fejét a tanár hol egyik nyitott ablakban látta fölbukkanni, hol a másikban. S minden fölsorolását a fiatal férfi döbbenetére azzal végezte, cifrázva, elcsukló dallammal, “s nyugszol-e vaj idegen földben”? A fiatal tanár a túloldalon majdnem vele zokog az öregasszonnyal, a mindig visszatérő befejezést nem érti, úgy jött ide, talán tudja, ebben a házban Nagy Jeromosék előtt valaki másnak kellett laknia, s Nagy Jeromosék rég kényszerültek ide valahonnan.
András mégse ment haza, s következő hét közepén újabb levelet kapott Paulitól. Belül a megszólítás fölé csupa nagybetűvel az volt írva, SÜRGŐS, s három fölkiáltójel. “Nagyon vártunk szombaton, írta Pauli, remélem, nem sértődtél meg. Ha most jössz, ne a hegyre menj ki, itt leszünk bent a feleségemnél, a te sógornődnél. Könnyen idetalálsz, Meinradéktól lefelé ötödik ház.” András nem vonattal ment, hanem busszal, leszállt a város előtt egy faluval, s gyalog fölballagott az őszi száraz völgyön, így épp az alsó végén ért be a nagyobb faluba. Mindjárt ott is állt a ház előtt. Az úton Kleiszt Ádámékon gondolkodott, azon, Irént ott senki egy szóval se emlegette, nem kérdezték meg Andrástól, látta-e, tudja-e hogy férjhez ment egy rendőrhöz – minderre ott nem jutott idő. András tudott hazulról mindent, azt is, hogy Irénnek közben két gyereke lett. Elhatározta, itthon mindarról, amit látott, nem szól. Megállt a ház előtt, kívül a kapun, s nézett befelé. A sógornő fönt volt az udvar végében, kinézett. – Na, gyere csak – szólt kedvesen -, én megismerlek ám. – A hangra a mama is kijött. Pauli a városban volt, a gyárban, csak délután ért haza. András nem kérdezte meg, mért volt olyan sürgős Paulinak megnősülni, nézte a sógornőt, szép, mosolygós, karcsú, kedves, nem sokkal fiatalabb Paulinál. Paulinak egyre csügg rajta a tekintete. – Szóval – mondta a mama -, most majd ide beköltözünk, fiam. Nekem szokatlan lesz, én fiatal lány koromban laktam utoljára faluban, amíg az a szép bajszú özvegyember, az apátok el nem jött értem. Ne is haragudj, kislányom – mondta a mama a menyének -, amíg az idő kicsit tart, én inkább odakint leszek majd, mint idebent nálad. – Pauli este egyszer csak megszólalt s azt mondta: – Ne haragudj, öcsém, hogy nem vártunk meg, de ez az esküvő már csak így jött. Ilyen gyorsan. Elmentünk a paphoz, előtte a tanácshoz, anyánk itthon főzött. Itt voltak a keresztszülők, a mi keresztapánk helyett a föl vidéki Feri. Larencet se hívtuk. – Larenc szeptember óta Tokajban volt, egyéves iskolán, a mama büszkesége. Ha visszajön, mondta most is, nem a kis városszéli boltban folytatja, hanem bekerül a Centrumba a szövetosztályra. – A Mari szülei nem élnek – folytatta Pauli, mihelyt szóhoz jutott -, anyja egy éve halt meg, apja a háborúban. Testvére sincs, senkije. – András bólintott, kedvtelve nézte őket, örült, hogy így együtt ilyenek, de érzett ebben valami szomorúságot is. A sógornő vasárnap főzött, csak üljön le, maga csak üljön le, mondta mindig a mamának, ahányszor az hozzányúlt volna valamihez. A mamán látszott, szeretne ő is tenni-venni, nem köténybe ejtett kézzel tétlenkedni. Egyet sose szeretett főzni a mama odahaza a hegyen, becsinált csibehúst. A sógornő most azt főzött. Finomat, lágyat, nagy foszlós kelttésztákat lábasban a léhez. Ették szótlanul, persze dicsérték.
