Magyar Nemzet – 1970. március 29.
Miből lett a Botocska-brigád
Másutt aligha találhatnánk meg így pilléreit az időnek, mint ezen a tájon, ahol minden változás, ami az elmúlt évtizedekben végbement, megközelíthető és mérhető, ahol a semmi emléke épp olyan valóságos, mint a későbbi kor tömör építménye.
Dunaújváros története tapinthatóvá sűríti az időt, a nekirugaszkodás, a szüntelen felfelé törekvés idjét. Ez a történet összehasonlításokra, tűnődésre csábít, s alkalmas arra, hogy szemlélhetővé tegye a tisztulás és megállapodás folyamatát.
A város történetét a krónikás embersorsok elbeszélésével próbálja felidézni. Hősei építőmunkások – Fazekas Imre, Kövesdi Károly, Tápai Antal – a dunaújvárosi 26-os Állami Építőipari Vállalat alkalmazottai.
A kalapos ember tanácsa
Fazekas Imre: Nem tudom hol kezdjem a történetet. A háború elején Bukarestben dolgoztam, a szakmám ács. 1942-ben kerültem Baranyába, azelőtt Nagyszalontán éltünk. Apám bognármester volt, gyermekkoromban tőle lestem a faanyaggal való bánásmód csínját-bínját. Lent Baranyában megpróbáltam folytatni a mesterségemet, kezdetben úgy nézett ki a dolog, nem sokra megyek vele. Az emberek akkortájt összehúzták magukat, a puszta létezésért perlekedtek a sorssal, munkám így alig volt, a pénz meg semmit ért. Édesapám a földosztáskor kapott egy kis rétet, szőlőt, abba is hagyta a bognárkodást. Velem az történt, hogy 1948-ban elszerződtem az állami építőiparhoz. A következő esztendőben tíz lakóházat húztunk fel Mohácson. Mikor híre ment, hogy Pentelén város épül, bejöttem ide. Hajóval jöttem, más út nemigen volt, azt tanácsolták nekem, keressem meg Hasszán Marci bácsit.
– Miért jött Pentelére?
– Azt mondták, Pentelén jól megfizetik az embert, munkám lesz egész életemben.
– Igaznak hitte ezt a beszédet?
– Hittem is, nem is. Arra egyáltalán nem gondoltam, hogy az ilyesmi egész életre szól.
Kövesdi Károly: Negyvenkettőben behívtak katonának, a puskát sem volt időm elsütni, fogságba estem, csak a háború után három évre tértem haza. 1950 kora tavaszától az almásfüzitői állami építkezésen dolgoztam, mint kőműves. Ott értesültem az újságból, hogy Pentelén város épül. Végiggondoltam a dolgot és úgy döntöttem, eljövök ide. Dunapataj a szülőfalum, ily módon közelebb kerültem hozzá. Tulajdonképpen csak a folyó volt közöttünk.
Tápi Antal: Én 1950 őszén léptem először pentelei földre. Az építőiparhoz akkor még nem volt semmi közöm. Három hónapon az üzemi konyhán dolgoztam,’ mígnem találkoztam Boros főművezetővel, egykori katonatársammal. Boros főművezetőt később a kalapja tette híressé, 1954 tavaszán abból a fejfedőből húzták ki azoknak a nevét, akik a pentelei építők közül jegyet kaptak az angol-magyarra. Szóval a kalapos ember azt mondta nekem, a kubikosok nagyon szépen keresnek, ne vesztegessem a bivalyerőmet a konyhán. Katonapajtásom volt, úgy véltem nem adhat rossz tanácsot, beálltam kubikosnak.
– Nem bánta meg?
– A kezdeti időkben egy markos földmunkás többet keresett egy jó kőművesnél. A dicsőségből is kijutott nekünk. Így hát nem bántam meg sem akkor, sem azután.
A Lajoskő
Fazekas Imre: 1950. április 27-én este kikötött a pentelei révnél az a hajó, amelyik engem hozott. Sötétedett már, amikor a néptelen partra léptem. Azon kezdtem tűnődni, merre találom meg Hasszán Marci bácsit, aki majd eligazít a későbbiek során. Csönd volt, kietlenség. Elindultam Ófalu felé. Sárban jártam térdig, átkozódtam, botladoztam. Aztán fényt láttam magam előtt. Hamarosan kiderült, a fény a községi bikaistállóból sugárzik. Kérdeztem a tehenészektől, merre találom meg az építőket. Nem tudta egyikük sem. Akkor már kevés kedvem volt nekivágni a sötétségnek, így hát a bikaistállóban maradtam reggelig. Reggel megtaláltam Marci bácsit, a szomszéd házban lakott, eligazított, menjek a Lajoskőig, attól nem messzire épülnek fel az első barakkok, ott lesz a munkahelyem.
– Mi az a Lajoskő?
– A régi országút szélén két faragott kőoszlop állt. A kövek Lajos király emlékét őrizték, aki valamikor a Csele-patakba fulladt. Messziről .hozták a köveket. Az építkezés kezdetén csak ilyen módon lehetett tájékozódni ezen a vidéken, ugyanis a kövek kiemelkedtek a semmiből. Később, amikor az új út megépült, máshová helyeztük őket, de megmaradtak máig. Ha kinéz az ablakon, ott jobb kéz felől két fehér kőoszlopot lát, ott arra lejjebb a buszpályaudvar felé. Az első barakkokat ezen a területen építettük fel, hely kellett a később érkező embereknek.
– Honnan jöttek az emberek?
– A legelején Mohácsról jött fel öt-hat brigád, Ófaluban szállásolták el őket. Aztán jöttek emberek az ország valamennyi vidékéről. Májusban már megkezdtük öt kockaház alapozását, aztán a két Bivaly alapozását is.
– Bivaly?
– Így nevezték a B-jelzésű épületeket. Hosszúkás házak voltak, bármelyik építőtől kérdezi, így mondja: a Bivalyok.
Kövesdi Károly: Az első téglát én is a Bivalyoknál helyeztem el, hogy mondjam másként? Lehet, hogy a dunaújvárosi utcák nevét nem mind tudom, de az épületeket úgy ismerem, mint a tenyeremet. Akkor még nőtlen ember voltam, hetenként egyszer jártam haza Patajra. Leballagtunk a Dunához, dereglyével vagy csónakkal átkeltünk a folyón, onnan aztán gyalog mentünk tovább.
Tápai Antal: A munkát én a Görbe utcában kezdtem, az az utca most a város első tanácselnökének, Berecz Bertalannak a nevét viseli. Mi magunk építőmunkások választottuk meg polgármesternek a Radarban.
– Mi az a Radar?
– A németek létesítettek ott a Duna-parton még a háború idején egy figyelőállást.
– S miért ott választottak polgármestert?
– Barakkszállások épültek azon a területen, annak idején az volt a város. Másfél évtizeddel később az egész Radar egy partomláskor belecsúszott a folyóba. Ember akkor nem tartózkodott a környékén sem.
Mikor megköt a beton
Fazekas Imre: Ha el akarja képzelni ezt a tájat, akkor menjen ki akármelyik elhagyott dunai partszakaszra, s ott nézzen körül. Nem sokat lát, alig többet a semminél. Sarat, satnya bokrokat, pocsolyát. Érkezésem idején így nézett ki ez a vidék, azzal a különbséggel, hogy földgyaluk, buldózerek, dömperek sürgölődtek rajta. Legelsőnek felépült egy ideiglenes víztorony, az ivóvizet lajtokban hordtuk a környező tanyákról. Megpróbáltunk kutat fúrni, lementünk húsz méter mélyre, de az egészből nem lett semmi, vizet nem találtunk, ami feljött, az zavaros volt, ihatatlan. Az építkezéseken hosszú ideig a Dunáról felszivattyúzott vizet használtuk mészhez, habarcshoz, meg betonhoz. Vállalatunk központja ott volt, ahol most a Felszabadulás étterem áll, aztán költöztünk át az 5-ös kockába, a Május 1. útra. A város első köves utcája volt az, a nevét 1951. május 1-én kapta. Az építőanyagot kezdetben parasztemberek fuvarozták Mohácsról, a kocsik gyakran elakadtak, volt egy lánctalpas traktorunk, azzal indultunk olykor segíteni. Emlékezetem szerint a brigádunk, a Botocska-brigád 1950 őszén alakult meg. Botocska Pál az év novemberében érkezett Pentelére.
Kövesdi Károly: A brigádban először négy kőműves és négy segédmunkás dolgozott. Egy szakmunkás keresete hetenként 800-900 forintot tett ki, panaszra nem volt okunk, egy pár ünneplő cipő 140 forintba került. Kezdetben kevés volt a-munkás, csak később kezdtek jönni az emberek csapatostul, akár a.varjak. Jöttek és mentek. Csak a legkitartóbbak maradtak hosszabb időre, két esztendőért már ezüst jelvény járt.
– És a Botocska-brigád húsz esztendeig maradt. Hogyan történt ez?
– Valamennyien, akik annak idején összeálltunk a brigádban, megállapodott vagy állandóságot kereső emberek voltunk. Nekünk ez a munka az életet, a létezést jelentette. Együtt sok minden bajjal elbírtunk. Kezdetben talán egyikünk sem gondolta, hogy végleges az ittmaradási szándék, de aztán ahogy épült a város, ide épült az életünk is. Olyan ez, mint amikor megköt a beton. Én a feleségemet is itt ismertem meg, debreceni lány volt, segédmunkásként dolgozott az építkezésen, később átjött a brigádunkba, ötvenháromban esküdtünk meg, ötvennégy januárjában megszületett az első gyerekünk. Akkor az asszonyt hazaküldtem a szüleimhez Patajra.
Tápai Antal: Én csak jóval később kerültem a Botocska-brigádhoz. Mi kubikosok, külön voltunk. Kezdetben a Berta-brigádban dolgoztam, ötvenháromban, amikor Berta bácsi nyugdíjba ment, én lettem a brigádvezető. Legtöbbször úgy történt, hogy mi kiástuk egy épület alapjait, Botocskáék meg felhúzták a falakat. Ennyi volt a kapcsolatunk. A téglához én nem sokat értettem.
– Hogyan lett mégis kőműves?
– Azt csak az idők változásával lehet magyarázni. Mikor a blokképítkezések megkezdődtek, többé már nem lehetett a brigádokat egymástól elválasztani szakmák szerint. Komplex brigádok alakultak a teljes munka elvégzésére. És akkor – mondhatnám úgy is – kellemes kényszerűségből kitanultam a kőműves szakmát.
– És történt még valami – szólal meg Kövesdi Károly. – Valami ezenkívül is történt veled.
– Igen. – Int a fejével Tápai Antal. – Azzal egyidőben elvégeztem a hetedik és a nyolcadik osztályt az általános iskolában. Ennyi történt.
Sok ez, vagy kevés?
Kristóf Attila
Felhasznált képek:
Sándor András – Sztálinváros
