Élet és Irodalom – 1962. február 17.
BARSI DÉNES:
Dunaújvárosi töprengés
Az utóbbi időben két kiadónál is van mondhatnám “megrendelésem” dunaújvárosi regény megírására. Az egyiken már dolgozom, a másiknak az anyagát még csak most gyűjtöm, jobban mondva válogatom a kavarogva torlódó tömérdekségből. Gyűjteni nem, inkább válogatni nehéz. Három-négyezer éves őstelepülések feltárt maradványaitól a tizennyolc évszázados római katonaváros (Intercisa) romjain át a Dunai Vasmű hatalmas jelenéig, s a még ma is használatos, löszfalakba vájt barlanglakásoktól a három, négy, sőt nyolc emeletes lakópaloták sokaságáig időnek, térnek és emberi feszültségnek rengeteg itt a mondanivalója. Óceánhoz hasonlóan határtalan, mély és hullámveréses mondanivaló.
A város anyagi képe a céltudatos hasznosság és szépség mellett az élet örök nyugtalanságát is ábrázolja: folyamatosan, megszakítatlanul mélyül, magasodik és terjeszkedik, mindig vannak valamelyik részén feltépett sebek a föld hátán, új építmények fundamentumául, valahol mindig hajtogatják torz ősállat-nyakukat a toronydaruk, mindig futkosnak a dömperek, sóderrel, homokkal, téglával tömve, folyton szállítanak valamerre szokatlan formájú épületelemeket, valahol mindig érzik a friss vakolat szaga. Új kórház épül, szalmacellulózgyár, vagy lakótelep, valami mindig. Az építő forradalom városa: ez itt a történelmi alaphangulat, s felszínen nézve szinte hibátlan.
Ám amint az itt való emberi mélységeket regénycsináló, mély kíváncsisággal tapogatni kezdtem, egyszer csak egy helyen el kellett kapnom tapogató tenyereimet, mintha tűz égette volna meg. S ez a forró, hőköltető tapintás, hasztalan kapkodom el róla riadozva a tenyeremet, lázálomszerű erőszakossággal szállja meg bennem a gondolkodó idegpályákat, követelőzik, hogy a témakavargásban most ő a legfontosabb, őt, éppen és csakis őt kell regénytémául kiválasztani.
Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész Martinász című szobra – 1960. június 25.
fotó: MTI/Lajos György
Én elhiszem, sőt eleve tudom, hogy igaza van, felelősségérzetem, merészségem és kedvem is van a téma regénybe írásához, de mégis töprengek: írók és olvasók közvéleményében vajon van-e már annyi őszinte hajlékonyság, annyi megvetése az álszent képmutatásnak, hogy fintorgás, feszengés nélkül elvállalja ezt a témát komoly mélységű olvasmányul?! Nem merek rá feltétlen igent mondani, azért töprengek, sőt teszem írásba a töprengésemet, kísérleti léggömbként is egy kissé.
Dunaújváros nagyvárosi anyagelemeinek keretében legalább kétezer különböző földrajzi helyről összesereglett embersokaság barátkozik, vagy ellenkedik az újszerű életformákkal. A sokaság számszerű többsége falusi, sőt pusztai mélységekből került ide, más része Budapestről, vagy a peremvárosokból, jelentős hányada vidéki városok munkásnegyedeiből. Ez a sokaság egyelőre még nem szerves városi társadalom, csak a kezdő mozdulatokat teszi, hogy azzá legyen. Ebből egyelőre annyi sikerült neki, hogy a nagyvárosi kellékek között erősen megközelítette a múltbeli kisvárosi társadalmak közlelki alkatát: kicsinyes, pletykás, irigy, anyagi jólétébe családilag bezárkózó. S ezeknek rosszjelűen fölébe emelkedő tünet, maga a “téma”: hogy a szerelem, házasság, általában a két nem viszonyában “átesett a ló túlsó oldalára”.
A város születésének hőskorában, közemlékezet szerint is, itt minden vonatkozásban “vadnyugati” állapotok alakultak ki, vagánysággal, tolvajsággal, huligánsággal, féktelen ivással, hosszú bicskákkal, és undorítóan elközönségesedett szeretkezési szabadossággal. Ezt nem lehet és nincs is miért letagadni. Ám amint az őskáoszból egyre világosabban kibontakozik az üzemek, lakópaloták, utcák, terek és parkok szépsége és szabályossága: az összesereglett kavargásból egyre inkább felszínre jutnak a köz- és magánélet szabályos szocialista rendjének igénylői, és rohamosan eltünedeznek a vadnyugati magatartás hívei és jellegzetességei. Viszont az ingalengés törvényszerűsége szerint megjelenik az ellenkező túlzás: a rideg, irigy, keresztény-kispolgári erénycsőszködés.
Toronydaruk segítségével emelik be az elõregyártott falelemeket a 26. sz. Állami Építési Vállalat munkásai a panelházak építésénél Sztálinvárosban. Az új építési módszer sajátossága, hogy mindössze 5-6 munkás elég az egész épület összeszereléséhez. – 1959. április 21.
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Hatósági és magánszemélyek kissé kaján sportszerűséggel vadásznak a Duna-parton, a viztoronyi erdő környékén, s egyéb homályosabb városrészekben a szerelmespárokra. A szerelmi kielégülés házasságon kívüli lehetőségei úgyszólván megszűntek. A nyílt prostitúciót felszámolták. A szocialista bérpaloták lakásrendszere mindenfelől annyira ridegen világos, áttekinthető, ennélfogva az ellenőrző pletykarendszer annyira “abszolút”, hogy a lakásokon belüli “házasságtörősdi” is elesik a lehetőségek közül. A mindkét nemű ifjú nemzedék nagy részének a munkásszállók arisztokratikusan szép és kulturált látványt nyújtanak ugyan, de belőlük a két nem fizikai találkozása légmentesen ki van zárva.
Valamely teljesen absztrakt erkölcs nevében, talán meg is járná ez az állapot, sőt régebbi apostolok és egyházatyák normái szerint még dicséretesnek is minősülhetne, ha…
Ha az uralma alatt élő hús-vér emberlények nem volnának szinte kivétel nélkül önálló keresők, aránylag magas szinten élő, egészséges emberek, akik számára a szocializmus az első életösztön: a létfenntartás kielégítését szinte fölösen biztosította, tehát ennek helyét annál nagyobb hatalommal foglalja el a második, a szerelem, a fajfenntartási ösztön. S talán még ennek vulkánikus feszengését is aránylag könnyű lenne szerzetesi normák közé szorítani, ha…
Ha nem lenne maga a városi életforma, a kétneműeket sűrű testközelségbe sodró életritmus, színház, mozi, kultúrház, nem lenne divat, szépítő és illatszerek sokasága, s mindezek tetejébe a legkülönbözőbb igényű és színvonalú szórakozóhelyeken az érzéki dzsesszmuzsikától a még érzékborzolóbb modern táncokig a nagyvárosi civilizáció minden motívuma, amik minden kereső emberlénynek megközelíthetők, sőt ki sem kerülhetők.
… Tömegével kötik a túlkorai házasságokat pusztán a nemi vágyak csillagzata alatt.
Mert hát ne legyünk szentpálok és savonarolák, deres fővel is emlékezzünk ifjúságunkra, ki-ki a maga ifjúkorának legbelső titkaira, emésztő sóvárgásaira, a kielégítetlen sóvárgások neurózisaira, lelki töréseire és kisiklásaira, vagy az akkoriban lehetséges szükségmegoldások vacak kiábrándulásaira, emlékezzünk a kereszténység első teológusának, tarzusi Pálnak fanyar engedményű tételére: Ha már másképp nem lehet, inkább házasságban éljünk, mintsem égjünk…
A városi strand és uszoda látképe madártávlatból – 1960. július 1.
fotó: MTI/Bodnár László
A nagyszámú túl fiatal házaspárnak azonban, ha megfeszül a szocialista lakásépítkezés, akkor sem tud egyelőre, s még hosszú ideig, megfelelő és tényleges családi otthont adni.
Tehát…?
Ha az ifjú pár szenvedélye legyőzi a meggondolt józansággal, esetleg csak szűk kispolgári normákkal és érvekkel tiltakozó szülői ellenállást, vagy más esetben mohón tudomásul veszi a megértőbb felelőtlenebb szülők ráhagyó vállvonogatását, akkor az ifjú, sőt gyerekesen túl fiatal házaspár valamelyikük szüleinek a nyakára, illetőleg lakásába telepedik. Az ilyen szögletbe-fészkelés természetesen soha sem válhatik olyan bizalmasan és édesen rejtő és egyúttal önállóságérzetet adó fészekké, ami “otthon” címmel és jelleggel az egészséges, maradandó házasságok levegőjét és életritmusát kialakítani és rögzíteni szokta. Nem fejlődhetik ki az önálló háztartásért, egymásért, az új családért viselt mindennapi és távlati felelősség. Sokkal inkább és sokkal több esetben inkább a megtűrtség, fölöslegesség, -másod- vagy harmadrendűség érzete penészedik rá a túl fiatal házaspárra, vagy legalábbis egyikükre.
Ezek a kényelmetlenségérzetek, folytonos kölcsönhatásban az otthonérzés hiányával, menthetetlenül elszürkítik, elkoptatják, elfagyasztják a komolyabb vonzalmat is, nem hogy a puszta erotikumra alapozott kötelmet. Ezután nem mondható csodálatosnak, hogy vagy az egyik fél, vagy mind a kettő, persze egymástól eltérő programmal, egyre sűrűbben keresik “házon kívül” a fanyar, kietlen életérzésük orvosságát, s mert a fanyar kietlenség okát házasságuk tényében kezdik fölfedezni, sőt jótétlelkek mindig igyekeznek is bennük tudatosítani, s hát a túl fiatal házasfelek rohamosan elidegenednek egymástól nem is minden esetben, de a házasságuknak födelet adó szülői családtól feltétlenül, s a válóperes és büntető bíróságok tanúbizonysága szerint törvényszerűnek látszó következetességgel haladnak a legdöbbenetesebb végkifejletekig.
Érdekes magyarázója, s kissé talán tragikus fintorú ellenpontja ezeknek egy másik, örvendetesen széleskörű típus. Ez már nem túl fiatal, katonaságot leszolgált üzemi szakmunkás, “átjátszott vagánygyereknek” mondja magát, famíliája csepeli ősmelós, több éves régi szerelmét vette el néhány “amolyannal” egy idő tájban. Noha ő maga sem titkolja, mások is széltére beszélik róla, hogy legénykorában a legnagyobb szoknyapecérek egyike volt, sőt házas korában is előfordul egy-két “botlása”, mégis, mihelyt a feleségéről, majd csepp kis fiáról esik szó, ölni tudna értük. Talán mert sikerült, átlagon felüli jó üzemi munkája folytán, saját lakást kapnia a kis család számára, e kis lakás levegőjében szuggesztívan benne van, hogy ők ketten valóban illusztrálják a slágergiccset: ülnek a “kandalló”-nál, s fogják majd egymás kezét…
Sőt annyira szigorúan veszi a családi élet tisztaságát, hogy nem engedi meg feleségének a lépcsőházi szomszédasszonnyal való érintkezést, mert az illető az ötvenes évek elején prostituáltként került a születő városba, s noha kimászott a sorsából, férjhez ment, jelenleg háromgyermekes kitűnő családanya, jó üzemi munkás: nem hajlamos megbocsátani a múltját. S ebben az a legtorzabb, legszomorúbb, hogy ilyen mereven él az új társadalom legjobbjaiban a régi erkölcs: Ha én csinálom, rendben van, ha más, akkor erkölcstelenség, szajhaság…
Félénken tapogatva a parazsak témát, parancsoló kényszerképzetként alakul bennem a tervezett regény befejező akkordja:
Dunaújváros, 1962. szeptember 5.
fotó: MTI/Járai Rudolf
Hősi lendülettel épül, tágul, szépül a szocialista város, az üzemek meghökkentően nőnek az égbolt felé, munkahősiességek történnek seregesen, termelési rekordok születnek csapatosan, fővárosi színtársulat játszik a kultúrpalotában, klasszikus hangverseny folyik egy vadonatúj munkásszállóban, százak járnak érzékgyújtogató táncot egy rangos, zsúfolt szórakozóhelyen, ugyanakkor egy ölésre indult fiatalember lopva befeszíti elhagyott felesége szobaablakát, a Duna-parton pedig komor hangon igazoltatnak egy boldogtalan fiatal szerelmes párt…
Általános vélemény, hogy a regényírónak csak a probléma felismerése, általános vagy újszerű összefüggéseinek mennél mélyebb vizsgálata és nyilvánosságra hozása a kötelessége – ha az élő nyilvánosság tiszta szemmel és tiszta, felelős emberséggel szembe tud nézni a problémával. S ez a töprengés első kérdése.
A második az, hogy a vakmerő írónak kötelessége-e a merészen fölvetett kérdésekre feleletet, megoldást is találni. Szerintem, ha kötelessége is: akkor sincsen hozzá ereje. Csak a szocialista társadalom összességének lehet hozzá ereje.
A töprengő regényíró csak annyit szeretne, ha a társadalomnak lenne hozzá – őszinte bátorsága, és akarata.
Élet és Irodalom – 1962. március 24.
ÚTITÁRSUNK, PÉDAUL
Hozzászólás a “Dunaújvárosi töprengés”-hez
Fáradt voltam, eleinte alig figyeltem oda, csak sokára vettem észre, mitől olyan jellegzetes és valami különös módon idegesítő a beszéde.
– Itt van ez a rohadt Padova, ez pédaul nem fog kiesni. Nyomul felfelé veszettül. Én úgy ismerem ezeket az olaszokat, mint pédaul, a tenyeremet. Szerintem nem az a rohadt Padova fog elvérezni, hanem pédaul a Sampdoria.
Minduntalan beleszőtte: pédaul. Nem: például, hanem: pédaul.
Pesten útitársammal úgy döntöttünk, hogy majd útközben, hazafelé az, étkezőkocsiban egy bizonyos tervet, elgondolást tüzetesen megvitatunk, ez meg – azon a jogon, hogy a helyért való tülekedés sodrása egy asztalhoz terelt bennünket – a “rohadt” Padovával etet bennünket. De aztán, jobb szórakozás híján, átvettük a témáját mi is és kijelentettük, hogy a Sampdoriában szerintünk több a fantázia, mert a Padova, teljesen szeszélyes csapat. Több se kellett: útitársunk szenvedélyesen kielemezte a lehetséges olasz variációkat és esküdött Pádovára. Magunkban kiröhögtük útitársunkat, ez bele van dilizve a totóba, ez minden más témánál elalszik, de a két esélyről, három esélyről, meg, hogy ki fog elvérezni az olasz bajnokságban – órákhosszáig tud mit mondani. Böngészte a sárga újságot, én meg elővettem az Élet és Irodalmat s láttam, hogy Barsi Dénesnek van egy cikke benne, “Dunaújvárosi töprengés” a címe. Nézd, csak, mondtam útitársamnak, Dénes már egészen belegyökerezett Dunaújvárosba, megint írt egy cikket a városról. Majd otthon elolvasom.
Két szovjet tiszt ült a szomszéd asztalnál. Padovás útitársunk rákönyökölt a sárga újságra s nézte őket hosszan. “Sört isznak a testvérek” – jegyezte meg.
– Én pédaul egy szót se értek a beszédjükből. Pedig lett volna alkalmam megtanulni, de fene se tudja, hogy vagyok vele: bántja a fülemet. De mernék fogadni, ha én odakint lennék, két hónap alatt megtanulnék angolul, perfektül. Azt bírom pédaul, azt a nyelvet. Leülök a rádió elibe, nekem az külön élvezet, nem értem, de hallgatom. Azt szeretem hallgatni. Pédaul a németek is. A franciát. Ezek pédaul világnyelvek, a némettel el lehet menni a világon is.
Harmadik útitársunk vitába szállt vele. Nem úgy van – mondotta -, az orosz nem csúnya nyelv, a németnél mindenesetre szebb, Amerikában az iskolában is tanítják az oroszt, annyira becsülik, mert a szovjet technika előretört és már Amerikában is megtanulnak oroszul, hogy lefordíthassák a szovjet cikkeket, tanulmányokat. Padovás útitársunk továbbra is rázta a fejét: nem, nem, az oroszt nem bírja. Bántja a fülét valahogy. Nem tehet róla. Mi ketten, dörzsöltebbek már nagyjából tudtuk, hova tegyük Padovás útitársunkat, a mi fülünket bántotta ez a hang, meg az a nagy fene hencegés, hát adtuk a keze alá a szót, hátha észrevenné magát: á, mondtuk, a német a legszebb nyelv a világon, s közben az asztal alatt egymás térdét bökdöstük. Például a némettel el lehet menni a világon bárhova, az angolról nem is beszélve, meg is kéne tanulni minél hamarább angolul.
Begerjedt Pédaul mikor a pártfogásunkat érezte. Mert magunk közt, ha kiment a vécére, már így emlegettük, Pédaul. S amikor visszajött, háborús élményeit kezdte sorolni.
– Nekem pédaul sohase volt rossz dolgom. Tiszti főszakács voltam, borzasztó jó dolgom volt, mert én mindent meg tudtam keríteni, ami kellett. Nagyon bírtam a feketepiacot … Ott én voltam a császár.
Bizonyisten így beszélt. Hogyan tegeződött ő tisztekkel, micsoda összegekben kártyázott velük, ma is vannak régi tisztjei, akik haverságban vannak vele. “Tegeznek engem, pédaul…” Ennek – gondoltam -, túlságosan is a kezére adtuk a szót: kiknek képzel ez minket? És ő vajon kiféle, miféle? S meddig hallgatjuk ezt, nyugodt lelkiismerettel? Utitársam, aki erre igen hajlamos, már azt emlegette, odahajolva hozzám, hogy szájon kéne törülni ezt a pasast, mert olyan megjegyzései voltak, hogy útitársam csak az intelligens környezetet nézte. Egy tiszt barátját emlegette például Pédaul, akit “elvittek a testvérek, ki is nyiffantották” – vagyis hadifogságba esett és ott meghalt az illető, de ezt ahogyan mondta!
Karcag körül járhattunk, amikor átcsapott a humanizmusba.
– Én pédaul embertársamnak tekintek minden embertársamat. Én megértem azt, ha valakinek került valamije: mennyit kellett annak azért fáradni, törekedni! A másik nem volt rá képes. Mindig volt különbség ember és ember közt. Hát nézzék, most nem így van? Egyik ember elissza, amit keres, a másik meg iparkodik. Tetszenek látni?
S odamutatott két részeg utasra. Átimbolyogtak a kocsin, helyet kerestek, de hely nem volt, sörért nyaggatták a pincért. “A véredbe mártom a késemet!” – ordítozta valaki a peronon.
– Tetszik látni? Az ilyeneknek aztán nagy pofájuk van. Irigykednek arra, akinek volt, vagy van valamije.
Harmadik útitársunk, beosztásának és hivatásának tudatában szépen, okosan, meggyőzően fejtegette, hogy mégsem egyszerűen iparkodás dolga volt a múltban, hogy valaki megszedte-e magát, vagy sem? Mikor Pédaul kiment a vécébe, rátámadtunk: nagy naív vagy te, mit agitálod, hát nem veszed észre, hogy miféle ez? Dehogyis, replikázott gyorsan, ez csak egy zavarosfejű ember, nincsenek határozott nézetei, bele van őrülve a futballba. Próbáltuk felvilágosítani a naív harmadikat; de Pédaul visszajött s naív útitársunk átcsapott a napi politkába, nem mondván le róla, hogy nevel Pédaulon annyit, amennyi a kétszázharminc kilométerbe belefér.
Nem nagyon figyeltünk oda, miről társalognak, de szóba került az is, hogy Sztálinvárost Dunaújvárosnak nevezték el, ez úgy került szóba, hogy Pédaul elmondotta magáról: ő most Dunaújvárosról jön hazafelé, ott dolgozik már tizenegy éve. Azelőtt szatócs volt, de abban most nincsen fantázia. A személyi kultuszról is szó eshetett, mert arra figyeltem fel, amikor naív útitársunk megkérdezte:
– Mit gondol, előfordul-e mostanában olyasmi, ami régebben, még a személyi kultusz idején előfordult, hogy valaki megbírálja az igazgatóját, kikiáltják ellenségnek és a végén a börtönbe jut?
Pédaul felsőbbségesen beletúrt hegyes orrával a levegőbe és legyintett:
– Hogy előfordul-e? Nem is egyszer!
Dühös lettem, bár elhatároztam, hogy nem idegesít a dumája.
– Nevezze meg! Csak egyetlen egy ilyen nevet mondjon!
Pédaul egy kicsi retirált, nyugalmát nem veszítette el, de láthatóan meghökkent.
– Nevet, mondani nem tudok, de ha börtönbe nem is kerül az illető…
– Beszél itt össze-vissza – s dühösen legyintettem.
Pédaul elhallgatott Gondolom: kombinált. Már előzőleg kivehette hármónk beszélgetéséből, hogy a mellette ülő (a naiv harmadik) a KISZ megyebizottságánál dolgozik, a másik kettő sem lehet messzire a “tűztől”, így hát kombinált. Ezek előtt ő nem jól beszélt. Ezeknek nem ilyen szöveg kell. Jósokáig hallgatagon ült, mi ketten rátérhettünk a magunk közös témájára s csak arra figyeltünk fel, hogy velünk szemben is megindult a társalgás, és Pédaul lelkesen ecseteli társadalmunk jó oldalait. Dicsérte a munkásszállást, ahol le sem kell lépni a szőnyegről, a szobák szépen bútorozva, akár egy szállodában, klub, televízió, könyvtár, minden csupa nagyszerű. A munkásembernek pédaul soha olyan dolga nem volt, mint manapság, mert ez a rendszer, elvtársam,… Úgy van… úgy van… – és buzgón helyeselt a naív harmadiknak, amikor az XXII. kongresszust hozta szóba és mindenben egyetértett a kommunizmus kibontakozó távlataival. A szovjet technikától el volt ragadtatva. Ő is azt mondja, szakkönyveket tanulmányoz, mert a technika veszettül fejlődik, lépést kell vele tartani, ő most már a harmadik szakmát tanulja és ehhez az iparkodáshoz az üzem, meg a szakszervezet minden segítséget megad. Pislog ránk, hogy ehhez mit szólunk. Ő már tizenegy éve dolgozik ottan, ahol most van és sokfelé járt az országban és mindenhol azt tapasztalta, hogy … és jött a frázis, ami minket már egyáltalán nem érdekelt, csak akkor figyeltem oda, amikor a brigádjára panaszkodott, széthúz a brigádja, valami bérkérdés miatt ki akarják őt a többiek szekálni maguk közül. Ezen én persze, nem is csodálkoztam.
Nagyon meg van elégedve mindennel. Azzal is, hogy kéthetenként jár haza, minek is költözne ő Dunaújvárosba, így neki jobb. Kosztja olcsó és jó, szállása kitűnő és az asszony is el van idehaza. Nagyon fáradt voltam, mindig kimerít egy pesti út. Otthon aztán elolvastam Barsi Dénes cikkét, meg a másikat. Földes Annáét is. Eszembe jutott útitársunk. Pédaul. Az is ott dolgozik, ahonnan a cikkek íródtak. Azt írja Barsi, hogy regényt akar írni Dunaújvárosról, ám amint az emberi mélységeket regénycsináló kedvvel és kíváncsisággal tapogatni kezdi, olykor el kell kapnia a kezét, mintha a tűz égetné meg. Pédaulra gondoltam.
Megkereshetnéd, ottan, Dénes, biztosan ráakadsz azon a munkásszálláson, amit úgy magasztalt. Kapkodhatod a kezed, Dénes! Írd meg őt is, biztos, hogy nem lesz sematikus, mert egyébként Pédaul hegesztő és sok oklevele van.
Mocsár Gábor