András hétfőn is otthon maradt még. Reggel félálmában hallotta, hogy anyja búcsúzik, indul ki a hegyre. Kilenc után kelt, megreggelizett, aztán fölment a kertbe. A vékony dér már olvadt, a táj mintha annál nyirkosabb lett volna a fényben, csüggedt, nem lebegett. András bámészkodott a dombélről. Váratlan gondolattal elindult lefelé. A sógornő odalent épp akkor lépett ki a házból az udvarra. András megállt, lekiáltott neki. – Sógorasszony, én elmegyek. A sógornő fölnézett. – Hova mész? – kiáltott vissza. – Mess anyánk után, a hegyre. – A sógornő integetett, jól van, András visszaintegetett. Átkelt a dombon, elment a falu fölött, az elburjánzott szerb temetőn át. Már látta a szőlőhegyet, lent a völgyet. Az Ignácz-malom úgy-ahogy megvolt, a másik kettőnek csak düledék nyoma. A kisebb falu szemben a maga szélárnyában, fönt a cserfa magában, szigorúan. András szinte loholva ment föl a présházig.
Anyja nem volt sehol. András bekémlelt a rácsos, nyitva hagyott ablakon, látta az ágyra terítve a felsőszoknyát, a kötényt, a kendőt. Körülnézett, a kulcs se volt a szokott helyén. Talán elment valahova közel, nem számíthatott rá, hogy ő jön. András a présház elé ment, szemlélődött. Egyszer csak úgy tűnt neki, hogy a már dércsípte, gyöpös, levélavaros porondon mintha sötétebb volna a föld keresztben, ott, ahol régen a rönk hevert. Ezt sose vette észre. Közelebb ment, a föld valóban sötétebb volt. András álldogált kicsit, aztán megfordult, az ablak felé nézett. Az ablakok alsó szögénél jókora vakolatrész lemállott. Eszébe jutott, hogyan játszottak itt egy délután, amikor Szávó a nyájával erre járt. Szávónál hatalmas szájmuzsika volt, s meglepték szegény Paulit. Aztán táncoltak, anyjuk is. Ők ketten Meinrad Péterrel inkább csak Szávót utánozták, akin a bő, birkaszagú bársonynadrág irombán suhogott. András állt, hirtelen úgy érezte, mint a lába kicsit roggyanna. Szűk városi nadrágja megpróbálna lötyögni rajta. Kezdett billegni jobbra, kicsit balra. Bolond vagyok, ha meglát valaki, gondolta. De a lábában csak benne maradt a kis billegés, megkísérelte újra. Meghallotta a háta mögül anyánk éneklő hangját. Előbb csak nevetett, aztán csatlakozott. Valahol a csípője tájékán szinte kitapogatta volna a kis Pauli vállát, hogy átkarolhassa ebben a mozdulatlan táncban. Hájde, biztatta magát, hájde. Lába körül a gyöp mintha feketébb körű lett volna, mint odakint, tágasan. “Blumen pflücken, Kránzchen binden, rote Rosen, Vergissnichtmein”, hallotta maga mögött anyánk hangját. András lassan megfordult. Egyszer csak meglátta anyját, fönt állt a Meinradék présháza felől lejtő ösvény elején. Rémületet érzett, mit mond majd, ha leér ide. – Na mi az, csak nem búcsúzni jöttél ki? – kérdezte az anyja, amikor leért. A présház kulcsát ott szorította a kezében. – Csak holnap mennék – rázta a fejét bátortalanul András. – Vagy holnapután. – Anyja ránézett. – Attól még búcsúzhatol, látod – mondta -, én mindennap búcsúzok. – András nem merte átölelni az anyját, ahogyan Pauli nyilván megtette volna. Anyja kinyitotta a présházat. – Ha indulsz, hazavihetnél egy hátravalót innen a faluba – szólalt meg hirtelen fázósan. – De majd én viszem, ha bemegyek. Nem szégyenítlek meg ilyen cipeléssel. – Belépett a présházba, András hallotta, hogy becsukja az ablakot. Lehajtott fejjel állt, várta, hogy anyja visszajöjjön a présház elé, s megmondhassa neki, visz ő mindent, nincsen ő semmivel megszégyenítve. De a mama nem jött. Neki kellett elindulnia, hogy megnézze, mit csinál ennyi ideig odabent.
VÉGE
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).
Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal
