Népszava – 1951. október 21.

Torony örzője – Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza

PALOTAI BORIS:

GYŐZELEM

MÁTYUS FERI lopva az órájára pillantott. Maga előtt is restelte, hogy várja a munka lefújását, mert soha nem igazodott ő azután. Mióta meg kiszegezték a Dunai Vasmű kapujára a nagy vörös táblát, hogy “November 7-én öntünk!”, mintha minden megnőtt, fölemelkedett volna benne. Persze hogy öntünk, nézett farkasszemet a táblával. Ha egyszer a legjobb ifi-brigádokat tette ide a párt…
S most mégis előrefricskázná az óramutatót. Lidi várja ma este a Béke-étteremben. Az első este, amit kettesben töltenek. Mióta összekaptak, nem tudott vele két szót váltani, mert mindig sürögtek Lidi körül, kétfelől kapaszkodtak belé a leányok, mint egy fülesfazékba. A kultúrteremben sem férkőzhetett a közelébe, hol Dobra Jóska, hol meg az a pattanásos betonos fogták közre, de leginkább Sarudi András. Az mindig körötte sündörgött. Azzal együtt is tanult. Gyakran rájuknyitott a könyvtárszobában, úgy tett, mintha csak véletlenül tévedt volna oda, a sarokba húzódott, onnan leste őket, ahogyan a könyv fölé hajoltak: Lidi arcából csak egy arasznyi látszott, de az is csupa csodálkozás csupa figyelem, ő meg – nehogy feltűnjön a bámészkodása – előhúzott egy könyvet, ám a sorok összemosódtak, azt se tudta, hol tart.
– Mikor beszélhetnék én már veled? – toppant eléje egy reggel, ügyet sem vetve rá, hogy a brigádjával vitázott, csökönyösen folytatva a megkezdett mondatot. – Négyszemközt akarnék… Ideje lenne már.
– Megállj… Holnap szemináriumom van. Holnapután… mi van holnapután? DISZ-gyűlés, hisz azon te is ott leszel. Csütörtök este jó lesz? A Béke-étteremben várlak. Még sohasem voltam ott. Egy egész nagy zenekar játszik.
– Minek ahhoz muzsikaszó, amit én akarok mondani – dörmögte, de Lidi már Rózsihoz fordult, neki csattogta el, hogy “Az új ember kovácsá”-t olvassa, ilyen embert szeretne ismerni, mint az a Makarenko.
Ma van csütörtök. A zsebét majd kinyomja a vastag Makarenko könyv. Hadd lássa, miféle ember az, akit Lidi úgy vágyik ismerni. Biztos, hogy ma csütörtök? Úgy tűnik, mintha hetek óta dolgoznának az öntödén. Talán mert éjjel álmában továbbfolytatja, amit nappal elkezdett. Ez éjjel is az emelőcsigaszerelést végezte álmában. Majd meg kiszögezte a táblára a versenykihívást, melyben az öntödén dolgozó tíz ifi-brigádot hívja ki versenyre. Ahogy ma reggel megkezdte a munkát, az első volt, hogy a táblához sietett, rajta van-e a versenykihívása. Nem állta meg nevetés nélkül. Hogy az a magasságos ég! Hát így futok én az álmaim után? Vagy az álmom követ engem, mint a kezeskutya? Hogy van ez? Arról is álmodott, hogy a három kúpoló kemencét egy héttel határidő előtt szerelik be. Hiszen a versenypontokba is belevette. Igaz, hogy abban csak öt nappal előbbre ígérte a kemenceszerelést, de ha álmában egy héttel előbb csinálja meg, akkor így lesz az ébren is! Akkor kellene Lidi elé állni.
– Csakugyan megvagytok? – kérdezné. – Ne izélj már!
– Nem olyan nagy dolog – mondaná és elbiggyesztené a száját, – Szólj hát Dobra, nagy dolog volt? Nem, Dobrát nem hívná tanúnak, mert hiszen csak ketten lennének, ő meg Lidi. Ma is kettesben lesznek. Egy óra sem telik belé és ott ülne a nagy kerek csillár alatt, nagy kerek tortát tesznek eléjük, cukrosdióval.
Fent áll az állványon Dobra Jóskával, meg Pócscsal, lánccal erősítik meg a kúpolókemence felső peremét melyet az emelőcsigához szereltek. Felfelé meredő nyakkal figyelik a lentiek, hogyan mozdul meg az öttonnás vasdarab.
– Mit izgulsz hékás? Szorítsd! Szorítsd! – kiáltja Mátyus, pedig hát sokan tartják a láncot, de jólesik ki adni a hangját, biztatni a többieket harsogni, lármázni.

A SZIRÉNA ELBŐDÜL. – Hall gass már, ne bőgj bele a dolgunkba! – Öblösen terjed szét a sziréna hangja, jelezve a munkaidő végét. Hogy hagyja most abba, amikor csikorog, feszül a lánc, a behemót emelőcsiga meg maga előtt túrja a földet, amely tarajosan fodrozódik, a csiga meg apró döccenőkkel közeledik a betonlaphoz.
– Most! Most! – Abban a pillanatban ott a magasban észreveszi, hogy Sarudi nincs már a helyén. Hová tűnhetett ilyen hirtelen? Hátrafeszíti a derekát, keményen szorítja a láncot, kezefején fehéren ütnek ki a csontok. Mindjárt jön a váltás. Sarudi tudja, hogy Lidi ma őrá vár…
A kúpolókemence óriás teste közelebb csúszik. Dehogy adja most át… Lehet, hogy Lidihez igyekszik Sarudi. Ha ő lenne a Lidi helyében… Szép szál legény Andris, meg kell hagyni. Olyan “sűrű” legény, ahogy a Kunságon mondják. Zömök, vállas, csupa izom, a haja meg kékesfekete, mint a holló szárnya. S vág az esze, hozzá szaladnak az öregek is, ha valamit nem tudnak eligazítani.
Patakzik a veríték róla, szája összetapad a szárazságtól. Tán már ott ülnek a fényes, tiszta étteremben, fölöttük a kerek csillár, előttük a kerek torta. S a zene szól. – Gondold meg jól Lidi, hogy hozzámenj-e Mátyushoz – mondja Sarudi. – Az ilyet nem szabad elhamarkodni.
– Eredj innen, átveszem – szólal meg mögötte Bakonyi Laci. – Na mozdulj!
Most lecsúszhatna a keze a láncról s mégis ráfonódik. Pedig tán épp most mondja Lidi: hát hiszen különb vagy te Andris, nem mondom.
– Hagyd el… Mondom, hogy átveszem – nógatja Bakonyi s kicsit odébb tolja. Neki meg szinte markához nő a lánc. A kúpolókemence ott himbálódzik a gépalap fölött.
– Eresszétek le! Így… – Derekán, hátán sodronyként feszülnek az izmok, amint leereszti a láncot s a vasóriás helyére billen.
– Megvan, megvan! – Ujjongás rázza meg a levegőt, a bedeszkázott csarnokon végigzúg az öröm. Még nézegetik egy darabig, aztán szedelőzködnek, sürögnek, kifelé igyekeznek. Mátyus még mindig egyazon helyen áll, senki sincs már körülötte. Szeméhez emeli az óráját. Mennyi idő alatt készültünk el? Lidi már tán elúnta a várakozást. Ma kellett volna megmondani neki, hogy!…

SIETVE MOSAKSZIK, nyakkendőt is akart ma kötni, a szép bordószínűt, de arra nincs idő. Kezében lógázza a nyakkendőt, ha egyedül találja Lidit, ott az asztalnál köti meg. Ha meg odatelepedett Sarudi, úgyis mindegy!
Rózsi állja el az útját, annak is pont most kell az útjába kerülnie.
– Andrist hivatta Tallér elvtárs!
Külföldi újságírók érkeztek – lihegi és nem érti, miért pöndöríti meg Mátyus, mért nevet az arcába: nagyszerű!
Lidi egyedül ül az asztalnál, villájával vonalakat szurkál az abroszba, körmével gondosan elkapirgálja s közben az ajtó felé sandít. – Már két narancsszörpöt ittam meg – mondja s a nyakkendőt nézi a kezében.
Mátyus hátradől. Minden úgy történik, ahogyan elképzelte. A nagy kerek csillár alatt ülnek s mindjárt hozza a cukrászlány a nagy kerek tortát. De előbb bécsiszeletet rendel, akkorát, hogy nem fér a tányérba.
– Te Lidi, tudod mért késtem? Melegség süt rá a Lidi szeméből.
De kedves ez a leány azzal a mókás tömpe orrával. Hogy lehet ilyen csepp orra egy gépészátképzősnek?
– A kúpolókemencét szereltük, nem tudtam abbahagyni.
– Hát nem is!
Meg akarja mondani neki, hogy rágta a féltékenység, de elszégyeli magát. Majd Andrisnak mondja el, milyen hatökör volt, az! Zsebregyűri a nyakkendőjét, talpa ide-oda csusszan a fényes parketten. Hogy kezdjen bele abba, amit régen szeretne elkezdeni. Hogy tán már kiérdemelte Lidit. Szépen akarja mondani, töpreng, sóhajt.
– Rendes kis munka volt, nem mondom. – Hallgat, az orra tövét nyomkodja. Nem ezt akarta mondani. – Egy sincsen közöttünk, aki ne úgy dolgozna, mint a villám. Még az a lajhár Klimkovics, még az is megemberelte magát, úgy dolgozik, hogy egy gyönyörűség!
– Csakugyan? – mondja Lidi és előrehajol, forró az arca, a lehelete is forró. Mátyus megfogja a kezét, melyben egy zsemlyét gyötörget. – Iskolára küld engem a DISZ. De mielőtt elmennék… figyelsz Lidi?
– Figyelek hát.
– Úgy akarok elmenni, hogy tudjam…
A zene belezeng a szavába. Medve bácsi a terem közepén táncol, tempósan, komolyan rakosgatja a lábait s reszketeg hangján énekel:
“Szép az élet Pentelén…” – Hej, ha én fiatal lennék! – Kisunokájára kacsint, aki a zenekar dobogóján játszik egy babával.
Lidi markában elmorzsolódik a zsemlye. Mátyus melléje húzza a székét, átfogja a szék támláját, tenyere óvatosan csúszik a hátára, oly gyöngéden fogja, mintha attól tartana, hogy összetörik a keze alatt.
– Ha jó szívvel vagy énhozzám…
– Mátyus, itt vagy? Végre! Összekerestem érted a telepet! – robban be az ajtón Sós Gábor gépfelelős s megáll az asztaluk előtt. Ónszínű az arca, színtelen szemöldöke alatt vörös vonalat húz az izgalom. – Leállt az éccakai műszak. A gépkezelő lázasan jött be… csak úgy tüzelt az arca… hazakergettem. Nem akart menni a szentnek se! Hogy ráér beteg lenni, ha majd elvégzi a munkáját. Amíg perelt velem, leszédült a lábáról… Most: aztán… – hebegi, mert olyan feldúlt, hogy a szavak egymást tiporják a szájában s hangja minduntalan elakad. – Az utolsó keretről van szó! Nem lehet várni!
Mátyus Lidire néz, az meg vissza rá. Sós a széket taszigálja. – Mátyus, te tudod… Mit magyarázzam? Megköt a beton.

SZÉP AZ ÉLET PENTELÉN – dúdolják körülöttük és ütemesen tapsolnak Medve bácsinak.
– Két brigád dolgozott egész délután s ha várunk, elvitte az ördög az egészet! Azt mondták az emberek, majd Mátyus Feri!… Kerítsd elő!
– Hát hiszen jól mondták, itt vagyok! S november 7-én önteni kell. S önteni is fogunk!
Lidi szeme úgy tapad rá, mint két bársonyfoltocska. A pincér hintázó mozdulattal hozza a bécsiszeletet. – Csak nem megy el, szaki?…
Mátyus feláll. – Majd holnap. Holnap ilyenkor két adagot eszem.
Legalább befejezte volna Lidivel a beszélgetést. “Ha jó szívvel vagy hozzám…” – ott hagyta el.
– Indulás! Futólépésben! — fordul Sóshoz. Kezében még a simogatás melege Akarja-e vajjon Lidi?… – Gyerünk!
Lidi az ajtóban éri utól.
– Én is megyek! – Kabátujjába kapaszkodik, átfogja két karjával, homlokát is odanyomja. – Megyek a párom után – mondja s kézenfogva fut vele a gyár felé.
A hegedű ujjongva felzeng, a brácsa beleegyezően brummog utánuk.