Szerelmünk, Pentele


Forrás – 1978. szeptember


Dunaújváros látképe 2020 szeptemberében

EMBER MÁRIA

SZERELMÜNK, PENTELE

ELŐJÁTÉK
– Mondd, igaz, hogy nektek malmotok volt? – kérdezte a titkár.
– Nekünk-e? – csodálkozott az instruktor.
– Ha nem is malom – a titkár türelmetlen mozdulatot tett -, de olajütő. Szikvízgyár. Szeszfőzde. Gondolkozz már. Naa.
– Egyik se – mondta az instruktor.
– Nem Béninek hítták az apádat? – folytatta a titkár, mintha áttért volna más témára. Sovány fiú volt, fehér arcú. Egy barna tincs örökké belelógott a szemébe.
– De, annak. – És mert érezte, hogy védekező állásba szorul, hozzátette: – Benne van minden életrajzomban, kérdőívemen.
– Naa. Hát róla jött valami írás a falutokból, hogy valami volt.
– Béni – mondta az instruktor -, Béninek hívták a nagyapámnak a testvérét is. Aki után lett az apám is Béni. Az, mesélték gyerekkoromban – derült fel, mert őszintén vágyott őszinte lenni -, pálinkát főzögetett a pincéjében. Meg is gyűlt a baja a fináncokkal.  – Megkockáztatott egy mosolyt: nem talált viszonzásra. – De hát ez régen volt, a századforduló táján. Aztán kiment Amerikába. Kitántorgott – próbált szellemeskedni, de tudta, hogy már csak szánalmas. Mi a fenének kellett ennyit fecsegnie.
– Neked van egy nagybátyád Amerikában? – ijedt fel a titkár.
Most magyarázhatta a hülyeségét.
– Nem nagybátyám, hanem nagy-nagybátyám. Soha nem láttam, soha életemben. Szegény ember volt, agrárproletár. Azért is ment ki. Azért is próbálkozott meg a szeszfő…
– Leveleztek? – kérdezte kelletlenül a titkár.
– Meghalt már – hajtotta le a fejét az instruktor.
– Családja csak maradt!
– Nem… nem tudok róla.
– Naa – sóhajtott a titkár. – Most elutazol, ahogy megbeszéltük. Én vállaltam érted a felelősséget az elvtársak előtt. Addig kivizsgáljuk.
– Karcsi… – állt fel az instruktor, és hallotta, hogy siránkozó a hangja: – Megbízhatsz bennem.
– Hátra arc, indulj – morogta a titkár borús arckifejezéssel, mert nem szerette az érzelmeskedést, és mintha az is rá lett volna írva az aktákra ereszkedő szeme héjára, hogy nem zörög a haraszt hiába.

MELLÉKDAL
Az instruktort, gondjai ellenére, fellelkesítették a pipacsok az út mentén. Ama nemzedéknek különleges képessége volt a felhevültség szikráinak kicsiholására önnön – nem taplóból készült! – szívében. A pipacsok, a vidám színük, a könnyű szirmuk, a lengedezés maga – és az utazás, a kiküldetés, a fontos feladat… Ellenőriznie kellett, miért szűnt meg (vagy nem küld már jelentést) az ificsoport a lányszálláson, és: Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit!
Azok kedvéért, akik utóbb születtek, ilyenkor magyarázkodni kell. Ez a nemzedék járatosabb a lélektanban (az annak idején “polgári”-nak gyanúsított pszichológiában, ami ma tantárgy, középiskolás fokon) és a maga műveltebb-cinikusabb szóhasználatával “öngerjesztés”-nek nevezi azt, ami az előző bekezdésben leíratott. Nem bánom, mondhatjuk úgy is, de ezzel még nem magyaráztunk meg semmit. A szavak alig mondanak bármit is.
Pedig azokra, akkor, akik közé instruktorunk is tartozik, talán az a legjellemzőbb, hogy életbevágóan fontosak voltak nekik a szavak. Petőfi szavai. A mozgalmi indulók szavai. Az újság főcímei. A politikusok beszédei. A népdalok sorai. A sorrend felcserélhető – a lényeg: a szómágia bűvöletében éltek. Elhitték, hogy a legkisebb, legjelentéktelenebb napi jócselekedet is előbbre lendítheti AZ EMBERISÉG szekerét. Komolyan vették, hogy a norma akár egyszázalékos túlteljesítése is ökölcsapással ér fel – egyenest Harry S. Truman amerikai elnök állkapcsa alá. Mindaz, amin utóbb annyit humorizáltak: az ő akkori szemükben nem volt nevetséges. Tundiillik e nemzedék másik jellemzője a humorérzék időleges elhalása volt.
Már járt autóbusz, tömve, alkalmasint állandó pendlizőkkel Pentele és Pest között, de az utasok látszólag nem ismerték egymást, újságjaikba temetkeztek. Ez alighanem csalódást okozott instruktorunknak, jobban szerette volna, ha élénk beszélgetésben vannak, ne adj isten: együtt énekelnek. Az első dudálásra ugyan felnézett mindenki, azután újra csend. Maradt neki a túlhangos motor. És a pipacsok az árok partján.
A kitárulkozás vágya: jellemző volt ez is. Beszélgetni, feltárni, meggyőzni. A szavak mindenhatóságába vetett hit nyilatkozott meg ebben is. Mindent meg lehet oldani, csak mondjátok el! A csend – nyomasztóan hatott arra a nemzedékre. Ellenséges csendnek érzékelték.
Végre: a víztorony. Néhány barnásszürke házkocka, az egyiken vörös csillag. Közelebbről már látni a most épülőket, állványzatukon vödör jár fel és le, az instruktor már leendő alanyait fürkészi, szürke pufajkás lányok visznek egy malteros ládát, egy nő, fakó overálban, meszet kavargat, oszloprudakon megafon szürke tölcsére, néhány tréningruhás diák, bordók, sötétkékek.
Mivel az ország első szocialista városának építéséről állandóan tudósítottak a lapok, az instruktor s a hozzá hasonlók pontosan tudták, anélkül, hogy szemtől szembe látták volna: annak a kockaháznak, a vörös csillaggal, “Bivaly” volt a neve. Ettől a szótól (népies hangzása is tette) épp úgy magasra szökött bennünk az öröm hulláma, mint az első utca nevétől: “Görbe utca”; instruktorunk hamarosan végig fog menni rajta, nincs is más, amin végigmehetne, s ott lesz a tábla az akkor még vakolatlan piros téglaházak egyikén: FÉRFI SZÁLLÁS, a következőn meg: NŐI SZÁLLÁS. Látni fogja egy cementkeverő csövén a krétával írt jelszót: EZ A MI IGAZI FEGYVERÜNK (v. ö. a boldogult Harry S. Truman személyével kapcsolatban mondottakkal), s ebből a krétaírásból (v. ö. a szavak fontosságáról, túlértékeléséről fentebb írottakkal) arra fog következtetni, hogy mindenki úgy gondolkozik, mint ő, azaz mindenki egyet akar. Bízvást!… mi benn vagyunk a fő sodorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
Kiszállás.

FŐTÉMA
Rálép a pallóra, amely, mozogva bár, a padlót helyettesíti egyelőre a beton alapon, és körülnéz. Az első, amit meglát: egy lány terjedelmes hátulja. Mert háttal áll a bejáratnak, és a mosóteknő fölé hajol. Az ajtónyitásra meg sem rezzen.
Az instruktort meglepi ez az egykedvűség. Túlhangosan köszön. És közben megállapítja, hogy a szobában – amely nem mondható nagynak – tizenkét darab emeletes ágy áll, vagyis huszonnégyen alusznak benne.
Más bútorzata alig is van. Egy durva asztal, kétoldalt lóca, és egy kis vaskályha: ennyi az egész.
A lány végre megfordul, és bizalmatlanul kérdi, kit keres.
Az instruktor közli, hogy Budapestről jött az ifjúsági szövetségtől.
– Megtudakolni, hogyan élnek az építők – teszi hozzá, mert nem akar ajtóstul rontani a házba, különben is érdekli. És, mintegy mellékesen: – Kinyithatnám az ablakot? – tesz úgy, mintha segíteni akarna, mert az üveget már teljesen belepte a pára, a fedetlen fazékból a kályhán és a fateknő fölött csomókban áll a gőz, és (pedig aludt istállóban eleget) orrfacsaró a szag.
Okát is meglátja, elkapja a szemét. Egy lavórban felkötők áznak, rózsaszínűre festik a vizet. A lány persze nem tudhatta, hogy ő ma beállít – próbál méltányos lenni, de azért erősen úgy érzi, hogy nem rendes dolog ez, bár nincs tisztában magával, mennyi ebben a férfi-finnyáskodás. Hát nincs itt egy mosdó, hogy legalább ott…?
– Felőlem nyithatja – von vállat a lány, s hátat fordít megint.
Az instruktor az ablakhoz lép, s mint már máskor is, Pesten is, elfogja az ingerültség: miért ilyen kicsik az új házakon az ablakok? Nem lehet felérni ésszel, elvégre az üveg még olcsóbb is, mint a tégla… de mielőtt kedvére meggyőzhetné magát, megszólal egy leányhang a priccsek tetejéről:
– Hogy élnek az építők?
Az instruktor a gunyoros visszhang irányába fordul. Észre sem vette eddig, hogy van itt még valaki, ebben a bűzben, ködben. Restellj, de már kész benne az ítélet megint.
– Akarja tudni, mit kerestem a múlt hónapban? – folytatja a lány, és lelógatja meztelen karját az ágy végéből: – Huszonnégy egész forintot.
A fiú meghökken. A másik lány már kezdte kicsavarni, most visszalöki a ruhát. A kötény alatt csak kombiné van rajta, s a teknőre támasztott két pucér karja fölé odavetül harmadikként az ágyból amazé.
– Maga dolgozna ennyiért? – néz a fiatalemberre. Elöl csatakos rajta a kötény, rátapadván kidomborul a melle bimbója.
A fiatalembertől csak ennyi telik:
– Hát… lehetőleg… nem… – és ezt kedélyesnek szánta, vagy egy lehetséges józan beszélgetés elindításának.
A lány lerázza kezéről az elszürkült habot, és magából kikelve kiáltja:
– Csak mi dögöljünk meg?
Kirántja a teknőből a dugót, szinte csörren a víz, ahogy a horganyvödörbe tolul, azután fogja a vödröt, és se szó, se beszéd, kizuhintja a szennyes lét az ablakon át az utcára.
– Nem értem, hogyan lehetséges ez – hebegi a fiú. És: – Szabad ide leülni? – veti át a lábát a lócán.
– Hogy lehetséges, hogy lehetséges! – A fenti lány, a szakadt vattapaplan alatt, visszhangoz megint. – Azt ígérték, eljön az ember ide és kereshet és szerezhet ruhát-cipőt magának, és mi a vége? Hogy csak a meglevőjét nyúzza el, az! Ilyen cég, ilyen szemétláda! Becsapják az embert a kiszámításnál, a levonásnál, a kifizetésnél…
A másik, a teknő mellett, épp tölti be a fazékból a következő gomolygó adagot. Mintha lehiggadt volna kissé. Tán attól, hogy ez a fiú olyan komolyan hallgatja őket.
– Beteg az a lány – int fel a priccsre. – Megemelte magát vagy mi. Fáj neki mindene, enni sincsen pénze.
– A barátnőm táplál – hagyja helyben a fönti. – Ha az nem volna… Ha az anyám tudná…
A fiú megborzong, egyre nagyobb zavarban van, ez bizony színpadiasra sikerült, kisanyám – gondolja -, de hátha téved, hátha ez egy átélt új ballada…
Amikor felnéz, épp ujjal mutatnak rá. Boglyas, testes asszony áll az ajtókeretben, fényes pongyolában.
– Ez ki? – A pongyola remegni látszik felháborodásában, rengnek rajta a szatén¬virágok. – Hogy jött be ide?
A fiatalember feláll, illedelmesen közli, hogy az ifjúsági szövetségtől van és az ajtón jött be. (Ez utóbbi mondat nem humor, hanem mentegetődzés. Nehogy azt higgyék róla, az ablakon mászott be. Leányszállásokon előfordul az ilyesmi.) A nők, nem is hitte volna, a pártját fogják:
– Csak elbeszélgettünk egy kicsit… az elvtárssal – mondja a lenti, tésztaképe fénylik a gőztől és a gúnytól: hátha megijed az őket ellenőrző. Hátha épp őróla mondtak el valamit.
– Mert a szobákban munkaidő alatt csak a betegek tartózkodhatnak – mondja szigorúan a házmesternő vagy gondnok-hölgy, s talán csak a maga igazolására, de azért alaposan megforgatja kezében a fiatalember megbízólevelét. (“Én megbízom benned” – valahogy így mondta Karcsi – az nem lehet, hogy ez legyen az utolsó megbízatása…) – Majd én elkalauzolom az elvtársat – közli a házgondnok, s már sodorja is magával.
A másik szobában szól az a csinos kis barna doboz a falon: a vezetékes rádió. Az előbbiben is látta a párját, de ott, úgy látszik, elcsavarták – csak azt lehet hallgatni, amit központilag adnak, mást a rádió nem tud játszani. Emebben a szobában is nehéz a levegő, bár a mosást már befejezték, kötélen lóg az eredmény, ablak persze csukva. A kis dobkályha előtt piszkos hálóing: egy állapotos nő; fel sem veszi a hívatlan érkezőket.
– Mi jó készül? – hajol az instruktor a kályha fölé. Villával kavargat a nő valamit, egy fedőt tett meg lábasnak, kristálycukor barnul a tetején.
– Viszem a Csöpinek – szól hátra a nő, ahol a gondnoknőt sejti.
– Ezt meg viszem én! – emel ki a gondnoknő az egyik ágy végéből két sörösüveget.
– Reggel óta keresem, vissza akarom váltani a betétjét, hát nem ellopták ezek a szarkák! Ez nem igaz! Egyetlen pillanatig sem lehet itt elöl hagyni semmit! A múlt héten a kötélről lopták le a melltartómat. Amíg én azt megtaláltam, és milyen állapotban… Tudnék mit mesélni az elvtársnak! Ezek a riherongyok!…
Az elvtársat nem ez érdekli.
– Az a Csöpi? – kérdezi a másik szoba felé intve. – Tényleg beteg? Igaz, hogy csak huszonnégy forintot…? És hogy senki sem törődik vele? Mármint hivatalból.
A szaténpongyola hóna alól újságköteg búvik elő; a gondnoknő nemcsak vinni jött, hanem hozni is: minden pokróc tetejére letesz egy IFJÚ VÁROS-t (miközben végigmotozza az ágyakat).
Az elvtársat ez is érdekli.
– Olvassák? – kérdi mohón a grillázssütő nőt, holott az még az előző kérdéscsoportra sem válaszolt.
– A férjem – köpi szinte a szót a nő. – Gyereket csinálni, azt tud, de elvinni innen, azt nem!
Az instruktor felfogja végre, hogy a gondnoknő jelenlétében nem hajlandó nyilatkozni a Csöpiről. Jó, akkor maradjunk az ő bajánál.
– Miért akarna elmenni innen? – érdeklődik.
– Szédülök – közli a nő, és hasa elé emelve a kezét, lehuppan a lócára. – Mindenki el akar menni. Becsaptak ezek itt mindenkit. Én ápolónőképzőt jártam, azt ígérték, egészségügyi leszek, aztán beosztottak építőmunkásnak. Dolgozott mellettem egy cigánygyerek – az instruktorra emeli szemét, az már-már félreérti felháborodását, de nem arról van szó: – egy félkarú cigánygyerek, érti?, azt vízhordásra tették, megerőltette a féloldalát, tönkretesznek ezek itt mindenkit, a vezetőség csak magával törődik, a férfiszálláson, mert ott ők vannak, egy héten kétszer lehet fürdeni, a női szálláson, mert ott csak a gépírónőik meg a macáik, egy héten egyszer, hát mondja meg nekem, kinek fontosabb, ha nem a nőknek? – A hangja elfúl, foszlányokká szakadoznak a mondatok. – Lakást ígértek, nekem rendőr a férjem, ide nem jöhet, csupa ordenáré, nemibeteg nő, ide dugtak be engem, ellopták a legszebbik blúzomat, még szekrény sincs…
Az instruktor most döbben rá, bűntudatosan. Az ágyak végében, vállfára felfűzve, a priccsek emeletéről lógnak le a ruhák.
– És nem ígérik – mondja kínjában -, hogy mihelyt megépül a kórház, a szakmájába kerül?
– Ígérik… vigye már innen, gondnok néni – hápog a nő, talán táncol benne a gyerek.
– Oda ne kozmáljon – int a gondnoknő a megfeketedő cukor felé, de hozzá nem érne.
Szobája igazi puha fészek. Szőnyegek, függönyök, fotók régi mozidarabokból:
– A Szeleczky Zita … Nem ismerte az elvtárs? Hogy az milyen gyönyörű volt… Csipkekalapban játszott egy vak lányt…
Az instruktor elfogadja a neki kínált helyet, hogy felírhasson néhány emlékeztető szót a jegyzettömbjébe. Egészségügyi. Félkarú cigánygyerek. Lopás – szekrény. 24 Ft. Mi is volt még? Fürdő 1x.
A gondnoknő elébe tol egy csésze teát.
– Fogyassza az elvtárs. És ne vegye szívére. Ez a cafat is itt szedte fel azt a rendőrt. Meg sincsenek esküdve. Láttam én ezt, kérem, dalolva vinni a maltert…
Az instruktor méltatlannak érzi, hogy pletykát hallgasson. És szeretne még felmenni a többi szobába is. De nem úgy, mint a gondnoknő embere.
– Ifjúsági szervezet – jut végre eszébe, miért küldték. – Nem tudja véletlenül, miért nincs?
A gondnoknő természetesen mindenről értesülve van.
– Akartak – emlékezik kissé húzódozva, tán hogy még értékesebbnek látsszanak információi. – Volt róla szó, hogy külön lesz… a női építkezésnek külön lesz. De aztán nem engedélyezték.
– És mit csinálnak esténként a lányok? – kérdi az instruktor. – Vagy vasárnap? Itt még hosszabb is a hétvége, ugye? – rémlik fel neki az újságokból.
– Igen, szombaton előbb hagyják abba a munkát és később kezdik hétfőn. A sok bejáró miatt – magyarázza a nő. Az instruktor sajnálja, hogy nem ért hozzá, de mintha ez a madár-mintás szőnyeg, mert még az asztalt is szőnyeg borítja, valami különlegesen nemes anyagból volna. Az instruktornak az a kellemetlen érzése támad, indokolatlan, igazolhatatlan persze, hogy lopott holmin könyököl. Mi lehetett ez a nő, a kibélelt vackában?… De ne hagyjuk elkalandozni a gondolatainkat; olyan készségesen ad felvilágosítást. – …Hogy akik itt maradnak? Csatangolnak, fiúznak, egymással veszekszenek, tolvajt látnak mindenkiben, legtöbbször a csattos üvegjük miatt van balhé… abban lopják be az italt, mintha ivóvíz volna vagy főzőecet. Hogy program…? Szervezett program? Sose hallottam, pedig minden hirdetést nekem kell látnom először, ugye.
Az instruktor felállni készül.
– A fűtő – jut eszébe. – Beszélhetnék a fűtővel? Hogy itt miért nem adnak többször meleg vizet?
– Szabad még egyszer azt a levelet? – kérdez vissza a gondnoknő. – Úgy is fel akartam írni az elvtárs adatait. Már ne vegye bizalmatlanságnak, de engem bármikor megkérdezhetnek…
Az instruktor nem veszi bizalmatlanságnak. (“Én vállalom érted a felelősséget… – valahogy így mondta Karcsi – és hogy majd távollétében kivizsgálják – miért nem jelenlétében? – mit vizsgálnak ki?)
– Tessék – adja vissza a gondnoknő a pecsétes írást. – Valamelyik ház pincéjében megtalálja.
– Köszönöm a teát – motyogja még az instruktor, és hirtelen tudatosul az ujja begyében annak az aranyszélű csészének a fogása, a finom ív, kecses kimunkálás. Önkéntelenül visszanéz rá az ajtóból: arra a kékesen-fehér porcelán edényre.
A pince olyan, mint bármelyik pince; nem szorul leírásra. Legfeljebb, hogy tisztára van söpörve, és nincs benne az a sok lim-lom, mint azokban a házakban, ahol családok laknak. Betonoszlopok között halad a vendég, s a félhomályban egyszercsak felsejlik egy hatalmas fekete tűzhely, szögletesre hegesztett kéményszerkezettel; ajtaja nyitva, s előtte egy nő – kukoricát morzsol. A csutkát látszólag egyenként veti a lángokba.
Szívet melengető látvány volna (az instruktor nagyanyja ült így hajdanán, s táplálta a kis konyhában a tüzet, magvafosztott csutkával a spórban, de az a néhai öregasszony, ha felegyenesedett, sötétruhás termetével elfedte a kályhát, vagy csak a leendő instruktornak tűnt úgy; itt mindenesetre fordítottak az arányok.) Meg is kérdi mindjárt, bevezetésképpen:
– És ettől meleg lesz odafent?
A nő megfordul, ránéz. Szétálló, szőkére festett – rosszul festett – haj. Ölében egy vájdling a kukoricaszemekkel. Az instruktor zavarba jön saját ügyetlen kérdésétől; azt sem tudja hirtelenében, milyen idő van odafent, milyen évszak, tél-e vagy nyár, kell-e fűteni egyáltalán.
– Úgy gondolom, ezek kissé… hm … kisipari módszerek – teszi hozzá, magyarázatképp, még sutábban.

MELLÉKDAL
Az egyik oszlopra itt is rá van vezetve az a barna doboztok. Furcsa, szótagokra tagolt, ugrándozó hangon énekelt benne egy nő. Játékos kis dal volt, olyasmi, hogy is-pi-láng, is-pi-láng, de a hang némelykor elvékonyult egészen, máskor meg vastagon bugyborékolt a torokban. Egy kínai énekesnő – az istruktor hallotta már korábban is. A nevét sem tudta, mégis személyes ismerősként tartotta számon; az a nehezen jellemezhető nemzedék, amelynek az instruktor is tagja volt, átérezte és ennélfogva átélte, hogy egyetlen nagy családdá olvad az emberiség, két gyenge karral átölelhetővé a dolgozó milliók. (A nem-dolgozók az ölelésből kizárván.)
Sok mindenen, amin ma már a kisiskolás gyerek is fennakad, a mindennapi élet apróbb-nagyobb kellemetlen és szükségtelenül bántó tényein: ők azért néztek fennhéjázva át, mert tekintetüket magasabbra emelték – pillantásuk a földgolyót vágyott átfogni. Természetesen nem a máról holnapra átvedlett emberekről beszélek, amikor e nemzedékről szólok; nyilván akadt köztük is palimpszesztusz-fajta, ahhoz a régi pergamenhez hasonló, amelyről az eredeti írást levakarták és új szöveget írtak fölébe. De most nem ezekről van szó, hanem az önzetlen hívőkről, ha úgy tetszik: az új hit önkéntes misszionáriusairól. Mert ugyan ki és mi kényszerítette instruktorunkat arra, hogy leszálljon az alvilágba, körülnézzen a pincében, megpróbálja elintézni (v.ö. a puszta szó és a meggyőződés erejébe vetett reményről mondottakkal), hogy a női szállás gyakrabban kapjon melegvizet? Aligha tartozott hatáskörébe – tudniillik az a fogalom, hogy hatáskör, nem is létezett, hatályát vesztette. Hatáskörét lépte túl az is, aki földet kezdett osztani, az is, aki a gyártulajdonossal közölte, hogy át kell adnia páncélszekrénye kulcsát. Illetéktelenek intézkedtek illetékességük meggyőződésében.
A szóban forgó instruktort egyébként – ismerem: – aligha ugyanaz háborította fel a fentiekben vázolt körülmények láttán, mint a mai olvasót. Mert mit mond a kései kor fia, ha e munkásszállás korhű leírását figyelmére méltatja? A legjobb esetben ezt: “Nahát, hogy ezek micsoda körülmények között…” Mit gondolt ellenben ama kortárs? Semmi esetre sem a körülményeket hibáztatta, hanem az embereket, hogy “nem tudnak élni…” Esetleg így: “Nem tudnak élni a szabadsággal!” Előfordulhat, hogy csalódottságában ezt kérdezte magától: ez volna hát “az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött…”? (v.ö. a költők sorainak betű szerinti hatásáról korábban elmondottakkal). Nincs kizárva, hogy a Csöpiről például így vélekedett: nem munkáslány, csak “lumpen elem” – miként a szemináriumon oktatták.
Azáltal, hogy leszállt a föld alatti folyósokba, lekiismeretessége dokumentálódjék az utókor előtt. De a becsületesség, mint sarkalatos kiindulási pont mellett volt még egy jellemzője ennek a rétegnek: a kíváncsiság. Lévén, hogy magukénak vallották és hitték az egész országot (sőt azon túl is): érdekelte őket minden változás: randevúzni, romantikázni – ahogy ma mondanák – úgy jártak ők a Duna-partra, hogy fél szemmel az éppen soron levő híd újjáépítésének előrehaladtát figyelhessék: arról, hogy Pentele minden háztömbjét – látatlanban – ismerték, már szóltunk. Kíváncsiságuk kezdetben “egészséges” kíváncsiság címszó alatt pártfogoltatott; utóbb, amikor ez a tulajdonság már indexre tett könyvek és hűvösre tett emberek ügyeinek firtatására ösztökélte volna őket, az orrukra koppintottak, s jogosan; régi dolog, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik; ami azt illeti, e nemzedék nem egy tagja öregedett meg olyan hirtelen, hogy váratlanul el is halálozott; mások idő előtt megrokkantak, megint mások filiszterré vénültek vagy beálltak az orra-koppintók közé. De mindez már túllépi a jelen történet kereteit. Térjünk vissza a pincébe: a kínai énekesnő már rég nem dalol; a készülék néma; központilag kikapcsolták.

FŐTÉMA
– Maga kicsoda? -kérdi a nő. Jobb kezében megáll a csutka, amellyel a bal kezében tartott cső kukoricáról dörzsölte le a szemeket.
Az instruktor közli, hogy ő egy instruktor.
A nő felnevet.
– Az mi? Tanfelügyelő?
Az instruktor leereszkedik a kazánszerkezet közelében elhelyezett mázsára. Nem kezd magyarázkodni, nem is tudna – sohasem gondolkozott rajta, mit jelent az a szó, ami ő; elfogadta. Különben sem akar kiszorulni abból a pozícióból, hogy ő kérdez.
– Ez a mázsa meg minek? – kérdezi tehát, s a mérleg lapja kissé megbillen a súlya alatt.
– Tüzelőt mérni – mondja a nő, és újra morzsolni kezd. – Odaát a faluban van egy bezárt vegyeskereskedés. Onnan való. Megkértem egy pilótát, dobja fel nekem a kocsijára. Engem nem csaphatnak be minden szállítmánnyal a szénhordók. Én utánamérek. És magamat is ellenőrzőm. Szeretem tudni, mennyit fűtök el naponta. Ott a könyv, abban vezetem. Megnézheti.
Az instruktor belelapoz a kockás iskolai füzetbe. És örvend a lelke, hogy leszáll, de, a föld alá. Itt rend van, tisztaság, céltudatos munka. Pozitív hős. A napló olyant mint egy kórházi ügyelet feljegyzési könyve – gondolja, bár még sohasem látott olyat. Ha mindenki így végezné a dolgát…
– És a kukorica? – emeli a nő ismét sebesen járó két kezére a tekintetét.
– Az egyik itteni paraszttól kapom. Öreg ember, nem fogadhat segítséget. Az időmből kitelik. A csutkájáért csinálom.
– Pénzt nem is kap érte? – kérdi az instruktor, és restellj, hogy úgy viselkedik, mint egy rendőrnyomozó.
– Nem – feleli a nő. – Mondtam már, hogy a csutkájáért…
– De mi érdeke fűződik hozzá? – okvetetlenkedik az instruktor. – Felcsapott egy magányos öreg mellett Kis Szent Teréznek? Az ilyen problémákat nem egyénileg, hanem társadalmi összefogással kell megoldani.
A nő csóválja a fejét.
– Ha jobban belenézett volna abba a könyvbe – int állával a füzet felé -, láthatná, hogy a megtakarítást is vezetem. A csutkával parázson tudom tartani a tüzet. A megtakarítás meg… jó pont, na.
(“Naa – mondta Karcsi. – Gondolkozz már, naa”.)
– Értem – hajtja le a fejét az instruktor. – És hogy él itt különben?
– Járt fent, nem? – kérdez vissza, ellenségessé vált hangon a nő. – Ott lakom én is. Látta a gondnoknőt, azt a gyémánt pulykát?
Az instruktor elmosolyodik, de gondterhelt marad.
– Igaz, hogy meglopják egymást? Akarom mondani: magát is meglopták már?
– Engem nem, mert én idelent tartom a holmimat. Van itt egy lakatra zárható régi ládám. És a mosdóban sem tülekszem velük, inkább lejárok ide, a csaphoz.
– Maga is el akar menni? – tér rá a (számára) legfájdalmasabb kérdésre az instruktor.
– Hova mennék? – emeli fel és ejti vissza vállait a nő. – Nekem igazán olyan mindegy.
Az instruktor meghökken. Sötét, áthatolhatatlan fájdalmat vél érezni a mondatok mögött.
– Mit csinál esténként? – próbálkozik más irányból.
A nő idegesen felnevet.
– Randevúra akar hívni? Feliratkozhat a táncrendemre, vannak ott már elegen.
– Én komolyan kérdezem, hátsó gondolatok nélkül – próbál méltóságteljes arcot vágni a fiú. S közben jobban szemügyre veszi a nőt. A nyaka, a karja véznának látszik, az arca finom, szabályos szívalak, a két mélyenülő szürke szem vágása kissé ferde.
– Hát, ha mindenáron tudni akarja: estére én olyan fáradt vagyok, mint egy igásló. Bebújok a priccsemre, vettem egy pici, a pokrócba csíphető lámpát, olvasok, félfüllel hallgatom a rádiót, igyekszem nem figyelni arra, amit a szobatársnőim ordibálnak…
– Miket olvas?
– Könyvtári dolgokat. Egész jó könyveket kapni. Gorkijt például nem ismertem.
Az instruktor fülét megint megüti valami, de gyorsan továbbkérdez:
– És az ottani élet elől… teljesen elzárkózik?
– Miből gondolja? Beszélgetek a falubeliekkel. A szénhordó munkásokkal. A sofőrök között is vannak haverjaim. De ezt már mind kivehette volna az eddigi szavaimból is az inspektor… elvtárs.
– Ki is vettem – bántódik meg a fiú. – De én mást értek itteni életen. Az erdősáv mögött épül a Vasmű. Diáktábor is van, úgy tudom. Görög emigránsok is dolgoznak itt.
– Tőlem lehetnek – mondja a nő. Leteszi a vájdlingot, feláll, lesimítja keskeny csípőjén a kötényt. – Én nem politizálok.
Oh, az instruktor most elemében van.
– Azzal is politizál, ha nem politizál – emeli fel oktatólag a kezét. – Miért nem keres kapcsolatot… egy ilyen intelligens valaki… a diákokkal? Bizonyára akadna, akivel elbeszélgethetne Gorkijról.
– A diáktábor – a nő keserűen mosolyog. – Legfeljebb azt kapnám, hogy én mérgeztem meg nekik a mákosnudlit. Állítólag mérgezett ételt kaptak valamelyik nap. És hasmenést. Magát nem amiatt riasztották ott Pesten?
– Nem – csodálkozik az instruktor.- Még senki sem mondta. De majd utánanézek. Mondja, mennyit keres itt?
– Nyolcszázötven forintot – feleli a nő. – A körülményekhez képest nem is rossz.
Nem is. Az instruktor például havi hétszázötvenet kap. Abból is kétszázért Békekölcsönt jegyzett. De nem fennhangon végzi az összehasonlítást. Tovább kérdez:
– És valami könnyebb… vagy ha nem is könnyebb, de érdekesebb… szakmával járó munkát nem tudna…? Kitanulni egy szép szakmát, igen! – lelkesedik fel. – Hegesztést például. Ahogy jöttem befelé, láttam néhány nőt hegesztő szemüvegben, pajzzsal, hegesztőpisztollyal…
– Akkor most befejezzük, jó? – mondja kemény hangon a nő, benéz a kályhába és becsukja az ajtaját. – Köszönöm a látogatást, de az én munkaidőm lejárt.
– Nem értem – hüledezik a instruktor és feláll a mázsa billenő sarkáról. – Miért haragudott meg hirtelen?
– Hát nem informálódott, mielőtt lejött volna ide? -fordul szembe vele a nő. Ferde metszésű szeme sötétebben villog, mint a szürkés szembogártól várni lehetne. – Nekem hercegnő volt a maman. – Ránéz a fiatalemberre, elmosolyodik. – Na ne ijedjen meg ennyire. Bárcás voltam, kedves.
Az instruktor, gyorsan, szuggerálón:
– Ha maga akarná… nem volna érdekes. A kínai császár például… Nem olvas újságot? Nahát, még az is hasznos tagjává válhatott a társadalomnak. Vagy egy tudós, aki a börtönből írt levelet Sztálin elvtársnak…
A nő fogja a vájdlingot.
– Akkor mehetünk? – ennyit kérdez csak.
Az instruktor leverten elindul mellette. A pince bejárata felől zseblámpa fénye köröz, mögötte két árny-alak. A nő így is felismeri őket.
– A gondnoknő – mondja. – Biztosan magáért jöttek. Ég áldja. – És kicsit kedvesebben, hozzáteszi: – Maga egy széplélek, kisfiam. Sok baja lesz még belőle.
Már olvad is bele a pince homályába, mielőtt az instruktor bármit felelhetne. És szemből jönnek, jönnek, épp a legrosszabbkor.
– Órák óta keresünk, elvtárs – nyújt kezet egy zömök férfi, mint kiderül, az ifjúsági szervezet titkára.
– Órák óta keressük az elvtársat – lelkendezik a gondnoknő.
– Jelezték az érkezésed Pestről – teszi hozzá a titkár. – Úgy gondoltam volna, hogy előbb… hogy elsőnek hozzánk nézel be. Nem így, kellő tájékozódás nélkül…
A gondnoknő megtoldja:
– Órák óta várja az elvtársat az elvtárs. Ha én nem szólok, már azt hitte volna, hogy eldisszidált.
– Ó-Pentelére? – nevet az instruktor, zavarát palástolandó. – Panaszkodtak nekem odafent a női szálláson, hogy csak egyszer egy héten kapnak melegvizet. Gondoltam, lejövök megkérdezni, hogy is van ez.
– Ez egy központi intézkedés – feleli a titkár. Ujjával átbök a válla fölött. – A fűtő mit mondott?
– Ugyanezt – nyugtatja meg az instruktor.
Közben kiérnek az utcára. Az instruktor kissé megtántorodik a szabad levegőn, érzi, hogy a homlokát ellepi a verejték. Nem csoda, hiszen ma még nem evett. A szívében valami nyilall, sajdul – az a nő az oka, vagy a közlés, hogy “jelezték Pestről”…? De ha bizalmatlanságból csengettek utána, akkor biztosan nem említette volna a titkár.
Beteg vagyok – gondolja az instruktor, s ez jó érzés. Megszólalni is nehezére esik.
– Járhatnánk egyet? – kérdi. És reménykedik, hogy útközben majdcsak akad egy népbüfé. – Még körül sem néztem, beestem az első házba – humorizál, igyekszik megnyerő lenni.
– Nem – mondja titkár, – inkább majd adunk később valakit melléd, elvtárs. Most felmegyünk az irodámba, engem is kereshettek közben. – Hangjában van némi ingerültség, szemrehányó árnyalat.
Senki sem kényszerített, hogy elcsatangolj utánam – gondolja az instruktor, de mindjárt ellentmond magának, szorongásból, méltányosságból: hátha felszólították, hogy ne hagyja egyedül kószálni? Az, hogy majd adnak valakit melléje, udvariasság is, bizalmatlanság is lehet.
A gondnoknő elköszön, lemarad. Kettesben sietnek tovább a Görbe utcán.
– Hát Pesten? – néz rá a titkár. – Mi újság?
– A Grősz-per – feleli kelletlenül az instruktor. Nincs kedve Pestből vizsgázni. – Ti is olvassátok.
– Nem nyughatnak – morogja a titkár, és kinyitja az iroda-barakk ajtaját. – Nem nyugszanak bele pozícióik elvesztésébe.
– Hát nem – viszonozza az instruktor, és belép.
A takarékosan berendezett irodában a fal mellett újságkötegek. Spárgával összekötve, szabályos kockák.
– Ezek? – kérdi az instruktor.
– Szövetségünk lapja – mondja a titkár. – A hét végén meglesz a pontozás, minden rendes aktivista kap egy köteget. Három hónapra visszamenőleg.
– Nem értem – mondja az instruktor és előhúzza a jegyzettömbjét. A titkár íróasztala szélén egy kancsóban víz, az instruktor tölt magának, nem kérdi, szabad-e; úgy tesz, mint aki otthon van.
– Nálunk fizetik elő – magyarázza a titkár. – Annál az elvtársnőnél, a másik szobában. De alig kettő-három reklamál, a többi nem jön érte. Gondoltuk, nagyobb becsben fogják tartani, ha kapják. Jutalomképpen kapják.
Az instruktor még mindig nem látja világosan.
– De fizetnek érte továbbra is?
– Persze – mondja a titkár. – De nem ez az érdekes. Hanem az, hogy csak az olvashasson újságot, aki jó munkával kiérdemelte. Ily módon is érezhetik, hogy kapnak. Érted már?
– Majd elmondom Pesten – feleli kissé bizonytalanul az instruktor – ezt az új kezdeményezést. Mi a véleményetek a női szállásról? – tér rá a saját témájára.
A titkár gépírásos jelentést húz elő, de azután meggondolja magát, mégsem kezdi felolvasni, oda sem nyújtja.
– Az öntudattal van baj – foglalja össze élőszóban. – Nagy a bizalmatlanság, bennük is, irántuk is. Igaz, nem ritkák a lopások, szekrényfeltörések.
– Nincs is szekrény – kotyog közbe az instruktor.
A titkár nem jön zavarba.
– Lesz. Kívánnivalót hagynak hátra a higiéniai viszonyok. Nézd, elvtárs, akik éveken, évtizedeken át hozzászoktak a gémeskút kezeléséhez, ugyanezekkel a mozdulatokkal élnek itt is. Ha esetleg nem jön a csapból a víz, ingerültségükben mindjárt kirántják a falból az egész csaptelepet. Tudnod kell, hogy ezek az egész országból idesereglett elemek. De a munkásosztály majd acéllá edzi őket.
Az instruktor lehajtott fejjel hallgatja. Már nem kérdi meg, hogyan fordulhat elő, hogy nincs víz.
– Akiket te láthattál – folytatja a titkár -, azok nem szeretik megfogni a munka boldogabbik végét. Lógósok, szimulánsok. El akarnak menni? Hulljon a férgese!
– Igen, még okvetlenül vissza akarok nézni este, amikor hazajönnek a dolgozók – mondja az instruktor. – De talán, ha volna ifjúsági szervezet a szálláson… ha alakulna egy programbizottság, és értelmes szórakozási lehetőséget kínálna nekik. Volna marxista kör vagy olvasókör, ahol, teszem azt, megbeszélhetnék Gorkijt… vagy kulturált táncestéket szerveznének. Hét végére kollektív kirándulást az itt maradóknak…
– Gondoltunk rá – nyugtatja a titkár. – Mindenre gondoltunk. De a társadalmi aktivistáknak egyelőre nincs kellő megbecsülésük a szemükben. Mi pedig még nem tudunk kellő védelmet biztosítani nekik. Ha majd a gyülevész elemek kihulltak… és megmarad a java… Nekünk egyelőre mindkét kezünk tele van munkával.
Az instruktor tölt magának még egy pohár vizet, azután feláll.
– Akkor én most elindulok körülnézni. Még nem láttam a Vasműt… – vigyora kissé kínosra sikerül. Már fáj a feje az éhségtől. – Nem, ne adj mellém kísérőt, elvtárs, felesleges. Van nektek dolgotok elég.
– Hát, ami azt illeti… – a titkár sóhajt. – Kissé gyakran kell pesti vendégeket kísérgetnünk.
Kezetfognak, az instruktor az ajtóból még látja, hogy a titkár előhúz egy citromot a fiókjából, kettémetszi, s ott, ültében, kezdi belefacsarni a levét a hátrahajtott szájába.
Végre a szabadban. Még süt a nap, de már hideg lehellete van az időnek. Az instruktornak rémlik, hogy esett, amikor leszállt a buszról, de már nem emlékszik rá. Azt a táblát sem vette észre eddig az iroda-barakk előtt, a füvön: A KÖNYV SEGÍT MUNKÁDBAN. Sem azt a plakátot, amely a Madách Színház vendégjátékát hirdeti. A darab címe: BODZALIGET. Meg kéne nézni Pesten.
Elindul, szemét a faállvánnyal körülácsolt víztoronyra függesztve, toronyiránt. Az út jobb oldalán szürke felvonulási épületek. Messziről megpillantja a vendéglőt, udvarán kerti székek, kecskelábú asztalok; belül a hatalmas terem állóbüfé-szerű. Hosszú sor a pénztár és a pultok előtt. Az instruktor beáll, behabzsol két könnyező kolbászos szendvicset.
És aztán szemtől-szembe: a víztorony. Az ácsolaton nagy palatábla, krétaírás – KOZLOV-BRIGÁD: 179 SZÁZALÉK. Igaza van a titkárnak: a dolgozókkal kell beszélni, nem a maródikkal. Az a fűtőnő, az is dolgozik, de hogy! Mintha patikában ülne. Lehetséges, hogy tényleg…? az az orrhangon mondott “mamám”… és az a furcsa szó, sohasem hallotta idáig: “széplélek”. Felszedhette persze egy olyan házban is… A rosszul festett szénaboglya-hajával.
Bal kéz felől épül a város. Az egyik felállványzott piros kockaházról épp másznak le a nők. A tarka fejkendők között néhány fekete – az újságból tudta, hogy azok a görögök. Odébb piros-fehér, kék-fehér csíkos sátrak: a diáktábor. Bejáratánál köcsögfa, nem: szégyenfa. Ágain szanaszéjjel hagyott ruhadarabok, egy csattos öv, szakadt melegítő, fél pár zokni, leffegő talpú tornacipő. Elmosolyodik és el is szégyellj magát; világéletében vonzódott a diákokhoz. Lehet, hogy igazuk van az elvtársaknak – gondolja -, van valami, ami nem egészen tiszta bennem. Isten tudja, miért, talán a paraszti sorból adódóan, mindig vágyódott a diákok közé. Függetlenített ififunkcionárius sem akart lenni, de hát meggyőzték. Savanyú mosollyal vette tudomásul önnön vágyát, hogy szívesen megaludt volna ma éjjel e sátrak valamelyikében. Az a nő, ott a pincében – … hány osztályt járhatott?

UTÓJÁTÉK
– Már várják az elvtársat – mondta a portás néni a nagy sofőr-bundában. – Együtt ül a bizottság.
Az instruktor kettesével szedte a lépcsőket, bár nem tudta, miféle bizottság.
– Szervusztok – lépett be, s nézett körül.
– Foglaljon helyet – mondta egy jólismert hang, eddig nem ismert hivatalossággal, és egy kéz a hosszú asztallal szembefordított szék felé intett.
Az asztalnál valaki előrenyújtotta a bal karját és a jobb mutatóujjával dobolni kezdett az órája lapján. Az instruktor megijedt; nem tudta, hogy elkésett. A vekker ugyanúgy szólt, mint máskor, noha késő éjjel érkezett haza.
– Térjünk a tárgyra – mondta egy másik jólismert hang. – Igaz, hogy az elvtársnak él egy nagybátyja Amerikában?
Az instruktor elmagyarázza, hogy nem él, és nem a nagybátyja.
– Benne van az életrajzában? – érdeklődött az asztal szárnyáról kefehajú Misi, a szobatársa, és magázta ő is.
Az instruktor kifejtette, hogy legjobb tudomása szerint az önéletrajzokba csak a közvetlen családtagokat kell beírni, a nagybácsit sem, nemhogy a nagy-nagy…
– Szóval nincs benne – nyugodott meg Misi, és előrecsosszantotta lábát az asztal alatt, tán hogy a volt szobatárs megcsodálhassa új sárga félcipőjét.
– És ennek a nagy-nagy … – ismételte el, gunyorosan, az elnök, s bal felső zsebén felfénylett vagy öt-hat töltőtoll domború csipesze -, ennek az állítólagos nagy-nagybácsinak nincs családja?
– Nem tudok róla – felelte az instruktor.
– Aha, nem tud róla. De attól még lehet, ugye? Potenciálisan lehet?
Az instruktor elismerte, hogy a negatívumról nincs pozitív tudomása.
A bizottság ítéletét Karcsi hirdette ki. Természetesen azonnali hatállyal való felfüggesztés.
– Majd elhelyezzük – tette még hozzá. – Kíván valamit kérdezni?
– Nem félek az elhelyezéstől – kezdte az instruktor. – Lemegyek én … akár fűtőnek is… Pentelére. Csak azt szeretném elmondani, hogy nem akartam megtéveszteni a szövetséget. Nem akartam elhallgatni az életrajzomban semmit. Csak nem tartottam lényegesnek… ami még jóval a születésem előtt… soha nem is láttam…
Az elnök kopogott.
– Azt kérdeztük, van-e kérdése?
– Igen – szilárdította meg a hangját az instruktor, azaz hát most már csak volt instruktor. -Tegnap kint jártam Dunapentelén. A jelentésem… Ma délelőtt akartam megírni.
– Nem szükséges – intett Karcsi. – A napokban majd kimegy valaki más.
– És ne mondjam el neki – habozott a volt instruktor -, hogy miket tapasztaltam? Talán hasznára lehet, ha nem kell elölről kezdenie.
– Majd kezdi elölről – nyugtatta meg Karcsi.
– És a mérgezett mákoscsík? – kiáltott fel a volt instruktor, mert látta, hogy a bizottság tagjai szedelőzködni kezdenek. E percben szentül hitte, hogy mérgezett volt valóban.
– Ne aggódj már, naa – mondta Karcsi, miközben felállt, kezdte összepofozgatni az iratokat, hogy beférjenek a papírdossziéba, és szerepéből kiesve, tegezte megint. – Az ellenséget magunk is megtaláljuk.
Már nem volt hátra más, mint hogy fegyelmezetten megvárja, amíg a bizottság tagjai libasorban elvonulnak előtte, azután behúzhatta maga mögött az ajtót. Az avatatlan szemlélő – a kapus néni netán – akár még azt is hihette volna, hogy hozzájuk tartozik.
De azért nem bánta, hogy üres volt a portásfülke, amikor elhaladt mellette.

Dunaujvaros