Az új élet filmje: A “KISKRAJCÁR”

Előre – 1954. április 17.

Az új élet filmje: A “KISKRAJCÁR”

A cannesi nemzetközi filmversenyen egy nyugateurópai filmszakember megkérdezte a “Kiskrajcár” rendezőjétől: “Mondja, azokat a remek díszleteket hogyan csinálták?” Ér­tette pedig alattuk – a Duna partján épült Sztálinváros látképét.
Ez az anekdotába illő eset a “Kiskrajcár” című új magyar film leglényegesebb vonását világítja meg: azt, hogy a film olyan jelen­ségeket mutat be, amelyeket a tőkés világ le­vegőjét szívó emberek egyszerűen fel sem fog­nak ésszel, mert el nem tudják képzelni, hogy a mi világunkban ehhez nem kell díszletet csinálni és történetet kitalálni, mert ez minálunk maga az eleven valóság. A “Kiskrajcár” ízig-vérig ujtipusu műalkotás. Kristály­tiszta egyszerű története, amely azonban mindvégig szívszorongatóan izgalmas, mind­végig megkönnyezteti és megmosolyogtatja a nézőt, a legősibb népi elbeszélő műfajok: a hősköltemény s a mese erényeit sűríti ma­gába. És akárcsak a mese s a hősköltemény, nem kiagyalt dolgokról, hanem az igazság­ról, a való életről mesél, úgy, ahogyan az a nép, a széles tömegek telkében él. Mert mi­ről is szól a “Kiskrajcár?” Emberekről, mun­káról, küzdelemről, boldogságról. Arról, hogy a Duna partján volt egy mocsaras, puszta síkság és néhány hónap alatt nagy iparváros épült a helyén. Arról, hogy elindult egy magányos, árva, szegény kis cselédlány s meg­találta az örömet, az embereket. Arról, hogy útrakelt egy ügyes, jóravaló parasztlegény szerencsét próbálni, sok pénzt keresni s a va­gyonnál nagyobb kincset talált: a közös felemelkedés örömét, elvtársi összetartást, ba­rátságot, szerelmet.

Arról, hogy két testvér mindegyre csak adott, adott másnak a maga erejéből s a végén mégis több -maradt nekik, mint amivel elkezdték. Arról, hogy sok-sok ezer egyszerű ember a semmiből életet, gaz­dagságot teremtett s azon a darabka földön, amin lábát megvetette, jelenné avatta a jövőt. Szóval arról, amit ma népek, embermilliók élnek át a Nowa-Hutákon, a Békásokon, a Sztálinvárosokban, mindenütt a szocializmus nagy építkezésein. Ennek az új életnek az új­tipusú művészi tükröződése a “Kiskrajcár”, az építők éneke az építésről. Olyan mű, amelyhez a valóság, az új élet adta a helyszínt, a cselekményt, a “díszletet”, a hősöket, még a színészeket is; amelyhez nem kellett semmit mesterségesen hozzácsinálni, csak elmondani, megmutatni: nézzétek, ilyenek ma az emberek, ez az élet. S nem “csinált” az a felemelő jövőbetekintő romantika sem, amely az egész filmet átfűti: ezt az élet sodra hozta magával a filmbe, ezt a művészeknek csak meg kellett látni és csorbítatla­nul megőrizni, továbbadni, ilyet még Jókai sem tudott írni. Ez a “legvakmerőbb reményeket megszégyenítő ragyogó valóság” romantikája.

A film címe a forgatókönyvírás fázisában még Sztálinváros volt.

