Népszabadság – 2003. november 8.

PANELTÖRTÉNELEM

Áll három olyan ház Dunaújvárosban, amelyek mel­lett a helybeliek is közömbösen mennek el. Sokan a bennük lakók közül sem tudják, hogy nevezetes épületekben élnek. Igaz, hogy abban a városban szinte minden ház nevezetesnek számított egykor. A helyi lap, a Sztálin Vasmű Építője például lelkiisme­retesen beszámolt arról is, hogy elkészült az L/II. je­lű épület déli fala. De hát a dicsőség múlandó: hova­tovább annak is örülni kell, hogy ezek a négyemele­tes épületek még állnak egyáltalán.
Ez a három ház épült Magyarországon először úgynevezett nagyelemes panelból. Sorrendben 1958-ban, 1960-ban és 1962-ben kezdték építeni ezeket: a legöregebb lassan már negyvenöt éve dacol a jósla­tokkal, miszerint e házakat húsz évre szánták.
Ezek az épületek úgy húzták ki az utóbbi negyven-negyvenöt évet, hogy a felújításuk elmaradt. Mindez meg is látszik az állagukon: a lepergő festé­ken, a kopott lépcsőkön, no és az eredeti cső- és vil­lanyvezetékeken, amelyek közül csak azokat cserél­ték ki, amelyek végleg használhatatlannak bizo­nyultak.
Az első panelépületek sajátos technológiával ké­szültek: a helyszínen öntötték ki vasbetonból a teljes emelet magas, egy egész szoba falát kiadó paneleket, majd daruval a helyükre emelték őket. Ez jelentősen meggyorsította ugyan az építkezést a téglaépületek­hez képest, de az igényekhez viszonyítva mégis lassúnak bizonyult. Igazi “gyorsítást” csak később, a házgyári technológia hozott majd.

Ilyen házak tehát soha többet, sehol nem épültek. A három ház is csak hasonlít egymásra, de nem azo­nosak. Az elsőn például vannak balkonok, a másodi­kon nincsenek – igaz, hogy ez viszont már nagyobb ablakokkal készült, mint az első. A burkolatuk is kü­lönbözik: az első kohósalak borítást kapott, a máso­dikat habarccsal fröcskölték be, a harmadikat egy­szerűen befestették.


Balla József építész-tervező az ország első panelháza előtt

– Ezek földszint plusz négyemeletes, alápincézett, egyszekciós, háromfogatos, lapos tetős házak – mondja egyik tervezőjük, Balla József, aki pályakez­dő építészmérnökként 1957-ben kezdte rajzolni az első panelház terveit, az azóta Dunaújvárosban már legendává vált építész, Weiner Tibor irányításával. Az egyszekciós azt jelenti, hogy egyetlen lépcsőház­ra vannak felfűzve a lakások, a háromfogatos pedig azt, hogy egy szinten három lakás található.
– Akkoriban az volt az uralkodó elképzelés, hogy a helyszínen található anyagokból építsünk – foly­tatja Balla József, aki egész életét a városépítésnek szentelte: 1958 januárjában ő nyitotta ki a városi ter­vezőiroda első helyiségét, még segédmérnökként – és 1993 márciusában ő is zárta be az irodát, akkor már mint a megszűnő cég nyugdíjba vonuló igazga­tója. Dunaújvárosban azonban (a történelmi hűség kedvéért: akkor még Sztálinvárosnak hívták, csak 1961-ben keresztelték át) az agyagon és homokon kí­vül csak kohósalak volt: ezért az első panelházakat is ebből építették, a habosított salakot kavics helyett használva a betonban.
– Ez is volt a bajuk ezeknek az első panelházak­nak: rossz hőszigetelésűeknek bizonyultak, nem fe­leltek meg a hőtechnikai elvárásoknak. Ezért a kö­vetkező panelházakat már kavicsbetonból készítet­tük – magyarázza Balla József.
Az első panelházak valaha külön utcát alkottak, amelyet Mező Imréről neveztek el. 1990-ben a helyhatóság megváltoztatta az utca nevét, sőt, magát az utcát is eltörölte: most Széchenyi parknak hívják a helyet, kissé következetlenül, ugyanis itt, a Városhá­za és az első panelépületek közötti téren áll Széche­nyi szobra – ám Kossuth alakja mellett: ez az ország egyetlen, kettős műalkotása e két férfiúról. A helyet így hívhatnák akár Kossuth térnek is.
Akárhogyan hívják is azonban, dunaújvárosi vi­szonylatban ez igen jó helynek számit. Közvetlenül a Városháza szomszédságában, ötven lépésre a Duna- parttól, százlépésnyire a főutca kezdetétől, mégis el­viselhető a forgalom, és nemcsak park van itt, hanem viszonylag sok parkoló is. Nem is igen költöztek el innen az emberek: negyven-egynéhány év elmúltá­val is akadnak még itt az első beköltözők közül.


Boda Endre és felesége 1960-ban költözött ide

Boda Endréék például közéjük tartoznak. A het­venes éveiben járó házaspár 1960-ban költözött ide Ózdról, a gyár melletti Táncsics-telep egy harmadik emeleti bérlakásából. Akkoriban dicsőség volt a “békemű” építésén dolgozni. Idősebb Boda jó szak­ember volt: úgy kérték ki őt a vasmű vezetői az óz­diaktól. Elektrotechnikusként kezdte, karbantartási importelőadóként végezte – azért, mert összekülön­bözött a feljebbvalóival. Végül maradt ugyan a vas­műben, de már egy külső cég alkalmazottjaként.
Bodáék elsőként költöztek a középső, akkor fris­sen elkészült ház első emeletére, 1960. február 10-én. Még üres volt az épület, amely azonban egy röpke hónap alatt megtelt. Sztálinváros korabeli népszerűségének magyarázata lehet, hogy az ideköltözők válogathattak a lakások között: az akkor még csak kétgyerekes Boda Endrének is ott lapult a zsebében három vadonatúj lakás címe. Mai ismere­teink szerint nem voltak azok rossz lakások – csak­hogy az egyik messze esett az akkor fő attrakciónak számító Duna-parttól, a másik pedig nem verse­nyezhetett mai lakhelyük három, külön bejáratú szobájával. Igaz, a szobák kicsinyek, de nagyon praktikus elrendezésűek voltak, és a nagymamával együtt költöző Bodáék kényelmesen elfértek ben­nük, még akkor is, amikor megszületett a harmadik fiuk. Sőt, még egy pianínónak is akadt hely az 52,74 négyzetméteres otthonban, mert a család komo­lyan vette az akkoriban divatos jelszót, hogy a munkásember is igyekezzen klasszikus nevelést adni gyerekeinek. Erre a Boda fiúk nem is cáfoltak rá: mindháromból értelmiségi lett.
Akkoriban 111 forint volt ennek a lakásnak a bére: ehhez kellett még fizetni 30 forintot a beépített szek­rény használatáért (!), valamint öt forintot a házmesternek – a családfő fizetése pedig akkor 2600 forintot tett ki havonta. A korabeli viszonyokra jellemző, hogy párját ritkító módon, alig tíz év alatt sikerült összespórolniuk egy Skoda 1000 MB-re valót, amit 1970-ben 72 ezer forint ellenében át is vehetett a bol­dog házaspár, hogy még az év őszén lebonyolíthas­sák vele első igazi (Nyugatra vezető) külföldi útju­kat, Münchenbe.
A beköltözés utáni első hónapok nem teltek si­mán: a házban például egy évig nem volt meleg víz. Az eredeti lakók ma is úgy tudják, hogy azért, mert az épületekből egyszerűen kifelejtették a gázvezeté­ket. Ez is beleférne ugyan az akkori lázas, munkaversenyes építkezésekről kialakított képbe (Dunaújvá­rosban akadt olyan kétemeletes téglaépület, amelyet kevéssel a tervezett átadása előtt félig le kellett bonta­ni, mert kifelejtették belőle a lépcsőházat), ez alka­lommal viszont másról volt szó. Az első panelházak­ban olyan pirinyó konyhákat és fürdőszobákat alakí­tottak ki, amelyek egyszerűen nem feleltek meg a szabvány előírásainak, ezért nem lehetett gázberen­dezéseket, vagyis tűzhelyt és bojlert telepíteni belé­jük. A mai napig villanytűzhely van az utca minden lakásában, a meleg vizet pedig a távfűtőrendszerből kapják a lakók. A beköltözés idején viszont az építők és építtetők elfelejtettek gondoskodni egy külön ka­zánról, amit végül egy év múlva szereltek be a pincé­be. Addig a tűzhelyen melegítették a vizet Bodáék is.
Egyébként, akkoriban teljesen természetesnek számítottak olyan dolgok, amin ma csak csodálko­zunk. A vízért például nem kellett fizetniük, hideg időben pedig naponta jött egy ember az lKV-tól (fiatalabbak kedvéért: az egykor legendás rövidítés az ingatlankezelő vállalatot jelentette), hogy érdek­lődjék: van-e valami probléma a fűtéssel? Amelyért szintén nem kellett fizetni akkoriban a dunaújváro­siaknak.
Ezzel szemben évekig éltek úgy az új lakásban Bodáék, hogy alá kellett írniuk egy papírt, miszerint tudomásul veszik: az épület elektromos hálózata nem felel meg a szabványoknak. Nem volt ugyanis földelés az épületben: ezt csak a hatvanas évek kö­zepén alakították ki. S hamarosan feledésbe merült az a körülmény is, amely az Ózdról érkezett Bodánét annyira megfogta Dunaújvárosban: neve­zetesen, hogy itt fehér a hó. Értsd: nem rondítja el, nem koszolja össze a vasgyárból szállingózó korom és pernye. Nem sokkal ideköltözésük után azonban a Dunai Vasműben korszerűsítették az acélgyártási technológiát, növelték a termelékenységet, nem tö­rődve a következményekkel. Így aztán évtizedekig hullott az égből a vasmű első vezérigazgatója után csak Borovszky-púdemek nevezett finom vasérc­por, amely nem feketére, hanem vörösre színezte a dunaújvárosi havat.
Bodáék lakásában nem sok átalakításra került sor: a fürdőkádat cserélték ki még a hetvenes években, új a fő szennyvízvezeték (a régi eltörött tíz éve), és az alig vállszélességű közlekedőfolyosóról nyíló kony­hát kibővítették: lebontották a spájz falát és egy he­lyiséget alakítottak ki a kettőből.
A Boda család 1993-ban vette meg az önkormány­zattól a nevezetes épületben lévő lakást: tíz év alatt mintegy ötszázezer forintot fizettek érte. Ha tovább­adnák (ami eszükben sincs), akkor piaci áron akár 7,5 millió forintot is kaphatnának érte: egy átlagos, kétszobás lakás egy lakótelepen négy-hatmillió fo­rint közötti összegbe kerül. Hiába, a városközpont közelsége sokat számít. Van azonban ezeknek az ősi panelházaknak egy igen nagy hátrányuk: a most már tulajdonosnak számító lakók által alakított fenntartó szövetkezetnek alig van pénze. Kúrán Józsefné, a Dunaújvárosi Városgazdálkodási Rt. Invest Kft.-jének (az egykori IKV jogutódjának) ügy­vezető igazgatója – egyben Bodáék házának közös képviselője – azt mondja: az épület felújítási alapjá­ban mindössze 17 ezer forint van, ami egy belső fes­tésre sem elég. A lakók havonta 3300 forint közös költséget fizetnek: ebből mindössze 1500 forint jut karbantartási munkákra. Többségük nyugdíjas vagy kis keresetű.
Az ország első panelházainak tehát bírniuk kell a használatot. Balla József elégedetten veszi szemügy­re az épületeket: büszkeségének oka, hogy fotóriporter kollégám azt hitte a salakbevonatú, legelső épü­letről, hogy nemrégiben újították fel.
– Hogy mi maradt meg az eredeti elképzelések­ből? Az, hogy csak egész emelet magasságú, egy szobafalnyi méretű panelből érdemes építkezni. Megszámlálhatatlan ember jutott így otthonhoz. A többi ötletre rácáfolt a gyakorlat – mondja a nyugdí­jas építész, aki az épület elé jó tizenöt éve saját kezű­leg ültetett egy hársfát első felesége ablaka alá. A fa lassan eléri a ház falát, és eltakar néhány ablakot. Egyszer talán majd az egész házat eltakarja. De ak­kor már úgysem emlékszik majd senki arra, milyen házról van szó.

Pekarek János
Fotók: Teknős Miklós

2020. január 12. – ATV – Heti Napló Sváby Andrással

Dunaujvaros