Kalász Márton – Téli bárány III.


Jelenkor – 1983. december


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

Probst a házasságuk első idején szinte minden vasárnap átvitte Vronit a szüleihez. – Ha vágyik – mondta, ha szóvátették, hogy – mentek megint, mentek? – Télen szánnal, tavasztól őszig lovaskocsin igyekeztek. Probst fölsegítette Vronit a féderes ülésre, s amíg a hideg tartott, szépen ráterítette ket­tőjük térdére a pokrócot. A nagyobb faluban apósa hosszabb-rövidebb beszél­getés után rendszerint elindult az olvasókörbe. A magáéba, az alsóba. Kár­tyáztak itt, jó időben kugliztak, s persze, beszélgettek, mértékkel iddogáltak. Az apósnak tisztsége is volt az olvasókörben, felelős volt a borvásárlásokért, magánál tartotta szekrényben a viaszt, amivel a hordókat a gazdapincékben lepecsételték. – Itt te ismerőst nem is találnál – mondta eleinte az após – ahhoz neked a felső körbe kell menned. A te ismerőseid, a gazdák, ott vannak.
– Probst el is szánta magát s egy vasárnap délután fölballagott a felső olvasó­körbe, amit az odajáró magyarok miatt gazdakörnek is hívtak. Apósát hiába csalta, ő oda nem léphet be, nem is volna való ő oda, mondta az öreg. A felső olvasókör a templom szomszédságában, a községháza udvarán volt. Több ter­mes helyiség, különterem, könyvtár. Probst megtalálta a régi aranykalászoso­kat, akikkel fekete atillában, aranyrojtos nyakravalóval, együtt van lefény­képezve a diplomaosztás alkalmából. Probst hazafelé többször megkérdezte Vronit, nem baj-e, hogy majd sűrűbben odajár, s a papát nem sérti-e? Nem, dehogy, mondta Vroni, a papa csak addig nyugtalan, amíg nem ülhet együtt a maga körbeli kompániájával.
A gyászesztendő alatt is átjártak, hallgatagabban ültek a kocsin, igaz Probst a fönnsíkon járva inkább a vidéket szemlélte, az idelátszó szomszéd falvakat, Vroni lehajtott fejjel hallgatott. Probst meg-megpróbálkozott valami tréfás hanggal, de így is ritkán oldódott beszélgetéssé, olyan igazivá köztük a hangulat. Probst anyja pár hónappal az esküvőjük után lett hirtelen rosszul, s attól fogva mind gyakrabban. Vitték orvoshoz, többfelé is, igazából egyik se tudta megmondani, mi baja. Egy esős, sáros őszi nap Vroni ott találta anyósát a disznóólak körül, hasmánt a dágványban. Iszonyatos látvány volt. Anyósa mintha ette volna a trágyaleves sarat, arca, szája azzal volt tele, rángatózott s fölismerhetetlen hangokat adott. Vroni hívta az urát, ijedten kiemelték a dágványból. Vroni meleg vizet készített, tetőtől talpig lemosta anyósát, majd kap­kodva fölöltöztette. Probst odakint szénát, dunyhákat rakott a kocsiderékba s befogta a lovakat. Óvatosan elindultak. A falu végén Vroni megszólalt, men­jenek be a kocsmába Rézihez, hátha jönni akar a városba, a kórházba. Rézinek ebédje főtt, s a kármentőben álldogált. Franz, akinek a határban kellett volna lennie az apjával, szintén ott ácsorgott, belenézett a kártyázók lapjába. Rézi nem tudott jönni. Franz jött volna, de Probst nem engedte föl a kocsira.
– Apádhoz eredj. Iparkodj. – Egy hét múlva idős Probstné egész családját bekérte a kórházba, hogy szépen elbúcsúzzék tőlük. Következő nap műtötték, s bár az orvosok biztatták őket, abból sem csináltak titkot, igazán nem hisznek a sikerben. Idős Probstné a vigasztaló szavakra bólogatott, s megsimogatta Franz képét. Aztán magához intette Rézi kislányát s annak is megsimogatta az arcát. – Nem lehet valahogy segíteni? – kérdezte Probst még egyszer a kór­házfolyosón. A főorvost kicsit meglepte a rémült, könyörgő hang, vállát vonta. – Mindig lehet. De az agydaganat olyan dolog… – A halál a műtét után két nappal állt be. Kiadták a holttetemet, hogy otthon temethessék el a faluban. A koporsót, mondták, tilos kinyitni. Vroni is, Probst is szaladgált, az öreg Probst tehetetlenül üldögélt az útban s magában nyüszített. Probst hálás volt Vroninak, hogy ennyire törődik mindennel, az intéznivalókkal is, az öreggel is. Az eső hol elállt, hol alamuszin, bő lassúsággal ömlött, mintha sohase akarna elállni.