A “Kiskrajcár”-t sok olyan magyar film – és könyv – előzte meg, amely a szocialista építésről, a szocializmus építőiről szól. S ezek a művek értek már el eredményeket az új élet ábrázolása útján. De a művészi kép nem egyszer szürke volt, szegényesebb a valóságnál. A népi demokráciák kialakuló új művészetének általános problémája az, hogy a nép harcos, szenvedésteli múltjánál fakóbban ábrázolja a nép dolgos, örömteli jelenét, mert a művészek sok esetben kívülről látják az új valóságot. A “Kiskrajcár” fontos állomás talán nemcsak a magyar film, de az egész népi demokratikus filmművészet útján. A film minden kockáján látszik, hogy alkotói – írók, színészek, rendező, operatőr – nem “kiszálltak a terepre” a tömegek életébe, hanem a maguk életeként élik azt. S ezért tudnak tipikus hősöket ábrázolni, tipikus hely­zetekben. A “Kiskrajcár”-ból kiveszett már a közelmúltbeli regények, novellák, színdarabok és filmek kizárólag az esztergapadjának élő, szegényes lelkivilágú munkása és rózsaszínű, megédesített valósága. Ezt a művet már elkerüli az a veszedelem, amely az új életet csak hiányosán, felszínesen ismerő művészt jobbról-balról fenyegeti: a sivárság és a lelkendezés. A “Kiskrajcár”-ban a szocializmus építése még nem kész szocializmus, hanem építés, úttörés a maga nehézségeivel és hiányaival, de a maga felemelő pátoszá­val együtt. A film hősei eleinte tömegszálláson, szegényes barakkban laknak, sokmindenben nélkülöznek, – de hősiességük nem az öncélú áldozat, hanem a hiányok tudatos legyőzése, a merész, jövőbetekintő optimizmus. Ezek a pusztaságba étkező emberek a két kezük erejével szerzik meg maguknak és társaiknak az élet örömeit, szépségeit. Ezért hiteles, ezért optimista és nem idillikus a “Kiskrajcár”.

Vihar

Ebben a vonásban rejlik a mű mély realizmusa. Milyen szép és igaz az a jelenet, amikor Madaras Jóska és Orbán Anna a még épülőfélben levő, tetőtlen, vakolatlan, ablaktalan ház puszta négy fala közt eltervezik, hogy mint rendezik be majd itt közös lakásukat! Ebben a bájos és sugárzóan jókedvű szerelmi jelenetben, – mert hiszen ezzel az “elméleti” lakásberendezéssel kéri meg tulajdonképpen Jóska az Anna kezét s mond neki igent a lány, – meggyőzően és emberien jelentkezik az új ember közösségi és magánéletének egysége, szoros egybefonódottsága s a mindkettőt jellemző bizakodó jövőbetekintés.

A “Kiskrajcár” legnagyobb ereje a mély, szocialista humanizmus s a gazdag, sokrétű emberábrázolás. Ez pedig a film címszereplőjében, Garas Juli alakjában éri el a csúcspontot. Garas Julit annyi szeretettel formálták meg az írók – Palotai Boris, Sándor András és Thurzó Gábor – valamint Mészáros Ági, az utolérhetetlen melegségű művésznő, akiben testet-lelket ölt az írók elképzelése, hogy ez a népmesébe illő kislány mindörökre elfoglalja helyét a dolgozók millióinak olyan személyes ismerősei között, akiknek nincs ugyan nyilvántartott pontos lakcímük és személyazonossági igazolványuk (amint egy szovjet író mondta híres regényének népszerű hőséről), de akik mégis részesei az életünknek, mintha egy házban laknának, vagy együtt dolgoznának velünk. Mint Ludas Matyi és mint Kukorica Jancsi. És mint a Móricz Zsigmond szegény kis Árvácskája, akinek mintha serdülő mása volna ez a félénk, szomorú, riadozó, megalázott kis cselédlány.

A rivalda fényében Beszélgetés Mészáros Ági Kossuth-díjas színművésszel Hányszor csattan fel a nézők lelkes tapsa, hányszor fakadnak kacajra egy-egy arcmozdulatára, hányszor támadnak mélyenszántó, nagy tettekre ösztönző gondolatok szavai nyomán – ki tudná megmondani? Estéről estére zsúfolt színházak színpadán, tömött mozik vásznán lép Mészáros Ági a közönség elé. Szovjet és kínai, olasz és francia dolgozók is szívükbe zárták a “Talpalatnyi föld” Juhos Mariját, s velük együtt életrekeltöjét, a Kossuth-díj immár többszörös kitüntetettjét. Öltözőjében kerestük fel Mészáros Ágit, a Magyar Népköztársaság kiváló művészét. – Végtelen öröm számomra ez az új kitüntetés – kezdi a színpadról oly jól ismert különöscsengésű hangján – végleten öröm, mert mint mindannyiszor, most is érzem belőle népünk szeretetét, megbecsülését. Kimondhatatlan jóérzés tölti el az embert akkor, amikor munkája nem megy feledésbe, amikor valami maradandó értéket alkot – mondja. Mészáros Ági valóban olyan alakokat teremtett, akiket nehéz lenne elfelejteni. Megkérjük: mondjon néhány szót egyik ilyen feledhetetlen alkotásáról, Garas Juli megformálásáról, amelyért a többi között Kossuth-díjat kapott. – Több mint egy hónapot töltöttünk Sztálinvárosban. Azt hiszem. sikerült alaposan megismernünk a város dolgozóit, sikerült ellesnünk az újat teremtő, lüktető életet. Számtalan olyan fiatal lánnyal találkoztunk, akinek élete, pályája éppúgy alakult, mint Garas Julié. Mindegyiktől tanultam valamit, hol nagyobb, hol kisebb dolgot, s ezekből az apró vonásokból formálódott meg bennem Garas Juli is. A “Kiskrajcár” egyike volt azoknak a filmeknek, amelyen munka közben is sokszor változtattunk, hogy hűen tükrözze a percre sem lassuló, örökké újat hozó életet. A film úgy is sikerült, ahogy alkotói szánták, mély nyomokat hagyott a nézőkben, de valamennyi hőse közül a Kiskrajcár maradt meg legélőbben emlékezetünkben. S a Kossuth-díjas művésznő alakja egészen egybeforrott filmjének hősével. “A Kiskrajcár, itt a Kiskrajcár” – zúgott végig az elmúlt vasárnap a MÁVAG-gyár Petőfi-ünnepségén, amikor Mészáros Ági a színpadra lépett. Utcán plakátokról, iskolákban táblára rajzolt képekből mosolyog felénk kedves arca. Róla mintázza meg új porcelánbabáját a herendi porcelánárugyár, róla, a Kiskrajcárról, aki belopta magát mindennapi életünk forgatagába. A művésznő siet, néhány perc múlva színpadra kell lépnie a “Vihar” Katyerinájának szerepében. Máris búcsúzik. A színfalak mellől még látjuk, ahogy a közönség elé lép, s a rivalda fényében mosolyogva fogadja a sokszáz néző tapsbaöntött jókívánságait. Török András Megjelent: Szabad Ifjúság – 1954. március 18.

Eleinte még a szókincse, az érzésvilága, ismeretköre is az Ár­vácskáéhoz hasonlóan szűk, korlátozott, hiszen szeretetet, elismerést, megbecsülést soha életében nem ismert a kulákgazdánál, akinél nevelkedett, s akitől megszökve szinte véletlenül kerül a dunapentelei építkezés dolgozói közé. Milyen szívbemarkoló Mé­száros Ági játéka, amikor a közös szálláson először hallja, hogy nevén szólítják s ösztönös félelemmel dől le féloldalt az ágyra lapulva, nehogy észrevegyék… S ez a szomorú, árva kis mozdulata ismétlődik mindég, valahányszor bánata van: csak kuporog feszülten és kényelmetlenül, anélkül, hogy pihenne s csak néz, néz szótlanul a semmibe. S ahogy megváltozik az élete az építők között, szemünk láttára nyiladozik, erősödik a “Kiskrajcár” tiszta kicsi lelke s míg eddig csak a bánatot kellett mindég elviselnie, most megtanulja befogadni az örömöt, az eddig sose tapasztalt szeretetet. Csendes síráshoz szokott nagy, fekete szemének előbb az örömre is csak könnye van; lassan tanul csak meg tisztán, vígan mosolyogni. De ez a mosoly olyan áradóan erős, úgy melegít, hogy igen-igen egyetértünk Orbán Pistával, aki azt mondja, hogy talált egy kiskrajcárt, amelyik a világon minden kincsnél drágább, értékesebb neki…

Költői szépségű alkotás Garas Juli alakja, Móricz keserű, vádló költészetének diadalmas visszhangja; diadalmas válasz az Árvácskákat eltaposó világnak a Garas Julik boldogságát megteremtő világtól.
S mi teremti Garas Juli boldogságát? Hát az emberek. Az emberek, akik körülveszik. Főszereplő társai: Orbán Pista és Anna, Madaras Jóska mellett Túri elvtárs, a párttitkár, Szőllősi, az igazgató, az Orbán- és Ma­daras-brigád tagjai, a ha csak pillanatokra is felvillanó, de remekbeformált munkásala­kok sokasága, a két jóízű házsártos, csupaszív özvegyasszony: Zámbóné és Gulyásné vidám személyé együttvéve teremti meg Juli körül azt a meleg, eleven légkört, az újtipusú közösség hiteles képét, azt a lüktető, éltető szeretetet, amelyben úgy sarjadozik Juli lelke, jelleme, mint a mag a tápláló talajban, s amely ebből a megalázott, sebzett, remegő cselédkéből szabad, erős, boldog embert formál. Külön tanulmányt lehetne írni arról, hogy e sok egyszerű munkásember természetes jóindulatának, szeretetének hatására hogyan bimbózik, hogyan virágzik ki Mészáros Ági mosolya az első félénk, szinte gyermekes örömtől, amikor az elszabadult toronydaru megmentésének éjszakáján utánanéz Túri párttitkárnak s azt mondja: “Megdicsért. Megdicsért engem… “ addig az áradó, sugárzó, felszabadult arckifejezésig, amellyel az utolsó jelenetben végigtekint az épülő városon, mondván, hogy “El sem tudtam képzelni, hogy ennyi boldogság létezik a világon”.
De vajjon Szirtes Adám egyszerű, erős és kedves Orbán Pistája, Pápai Erzsi és Sós Imre életvidám, szilaj, kicsit makrancos fiatal párja (Anna és Jóska), Bessenyei egyszerű és bizalomkeltő párttitkára, Kiss Ma­nyi Zámbónéja, Rozsos István és Bárdi György “jampec-különítménye”, Szemethy Endre, Makláry János életteljes munkásfigurái, vagy Ajtay Andor finom humorú mérnök-alakítása nem érdemelne-e részletes tanulmányt?

Hiszen ezek a színészek: s még sok más társuk teszi élővé, hitelessé, igazivá a filmet, ők azok a munkások, parasztok, értelmiségiek, ők azok a mai emberek, akik úgy élnek a mozivásznon, hogy magukra ismernek bennük a nézőtéren ülő mai emberek, ők váltják valóra az író és rendező elképzelését, ők állítanak ércnél ragyogóbb emléket e filmmel a maguk korának!

Orbán Pista a “Kiskrajcár”-ban és az életben

Ám mégis az osztályellenség ábrázolóiról kell külön beszélni, mert az ő munkájuk is fordulópon­tot jelent az írókéval együtt a ma harcainak művészi ábrázolásában. Sem Kállai Ferenc képmutató kulákfiúja, sem Simon Zsuzsa “pártos” jelszavakkal operáló demagóg bürokratája nem hordja nyakában a táblát, hogy “Vigyázat! Én vagyok az osztályel­lenség!” Olyanok ők, mint ahogy a valóságban jelentkezik az ellenség: óvatosan, okosan és épp ezért veszedelmesen, – de mégis erőtlenül az igaz emberek gyűlöleté­nek szökőárjával szemben. Mindkét művésznek sikerült a kitűnő forgatókönyv alapján felszínre hozni a sorainkba befurakodott el­lenség lényeges vonásait s éppen ezért éberségre tanítanak. Különösen finoman kidolgozott, mély emberábrázolást nyújt Simon Zsuzsa.

Illés Endre Kossuth-díjas operatőr festői szépségű színes felvételei művészien oldják meg a táj, az építkezés s az ember harmoni­kus egységét. Keleti Márton Kossuth-díjas rendező ezért a filmért, megérdemelten, újból Kossuth-díjat kapott. A “Kiskrajcár”, az új magyar filmgyártás jogos büszkesége, az új művészetért vívott harc eredménye, egy fejlődési szakasz csúcspontja. Olyan alkotás amely méltán viselheti már a szocialista realista megjelölést. Nagy film, méltó az általa ábrázolt élet nagyságához, szépségéhez.

HALÁSZ ANNA

A “Kiskrajcár” bemutató előadása Sztálinvárosban

1954. január 4-én, hétfőn este díszelőadás keretében bemutatták Sztálinvárosban a “Kiskrajcár” és a “Péntek 13” című új magyar játék-filmeket. A bemutatón megjelent Non György népművelési miniszterhelyettes, a film alkotói közül ott voltak Sándor András, Palotai Boris és Thurzó Gábor a film írói, Keleti Márton Kossuth-díjas érdemes művész, a film rendezője, Illés György Kossuth- díjas, a film operatőre, Latabár Kálmán Kossuth-díjas, kiváló művész, Szirtes Ádám, Soós Imre, Pápay Erzsi, Kállay Ferenc és Pongrácz Imre színészek.

Részlet a filmből:

filmarchiv.hu