A genius loci – és a sztálinvárosi emberek

Lobogó – 1960. január 13.

A GENIUS LOCI – ÉS A SZTÁLINVÁROSI EMBEREK

Tíz évvel ezelőtt, 1949 őszén verték le az első cöveket a ku­koricatáblák között, mondván: e helyen áll majd a város.
Tíz év múltán itt sétálok magasbatörő házsorai között és próbálom megfejteni varázsát; próbálom az elfogulatlan szem­lélő módján szavakba foglalni, mit árul el önmagáról, múltjá­ról és jelenéről a megvalósult Terv, – a folyamparti, napsü­tötte és széljárta település: Sztálinváros.

Tíz éves Sztálinváros – emlékérem

Télies párákba öltözött ut­cáin is rögtön megcsap valami különös levegő, amely csak ezé a városé. A saját légkör ez, me­lyet nem mérhet semmilyen hőmérő higanyszála, mert min­denütt más és egyedülvaló. A régiek ezen a néven tartották számon: génius loci – a hely szelleme.
A sztálinvárosi génius loci sokféle megnyilatkozásának egyetlen tartalma: nemes pat­riotizmus – büszke, áldozat­kész és cselekvő szeretet a vá­ros iránt. Ez a helybéli szellem hat át minden itt élőt, ezt érem tetten lépten-nyomom, építkezé­sen, üzemben, családi ottho­nokban, utcán.

Ápolt utcák – büszke városlakók

Ápolt az utca, a belvárosi házak frissen tatarozott fala. Sehol eldobott cigarettavég, papír, vagy szemét. A génius loci külső jegyei: tisztaság, rend és rendezettség.
S az ápolt utcákon vidám tömeg hullámzik. Rosszul öltö­zött, hanyag külsejű, gondozat­lan ember nem akad – sem dülöngélő, sem hangoskodó. Ez már a belső ismérvekhez tarto­zik: az igényesség önmaguk iránt, a magatartás kultúrája. Akit csak megszólítok, készség­gel útbaigazít. Ismerős és isme­retlen önként ajánlkozik, hogy elkísér, hogy megmutatja… a Vasmű-klubot, az L-épületet, az új, 32 tantermes iskolát… “Nézze, az a csupa üvegfal, az a tornaterem.”

Apák és fiúk

“Nézze” – figyelmeztetnek ismét és ismét valami újabbra. “Látta már?” – így kezdenek csaknem minden beszélgetést.
– Látta már az új, ostornye­les lámpákat a Sztálin úton? – kérdezte találkozásunk első perceiben Ásványi Béla kohó­üzemi lakatos-csoportvezető. Aztán gyorsan elmesélte a csa­ládi híreket; leánya nemrégi­ben ment férjhez (sztálinvárosi emberhez természetesen), na­gyobb fia az őszön elszegődött ipari tanulónak, lakatos, vagy hengerész lesz belőle…
– És én is hamar megnövök és itt fogok dolgozni – jelenti be minden kérdezés nélkül, ám igen határozottan a papa ke­zébe kapaszkodó legkisebb, az általános iskolás fiatalember.
Egy másik sétáló család ha­lad el mellettünk; ifjú szülők, sötétkék matrózkabátos, szőke­fürtös, öt-hatévesnyi nagylá­nyukkal. Lépkednek, a távol­ban feltűnik a gyárkapu; az apa pedig karját kinyújtva ma­gyarázza lányának: “Azt a freskót ott a homlokzaton Domanovszky festette, a Képző­művészeti Főiskola igazgatója.”

DOMANOVSZKY ENDRE: A sztálinvárosi Vasmű freskója

Freskó született

Üttörőlány jön szemközt, pi­ros nyakkendője – tán kész­akarva – kibuggyan kabátgal­lérja alól. Tizenkét éves, a ne­ve: Sztanka Erzsébet. “Gyere velünk kirakatot nézni!” – sú­gom feléje a kísértést. Erélyes fejrázás: “örsi foglalkozásra megyek.” És sürgősen félbe­szakítja sajnálkozásomat: “Tár­sadalmi munkánk van, önként vállaltuk.”
Társadalmi munka – ez megszokottan, magátólértetődően hangzik itt a gyermekek ajkán. Ez a hely szellemének legismertebb kifejezésformája. Erzsi és a többi pajtás tud­ja: társadalmi munka építi fel az idén a Barátság-ligetet is. Tavaly pedig 600 ezer forint értékben vállaltak maguknak társadalmi munkát Sztálinvá­ros lakói.