Probst ebéd után látta, hogy Vroni készül valahova. – Anyámhoz át – volt az asszony válasza a kérdésre. – De hát már jártál náluk, amikor odaát voltál a parókián, a temetést intézni. Mindent tudnak – mondta Probst. – Ruha is kell. Nem állhatok csúfságra, tarka-barkán a koporsó mögé. – Probst nagyot nyelt. – Tudod – mondta halkan Vroninak -, sose beszéltem neked erről. Anyám se. Láttuk, úgyse nagyon akarnád. De anyámnak az lett vol­na a legnagyobb kívánsága, hogy az ő fiatalkori ruháit vedd föl s mint menyecske majd azokban járj. A mi viseletünkben. Persze addig, amíg nem varratsz magadnak újat, szebbet. A varrónő hányszor szóvá tette neki, ne­kem, örömest varr, alakít neked soronkívül. Tegnap is beszólt. Ha neked most gyorsan kellene a fekete ruha, mondta. Legalább holnap, a temetése nap­ján, holtában tennéd meg az anyám kedvéért. – Vroni összehúzott szemmel nézett föl az urára. – Jó lesz nekem, amit anyámtól hozok. A mienk. Van olyan, mint akárkié. S hogyan gondolod ezt. Ha egyszer fölveszem, majd mindig föl köll vennem. – Kifordult az ajtón, a kapun s szaladt az alábbhagyó esőben az utcán le, a falun kifelé.
Mire az asszonyok eljöttek imádkozni, virrasztani, Vroni visszaért. A hú­gát is magával hozta. Probst késő este még kiszellőztette a gyertyaszagot, a levegőtlenséget a tiszta szobából, ahol a halott föl volt ravatalozva. Nagyjából kihordta a székeket, kitárta éjszakára az utcai ablakokat. – Te már aludtál holttal egy födél alatt? – kérdezte odakint Vronitól a húga. – Nem, most elő­ször – válaszolt Vroni. Probst hallotta a beszédüket, megvárta, amíg bemennek a házba. Aztán lefeküdt a konyhai hencserre. A két nő odabent feküdt. Apját meg Franzot Rézi magával vitte. Probst hol rosszat álmodott, hol ébren forgo­lódott. Hajnalban előrement a tiszta szobába s csöndesen fölnyitotta a kopor­sót. A tilalom ellenére. Szerette volna, ha legalább a búcsúztatás idejére, a vég­tisztességre jövőknek megmutatkoznék a halott arca. De amit látott, elborzasztotta. Halkan visszaszögelte a koporsófödelet. Nekitámaszkodott az ajtófélfá­nak, s rázta, valósággal rengette anyjáért a sírás.
Az eső a temetésre elállt. Mire a koporsót kivitték s a szentmihálylovára tették, a sáros udvar meg a kinti járda megtelt emberrel. Probst most látta Vronit először ünnepi feketében. Vroni kénytelen volt eligazítani a ministránst, hol talál parazsat a füstölőjébe, így kicsit oldalt szorult a hozzátartozók karé­jában. Tanácstalanul nézegetett, végül odaállt Rézi meg Scheurer mellé. Anyja helyet csinált neki. Probst majdnem szembenézett Vronival, de az már szájá­hoz emelte a zsebkendőjét s többé egy pillanatra sem tekintett föl. Anyja időn­ként végigsimított Vroni szoknyáján, igazította a redőket. Probstban lassan gyűlt az indulat. Szégyellte, hogy a halottvivők vállára emelkedő anyja helyett egy szoknyán, ezen az idegen viseletén függ állhatatosan a szeme. A menet megindult. A halottvivők az út közepén, a sárban csúszkálva küszködtek a halott méretéhez túl nagy koporsóval. A nép a járdán libasorban haladt. A fér­fiak közül egy-egy átgázolt a sáron, hogy vállát a koporsó alá lökve mentse valamelyik halottvivőt. A menet, így, maga előtt koporsó nélkül, szinte cél­talan nyájnak tetszett. Kerülgették a tócsákat, mind hangosabban beszélgettek, amennyire libasorban haladtukban beszélgetniük lehetett. Probstnak már nem­igen volt könnye. Úgy érezte, virradatkor, az ajtófélfának támaszkodva egy életre kikeseregte magát. Fönt a temetőben szinte fölvetett fejjel állt, mintha a köd koronázta erdőt nézné. A halottvivők kerülgették, a káplán odasúgta neki, mindjárt másnap reggel szeretné a gyászmisét. Egyszer fordította várat­lanul hátra a fejét s akaszkodott tekintete Vroni kérdő tekintetébe. A sírdomb­ra fejtül fekete, ezüstföliratos keresztet ütöttek: PROBST FERENCNÉ szül. SCHWAIGERT ROZÁLIA élt 55 ÉVET. RUHE SANFT! Másnap reggel a tornácon várta, hogy Vroni elkészüljön. Apja meg Franz már elindult föl a temp­lomba. Vroni kijött, a kinti világosságnál még egyszer végignézett magán. Megigazította kötényét, felsőszoknyáját megemelte s könnyedén visszaejtette. Térde majdnem kint volt, a fekete harisnyát észrevehetetlen harisnyaszorító béklyózta. Probst közvetlenül előtte állt, figyelte. Vroni, akárcsak tegnap az anyja, önkéntelenül végigsimított a puha szoknyaredőkön. Fölpillantott, Probst érdes tenyerét látta maga fölött. Rémülten félrekapta a fejét. De hirtelen ki­húzta magát s dacos tekintettel várt.
Vroni akkor még nem tudta bizonyosan, hogy másállapotban van. Amikor már tudta, elhallgatta Probst előtt. Probst a kocsin vette egy vasárnap észre. Egy fagyott vízmosáson a kerék nagyot zökkent, s Vroni önkéntelenül a hasa tájékához kapott, elsápadt, már-már ökrendezett. Probst kérdésére épp csak bólintott. Probst ostobán a lovak közé vágott, majd ijedten rángatta a fékszá­rat, hogy a lehető legcsöndesebb lépésre fogja a lovakat.
Vroni hasa nőtt, de ellátta teendőit, nem érzékenykedett. Arca kicsit megfoltosodott, bokája azonban csodálatosan karcsú maradt. – Ideje volna gondol­kodnunk, kiket hívjunk meg keresztszülőknek – mondta Probst egy tavaszi vasárnap. – Nem akarnám nélküled. – Kiderült, hogy Vroni már gondolko­dott. Kicsit sértette Probstot, nyelt egyet s annyit mondott: – No, lesz megint mit beszélnie a falunak. – Végtére is nem bánta, hogy így lett. Vroni a tavasz­előn többször megfordult a szőlőhegyen. Segített nagyapjának, aki egész télen betegeskedett, s eléggé legyöngült a tavaszi munka idejére. Vroni mindig ra­gaszkodott a nagyapjához, az is szerette őt. Így látta meg Vroni a Mess me­nyecskét. Aki, mielőtt férjhez ment, pusztai lány volt, de Vronival régi nap­számokból jól ismerték egymást. Messné Annának is nőtt a hasa. Messék most kint laktak a szőlőhegyen. Probst nem nagyon ismerte ezt a Messt, először nem is tudta, melyik lehet a sok testvér közül, akik szétszóródva éltek a környéken. Egy vasárnap ebéd után kisétáltak a hegyre, hogy tisztelkedjenek s megbeszél­jék a dolgot. Szándékosan gyalog, senki kedélyét ne sértsék. Mess Anna amúgyis aggályoskodott Vroni előtt, nem valók össze ők. Probst, Mess, egyik gazda, másik szegény. Ezt Mess is még egyszer szóvátette, amint a présház előtt a rönkön sütkéreztek s a csillámló völgyet nézték. Mivel valójában megállapodtak, mint komák többé nem tegeződtek. Így volt szokás. Mess Anna előbb szült, mint Vroni. Májusban fia lett, keresztapja után Pálnak, Paulinak keresztelték. Vroni júliusban szült. Előtte nap még kint volt aratni, szedte a markot, lassan, nehezen az apósa után. Lánya lett, keresztanyja után Anna. Vasárnap a mise végére a komaasszony meg a bába elindult föl a templomba, hogy az újszülött kislányt keresztvíz alá tartsák. A nép már jött kifelé a misé­ről. Probst ott állt Mess komájával a felső lépcsőn. Messné Anna délcegen vitte a csöppséget a lépcsőn, se jobbra, se balra nem tekintett. A bábaasszony görbe lábain a nyomában. Az újszülött rózsaszín kasmírkendővel volt lefödve. Mess Anna kecsesen tartotta. A két férfi utánuk bámult. Bemenniük a szer­tartásra nem volt szabad. Ez csakis a keresztanya s a világra segítő bába dolga volt. Meg persze a papé. – Csak nézze, komám – csóválta a fejét Probst. – Csak nézze. – S bámultak mindketten a homályos templomba befelé. Következő vasárnap már a gyermekágyból kikelt Vroninak is szabad volt templomba mennie. Probst türelmetlenkedett a tornácon. De soká jön, de soká megint, gondolta. Vroni kilépett az ajtón, s Probst nem ismert rá. Majdnem bokáig érő sötétzöld szoknya volt rajta, fekete kötény, hímzett lenvászon ingre fekete bársony mellényke, fején sötétzöld kendő. – Jó vagyok így? – kérdezte az urá­tól. Probst nem tudott mit válaszolni. Egész úton egy szót nem tudott kinyögni. Fölkapaszkodott a karzatra, előrefurakodott, hogy lelásson. Vroni odalent tér­det hajtott s bekéredzkedett az egyik padba az asszonyok közé.
Meg tudnak fordulni mindig a dolgok, jóra tudnak jönni, morfondírozott ezen a májusi délelőttön a lovai faránál Probst. A komaasszony négy esztendőre rá meghalt. Megfázott, elvitte a láz, a tüdőgyulladás. Mess koma bánkó­dott, végül új asszonyt hozott. Az egy nap eljött s azt mondta, várandós, az ő gyerekét is tartaná-e Vroni keresztvíz alá? Vagyis érvényes-e tovább is a keresztkomaság? Vroni nem kedvelte meg igazán ezt az új komaaszonyt. Sze­gény megboldogult Annához ragaszkodott volna. Annál jobban vigyázott mostmár, hogy ezt az újat egy szóval meg ne bántsa. Az új komaasszony aztán fiút szült. Nem sokra rá Probsték fia jött a világra. Mess keresztapja után András lett. Messéknél még harmadik is következett, fiú ez is. Az új komaasszony, úgy látták, igyekszik nem mostohája lenni ott a legnagyobbnak, Paulinák. – Hallják, őt kényezteti leginkább – mondta Mess boldogan Probstéknak. Probst is, Vroni is úgy gondolkodott, nekik talán elég a két gyerek.
Franz már nemcsak könyvekkel járt. Mindenféle irományt, nyomtatott füzetet, németnyelvű képesújságot hurcolt haza. Eleinte dugdosta őket, de se Probst, se más nem kérdezősködött, nem firtatták a tartalmukat. Probstnak egy-egy furcsa címen, igaz, megakadt a szeme. A fiú nem sokat törődött a csa­lád dolgaival. Biciklijén, amit Probst egyszer, hogy kedvében járjon, vett neki, a városba járt, gyakran éjfél utánig kimaradt. Egyetlen, akivel tartósan barát­kozott, Félix, az Ignácz-malom őrlőlegénye volt. Talán mert nem idevaló, gon­dolta Probst. Félix valahonnan a Bácskából, Bezdánból, Apatinból, valamelyik Duna menti községből került föl ide. Egy szerencse, hogy nem iszik, mondo­gatta néha Probst. De várjuk ki, jöhet még egy s más, legyintett saját gondolat-menetére. A falu kárörvendő is volt – valami, ami ennek a Probst Paulinak nem úgy sikerül, ahogy szeretné -, különben már megszokták, hogy Franz ilyen. Valamikor előállt, hogy ipart tanulna. Előbb asztalosnak, majd kékfestő­inasnak szerezte be Probst, egyik helyen se maradt meg tovább egy hónapnál. Türelem kellene hozzá, talán nagyobb türelem, biztatgatták magukat. Amikor Franz annak idején meglátta az udvar körtefájához támasztott biciklit, örömé­ben bátyja nyakába ugrott. S napokig leste Probst kívánságát. Esténként, hold­világnál együtt próbáltak megülni rajta fönt a pincesoron. De ebben a viselkedésében is csupán napokig tartott ki.
Franz nemrég eltűnt hazulról. Keltek reggel, s nem volt a helyén. Nem jött meg délre sem, másnapra sem. Vroni észrevette, hogy Franz ruhái hiányoznak a szekrényből. Nem tudta, hogyan mondja meg az urának. Probst elsá­padt. Apja, mint a haláleset óta mindent, szinte közömbösen fogadta a hírt. Most mitevő legyen, kiáltott rá Vronira Probst, menjen át a jegyzőségre, sza­ladjon a csendőrségre? Kicsit lehiggadt, s Vroni azt ajánlotta, előbb kérjen rátermett embertől tanácsot. Bement a városba Kincses ügyvédhez. Az ügyvéd azonban rejtélyes válaszokat adott. – Nem hiszem én, hogy baja történt. Bár jelentse a hatóságnak, ha gondolja. Talán inkább Bittstock kollegámat kellene most már megkérdeznie. Lehet, hogy többet tudna erről mondani, mint én. Alighanem többet. – Probst ezt nem értette, ostoba képet vághatott, az ügyvéd széttárta a karját. A tanácsadás díját illett kifizetni. Bittstockról télen hallott valamelyik vásárban. Most már majd ez lesz a svábok fiskálisa, mondta gú­nyosan valamelyik disznókereskedő. Probst hazafelé töprengett, miért nem adott ez a Kincses ügyvéd bővebb magyarázatot. Hiszen adhatott volna. Került egyet az Ignácz-malom felé. – Hol a legényetek, Ilon? – kérdezte az Ignácz lánytól. Félix semmit nem tudott. – Furcsákat beszélt az utóbbi időben. Probst bátyám. Szinte ennyi, amit mondhatnék. – Probst otthagyta Félixet. Napokig tépelődött, menjen, tárja föl ezt a dolgot vagy sem. Valami azt súgta neki, ne menjen. Kincses ügyvéd talányos viselkedése is visszatartotta. Egy vasárnap, ebéd után ismeretlen férfi lépett az udvarra. Szögletes fejű, nagytestű paraszt-ember volt. Mondta a nevét s egy harmadik falut, ahonnan jön. – A Franz miatt – tette hozzá halkan, már bent a házban. – Mit mondhatok magának az öcsémről – óvatoskodott Probst. – Elment. Hova, miért, nem tudjuk. – Az em­ber elmondta, együtt szöktek ki az ő fiával. – Németországban vannak. De erről maguk hallgassanak, nem oly törvényes még ez. Nézzék csak. – Előhúzott egy levelet. Probst nem nyúlt érte. – “Hamarosan megváltozik maguknál is sok minden, édesapám”, ezt írja itt, ni, a fiam. Azt írja, nem tart soká, visszajön­nek. “Fölforgatjuk kicsit maguknál odahaza is a világot.” – Probstot meghök­kentette ez a nyílt beszéd. Nem tudta, mit válaszoljon. – Nekünk ez a világ is jó volna, ami van. Ha már más föl akarja forgatni, borítani. – Az ember föltápászkodott, elköszönt. – Hallja, bátya – jutott hirtelen Probst eszébe -, is­meri maga Bittstock ügyvédet? – Az ember megfordult. – Miért kérdi? – Probstnak úgy tetszett, visszajön hozzá az udvarra s elmond még valamit. De az ember csak megbökte kalapját, s haladt lefelé, Réziék kocsmája felé.
Probst dolog közben, a kocsin sokat gondolt az öccsére. Megnyurgult, mi­lőtt elment, még mindig nőtt. Már magasabb volt a családban mindenkinél. Anyja szép arcát örökölte, rá hajazott a szőkeségével, kék szemével, finom bőrével. S keskeny, lányos állával. Nem bírta ki egy hónapnál tovább, bárhova ment, se a nagyobb faluban, se a városban. Pedig onnan, ha inas volt is, vasárnap hazajárhatott. Milyen keservesen viselte, ha rászóltak. Mindjárt azon volt, nem szeretik. Hát parancsolnak neki. S ott? Ott biztosan nem ő a Probst Franz, aki, ha úgy tartja kedve, elbújik könyveivel a kiserdőbe, ha úgy, fölül a biciklire s rohan le vele az utcán, ki a faluból, a réti ösvényen valamerre a városba. Probst a megyeszékhelyen, ahol annak idején katona volt, nem jutott soha túl. Amit a világról tudott, képzet, olvasmány, hallomás volt. Ha most öccsén gondolkodott, a városba tartva is rajta gondolkodott, makacsul egy tör­ténet járt vissza az eszébe. A káplán barátja, valami művészféle mondta el, amikor Probst tavaly áthozta őket az Anna-napi búcsúra. A részletekre tán mindig nem is olyan jól emlékezett. A történet veleje az volt, hogy ez a mű­vészember utazás közben egy német városban cirkuszt látott. Bejelentettek ab­ban egy bohócszámot. “Következik a Flint testvérpár.” De aztán csak egy bo­hóc jött ki a porondra. Nagyszerű bohóc volt, a közönség sokat nevetett rajta, félszemmel azonban egyre azt lesték, mikor jelenik meg a másik, a testvére. Az csak nem jött. A káplán barátja következő nap újra elment a cirkuszba.
Hátha valami suskus volt, gondolta magában, s a másik bohóc csak azon nap, abban a műsorban nem jelent meg valamiért. De a következő nap este is a testvérpárt jelentették s a porondon ez az egy jelent meg. – Lassan fejtettem meg, nincsen is másik – magyarázta a művész -, csak ez az egy van. S persze a név. Amit kitalált. Akkor ámultam el. Hogy valaki úgy el tudja, merje mon­dani, ami benne van, az legyen a trükkje, hogy közben ne is magára, mind­végig egy másikra hívja föl a figyelmedet. Mórikál, tesz-vesz, remekül, te né­zed, s ő tudja, vársz félfigyelemmel valakire, arra a másikra. Akit sugallt ne­ked. Már nem is akarja, mégis sugallja. S viaskodik közben egész figyelme­dért, azért is, amivel te a bejáratot lesed. Nem hiszed. Úgy lépsz ki a cirkusz­ból, hogy valójában nem rá gondolsz, aki játszott, nyavalygott neked, aki a lelkét tette ki. Nem. Te arra gondolsz, aki meg sem jelent. Annak testi-lelki mivoltára, zsenialitására, szinte azt mondhatnám. Aki valójában ez az egy. S a tetejében még csalódott is vagy. A bohóc meg, ahányszor kifut, estéről estére ezt tudja rólad. Micsoda elképesztő ötlet. Micsoda kockázat, szerénység. Ér­ted? Ez volna a művészet, fenét művészet, az egész élet lényege ez volna,barátom.
– S aki csalódásában, nem úgy, mint te, el se megy másodszor? – nevetett csöndesen a káplán. Barátja széles mozdulattal emelte föl, tárta szét karját, s a virágzó tájékra nézett.
Probst sose hámozta ki igazán annak értelmét, amit a káplán barátja mondott. Úgy érezte, borzong bele a háta, amíg a történetet hallgatta. Néhány nap múlva újból eszébe jutott a mezőn. Megpróbált higgadtan, bátrabban okoskod­va elgondolkodni rajta. Nem vitatkozott volna ezzel a művészfélével, hisz az ilyen ember láthat igazán a dolgok mélyére, legalábbis jobban, mint ő, Probst, az egyszerű észjárású paraszt. S igaza is lehetett a művésznek abban, hogy az a bohóc a német városban a nehezebbjét választotta. De mért kellett volna, gondolta most már, valamivel szemben? Az ember önmaga képességét, erejét kívánja próbára tenni. A neki legnehezebbnek tetsző módon. Nem egészen,mégis talán valahogy úgy, ahogy ő sihederkorában még nagyobb zsákot, mégtöbb súlyt tétetett a vállára. Fontos volt, igaz, hogy a többiek lássák, igazából azonban önmaga előtt, a belső kielégülésért volt fontos. A bohóc azzal téteti magára a nagyobb súlyt, hogy nemcsak egész tudását megmutatja, kicsit még bolondját is járatja a közönséggel. Elhiteti, van még egy bohóctestvér rajta kívül. Megoszlik mindjárt az emberek figyelme, ő meg gyürkőzhetik, hogy pil­lanatról pillanatra megküzdjön érte, visszapörölje azt is, amiben az emberek a másik jövetelét lesik. Nem akármilyen virtus, annyi szent. S netán igaza van a káplán barátjának, az élet lényege volna maga. Franz efféle becsvágyat sose mutatott. Probst sajnálta is, hogy nem veszi észre rajta. Egy ló is, ni, mi­lyen kényesen, törekvőén képes járni. Ám bizony, ha tovább forgatjuk, firtat­ta újabban Probst, ő se mutatkozik igazából úgy a világ előtt, mintha valami láthatatlant kívánna pártolni, volt-nincs testvérrel megküzdeni. De mihelyt idáig ért, érezte, most már mindenféleképp csak sántít a hasonlat, s jobban semmitől se félt, mint hogy belegabalyodjék ebbe a gondolatba. Franz, amíg idehaza volt, szerencsére úgy se akart viselkedni, töprengett Probst, ahogyan az emberiségből sokan, már hogy csupán önmagának tetszelegjen. S mások in­kább lássák, cselekvése értelmét azonban ne kutassák. Franz egyszerűen azt akarta, hogy szeressék. Ezért a szeretetért nem akart semmit se tenni. Ravaszkodni se, igaz, de tevőlegesen kiérdemelni se ezt a szeretetet. S ha látta, hogy nem megy, a dühkitörésig követelődző tudott lenni. Nem jutott tapasztalatára, hogy többet kíván vele, mint gondolná. S rá, magára nézve mindig veszélyes lehet. Ha nem kapja meg, amit kívánna, megrémül, tanácstalanságba esik. S olyankor, akár a gyerek, elveszti a fejét.
– Pedig épp azt nem szabadna az embereknek mostanában, elveszteni a fejüket – mondta a káplán, ahogy valamelyik vasárnap poroszkáltak vissza mise s ebéd után a dűlőúton a nagyobb faluba. Probst először beszélgetett vala­kivel Franzról bizalmasan. A kövérkés fiatal pap azon a véleményen volt, csapda most majd akad az emberiségnek szanaszét a világon elég. Csak legyen mód s erkölcs rá elkerülni. Probst csöndben hibáztatta magát, hogy soha nem próbálkozott megértetni öccsével, mennyire kiszolgáltatottá válhatik az ő ter­mészetével valaki. Nem vigasztalta, hogy Franz úgyse hallgatott volna rá. A paraszt persze azt hiszi, folytatta a gondolatot a pap, csakis a fiskális az, aki elöl-hátul becsapja. A politikára nem is muszáj ügyelnie, az őt nem érdekli. – Tudja, Probst bátyám, az én nagyapám is földműves ember volt s minket azelőtt Urbauernak hívtak. Az apám lett vitéz s így Urai. Ezért úgy gondolom, akik itt mindenfelé mocorognak, egyet tudniuk kéne: ez itten Magyarország. – Probst még el akarta volna mondani, hogy az a parasztember jómúltkor ná­la járt a levelével. Így most lenyelte. Probst a levelet akkor nem olvasta, kezé­be se vette, de nyilvánvalóan benne volt, amit az ember magyarázott. S akkor azok a szavak, annak a fiúnak hetyke-fenyegető üzenete, ez az üzenet akár Franzé lehetne …
Probstnak nem volt ideje tovább töprengeni. Beért a városba. Épp a téglagyárak körüli port verte föl a lovai lába. Fekete port, amely kétoldalt a növé­nyeket teljesen ellepte. Elöl az Iparmalom kéményéből szállt a füst fölfelé. Elő­húzta mellényzsebéből az órát. S hirtelen ostorral is, nemcsak “csina, ne!” szóval megsürgette a lovakat. Nem akarta, hogy aki elé a vonathoz megy, egy percig is bizonytalanul toporogjon. Ahhoz pedig neki még a sorompó lezárása előtt át kell jutnia a síneken. Meg kellett kerülnie a fatelepet, s a Duna felől föl kellett jutnia az állomás épülete elé. Már hallotta a házak, a fák mögül az érkező szerelvény hangját, ütemes zakatolását. Trappban zötyögött át a macs­kakövek közé mélyített vágányokon. A bakter kilépett az apró őrház elé. Körülkémlelt a terepen, Probstra is fölvetette tekintetét. S becsavart zászlaját,akár a sétabotot, a levegőben megpörgetve odaállt a sorompó mögé.

Folytatás hamarosan!

Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings