Magyar Nemzet – 1958. június 22.
SZTÁLINVÁROS – 1959-60-61…
Beszélgetés a jövőről a város tervezőjével
– Ez itt a korzó…
Langyos nyáresti szél borzolja a siheder fák lombjait, a széles járdán vasárnapi tömeg hömpölyög, cigányzene szól egy étterem teraszáról.
Lassan már kilenc éve van meg ez az “örök témánk”, amelyről évről évre tudunk valami újat mondani. Sőt, gyakran félévenként, vagy havonta is, mert mint cseppben a tenger, az építés száguldó üteme, eredményei és a jövő ebben tükröződik legjobban. Ami nemest és monumentálisát alkotott a felszabadulást követő évtized: anyagi javakban, szellemi gyarapodásban, embert védő, embert becsülő tettekben – ami vadhajtást és bizonytalanságot termett az 1953-as és 55-ös esztendők gazdaságpolitikai huzavonája – s amilyen egyértelmű választ adott – s ad! – rá az ellenforradalom utáni kormányprogram, az mind, mind fellelhető Sztálinvárosban.
Sztálinváros, 1959. augusztus 5.
fotó: MTI/Balassa Ferenc
A város még korántsem kész. Közigazgatásilag egész ugyan, társadalmi szerkezetét, életét tekintve is egész, de még nem épült fel. Ha az idegen – naponta több száz fordul meg itt – végigsétál a nyüzsgő főutcán, kis allék közepén gyermekjátszóteret talál és csodálkozik. Ilyenkor elmondják neki, hogy ide, a főútvonalak kereszteződéséhez még új házak kerülnek, amott új városrész lesz, ott kint, a duna-parton pedig tágas sétány, lelátók, újabb játszóterek. Hogyan alakul tovább a város, így marad-e “félkészegésznek”, mi a jövő útja? Arról beszélgetünk Weiner Tiborral, a város főépítészével, tervezőjével – ő Sztálinváros “spiritus rectora” már tíz éve -, hogy mit ad a hároméves terv.
A tanács már gazdája a városnak /1959
Befejezik a megkezdett – vagy félbehagyott – épületeket, körülbelül ezer új lakást építenek még. Az igényeket ezzel még mindig nem elégítik ugyan ki, de hát ma egyetlen olyan magyar város sincs, ahol ne ez lenne a legfőbb gondok egyike. (Lakásellátottság tekintetében különben Sztálinváros áll a legelőkelőbb helyen, nemcsak országos, hanem bizonyos téren európai méretekben is.) Felépül a Dunai Vasmű hengerműve – ez újabb lakosságszaporulatot jelent. Mit ad még a terv a mennyiségi emelkedésen kívül?
Új lakástípusok jelennek meg. Eddig főleg 2 szoba összkomfortos lakásokat építettek, melyek kis családok igényeit elégítették ki – vagy nagyobbakat, szűkösen. Ezentúl több egyszobás lakás épül, melyek egyedül álló embereknek és fiatal házasoknak adnak majd átmeneti otthont. A magas színvonalú munkás-szállások és a különleges méretű – és egyben típusú – nagy családi lakások ugyancsak nélkülözhetetlenek. Ezeknek külső megjelenése is modernebb formákat hoz. Középületek is kellenek még. Tarthatatlan állapot az a fényűzés, hogy irodák, klubok, könyvtárak és a múzeum lakásokban legyen. Felépül a tanácsház, amely a járási bíróságnak és rendőrségnek is helyet ad egyik szárnyában, a középületek negyedét kistérségek kapcsolják össze egymással, lesz egy másik főutca is, üzletsorral, a duna-parti fennsíkon pedig korzó. A sztálinvárosi dunapart természeti adottságokban, látványosságban szebb, mint a pesti. 15—20 év alatt nagy periféria nő a város köré s a következő évek programja az lesz, hogy ezeket szervesen összekapcsolja.
Sztálinváros, 1959. augusztus 5.
fotó: MTI/Balassa Ferenc
A terjeszkedés határa? A tervek szerint: 45 000 lakos befogadása, kényelmes elhelyezése, színvonalas életkörülményeinek biztosítása.
Érdekes lesz a városközpont első épülete. Itt kísérlik meg Magyarországon először szobanagyságú panelekből nagy épület emelését. Ezek az elemek egyenként 4 tonna súlyúak, s hazai anyagból készültek. Sőt: helyi építőanyagból, a habosított kohósalakból. Ha sikerül a próba, akkor több lakás épül hasonlómódon. Országosan is bevezetik majd. Ebben a házban 15 lakás lesz, belső elrendezésben is újszerűen, a hálószoba mellé nagy nappali épül. Ugyancsak a főútvonalon salakbetonból öntöttházat is építenek, 5 emeletsorosat. Ez az építési mód nemrég jött divatba Ausztriában. Majdnem hasonlatosan a régi vertfalak készítéséhez, a zsaluzótáblák közé öntik a betont. Próbaképpen egy ilyen földszintesházat már csináltak is. Jól bevált. E három kísérlet eredményeként azt remélik, hogy kiinduló adatokat adnak olyan új építési mód meghonosításához, amely hazai lehetőségeink, műszaki adottságaink mellett ésszerűen követhető. A habsalak-üzem, amely a Dunai Vasműben nemsokára megkezdi működését, biztosítja az új építőanyaggal való ellátást. A nyersanyag korlátlan mennyiségben rendelkezésre áll: a kohó ontja a vas salakját, csak össze kell szedni.
Ezután a tanáccsal való együttműködésről beszél Weiner. A tanács a beruházó, az építtető, kezében van a város sorsa. A sztálinvárosi tanács, mondja, hallatlanul nagyvonalú és áldozatkész. Minden új törekvést megért és támogat; pénzt, munkát nem kímélve társa az építésznek, erélyével segít leküzdeni az akadályokat, szüntelenül új meg új lehetőségeket teremt. Éppen a tanács segítségével kezdenek abba a nagy munkába, amelynek fő célkitűzése az, hogy Sztálinvárost “leválasszák Budapest köldökzsinórjáról”. A rendkívüli közelség igen előnyös, de árnyoldala is van: majdnem minden könnyűipari üzem egy-egy budapesti gyár fiókja, a városközellátása Budapesttől függ, a környék hatalmas lehetőségei nincsenek kellőképpen kihasználva. Környéktanulmányt készítenek most, hogy minden tekintetben önálló várossá fejlesszék Sztálinvárost, kereskedelmi, mezőgazdasági ellátása ne Budapestről és – előfordult! – Győrből történjen, hanem a környékről vegye szükségletét, közvetlenül a termelő egységektől. A környéktanulmány adatait 1960-ra feldolgozzák. Témája között ilyenek vannak: könnyűipari üzem létesítésének feltételei, amelyet nyersanyaggal a környék lát el; újabb, gazdaságilag megalapozott beruházások az ötéves terv során – kizárólag saját erőforrásból. Közelebbről: érdemes lenne-e kereskedelmi kikötőt építeni a meglevő ipari mellé, hogy Fejér és Tolna megye mezőgazdasági termelői hálózatának központja legyen a város. A tanulmányterv felvetheti egy dunahíd építésének gondolatát is.
Sztálinváros, 1959. április 21.
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Ismeretes, hogy a 15 éves távlati fejlesztési tervekben szerepel egy dunahíd építése, a Csepel-sziget csúcsánál, körülbelül Rácalmás és Tass között. Nem lenne ésszerűbb ezt a hidat nagyforgalmú, közvetlenül a Duna mellett élő városhoz tenni?
Ezek persze csak sejtelmek még, vagy inkább: tervek és remények. Van több is belőlük, de felsorolásuk jósolgatásnak hatna – jósolni pedig ma már nem illik. Egy biztos: a hároméves tervben Sztálinváros fejlesztésére előirányzott csaknem háromszázmillió forintnak jó helye lesz.
Sztálinváros, építésének kezdete óta, építészetünk meghatározott fejlődési szakaszainak megfelelően mindig a leghaladóbb irányzatot képviselte – mondja végül Weiner Tibor. – A lakosság igényeit vette számításba és következetesen igyekezett ki is elégíteni. Nem várható a jövőben sem az, hogy a város építészeti arculata valami meghatározott irányzat szellemében egységet mutasson, mert ilyen egységes irányzat a múltban sem volt és a közeljövőben sem lehet még. Korunk építészete a keresés stádiumában van s e korszellemet kifejező állapot jegyében fog tovább épülni Sztálinváros.
Tamás István