Saját látásmód

A két, négyemeletes kísérleti házat mutatta másnapi kísé­rőm, a 26-os Építőipari Válla­lat diszpécsere.
Elmagyarázta az előregyár­tott. habosított kohósalak fal­elemekből folyó építkezést. Vé­gigvitt a Dunasoron, ahol öt megépített házalapra hordták a daruk ezeket a “téglácskákat”, amelyekkel 25 naponként lehet majd egy-egy háromemeletes, 15 lakásos kockaházat felépí­teni. Aztán körbemutat és így szól:
– Itt lesz a város új főtere, a járási tanácsházzal. Nagyon szép tér lesz; ott kezdődik a pártszékháznál és egész odáig ér, az új kórházig, látja?
Nem látok semmit, csak egy beépítetlen, giz-gazos, óriási mezőt. (Az új kórházat még ez­után kezdik alapozni.) De ők – látják. Ilyen a sztálinvárosi látásmód – ez is hozzátartozik a hely szelleméhez.

A 32 évesek városában

Ez a merész szemlélet azon­ban nemcsak a jövőbe tekint; megőrizte az évtizednyi múlt másféle képet – a sok küsz­ködést és drámai sorsfordulót Erről a “kinőtt” múltról emlé­kezik Heidum Károly, az öntö­de főművezetője

Az első öntők

Budapestről jött ide 1951-ben, negyedmagával. Ők voltak akkor az öntöde összmunkássága. A műhelyüknek még nem volt teteje, este homokhegye­ken át bukdácsoltak a munkásszállásra és vasas létükre óva­tosan jártak a kiserdő mellett. Csavargók tanyáztak ott, könnyen leütötték azt, akinél pénzt sejtettek.

– Egyenként biztos meg­szöktünk volna – idézi akkori magukat Heidum Károly. – Dehát öten voltunk, párttagok – maradtunk.
– És most már nem akarna megszökni? – kérdezem.
– Soha, semmiért – feleli.
– Itt települt meg a család. A lányom itt ment férjhez: a vőm sztálinvárosi ember, cső­szerelő a karbantartóknál. A feleségem itt dolgozik az irat­tárban. Itt született három éve a kislányunokám. Mi még csak “őslakók” vagyunk. De neki és a többi ezer és ezer gyereknek már azt jegyezték be az anya­könyvi kivonatba: születési he­lye Sztálinváros.

A felnőtt város erdeje

Ez a szeretet és ragaszkodás, ez a városépítő büszkeség azonban nem főldhöztapadt, ki­csinyes lokálpatriotizmus – ha­nem nagyszívű és országos mé­retekben gondolkodó. Ez a sztálinvárosi szellem öleli ma­gához iskoláival, kulturális életiével, rendelőintézetével a környéket, amelynek 30 kilo­méteres körzetben nincs más városa, ez küld patronáló cso­portokat minden üzemből, se­gíteni a tsz-parasztságot…
Ez az emberszívekben gyö­kerező génius loci – a szocia­lista város szelleme ma mód­szeresen és magabiztosan al­kot.
Itt gyártják az országban a legjobb minőségű nyersvasat. Az új kátrányfeldolgozó Ma­gyarországon soha elő nem ál­lított kémiai termékeket gyárt. Az év derekán dolgozni kezd a II. kokszoló-blokk, amely majd 200 ezer tonna kohókok­szot ad az országnak és Bu­dapestnek 80 millió köbméter gázt. A terviroda ablakából az épülő hengerműre látni. Áll­ványok övezik, de még ebben az évben dolgozni fog a meleghengerde. Aztán megépül utána a hideghengerde is és itt hengerelik majd az acélt A Vasmű sokszorosan vissza­fizeti majd a ráfordított beru­házást.

Vége a műszaknak, hazafelé tart az első öntők harci tár­sasága. Nézik az erdőt, a ko­páron is sűrű, magasbanyúló fákat s egyikük felsóhajt.
– Megnőtt az erdő – mi meg öregszünk…
Heidum Károly városalapító és eljövendő sztálinvárosi nem­zedékek ősapja pedig rögtön helyesbít:
– Nem jól látod. Együtt nö­vünk.

Bars Sári

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.