A Ré-úttól a Sztálin útig

9 1


Fejér Megyei Hírlap – 1961. február 23.

A RÉ-ÚTTÓL A SZTÁLIN ÚTIG


A völgybe húzódott óváros, és fölötte, a fennsíkon az ifjú testvér.

Kedves, öreg Dunapentele! Sok küszködés és nélkülözés között született házaid gőgös vigyázóiként ma is állnak még egykori kiváltságosaid fényes kastélyai. Távol épültek akkor ezek dolgos parasztnépedtől, mintha óvakodtak, féltők volna az elnyomott keserű szitok-átok izzó feltörésétől. De az egyik – a Simányi féle kastély ott épült fel a nyílt ellentétek mély völgye felett, talán lesve-sejtve, nem forral-e valami félelmeteset és történelmit zsarnoki elnyomói ellen a nap mint nap ólmos fáradtsággal és nyughatatlan szabadulni vágyással ébredő nép.
E dölyfös úri ház tornya köré azonban a szabaddá lett ember megalkotta a maga egyszerű állványát, s élesszemű mérnökei onnét vették szemügyre a méltóságosan tova hömpölygő Duna partjának napfényes fennsíkját. Több, mint egy évtized múlt el azóta, de lásd: kimenekedve a nemzetközi imperializmus rabságából megifjodtál, újjászülettél drága és elaggott Dunapentele!… kicsiny, de szabad szülőhazánk első szocialista városa.

Aranylakodalom a legszebb ünnepen

Bundássapkás, szürkült bajuszú ember közeledik a Jókai utcához. Vasárnap délután van, ünnepi hangulat, de Vadász Mihály az autóbuszra vár. Éjjeli őr ő a 26-os Építőipari Vállalatnál, s pontosan, kötelességtudóan, mint máskor, most is szolgálatba megy. Azt magyarázza mikor és hogyan kapott szárnyakat a Jókai utca.
– Először csak ez a középső rész, ez az újtelepi rész volt meg, de aztán ott balról kiosztották a Kovelka féle kulákföldet, itt jobbról meg a vásárteret és a nincstelenek építkezni kezdtek. Így született meg a Jókai utca jobb és bal szárnya, kilencszázötven és hatvan közölt. Ma már ezeken az új részeken állnak a legszebb családiházak.
Látszik, szívesen beszél: – Közeledem, gyorsan közeledem a visszavonuláshoz. Nemsokára hetvenöt éves leszek. Hetvenöt!… tudja milyen sok az?!… És én mégis úgy szeretem a munkát, hogy a vállalatomnál eltöltött tíz év alatt nem volt egyetlen igazolatlanul elmulasztott percem sem. Egy sem!… Kaptam jutalmat is már, de azért higgye el az esik legjobban mindig az embernek, ha a vezetői szépen, megtisztelőén bánnak vele, persze azt ki is kell érdemelni…!
Öreges büszkeségben ragyogó szeme elkalandozik a Jókai utca karcsú villanyoszlopa felé, amely bőkezűen négy-öt családi házba is osztja szét a villanyt, aztán egy új gondolattól az előbbinél is fényesebben csillan a tekintete: – Legszebb ünnepünkön, november hetedikén lesz az aranylakodalmunk, reméljük egészségben és boldogságban megérjük. De… de ha meg nem sérteném, meghívom, ha lesz ideje eljönni… Ne felejtse… november hetedikén, a legszebb ünnepünkön!

Vasárnapi műszak

Szélpál Illés főművezetőéknél nem kell megnyomni a csengőt, amúgyis enged a kilincs. A lakásban különös csend van, pedig otthon van mindenki. A konyhában mélyen az asztal fölé hajolva kisfiú ül és a számtan leckéjén dolgozik. A nyitott szobaajtón át szőke kislányt pillantok meg, amint szipogva, apró zsebkendőjével éppen a szemét törli. Aztán egyszerre felhangzik az anya korholó hangja: – Mit gondolsz kislányom, így is jó lesz talán? Hát nem lesz jó! A feladott leckét becsületesen és pontosan meg kell tanulni. Tessék nekifogni, és odafigyelni, nem a játékra.
Aztán egészen más, kicsit kesergő, zúgolódó hangon:
– Hogy a csoda vinné el ezt a bonyolult százalék számítást, nem megy sehogyse a fejembe. Kellett nekem újra iskolába járni, nyolcadikosnak lenni!
Mikor bekopogok éppen azt látom, amint nekimerülve erős kezével elbúsultan beletúr a hajába, és töri, dolgoztatja az eszét. A kislány felvidámodik anyja nagy gondján, s mintha megbékélne. Az apa ott ül a szoba sarkában álló íróasztalnál és az asztali lámpa nyugtató fényénél hallgatagon működik. Mikor megkérdem, mutatja, hogy rajzol. Szabályosan és mérnöki pontossággal megszerkesztett mértani rajzokat készít. Forgatja a dolgozatfüzet lapjait visszafelé és kitűnik, hogy az telides tele van már ilyen rajzokkal. Itt-ott látható a tanár elismerő kézjegye is, csak a szövegrészek betűinek ékezetei közül van gyakori hiba még.
Hamarosan egész tucatra való iskolai, szaktanfolyami bizonyítvány kerül a fehér asztalterítőre. Érdekes sorrendjében végigböngészni mindegyiket, mert valójában azt tükrözik, hogy Sztálinváros egyik egyszerű és már kezdeti építője milyen megszakítás nélkül és milyen jogosultsággal kaptatott fel a tanulni vágyás meredekén. Íme a bizonyítványok tanúsága szerint:
1950-ben Sztálinyec, Hoffher, Cséplő és Vetőmagtisztító tanfolyam. 1952-ben építőipari kotrómesteri tanfolyam… 1957-ben lánghegesztő szaktanfolyam és ugyanez év júniusában munkavédelmi kiképzés, 1958 júniusában nehézgépkezelő iskola jeles eredménnyel, decemberben viszont már géplakatosi képzés. 1959 júniusában sikeres vizsga az általános iskola 8-ik osztályának tanfolyamairól, 1960 júniusában pedig vas- és fémipari csoportvezetői szaktanfolyam… s a tanulás természetesen tovább folytatódik. Tényleg úgy van itt ez ifjú és szocialista iparvárosban, hogy az építők munkában is, tudásban is egyre tovább építenek.


A bozóttal benőtt meredély Varga Lászlóék portáján, ahol leereszkedtek az első szovjet felderítők

A szabadítók kicsi menhelyén

A változékony február szürke ködvattájába bújt völgyben, hosszan elnyúlva a Duna medrében rejtőzik a dunapentelei sziget. Jónéhány évvel ezelőtt, kilencszáznegyvenöt februárjában, a támadó német túlerő elől ide húzódott vissza az előnyomuló szovjet csapatok maroknyi egysége. Bőszült tigrisek páncél gránátjai, stukák vijjogó és pusztító bombái zuhogtak akkor a szigetre: a Duna jégben állt, a zúzmarától ékes erdő fái kegyetlenül derékbatörve, s a havon és jégen mindenütt lovak kihűlt tetemei. Egy volt csak sérthetetlen és rendíthetetlen; a nemzeti függetlenség és az emberi szabadság kommunista óriása, amit a Szovjet Hadsereg pusztító fasiszta tűznek kitett kicsiny egysége képviselt.
– Rég volt… – tűnődik el Vagyócki Mihály bácsi, a Vöröscsillag sok vihart megélt párttitkára -, de azért nem felejtettük… Emlékszem; békére reménységre ébredt egy napon a község, de nem nyughattunk, mert az öldöklés támasztotta vész itt leselkedett körülöttünk. Ha élni akartunk, ha egészséges, járvány mentes életet akartunk, el kellett takarítanunk mielőbb a rengeteg állattetemet. Hatalmas gödröket ástunk a szigeten. Aztán befogtuk magunkat hosszú kötélhámokba és húszan-huszonöten vontatva egy-egy kimúlt állatot, elföldeltük mindet. Háromszázötven-négyszáz elpusztult ló került le akkor a sziget gyomrába. De az is lehet, hogy több…
A Duna vizén e napokban most már feltört a jég, s darabokban úszik, siet dél felé. Az öböl szigeti partján nyurgatörzsű daruk, a partmentén hajók, a hajókon sütkérező, gondtalan emberek. Távolabb a parttól pedig állandó zsibongó-zsongó muzsikájával, talán éppen a kiirtott állatok temetője fölött, csillogó ablakszemeivel feltekintve a dombra derűsen emelkedik és az egyre szépülő életnek dolgozik a Ruhagyár. Mint háború után ez lenni szokott, az emberek Pentelén is temettek, de a szabadság langy leheletétől és erejétől hamar erőre kapva, építettek. Amolyan gépek zümmögésétől és önfeledt kacagástól hangos emlékművet a hajdani szabadítóknak.


Az óvárosi Kanicz Mór-féle ház helyén épülő korszerű és üzletház épülete.

Virulóban a társadalmi alkotószellem

Nagyon sok, bronzérmes, ezüstérmes és itt-ott aranyérmes járókelőt látni az utcákon, az otthonokban. A kabáthajtóka, vagy a női ruhák kelléke lett az utóbbi időben a különböző színes fémből, nemes fémből készített érmecske. S a közhangulat most az év elején olyan, hogy ezévben ismét sokan nyerik el e szerény, de annál becsesebb kitüntetéseket.
A piac most még fedetlen, esőben, napsütésben a vásárlók egy és ugyanazon körülmények között végezhetik el beszerzéseiket. Az idén tető alá akarják hozni a piacot a vásárlók és az árusítók közös védelmére. Társadalmi munkában, s nem hivatalos munkaidőből, hanem a szabad idejükből. A Barátság Liget építését is tovább folytatják, ahol a tavalyi esztendőben abbahagyták. Az ifjak, akik az elmúlt esztendőben becsületesen szolgáltatták a jó példát, több üzem keretén belül társadalmilag is saját igényeik, elgondolásaik megvalósítására készülnek. Tavaly városi összefogással csak a 26-os számú Állami Építőipari Vállalat és a Dunai Vasmű KISZ szervezetének ifjai csaknem 2500-an vettek részt társadalmi megmozdulásokban több, mint 66 000 munkaórát áldozva sok nemes ügyre. A Városi Csónakházat egyetemes erőfeszítéssel építették fel, de az idén külön akciók is indulnak. Az Ipari tanulóintézet és a Kohóipari Technikum ifjai külön-külön csónakházak építését készítik elő a saját szűkebb közösségük részére. A tettrekész hangulatot így lehetne talán a legjobban szóba önteni: lehet mindenünk, csak fordítsunk vágyaink megvalósítására elég gondot és időt.
A városi Pártbizottság, a tanács és a KISZ felelős vezetői minden járható utat megértő támogatással és szívélyességgel egyengetnek az ifjak és a városlakók társadalmi, nagy serege előtt. Ez a mindenekelőtt szép munkásgesztus a munkásokból lett állami, társadalmi vezetők részéről természetes és ösztönös erővel hat az önkéntes megmozdulókra.


Varga László elvtárs és felesége, visszaemlékezve mondják, hogy: “Nézzék!… Ott, azon a meredeken értek el hozzánk az első
hírnökök!”

Köznap este a Bánomban

Hivatalosan már nem így hívják ezt a régi falurészt, de a nép nyelvén, még soká Bánom marad. Hogy a hajdani kapitalista viszonyok között élt vaslogikáju népnyelv miért keresztelte el ezt a szegénysors-tanyát éppen Bánomnak, arról elfogadható és helyesnek tűnő magyarázatot adni senki sem tud. Csak a találgató szóbeszéd lengi körül az elkeresztelés okát.
Bartalos Istvánékhoz tértünk be este, a házigazda barátságos meghívására. Hegyalja út 2 – olvastuk a házszámot és a régi névre gondolva, egy kicsit, bekopogtattunk és beléptünk. Bartalosné néhány perccel előbb ért haza Földvárról, de már hosszú pongyolába, divatos, törökmintás matlasszé pongyolába volt kényelmesen felöltözve. Az ilyenkor szokásos bevezető beszélgetés után ízes vacsorával és borral kínáltak. Falatoztunk és hallgattuk Bartalosnét.
– Jó a termelőszövetkezet, csak mindenkinek szorgalmasan kellene dolgoznia. Én is így akarok tenni az idén. Most a közelmúltban voltam is már öt-hat napot dolgozni: szalma kötelet fontunk. Mit gondolnak mennyit teljesítettem? Többet, mint az uram! Hetven métert kellett megfonni egy munkaegységhez, de én háromra valót fontam. Kétszázötvennyolc métert is elértem, mikor már gyakorlott voltam. Igaz, nincs gyerekünk, de jogunk van a munkához, szeretünk dolgozni és jól jön az a százszáztíz forint, amit a napi három munkaegységért majd esztendő végén kapok.
Bartalos István a csapatával tavaly aratás végén dicséretet és jutalmat is kapott. Szorgalmas, dolgos ember – mondják – ráhúz a munkában, mint a sróf. A tavalyi egész szövetkezeti munka során 447 munkaegységet szerzett, s 34 forint 53 fillérjével ez bizony szépecske összeg. Kivált, amikor hozzáadják ehhez a háztájiból származó 8-10 ezer forintnyi bevételt is. És érdekes, az elmúlt élet nehéz napjai itt is csak az emléktárba kerültek, de nem felejtődtek. Mert Bartalosné így folytatja:
– Egyszer közvetlenül a háború után az uram felkerekedett és nekivágott a budapesti útnak. Kukoricát és kukoricalisztet vitt, hogy hoz majd zaharint érte. Aztán visszajött a liszttel együtt, zaharin nélkül. Szomorú világ volt! Mennyivel más most, amikor már most előre úgy tervezek, hogy dolgozok együtt majd a férjemmel és az én segítségemmel együtt esztendő végén majd egy egész ötven kilós zsák tiszta cukrot kapunk.
A mélypiros bor bugyborékolva ömlik a metszett üvegből készült kehelypoharakba és az ember akaratlanul arra gondol, hogy a jellegzetes pentelei Bánom név hallatára rendszerint felbolyduló keserű felhő, az újkori paraszt emberek bizakodásának rendíthetetlen erejétől lassan-lassan tovavonul majd a város öreg és völgybe tapadt része fölül is.

A Szabó házaspár

Szabó Jánoséknál zárva az ajtó, de a csengő szóra kitárul. A házigazda és felesége ízlésesen, elegánsan felöltözve éppen indulóban. Szép így, egymás mellett férj és feleség, de nekem nincs időm ezen elmélázni, hiszen az életükről akarok hallani Szűkszavúan, tárgyilagosan érdeklődöm, s ők az igazságnak megfelelően válaszolnak
A férj…
– Hol dolgozik Szabó elvtárs?
– A Martin Acélműben.
– Milyen munkakörben?
– Olvasztár vagyok.
– Ez az eredeti szakmája?
Szabó elvtárs gondolkozik kicsit aztán a vitrinhez megy. Nagy csomó papírlapot szed elő és leteszi az asztalra. Az egyik lapon azt olvasom, hogy Szabó János 1943-ban a hentes-mészáros iparban “jó” előmenetelt tanúsított. Látva, hogy csodálkozom, hirtelen elmosolyodik.
– Igen, csak jórendű voltam akkor. Akkor ugyanis nem úgy volt, mint ma, hogy ki amit tud, úgy osztályozzák, hanem úgy volt: kinek mi volt a társadalmi osztályhelyzete, aszerint lehetett jeles, vagy kitűnő. A nagyhentesek fiai lettek akkor leginkább a kitűnők. De túl ezen a nyilván igazságtalan gyakorlaton, a hentes mesterek érdeke is volt néha visszadobatni a szegényebb tanulót bizonyos időre. Ugyanis a vizsga elé kerülő inas jó segítség volt már és ha a vizsgán visszavetették egy félévre, akkor képzett szakemberként még egy féleszten deig dolgozhatott a mesternek.
A következő lapon már egész más irányzat, más osztályszellem diktálta szöveg olvasható: “Díszoklevél a legjobb segédmunkás építő brigádnak… – és alatta a közismert igazság: Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga”… A városépítés kezdeti szakaszából való még ez az oklevél, amikor még a 32/2 Mélyépítő Vállalatnál dolgozott.
Összesen 13 különféle elismerést számolunk meg, s ezek már mind messze maguk mögött hagyták az egykori “jórendű” minősítést. Mind kiváló előmenetelről tanúskodnak. Szabó János azonban kiemel egyet a többi közül:
– Mind kedves nekem ezek közül, de ez mégis a legkedvesebb. Ezerkilencszázötvennyolcban kaptam arról, hogy kiváló eredménnyel olvasztár lettem. Most csapolóként dolgozom a Martinban, havi kétezerötszáz forint átlagkeresettel. Szeretem legújabb szakmám, magam választottam és igazán elégedett vagyok.
– Munkánk talán egy esztendeje nagyon megkönnyebbedett. Csak egy példát mondok. Tavaly az év közepén még emberi erővel, siboló fával lökdöstük ki az acélmaradékot a kemence fenékről. Ette, gyötörte ez a munka az embert, de ma már messze vagyunk ettől: sűrített levegővel fújatjuk ki a maradék acélt.
… s a fefeség
A tiszta és kellemesen meleg kétszobás összkomfortos lakást nézegetjük. Szép. Ilyen lakásban bizony boldogság lakni, s háziasszony szíve mélyén a gondolatra érzékenyen megrezdül egy rég elnémult húr.
– Jó itt lakni, igazán jó. Megszerettük ezt a lakást és ezt a magunk építette várost, mi sztálinvárosiak. Úgy megszerettük a férjemmel együtt mi is, hogy azt hiszem, nem is lesz az életben mégegy más lakóhelyünk.
Végigfuttatja tekintetét a finom ízléssel pingált falakon és a férjére néz. – Úgy emlékszem ezernégyszáz forintba került a legutóbbi festés. Na, ha szigorúan ragaszkodók a megállapított díjhoz, nem került volna ennyibe, csak ezerkétszázba. Dehát munka közben, mikor láttam, hogy milyen akarással, lelkesedéssel dolgozik a festőnk, nem tudtam megállni, hogy egy kis hangulatcsinálóval meg ne lepjem közbe-közbe. Valamikor úgy sem tehetett így az egyszerű munkás. Az álmaim, ezévi terveim?… Két gyermekünk van; szeretnénk a lakásba egy televíziót. És ez meg is lesz.
Mesél Szabóné a város-születés hőskorának azon napjairól is, amikor a városépítők családi szállásán laktak. Hányszor, de hányszor várta szívrepesve haza a férjét, hogy “Jancsi, mikor lesz végre már lakásunk? Még mindig nincs? Sohasem lesz már?!” …Most amolyan asszonyos változékonysággal jólesően csak nevet mindezen, pedig akkor, hej! Sok gondot okozott türelmetlenkedésésével a saját gondjaival is eléggé eltelt férjének. Dehát; ilyenek az asszonyok, még Sztálinvárosban is: mikor kiderül fölöttük ragyogóra az ég, egyszerűen, szelíden minden régi bajt megszépült emlékké nemesítenek.
Mielőtt búcsúzunk, még a helyről beszél, ahol dolgozik. – Az én gyáram?… Óh, az éppen fordítottja a férjemének. Ott a gépek mellett mindenütt csak csupa-csupa nő. Alig egynéhány férfi. Kitalálhatja már, hogy ez a gyár a Fehérnemű gyár, amit egyenesen nekünk asszonyoknak, lányoknak építettek.

Vörös csillag eleven emberekből

A termelőszövetkezet irodájában magas, vállas férfi ül az íróasztal mellett: Vaskó Györgynek hívják. Szemben vele Tonka István, mindketten valami irodai “papírmunkával” foglalatoskodnak. Vaskó eközben feltekint és a város felé int:
– A Lajos-kövek? – kérdi… – Igen! Ott láthatók azok ma is a városban. Tonka bólint és közelebbi útbaigazítást ad: – Az emlékkövek ott vannak a Béketéren, de a “Vadász keresztet” ne keressék, mert annak még a helyét sem találják. Úgy megváltozott arrafelé a táj, hogy a született pentelei sem ismeri ki magát.
A “Vadász kereszt” volt egyébként az az emlékeztető, ahol az első Magyar Tanácsköztársaság vérbefojtása után, pentelei ellenforradalmi fehérterroristák félholtra kínozták a munkás-paraszt hatalom egyik odaadó hívét, Vagyócki Mihályt. Az emlékek súlya alatt ő most lehajtja fejét, és mint aki teljes igazságot és elégtételt kapott az időtől, csak ennyit mond:
– Túléltem azért azt a szomorú időszakot is és ha akkor nem is sikerült, de később csak széjjeltéptük a pentelei földet. Széjjel téptük és ma szövetkezetté forrasztottuk. Mert aki egyszer az emberi haladás útjára lépett, az tétlenkedni nem állhat meg, annak haladnia kell!…. Ez a mai élet megmásíthatatlan parancsa. Mi ebben a tudatban élünk, így cselekszünk, talán az is igazolja ezt, hogy – amint találgatják – az állam támogatásával teljes mértékben gépesítjük szövetkezetünk mezőgazdaságát az idén.
A szövetkezeti emberek is erről beszélnek. “Gépesített termelőszövetkezeti gazdaságunk lesz, mi mutatjuk majd az utat az igazi mezőgazdasági nagyüzem felé” – ezt hallani itt is, ott is. S noha messzire látszó vérvörös fénye nincs ez eleven emberekből alakult vöröscsillagnak, tüze annál gyújtóbb és hevítőbb…


“Lajos kövek”, a királynak szánt tiszteletadás emlékművei. De mellette és körülötte egy egész város hirdeti, hogy szabadsága szépséges éveiben ide sereglett és itt él, itt alkot az egyszerű munkás.

Az élet vidám oldala

A szórakozásban nincs érdektelenség. Filmszínház, művelődési ház, egyéb nyilvános szórakozó helyek: a Béke Étterem, a Vigadó és a Kossuth Étterem, a Hóvirág Cukrászda, az Ifjúsági Cukrászda és a nemrég létesített Bistró – mind a pihenő emberek igényeit, ízlését szolgálják. Az újtipúsú, kulturált szórakozási morál emelkedik.
Az ifjúság – ahogyan hírlik – éppen e napokban készül, hogy sajátos és színes életének, igényeinek megfelelően több helyütt ifjúsági klubbokat hozzon létre.


A hajdani embert és selyemhernyót egyaránt éltetett Ré-úti öreg eperfa lassan már a tavaszra

A fennsík beszéde

Különös nyelven hallatja magát ez a házakkal, üzemekkel és vidám emberekkel betelepített fennsík. Eggyé tartozó, de más-más részein más és más hangon beszél. A széles és síma betonútakon tova robogó autók és autóbuszok zümmögnek. Az épülő új 400 ágyas modern kórház imponáló épülete mellől a terhet emelő daru alig észlelhető nyikorgó erőlködése. Az erdősített sávok felől a fák pucér ágai között sebesen nyargaló szél éles sivitása. A bodor és súlyos füstzászlót lengető Nagykohó körül az olvasztóból üstbe ömlő olvadt vas zubogása és milliónyi szikrácskájának szerte fröccsenése. S mindezek eggyéolvadva, elvegyülve a jövő-menő siető emberek jellegzetes neszezésével, kacagáséval a kivirágzott és nem lankadó élet örök zsongásával, dallamaival vonják be a várost.
Történelmünk nevezetes tényei találkoztak itt és ezek is beszélnek. Jobban, érthetőbben, mint bárhol másutt. Vagyócki Mihály, aki termőföld korában maga sem tudja hányszor járta meg a tájat, azt mondja, hogy a falusi konda ezernyi lába őrölte porban sokak botorkáltak valamikor végig a Ré-úton. Napokon, hónapokon át szedték, gyűjtögették az öreg eperfák zsenge levélzetét, hogy az éhes selyemhernyó falka a saját titokzatos módján selymet vonjon ki belőle, legyen miben pompázniok majd a gazdagok asszonyainak, leányainak. A szegényeknek meg legyen az ember és a hernyó ilyen együttműködéséből valamivel nagyobbacska kenyere. Talán nem is gondoltak erre egykor az építők, a mérnökök, de mutatónak a régi Ré-utat keresztben szelő Sztálin út közelében meghagytak néhány öreg eperfát.
A Lajos kövek is hirdetnek valamit: azt, hogy királyi láb, királyi sereg is érintette régi állapotában e hantokat. Királyi fennség, királyi sereg és pihenő a pentelei fennsíkon!… ennek emlékművet kellett állítani. Mert ez szolgai és tiszteletbeli kötelesség volt, és sokáig, nagyon sokáig ezek a kövek voltak e mezők fénypontjai. Sokáig. Mindaddig, amíg tettvágytól, ellenálhatatlanul kigyúlt és lelkes tűztől, seregestől meg nem jelent itt az egyszerű munkás, hogy felállítsa, kiformálja ide a maga időtlen időkig dicsben és becsben maradó művét, a várost minden kincsével, tartozékával élet- és teremtő erejével együtt.
És a munkás esze és keze alkotta elévülhetetlen nagy mű köré és mellé a bánomi, a nixpródi, a lebuki és kálváriai parasztember összefogva faluja minden előre néző parasztjával, szintén megalkotta a magáét. Egybeszántotta, nagyüzembe társította sok-sok apró darabka kisbirtokát, mert úgy igaz, ahogyan a Vöröscsillag Tsz egyik-másik mélyebb gondolkodású híve mondja: munkásnak és parasztnak ebben az országban egy talajon kell állnia, egy úton kell haladnia.
S végül, hogy a történéshez hűek legyünk: a város és lakói együtt, betonba és vasba öntött, emberi jobbsorsba és boldog életbe és gépekkel erősített szövetkezetbe emelt emléke azoknak, akik 1945 csikorgó telén, űzve-hajtva az elnyomás és a zsarnokság hadseregeit, keleti szélén Európa egész hosszúságában feltörték és kitárták az itt élő népek börtönének nehéz kapuit és beengedték tódulni fajta a szabadság, a szabad élet csodálatosan édes ízű levegőjét.

Hegedűs Péter
H. Tóth János felvételei

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings