Kalász Márton – Téli bárány XXI.


Jelenkor – 1985. szeptember


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

Vroni is, a falu is megnyugodott, amikor Uray esperes úr fölfogadta Andrást kántornak a nagyobb faluba. András szépen énekelt, kicsit vékony hangon, igaz, s az emberek ámultak, hogyan tud fiatal fiú létére így bánni az orgonával. Uray se hitte, hogy András így beválik neki. András, ha odaát volt, rendszerint nyúzta a káplán öreg harmóniumát, szabadon bejárva, ha a káplán idehaza se volt. Uray eleinte macskanyávogásnak vélte, ami kihangzott hozzá a kertbe, s hátra, az udvar fölötti szőlőlugashoz. Rá is szólt egyszer vacsoránál a káplánjára, muszáj-e ezt a gyereket csak úgy hagyni, hogy jöjjön-menjen, sértse a környéket összhangzatával. Most az oltár mellől fülelve neki is egészen tetszetős volt az orgonaszó, az éneklés. Minden karzatról érkező latin válaszra az esperes megkönnyebbülve folytatta a misét. András hétköznapokon próbálkozott, legelső vasárnapi kántorkodására Vroni meg Anna is átiparkodott a nagyobb faluba. Látták, mennek mások is előttük, s a hátuk mögött is siettek. Vroni legszívesebben odahaza maradt volna, hátha valami nem úgy sikerül, s akkor jöhetnek el szégyenben. Mire átértek, a templom szinte megtelt, örültek is, hogy inkább az ajtó közelében, a szenteltvíztartók tájékán húzódhatnak meg. Vroni nem akarta, de minduntalan muszáj volt sírnia. Ahányszor András szép, fiús hangja a karzaton fölhangzott, neki lent eleredt a könnye.
András vasárnaponként az esperesnél volt ebéden. Hazaloholnia, s azután időben visszaérkeznie litániára nehéz lett volna. Eleinte restelkedett, Uray esperes azonban nyersen rászólt, csak ne szemérmeteskedjék, ezt ő már úgyis levonta előre, ezért négyszázhatvan forint András kántori díja. András ebéd végeztével gyakorlás ürügyén elhúzódott a beszélgető papok mellől az elsötétített másik szobába. Az ablak zsaluin át figyelte közben, a túloldalon a tanácsháza meg az orvosi lak környékén ilyenkor már gyűlnek a fiúk s lányok. Vele korúak, András szinte nem ismert egyet se közülük. Mikor ő Urayval meg a káplánnal átsétált a papiakból litániára, a fiúk s lányok a templom sarkánál tartva hangoskodtak előttük. A nagyobb falu templomának bő karzata volt, nemcsak a fiúk jártak föl, litániára a lányok is. Közülük kettő második vasárnap oda is települt mellé az orgonához, az énekesi padra. Kinyitották a könyvüket s mindent együtt énekeltek Andrással. András ettől kicsit zavarban volt, nemigen merészkedett a lányokra pillantani. Az egyik lány súgva megkérdezte tőle, most mi következik, s András ebbe belepirult. Pünkösd vasárnapján litánia végeztével Fuisz Antal Piroska állt a templom sarkánál s itteni osztálytársnőjére, barátnőjére várakozott. – Te már biztosan meg se ismersz engem – szólt rá Andrásra. Közben már kézenfogta barátnőjét. András valószínűleg nem ismerte volna meg Piroskát, nem látta, mióta Fuiszék elköltöztek a szomszédságukból be a városba. Nagyot nyelt, s hirtelen nem is válaszolt.
Vroninak kis bánatot okozott, hogy András vasárnapról vasárnapra később érkezik haza a nagyobb faluból. De arra gondolt most már, kell szegény fiúnak is a társaság. Itt a kisebb faluban épp hogy nem találja a helyét, nemigen fanyalodik rá a régi iskolatársakra. – Na most leszel pap vagy nem leszel pap – egyebet se tudnak kérdezni tőle az itteniek. A munkában is úgy példálkoznak Vroninak az asszonyok, csak nem ülhet egész életén át anyja szoknyáján ez a gyerek. Ha már így fordult. – Meg az öspörösén se – kiabál közbe valamelyik, ezen nevetnek. S következő alkalommal megint szóvá teszik, hogy látták Andrást a többiekkel sétálni. Anna eleinte, ha kettesben voltak Andrással, évődött, melyik almaképű forgatja vajon legjobban a szemét odaát a nagyobb faluban. Közben az ő tekintete azért fenyegetően rávillant öccsére. Andrásnak eszébe jutott, hogyan verte Anna ököllel a malom istállójában. Igazából idegennek érezte magát a nagyobb faluban, ha a fiúkkal s lányokkal volt, akik közé Piroska pünkösd délutánján elvitte. Piroska estefelé biciklivel visszament a városba, s kis tétovázás után András is hazaindult. Előtte még ott ténferegtek a kocsma tájékán mindannyian. A fiúk hiába csábították Andrást, jöjjön be velük a kocsmába, András megrögzötten a fejét rázta. – Akkor inkább kihozunk egy rund sört – mondta az egyik fiú. András a neki nyújtott korsót is málnaszörpre cserélte, nagy nevetés közepette, az egyik lánnyal.
Vroni tudta meg utolsónak, hogy András meg Fuisz Antal Piroska közt mi történt. Vroni alig várta, hogy hazaérjen. El kell mondania Annának, pedig az bizonyosan kiabál vele, ha elmondja. Annát az udvaron találta, a kút nál, épp mérgelődött, a lánc elszakadt, s most megpróbálta az elmerült vödröt kihalászni. Szidta Ferit, amikor kellene, bezzeg nincs, az ő ura is csak aludni jár haza. – Hát ha olyan a munkája – csitította Vroni a lányát. Fölvette az üres itatóvödröt s átszaladt a szomszédba vízért. Anna fölhúzta a kútból a vasmacskát s odadobta a kisjárdára. Vroni odabent a konyhában elkezdte mondani, mit tudott meg. – Ő, ez már csak magának újság, anyám – nézett Anna sajnálkozva az anyjára. – Jézus, Mária, ha ez igaz, mitevők legyünk? – sopánkodott Vroni. – Mióta tudom, úgy érzem, a szívem szakad meg. – Anna nem vigasztalta. – Nana, anyám. Nem kellett volna ezt erőszakolni. Már akkor is, mielőtt elment Győrbe az én öcsém, már akkor volt valami.
– Vroni hitetlenkedve nézett rá. – Csak én is azt hittem, akárcsak maga meg a pap, hogy ott majd elmúlik. Én beszéltem is egyszer vele erről. Látja, Ferire is azért haragszik egyfolytában, mert azt hiszi, Feri árulta el nekem, hogy látta őket a városban, a Duna-parton sétálni. Pedig Feri egy szóval nem mondta. – Vroni mindennek hallatán meghökkenve nézett a lányára. – Akkor honnan tudod? – kérdezte. Anna a fejét csóválta. – Ő maga szólta el magát, a szerelmes. – Vroni kérlelő pillantást vetett a lányára. – Tudja, anyám, András mért beszélt velem nyíltan? Mert tudta, én kezdettől nem örültem, hogy papnak megy. – Vroninak rosszul esett, amit Anna mondott. Megérezte benne a szemrehányást. De most már igazat adott neki. Napokig töprengett, átmenjen-e magához az espereshez. De a gondolatára is megrémült. Elsüllyedne szégyelletében, ha Uray csak ráemelné tekintetét.
Uray maga hívta be Vronit, amikor meglátta a plébánia előtt elmenni. Vroni igyekezett, csak az esperes második szólítására emelte a fejét s fordult vissza. Uray elmondta Vroninak, mennyire gyötri őt, amit Andrásról megtudott, s azon gondolkodik, ne írjon-e a hittudományi főiskolának, mert úgy látja, András netán mégse papnak való. Vroni belesápadt. – Ha ezt a levelet megírja, esperes úr, én nem tudom, mit cselekszek. Én akkor világgá megyek. – Uray iparkodott csillapítani Vronit. Vigasztalni kezdte, hátha rendben lesz minden. András fölszenteléséig még jó két esztendő van hátra. De hát őt se hagyja nyugton a gondolat, hogy meg kellett volna jobban hallgatni a fiút, amikor mindenáron elindították Győrbe. Vroni abbahagyta a sírást, a könnye törölgetését. – Bizony a mi Andrásunk már elmenetele előtt kicsit belekóstolt a nem neki való dolgokba. No nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. De sétálgatott itt, aggódva figyeltem, este is eljárogatott ide-oda. Ezzel a lánnyal is már akkor volt valami. De bízzuk a dolgot egyelőre a Jóistenre – mondta Uray. Karjánál fogva kikísérte Vronit az utcaajtóig. – Ha aztán a Jóisten nem segít, majd mi avatkozunk bele az ő nevében.
Mindenki tudott mindent, csak Vroni nem tudott semmit. Nehezen emésztette a hazaúton, amit hallott. Ennek az Uraynak is ki hordja a sok pletykát, hogy ennyit sorolhatott Andrásról? Anna se szól, Feriről, a vőről meg nem gondolta volna, hogy ilyen alamuszian elhallgatja előle, amit lát. De ő nem hagyja, Andrást ne térítse el senki attól, hogy pap legyen. Ha kell, bemegy a városba Fuisz szomszédhoz, becsönget a lakására, s megmondja ennek a szemérmetlen kislánynak is. Fuisz, aki akkora pártember, amilyen a járásban alig van, bizonyosan nem engedi, ha megtudja, mire vetemedett Piroska. Anna azt mondja, akkor melegedtek össze megint, amikor a lakodalom után hajnalban együtt mentek a városba. András a vonathoz, Fuiszék meg haza. Hol volt akkor Fuisz vagy az asszony szeme, annyira álmosak voltak, hogy semmit nem vettek észre? Piroska olyan szép lány, minden ujjára tíz fiú jut neki, csak akarja. Mért épp ebbe a nem hozzá való Andrásba csimpaszkodik? Aki feleségül se veheti, hiszen pap lesz, s ha nem lenne is s elvenné… Ez az, ezt fogja Vroni mondani Piroskának, azzal ijeszti, hogy Andráson ebben a kommunista világban egy életre rajta a bélyeg, ezt mindenki mondja, legföljebb a gazdaságba mehet, vagy a vasútra, mint az a régi mázsálófiú, aki szintén otthagyta a papi főiskolát, vagy tán kirúgták egy nő miatt, András legalább így mondta, lehet András is tolató, szaladhat koszosán, integethet a zászlajával. Olyan úri kisasszonynak, mint Piroska az érettségijével, ez aztán megfelel?
Vroni aztán nem ment be a városba. A munka előbb elmaradt, most hirtelen megszaporodott, belenyúlt az őszi esőzésbe. Vroni először érezte ennyire tagjait a szeles, vizes dombélen, amint űzték egymást az emberek napestig a kukoricasorokon. Holtfáradtan csak annyit kívánt, hogy odahaza a konyhában levethesse ázott göncét s leüljön kicsit a kályha mellé. Anna, ha előbb hazaért is, sietett megetetni, nem gyújtott be. Vroni éjszaka a dunna fölött csuklóját tapogatta, legjobban azonban a bal lapockája tájéka fájt. András kétszer írt levelet, mindkettőben azt írta, nem tudja, hazajön-e karácsonyra, vagy elutazik valamelyik plébániára kisegíteni. Vroni úgy gondolta, ezen most már nem sír, de néha maguktól megeredtek a könnyei. Annával nemigen beszélgettek Andrásról. A fiú karácsonyra mégiscsak megérkezett, s Vroni örült. András csöndes volt, kedves, a karácsonyi ünnepi misére átment a nagyobb faluba, de nem jött vissza idegesen, nyugtalanul. Feri úgy intézte, hogy hazahozhassa szállítóautóját, András köszönte, így nem muszáj az újesztendőn gyalog bejutnia a városba, az állomásra. Majd eltelt egy hónap, mire András levelet írt. Semmitmondó levél volt, Vroni nem találta meg benne fia karácsonyi kedvességét. Letette a tálasra a borítékot s most keservesen sírt. Januárban át kellett mennie a nagyobb faluba a munkaegységei miatt. Az asszonyok veszekedtek, egyik még Vroninak is szemrehányást tett, mért tolakszik itt, s mint odaáti egyáltalán mit keres a Békénhagynakban. – Az a düledék malom, amit az uraddal elfoglaltatok, még nem jogcím – pörlekedett az asszony. Molnár nem győzte csitítani az asszonyokat. Vroninak nyelvén volt, hogy ő azért a földjét, igáját is beadta. De úgy gondolta, nem kötekedik ezzel a nagyszájúval. – Na, semmi harag. Kovács Vroni – mondta az asszony kifelé menet ne úgy vedd, ahogy mondtam. Voltál egyszer te is szegény.
Molnár kint állt az utcán, amikor Vroni a maga dolgával végzett. Az elnök megszólította, neki bizony gondolkodnia kell, mitevő legyen a sok asszonnyal. – Probst néni, maga egyedül van bent, nekünk meg inkább férfierő hiányzik. – Vroninak összeszorult a szíve. – Mondja, tehetek én arról, hogy nem él az uram? – Molnár röstelkedett. – Arra akartam kilyukadni, hogy köllene nekem tavasztól egy megbízható sofőr. A maga veje épp megfelelne. Ha ő belépne, minden rendben volna. Senki nem jártathatná a száját.
Vroni el se mondta mindezt Ferinek. Egy hétre rá beteg lett, pedig jóformán az udvarra se lépett ki. Állt a tűzhely mellett, arca egyszer csak lángolt, akár a rózsa. Feri erőszakkal orvost hozott. Az orvos ágyba fektette Vronit, azt mondta, még dolga végzésére se engedjék ki a házból. Vronit hol a hideg lepte, olyankor a bő dunna alatt is vacogott, hol olyan volt egész teste, akár a parázs. Feri azért veszekedett, hogy bent a szobában feküdjék. Vroni tisztát húzatott Annával, de ragaszkodott a maga kinti, konyhai ágyához. Feri nappal nem volt idehaza, Anna úgy vette észre, anyja lázában félrebeszél. A foróság, a gyöngeség mindig alkonyat felé jött rá Vronira, reggelre megkönnyebbült. Délelőtt nyugodtan aludt, s ha fölébredt, Anna erős húslevet adott neki. – Az éjszaka megint apámmal beszélt – mondta -, a csukott ajtón át meghallottam. Mire kijöttem s megkérdeztem, kíván-e valamit, aludt. – Vroni forrónak találta a tyúklevest. – Beszélhettem – válaszolt -, hisz láttam magam előtt. Mintha nagy kő volna a fejemben, csak esek egyik álomképből a másikba. – Soká tartott, mire megint rendesen evett, nyugodt lélegzettel aludt.
Megpróbált föntlenni, elüldögélni, kicsit járkálni. De hamar visszakívánkozott az ágyba. Furcsának találta, milyen jó feküdni, el-elszundítani, kitekinteni az udvar napvilágába, elnézni, mások mit csinálnak, semmit nem tenni egész nap. Lassan tisztult a láztól a benseje. – Már nem kívánok örökké aludni – mondta. Éjszaka nyitva hagyatta a külső ajtót, az üvegajtó függönyén beszűrődött a kinti világosság. Maga se tudta, mért, szerette így, s gondolkodott. Hiába mondták, így hamar kihűl a ház, azt felelte, nem fázik akkor a dunna alatt. Meghallotta, egyszer csak éjszaka is halkan elkezdett neszezni, csörgedezett az eresz. Szél támadt az udvaron, más eleven nem volt. Mire szürkült, elnyomta az álom. – De a kutya már nincs, mama, azt nem hallja – mondta nevetve Feri. Vroni még hallotta néha a vackolását a küszöbön, de nem merte megmondani a vejének, ki ne kacagják érte. Tudta, legföljebb az ő emlékezete ment el a régi, Paulinak is, neki is kedves kutyájuk után. Amikor olyan nagyon beteg volt, alighanem azt hallotta, hogyan igazgat az ócska kabáton s didereg hangosan a két ajtó közt a hidegben. A kutya nyüszítését is sejdítette, s mindig azt hitte, talán ki akar menni, vagy bejönne a meleg konyhába őhozzá. Azért mondogatta esténként Ferinek, a külső ajtót legalább résre hagyja nyitva. A szélvihar hangos csattanással kivágta, Feri, ha nem aludt olyan mélyen, kiment s csöndesen mégiscsak becsukta kallantyúra az ajtót.
András húsvétra valóban nem jött haza, de a lábadozó Vroni csak annyit mondott a levelére: – Ő tudja, mi a dolga. – Az orvos még egyszer itt járt a nagyobb faluból, utoljára írt föl orvosságot Vroninak. – Magában igen erős akarat lakik, Probstné – mondta az orvos. – De most már nem lesz baj. – Az udvaron meghagyta Annának, egyelőre még kímélje magát a mama. Ekkora tüdőgyulladással bárki elment volna, de volt itt igencsak más is. Anna megkérdezte, mi, az orvos széjjeltárta karját. – Az egész élet, fiam – mondta s fölült a biciklijére. Szép kis orvos, zsémbelt este Feri, ha egyéb magyarázatot nem tud. Anna épp attól félt, hogy anyját nehéz lesz most már a pihenésben megmarasztalni. De Vroni megelégedett azzal, hogy tesz-vesz, megfőz ugyan, mire a fiatalok hazajönnek, napközben elkapálgat odafönt a kertben. Csak nyár elején riadt meg hirtelen, muszájna átmennie a nagyobb faluba, mi lesz vele így munkaegység nélkül, a többi asszony valóban szer rá s kitúrja Molnárnál a tagságból. – Ne bánja, mama, megél maga anélkül is – vígasztalta Feri. Vroni a fejét rázta. – Jó – mondta Feri -, közelesen arrajárok, beszélek az elnökkel. – Vroni azt mondta, majd inkább ő. Mégiscsak. – Már az is elég nekem, amit itt a faluban gondolnak rólam. A Probst Vroni megbolondult, gondolják. Mert ha nem ez volna, nem járkálna, akár a sápkóros, így föl meg alá. – Anna is, Feri is döbbenten hallgatta. – Meg nem küldené maga helyett a vőjét követségbe – toldotta meg keményedő hangon Vroni.
Vroni egyik hétfő hajnalon hirtelen ennivalót kezdett pakolni magának, öltözött. – Hova készül? – kérdezte Anna. Azt válaszolta, ugyan hova, munkába. Nem is jött haza, csak estefelé. Másnap ugyancsak korán elment, Anna már nyugtalankodott. Kiderült, Vroni valóban ott van, ahova elindult. A brigádvezető, kis hangoskodás után. Molnár utasítására beállította az asszonyok közé. Dolgoztak többfelé, az asszonyok csak félnapig voltak kíváncsiak, mi volt ez a betegsége Vroninak, aztán békén hagyták. Egyik délután korábban végeztek, s Vroninak hazafelé az a gondolata támadt, hogy kerül a temető felé, megnézi az ura sírját. Váratlan gondolat volt, kapa se volt Vroninál, jött le a nagyobb falu felől a dombon, még szinte fülledt volt, pedig a nap már a túlsó gerinc fahegyein járt. A rét hosszan szinte vakított Vroni tekintete előtt, a kakukkok a malom tájékán, mint nyáron mindig, nagyon kiáltoztak. Az öreg cserfa már-már a faluig vetette árnyékát. Vroni pillantása a temetőre esett s az utca aljában jobbra tért. A temető sövényén át meglátta Andrást az apja sírjánál ülni. Nem is ült, inkább egészen előregörnyedve kuporgott. Feje a térdén, két keze erősen hozzátapadt a fejéhez. Vroni így még nem látott ülni senkit, várt, András csak kuporgott s nem mozdult. A biciklije oda volt dobva a temetőn kívül a gaz- meg virágavar szélébe. – Mikor jöttél meg? – kérdezte halkan Vroni. A fiú nem válaszolt, egyszer csak mintha nyöszörögni, forrón sírni hallotta volna Andrást. Körülkémlelt, csak most ne járjon erre valaki.
Vroni többé nem szólt Andrásnak, akkor se, amikor közvetlenül András visszamenetele előtt még egyszer megérezte ingén azt az illatot. Vroni csak másodszor vagy harmadszor döbbent rá, honnan ez az illat, hogy ugyanaz, ami Anna lakodalma után csapta meg hirtelen a hajnali udvaron, a szemelő hóban s a Fuisz-lányé volt. Két nappal András indulása előtt gondosan kimosott mindent, a kertbe aggatta száradni, fuvalom is járja s jól kiszívja a nap. A reverendát is meg-megszagolgatta, amíg átkefélte az elsőszobában. Még óvatlanul Andráson is, amikor a vasútra indult. Nem szerette volna, ha bármi véletlen árulkodót visz magán a papi főiskolára. Ősz elején megint nem akadt tennivaló a Békénhagynakban, vagy csak neki nem szóltak, Vroni most már megnyugodott, itthon is tudott mit végezni. Elhatározta, levelet ír Andrásnak, nem várja meg, amíg a fiútól érkezik s válaszolni kell rá. Azelőtt Anna szokott írni, de mostanában nemigen szánja rá magát. Vroni fáradságosan két levelet is megírt. Ez volt heteken át a vasárnap délutáni elfoglaltsága. Nem írt benne semmit, csak annyit, amennyi idehaza történt. A másodikra András hosszabban válaszolt. Ilyen hangú levelet Vroni még sose olvasott tőle. András bizalmasan írt, váratlanul azt is szóvá tette, jól tudja, egy dolog mennyire fáj az anyjának. De meglátja, most ez majd megváltozik. Vroni elsírta magát, annyit felelt röviden, mindennek örül, s karácsonyra okvetlenül hazavárja Andrást.
A fiú levélbeli kedvességéből Vroni most itthon alig vett valamit észre. Igaz, már első pillanatban megsérthette, Vroni kint foglalatoskodott, amikor András szürkületkor váratlanul beállított, s ő meglepetésében azt kérdezte a konyhába lépve: – Hát te hogy kerülsz ide? – Észrevette, Andrást zavarja, hogy örömében meg akarja csókolni. András másnap reggel mogorván kelt, készült át a nagyobb faluba, vasárnapi misére. Feri már a rádiót hallgatta, a mindenfelől érkező híreket, s azt mondta Andrásnak, ha megvárja, vele megy. Anna utánaszólt Ferinek, csak izgága ne legyen, bele ne keveredjék valamibe. – Nincsen ott semmi, mibe lehetne ott keveredni – morogta Feri. Két óra tájt értek haza, Vroni melegen tartotta nekik az ebédet. András reverendájának alja csatakos lett az úton, levetette, mielőtt asztalhoz ült. Feri nem állta meg, már a levesnél elmondta, András hogyan szavalt a sok ember előtt a hősi emlékműnél. – Olyan szépen mondtad, sógor, igazán büszkén feszítettem a tömegben – lelkendezett Feri. – Éreztem, hogy ti ma belekeveredtek valamibe – csattant föl Anna. András ingerülten nézett a nővérére. Vroni nem egészen értette, milyen Nemzeti dal, kérdezte, miről kellett Andrásnak beszélnie? Aztán a rendőrök nem voltak ott, aggódott, mivel imént senki se válaszolt a kérdésre. – Most nincsenek rendőrök, mama – nyugtatta meg Feri.
A svábok utoljára a Volksbundban szavaltak, töprengett Vroni, csak olyan ne legyen ez is. Nem örült, hogy András hétfőn is átment a nagyobb faluba. Nem tudott vasárnap az esperessel beszélni, magyarázta a fia kedvetlenül. Uray látta a templom sarkáról, hogy András az emlékmű lépcsőjén áll, meglepte a kövesút közepén, a téren álldogáló sokaság. Imént lépett ki a nagymise végeztével a sekrestye ajtaján. A nép még csak szaporodott azokkal, akik épp lézengtek ki a templomból. András közben lejött a lépcsőről, az emberek megtapsolták. – Miről beszélt ez a fiú? – ragadott karon egy kislányt az esperes. – A Talpra magyart mondta, dicsértessék. – Uray még egy férfit is megállított, hogy kifaggassa. Megnyugodott. Semmi különös nem volt, mondta a férfi, kismise után elkezdtek verődni a népek a tanácsháza udvarára, ott jutott most valaki eszébe, hogy vonuljanak át az első világháborús emlékműhöz, szavaljanak. – Beszéd nem volt? – kíváncsiskodott Uray. – Nem volt – köszönt el a férfi. Uray hétfőn számonkérte Andrástól, legalább ne reverendában állt volna ki, ha már muszáj volt vállalnia. Aztán elkezdte faggatni Andrást, mit tapasztalt az úton, milyen élmények vannak a szemináriumban? – Egyáltalán hogyan kerülsz te haza? – emelte föl hirtelen a fejét. – Széjjelszóródtatok? Ahelyett, hogy együtt vártátok volna a fejleményeket? – András hallgatott. Nem is lett volna ideje válaszolni, mert belépett a káplán. Elmondta, a moziban este falugyűlést terveznek, itt van egy bizottmány a városból. Esperes úr szándékozik-e átmenni, ha nem, ő mehetne-e? – Nem mész sehova – förmedt rá Uray. – Neked se ajánlom – fordult Andráshoz. András meglepődött, a káplán hogy vitába száll az esperessel. – Engem kétszer meghurcolt a rendőrség – mondta el végső érvét Uray. – A német időkben majdnem a Gestapo. – A káplán mosolygott. – Az ablakodat dobálták be, azt mondtad, principális uram. – Odakint szürkült, az ide-oda járkáló képián önkéntelenül meg akarta gyújtani a villanyt. – Hagyd – szólt rá az esperes – kellemesebb így. – A temető után szembecsapta Andrást az éles magaslati fuvalom, a faluja helyén innen sötétséget látott, lent a város fölött is épp csak elhalványodctt az égbolt.
Vroninak hirtelen eszébe jutott a reverenda. Azóta ott van az elsőszobában, amióta András a nagyobb faluból későn hazaérve ledobta, ő meg másnap reggel kiterítette az ágyra. A sarat se igen takarította le az aljáról senki, gondolta Vroni. Ki is hűlhetett a fűtetlenben ennyi idő alatt. András többé nem vette föl, nem mozdult ki úgy hazulról. Se misére nem ment át a nagyobb faluba, se Uray espereshez. Vroni attól félt, egy nap majd délnek veszi útját, biciklivel vagy gyalog, de ezt se tette meg. Valamelyik este bekopogtatott a fönti szomszéd, mit akart, nem árulta el, de példálódzásaival csak faggatta volna Ferit is, Andrást is, mit gondolnak erről a fordulatról. – Hát a magunkéba megint nem jutunk most már vissza – mondta. – Már rossznéven ne vedd mint magyar, Feri. Megint a suszterek lesznek hatalmon. – Mindnyájan értették, hogy Fuisz Antal Ferencre céloz. – Hát ez az egy nemigen, bátyám – válaszolt Feri -, annak gondoskodott róla a lánya. Ő is döntögette az emlékművet a Dunánál. – Á, legyintett a szomszéd, mit számít az. Vroni Andrást figyelte, de annak épp csak az arcizma rezzent. Fuiszékat, mióta a fiú itthon volt, senki se emlegette. András fölállt, s azt mondta, még elmegy valahova kicsit rádiót hallgatni. Senki se mondta, erre talán már késő van, a szomszéd mégis magára vette s ő is elköszönt. Feri hírei mintha nem érdekelték volna annyira Andrást. A nagyobb faluban a gyűlésen hiába acsarkodóit a városi bizottmány, a nép forradalmi tanácselnöknek is Molnár Ferit választotta. Na, mama, az egyik szövetkezet föloszlott, már csak a maguké van hátra, jött megint haza Feri. Vronit ez annyira nem érdekelte, nehezen akkor aludt el, ha a veje a rendőrökről beszélt, a verésekről, a megtaposásról, az elvivésről. Egyszer az is eszébe juthat valakinek, hogy Probst András, aki a tetejében pap lesz, szintén szavalt vagy mondott valamit nyilvánosan a népnek. De meg is nyugodott, hisz se Andráson, se Ferin nem látta, hogy ilyesmi eszükbe jutna. András az este csattant föl napok óta először, azt mondta Ferinek, hogy hülyeséget beszél. Feri szabadkozott, csak azt mondja, amit hallott. A mama sógora beszélt a Szabad Európában. Hív minden idevalósit, minden svábot fölvesz az üzemébe, aki csak menni akar. Vroni is kételkedett, hogy Franznak gyára lenne Németországban, de tudni nem lehet. – Te nem is igen emlékszel Franz bácsidra, ugye – kérdezte Andrástól. András a vállát vonta. – Anna biztosan emlékszik, én nem.
Vroni a tornác elején állt a reverendával s nézett az utcán fölfelé. Igyekezett az alját gondosan kitisztítani. Körömmel kapargatta, a rászáradt agyag kefével már ki se akart jönni, szinte beette magát a szövetbe. András néhány házzal föntebb egy fiúval a kapuban állt. Vroni kiáltani akart, de aztán meggondolta. Látta, András már inkább a járdán áll, mint odabent, mozdulatai úgy mutatják, indulna mindjárt. De aztán újra meg újra mondott valamit ő is, a másik is. A nap egészen lanyhán tűzött a tornácra, Vroninak szinte jólesett megállni. A reverendáról is megfeledkezett pillanatra, nézett fölfelé, a fénytől kicsit megfátyolosodott a szeme. Látta, András mégiscsak elindul, jön hazafelé, az egysoros haránt téglajárdán óvatosan átlépked az innenső oldalra. Vroni először döbbent arra, András mégis mennyire Paulira formáz. Eddig inkább azt hitte, hogy Anna. De talán nem is így van, csak ez a mostani járása csalja meg Vroni szemét. Besietett a konyhába, még mielőtt a fiú észrevette volna. A reverendával hirtelen nem tudott mit csinálni. Jobb lesz, gondolta, ha szépen összehajtja s odateszi a bőröndbe, a többi holmi tetejére. Ha András abban szeretne menni, majd kiveszi magának, de talán jobb volna, most ő is azt mondja, jobb volna, ha nem.

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings