Szabad Nép – 1951. október 28.
DUNAPENTELE-SZTÁLINVÁROS!
Rákosi elvtárs átveszi a Dunai Vasmű építőinek küldöttségétől a leveleket tartalmazó díszalbumot
A Dunapentelei Vasmű dolgozói között felmerült az a kívánság, hogy városukat, az első ötéves terv és a szocialista Magyarország legnagyobb építkezését az egész emberiség bölcs vezéréről, a szeretett Sztálin elvtársról nevezzék el. E javaslathoz izzó lelkesedéssel és egyhangú örömmel csatlakozott Dunapentele minden dolgozója. Elhatározták, hogy e kívánságukat Rákosi elvtárs elé terjesztik támogatás végett.
Szombaton reggel 15 tagú dunapentelei küldöttség kereste fel Rákosi elvtársat. Sztahanovisták, brigádvezetők, mérnökök jöttek el ide, volt köztük dolgozó paraszt a faluból, DISZ-tag, segédmunkásnő. Vaskos kötetet hoztak: a gyár építőinek, a falusiaknak 14.800 aláírását.
“Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulóján, épülő nagy művünket és városunkat, ötéves tervünk büszkeségét, a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb, legjobb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezhessük el – így hangzik a kérés.
– A Vasmű minden egyes dolgozója, városunk minden egyes dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk ‘Sztálin Vasmű’, új, szocialista városunk ‘Sztálinváros’ nevét vehesse fel.”
A küldöttség óhaját Bojér Béla dunapentelei sztahanovista kőműves tolmácsolta.
– Régóta a szívünkön viseljük, most végre ki is mondjuk: Mi, akik a nagy dunai vasművet, a szocialista várost építjük, azzal a kéréssel fordulunk Rákosi elvtárshoz, hogy Dunapentelét Sztálin elvtársról, nevezhessük el, akinek olyan sokat köszönhetünk.
– Nemcsak aláírásokat gyűjtöttünk – folytatja Bojér Béla. – Komoly felajánlásokat is tettünk, vállaltuk, hogy csökkentjük a selejtmunka mennyiségét, hogy komoly megtakarítást érünk el a mély- és a magasépítésnél egyaránt és így 49.215 órát takarítunk meg december végéig.
Úgy épül a gyár, a szocialista város, hogy aki két héttel ezelőtt látta, alig ismerne rá. Nemcsak vasbetonfalak, téglarengeteg emelkedik a földből, százával, ezrével születnek Dunapentelén az újtípusú emberek is. Csak a hazájukat, népüket, pártjukat forrón szerető férfiak és nők képesek ilyen alkotásra. Csak olyan eszme, mint a szocialista Magyarország építése, tudja ilyen nagy tettekre lelkesíteni a munkást. Ilyen emberek küldték ide tizenöt képviselőjüket.
– Vannak komoly hibáink is, tudjuk… – mondja tovább Bojér elvtárs. Érzi ő is, mint a sokezer aláíró, milyen nagy felelősséget vállal, mikor Sztálin elvtársról akarja elnevezni a Vasmű városát.
– Tegnap felajánlották dolgozóink, hogy békeműszakot rendeznek, Sztálin-műszakot, melynek komoly eredményei születtek – folytatta Bojér elvtárs. – Legjobb brigádunk 517 százalékot, a Borbandi-brigád 360 százalékot teljesített. Női építőbrigádjaink között van olyan, amelyik 237 százalékot, egy másik 215 százalékot ért el.
Ígérjük, hogy méltóak leszünk nagy névre, melyet üzemünk, városunk büszkén viselni fog.
– Szívesen tolmácsolom a kérést pártunk és a kormány felé – válaszolja Rákosi elvtárs. – Nagyon örülök, hogy a dolgozók ilyen egyhangú lelkesedéssel támogatják ezt a helyes kezdeményezést. Valóban megtisztelő, hogy első szocialista városunk a magyar nép nagy barátjának, mindnyájunk szeretett vezérének, Sztálin elvtársnak a nevét viselje. Az elvtársaknak azonban érezniök kell, hogy ez a név kötelez. Kötelez még nagyobb, még fegyelmezettebb munkára. A vasmű minden dolgozója legyen büszke erre a kitüntetésre s tartsa kötelességének, hogy a nagy névhez méltóan, fegyelmezettebben, felelősebben, szocialista hazaszeretettel végezze munkáját, Szeretném, ha elmondanák otthon, hogy ezzel a kérésükkel fokozott kötelezettséget vállaltak az egész dolgozó nép és maga Sztálin elvtárs előtt. Ez a tudat adjon erőt, újabb eredményekhez és újabb győzelmekhez.
Részlet a sokezernyi levélből
Rákosi elvtárs lapozgat a kötetben, olvassa:
“Sztálin elvtárs dicső neve zászló lesz kezünkben. Magasraemeljük ezt a zászlót, a magasabb teljesítményért, a jobb minőségért, az anyaggal való takarékosságért, a munkánkat akadályozó ellenség és a maradiság ellen vívott, harcunkban. Megfogadjuk városunk megtervezőjének és első építőjének, Rákosi elvtársnak, hogy győzelmi lobogó lesz kezünkben Sztálin elvtárs neve: határidő előtt felépítjük acélvárosunkat!”
Az aláírók nevük mellett feltüntették a november 7-re felajánlott nagyobb teljesítményt is. “Tizenkilenc éves vagyok – írja Forró József. – Szabad és legyőzhetetlen vagyok, mert Sztálin elvtárs vezet és a mi drága Rákosi elvtársunk tanít. A mi 230 százalékunk nem üres ígéret. Harc vállalása ez, ami gyönyörű. Köszönöm a pártnak, hogy a gyár és a város építőjének nevelt. Boldog volnék, ha a vasművet és a várost a mi fényes napunkról, békénk védelmezőjéről, felszabadítónkról, Sztálin elvtársról nevezhetnénk el. Ehhez a névhez hűek leszünk, míg élünk.” – “Amikor aláírom a levelet – írja Plavecz Lajos brigádvezető –, a brigád nevében vállalom, hogy teljesítményünket 230 százalékra emeljük. Ezzel támasztom alá kérésünket” – “Ezen alkalommal vállaljuk – fogadja Szabó Imre, a sztahánovista kubikosbrigád vezetője –, hogy az öntöde B-csarnokának összes padlóbetonozását, valamint a magszárítókemece betonozását november 4 helyett október 31-re befejezzük. Brigádunkon belül megszilárdítjuk a munkafegyelmet és résztveszünk a Gazda-mozgalomban”
Rákosi elvtárs elbeszélget a küldöttség tagjaival – jórészüket ismeri is már régebbről. A szovjet árokásógép teljesítményéről kérdezi Bonta Józsefet, a Mélyépítő Vállalat főmérnökét. Nagy János, a szerelőbrigád vezetője büszkén jelenti, hogy a három rezsiüzemen már rajta a tető és hogy november 7-re, ahogyan ígérték, öntenek már. A fiatalság munkájáról Horváth László, a sztahanovista betonozóbrigád vezetője számol be. Tizennyolc éves, teljesítménye állandóan 300 százalék fölött van.
– Mennyi a keresete? – kérdezi tőle Rákosi elvtárs.
– Kétezer forint havonta.
– Komoly összeg. Akkor bizonyára nősülésre is gondol már?
Horváth elvtárs elpirul, úgy mondja:
– Már meg is történt, Rákosi elvtárs.
Pergel Józsefné segédmunkás, 9 gyermekes családanya ruháján MNDSZ-jelvény díszeleg. Rákosi elvtárs a Vasmű MNDSZ-szervezetéről érdeklődik, majd megkérdi:
– Ugye, nem bánta meg, hogy az építkezéshez jött?
– Nem bántam meg – válaszolja az asszony -, szeretek ott dolgozni. Legutóbb takarításra akartak áttenni, de én visszakértem magam a kőművesekhez.
– Nem nehéz magának ez a munka?
– Nem – hangzik a válasz -, szívesen dolgozom ott.
– Akkor hívja Pentelére nőismerőseit is. A férfiaknak gyakran nem hisznek a nőmunkások, a nő náluk a legjobb agitátor. Mindenüvé oda kell állítani a nőket.
– Különösen a munkafegyelemre vigyázzanak – mondja Rákosi elvtárs, mikor a hiányzásokról esik szó.
– Amit, a bányászoknak mondottam, az másoknak is szól: “Lányomnak mondom, menyem, is érthet belőle.”
Amiatt, hogy mindenütt könnyű munkát kapni, nagyon meglazult a fegyelem. Most helyre kell állítani. Egy fegyelmezetlen ember tíznek rontja el a munkáját. Rá lehet mindenkit szoktatni a fegyelemre. Minden egyes ember mellé nem kell ellenőrt állítani, hanem a közhangulat legyen olyan, hogy ne tűrje a fegyelmezetlenséget.
Egy órája van már itt a küldöttség, de mintha csak egy perce jöttek volna, úgy tűnik, mikor búcsúznak.
– Támogatom javaslatukat – mondja Rákosi elvtárs és sorra kezet szorít a tizenöttel – és bízom benne, hogy nem maradunk szégyenben Sztálin elvtárs előtt. Sok sikert kívánok. Különösen a nőket támogassák – szól oda Földes elvtársnak. – Az ifjakat is üdvözlöm. Egyesült erővel állni fogjuk, amit most vállaltunk.
A dunapentelei küldöttség reggel kilenckor jött Rákosi elvtárshoz. Tízkor azzal a tudattal indultak vissza a Vasmű városába, hogy úgy kell dolgozniok, mintha már sztálinvárosiak lennének.
A Dunai Vasmű építőinek leveleit hatalmas, díszes albumba kötötték. A sokezer levélben a dolgozók
megírták Rákosi elvtársnak, milyen örömöt jelent nekik, hogy a szocialista város felépítésén
dolgozhatnak és hogy ezután még jobb munkával akarják kiérdemelni a Sztálinváros elnevezést
A küldöttség elindulásának napján sikeres békeműszakot tartottak a Dunai Vasmű építői
(Dunapentelei tudósítónktól.)
Amióta elindult a küldöttség Rákosi elvtárshoz, ünnepi a hangulat Dunapentelén. A munkahelyeken, a szállásokon arról beszélnek a dolgozók, mit írtak Rákosi elvtársnak, hogyan fogják teljesíteni felajánlásaikat.
A dolgozók lelkes elhatározásából a küldöttség elindulásának napján, pénteken békeműszakot tartottak, Sztálin nevével indultak ezen a napon új, nagy eredményekért harcba, a Dunai Vasmű építői. A hangszórók kétóránként adtak győzelmi jelentéseket a brigádok nagyszerű teljesítményéről.
Nagy küzdelem alakult ki a Partizán-, Horváth- és Benács-brigádok között. Szinte óránként változtak az eredmények. Délután 5 órakor a Benács-brigád 350 százalékos teljesítményével az élre tört.
A Horváth-brigád 300, a Partizán-brigád 240 százalékot teljesített.
Az öntöde építkezésénél szintén kiváló eredmények születtek.
Az V-ös főépítés E/7. építkezésén Szlipcsevics István kőműves-brigádja például 500 százalékot, maga a brigád vezetője, Szlipcsevics elvtárs 871 százalékot ért el a reggeli órákban.
Szlipcsevics István
A négytagú, Maróti Róza-kőművesbrigád 231 százalékra teljesítette normáját.
Amikor befejezték a napi munkát, benépesült a gyári út, mindenki a békeműszakról, az eredményekről beszélt. “Úgy dolgoztunk – mondták a munkások -, hogy Rákosi elvtárs elégedett legyen velünk és megérdemeljük a ‘Sztálinváros’ nevet.”
Hogyan született meg a Dunai Vasmű építőinek Rákosi elvtárshoz intézett levele?
