Szaki voltam Sztálinvárosban

129 0


Fejér Megyei Hírlap – 1980. április 4.

Miskolczi Miklós

Szaki voltam Sztálinvárosban

(Részlet a szerző hamarosan megjelenő “Város lesz csak azért is” című könyvéből)

Sztálin Vasmű Szállítási és Raktározási Vállalatának garázsában dolgoztam életemben először. Mint első évet végzett gépésztechnikumi hallgató 1954 nyarán szerszámraktári segédmunkás lettem.
Eredetileg textiltechnikus akartam lenni, ám abból az iskolafajtából csak egy volt Budapesten, gépipari technikum pedig vagy hat. Elvégre nem a textil, hanem a vas és az acél országa akartunk lenni. Elutasított felvételi kérelmemet egy fővárosi hivatalnok vette kézbe, és miután közöltem vele, hogy apám Sztálinvárosban dolgozik, többé nem voltak kétségei. Elhatározta, hogy erőműgépész technikus leszek. Be is iratkoztam a Népszínház utcai 3. számú Gépipari Technikum első b. osztályába, 1953 júniusának végén.
Utóbb már tudom, hogy a magyar társadalmi és politikai élet számára sorsdöntő napok voltak ezek. Persze nem az én tortúrám, hanem az ekkor született és később 1953 júniusi határozatnak nevezett pártdokumentum miatt. Úgy emlékszem, hogy a mi családunkban nem került szó erről a politikai fordulatról. Nem hiszem, hogy közülünk alaposan elolvasta volna valaki is a megjelent – nem túl informatív – közleményt. A várható változásból annyit regisztráltunk, hogy Bözsike nagynénémnek, aki szőlőművelő volt, talán kevesebb lesz a beadása. Ez kellemesen érintette a családot, ami meg kellemetlenül, hogy majd csökken a nehézipari beruházás, arra nem gondoltunk hiszen mi akkor már nagyon-nagyon költözni akartunk, Sztálinba. Mi az épül, szépül Sztálinváros (nem nyúz már a kulák, gyáros), a Sztálin Vasmű békemű, és a Vas és acél országa leszünk kezdetű nagybetűs újságcímeken éltünk, immáron három-négy éve. Mit jelenthetett az én pályaválasztásom pillanatában, néhány frissen szedett tizenkét cicerós petit sor? Semmit. Habozás nélkül lettem gépipari technikumi hallgató és némi viszontagság után, négy esztendő múlva technikus.
Mint nyári diák-segédmunkás a garázs szerszámraktárában ismerkedtem az élettel. A raktáros eredetileg dunaföldvári fűszeres volt. Körülbelül annyit értett a szerszámokhoz, mint hajdú a harangöntéshez, de ez senkinek sem okozott gondot. Kiváltképpen nem neki. Mindenre könnyű szívvel azt mondta, hogy nincs. A szerelők káromkodva fordultak ki a raktárból. Kisvártatva ugyancsak káromkodva megjelent a garázsfőnök Várszegi szaktárs és az első polcról levette a kért szerszámot. A fűszeresre rá sem nézett.
A személyzeti osztályon tett formai látogatás után ennél az aranykeretes szemüveget viselő, magas, vagány Várszegi szaktársnál kellet felvételre jelentkeznem. Tisztán emlékszem, hogy azt mondta:
– Na, fiatalember, maga is ezt a piszkos szakmát választotta?
Boldogan bólintottam. Ezt követően soha többé nem szólt hozzám, kivéve, amikor arra kért, hogy az egyik tankból szívjak neki egy tepsi gázolajat. Buzgalmamban teleszívtam a számat is. Nagyot nevetett, de máskülönben mintha levegő lettem volna, rám sem nézett.
A földvári fűszeressel másnaponként mosóolajat hoztunk a közeli olajraktárból. És húztam a kiskocsit, a fűszeres jött mellettem, bratyizott a kapuőrökkel, a “varnyukkal”, és arra oktatott, hogy ezekkel jó jóban lenni. Körülbelül ennyit tanultam tőle egy hónap alatt. Néha kegyesen kiengedett a sötét, ablaktalan, levegőtlen raktárból, ahol egyébként semmit sem bízott rám. Ilyenkor csellengtem a teherautók körül, hallgattam a fényezők meséjét arról, hogy milyen fájintos volt a régi Krayer-Mayer filinckubkit. Nem tudom mi volt az, de így mondták: filinckubkit. Álldogáltam a gyárudvaron épített, ápolt teniszpálya mellett. Mondták, hogy mindenki teniszezhet, ha akarok még én is. Csakhogy én nem tudtam teniszezni, hiába is akartam volna. A garázsból senkit sem láttam teniszezni. Az irodisták közül viszont sokan használták a pályát. Csak utóbb tűnődtem rajta, hogy vajon ők honnan ismerték ezt a játékot?
Egy alkalommal néhány napra elkértek a raktárból. Húszan, harmincan gyülekeztünk valami irodafélében. Azt mondták, elveszett egy láda platina. Fél kilónyi. Minden talpalatnyi földet járjunk be és nézelődjünk, keressük.
Gyönyörű szép napok következtek. Csellengtem, bóklásztam az építkezésen. Senki sem szólt rám, senki sem kérdezte mit keresek, pedig minden rakodót, elhajított ládát, depóba rakott dobozt megnéztem. Igen szerettem volna megtalálni, de más találta meg. Legnagyobb sajnálatomra hamar lefújták az akciót. Pedig szívesen elbámészkodtam volna még néhány napig.
A raktárban, nyári segédmunkásként hatszázat kerestem. – Még a 3 forint 60 filléres ebédre sem költöttem belőle. Otthon ebédeltem, két óra után. Tíz óra tájban kimentem a garázs mögé, ahol a kocsik árnyékában megettem a napi zsíros kenyeret. De házizsírral! Egyelőre még erőltettük a régi szokásokat. Minden parányi részlethez görcsösen ragaszkodtunk. Úgy vélem, ez valami tiltakozás féle lehetett, már úgy a magunk – értem, a szüleim – módján. A vidéki rokonoknál hízott disznót vágtunk, anyám gyümölcs befőttet csinált, paradicsomot, uborkát, ecetes paprikát tett el, lekvárt főzött. Ha mostanában azt mondja, hogy a fácános konzervparadicsom a legjobb, és hozzak egy üveg bulgár savanyú uborkát a boltból, mindahányszor felhorgad bennem a kérdés: vajon, az elmúlt huszonöt évben, mindannyiunk közül nem ő tette-e meg a legnagyobb útat?
De hát mit láttam én magam körül? Egy szemmel, értelemmel, mértékegységeimmel átfoghatatlan építkezést, ahol mindenki egyforma rangjelzést (gumicsizmát, munkaruhát, vattakabátot, ebédjegyet, káromkodást, megszólítást, életformát) viselt. És mitagadás, ösztönös, kamaszkori egyszerűsítésekkel dúsított demokratizmus-elméletembe nagyon is beleillett ez a művileg idealizált látszat-kép. Senki sem különb a másiknál, mondatta velem az a tény, hogy tizenöt évesen semmiképpen sem lehettem különb azoknál, akikhez hasonlítgattam magam. Ó áldott feloldódási, elvegyülési vágyam, ami akkoriban még nem volt terhes a kiválás igényével! József Attila költői dialektikáját hírből sem ismerve, a születtem gondolatától csak az elvegyültemig jutottam, és hittem is, hogy a kiváltamra soha sem fogok igényt tartani. Minthogy hitem szerint másoknak is csak így, elvegyülten van és lesz rám szüksége.


Nyári ifjúsági építőtábor Sztálinvárosban az 1950-es évek elején

Gyanítom, hogy mások is, sokan megfürödtek ebben az egyenlősítő tengerben, életük-, de méginkább tudatuk kamaszkorán. Hitüket pedig azok az újságok táplálták, amelyek minimum, egyetemlegesen hősöknek tisztelték és tiszteltették az itteni kőműveseket, gépkocsivezetőket, ácsokat, italbolt vezetőket, mérnököket, bérelszámolókat, kubikusokat és vízhordó lányokat. Csoda-e, hogy ezt a kierőszakolt látszatdemokratizmust összekötöttem az innen érkező hírekkel, hőstettekkel, munkasikerekkel. Biztosan megroppant volna bennem valami, ha már akkor, és nem csak húsz évvel később olvasom azt a szigorúan bizalmas jelentést, amely 1951 nyarán megállapította: “annak ellenére, hogy a Dunai Vasmű ötéves tervünk legnagyobb jelentőségű építkezése, mégis egyike az ÉM és a KPM leggyengébben dolgozó munkahelyeinek”.
Valójában hálás vagyok azért, hogy amikor életemben először Sztálinváros földjére tettem a lábam és 1953. július 2-án hajnalban a Sztálin út 1. számú lépcsőház előtt leszálltam a teherautóról nem tudtam másra gondolni, csak az újságból, rádióból, filmhíradóból, regényekből, versekből, filmekből ismert hősök városára. Szerencsémre nem tudtam, hogy itt hétfőnként nyolcszázan elkésnek, vagy meg sem jelennek munkahelyükön, hogy a vasárnapi rohammunkások élelmezése többe kerül, mint az általuk elvégzett munka értéke, nem tudtam, hogy a kiásott csatornákba beletemetik a drága zsaluzódeszkát és a zsákokból ki sem vett cementet, hogy az országos hírű brigádok a párosverseny hevében összepofozkodnak a talponálló előtt, hogy kollektív szerződésbe kell foglalni az analfabéták tanítását. Csak arról tudtam, amit az újságok megírtak, hogy itt minden embernek és munkának egyformán rangja van, hogy minden lakásba besüt a Nap, hogy “a nyolcszáz személyes korszerű mozgóképszínház máris szűknek bizonyult, de a szocialista tervező építészek nem ijednek meg a menet közben felbukkanó problémáktól és terveznek még egy mozit és ha kell egy harmadikat is”, csak azt tudtam, hogy a Sztahanov, a Nazarova, a Deák, a Schröder, és a Gazda mozgalmakban itt látványos teljesítmények születnek, hogy a 400 százalékos tervteljesítés nem ritka, hogy Kossuth-díjat kapott a hegesztő, hogy Csobán Anna élete kockáztatásával megakadályozott egy balesetet, hogy egy konyhalány utazott a VIT-re, hogy a Kiskrajcár sorsa itt szívetmelegítően megváltozott, hogy megnyílnak az ajtók, ha hivatalos helyen megmondom: apám Sztálinvárosban dolgozik,
Ma sem bánom, hogy akkoriban én csak az utóbbiakról tudtam. Így volt szép. Vallom, hogy mindenkinek magának kell megszülnie a saját kétségeit. Mit értem volna én, tizenöt évesen ezekkel az egymásnak ellentmondó ismeretekkel!
A Sztálin út 1-ben a Szállítási és Raktározási Vállalat egyik munkásszállása volt. A jobbaké. Apám a jobbakhoz tartozott, pedig munkakönyvébe a segédmunkás szót írták. Valami előnyt jelenthetett ez a bejegyzés, talán olcsóbb hazautazást vagy több és más munkaruhát, védőruhát. A valóságban raktáros volt. Milliókat érő árukért felelt, persze csak módjával, úgy, ahogy itt akkoriban egyáltalán felelni lehetett és kellett. Rámutatott egy ládára, hogy ez fél millió forint. Évekig állt a raktárban, azt sem tudták, mi van benne. Egy másik ládában ugyancsak fél millió forint értékű gép volt, így aztán gyorsan kijött a milliókat érő raktárkészlet.
Akkor én még nem tudtam, hogy a szállás-elosztókban is megkülönböztették az embereket. A délivárosi, radari barakkokban nem igen lehetett találni adminisztratív munkakörű dolgozókat, mint ahogy a lakásokban kialakított szállásokon sem sűrűn voltak segéd- és betanított munkások. Vagy beosztás, vagy némi összeköttetés kellett ahhoz, hogy valaki a Déliváros helyett a Sztálin úton lakjon. Mert ez korántsem volt mindegy. Tanúsítja egy 1952-ben keltezett kollektív szerződés is, amelyben a magasépítő vállalat igazgatója vállalta, hogy “a barakkokat évente kétszer kimeszelteti, a szükséghez képest fertőtleníti és biztosítja a naponkénti megfelelő takarítást, gondoskodik a szállások fűtéséről és a megfelelő téli tüzelőanyag beszerzéséről. A dolgozók szálláshelyeit kényelmesebbé, otthonosabbá teszi, gondoskodik azok megfelelő berendezéséről és felszereléséről. Nevezetesen fogasok lehetőségszerinti biztosításáról és az ablalkok szúnyoghálóval történő ellátásáról…”
Hogy ez a fertőtlenítés a szükséghez képest mindig megtörtént-e, arról a Magyarország felfedezése sorozat Balatonról szóló kötetében találtam adalékot, amennyiben Berta Bulcsu azt írja, hogy a poloskák megújuló rohamaitól űzve fordított hátat Sztálinvárosnak. Pontosan azon a nyáron, amelyiken én beleszerettem az itteni életbe. Azon túl, hogy engem nem csíp a poloska, biztosan van magyarázata annak, hogy milyen tapasztalatok, előzmények után borzongott ő s lelkesedtem én ugyanakkor, ugyanabban a Sztálinvárosban?
Már délelőtt volt, amikor felébredtem. A szállásszoba ablaka a Sztálin útra nyílott. Szemközt, vakolatlan falra meszelt felirat hirdette: Sztahanovista Otthon. Sztahanovisták kaptak itt jutalmul soron kívül végleges lakást. Itt volt a sztahanovista brigádok tömegszállása is.
Megkerestem apámat. Egy papírra vetett vázlat alapján viszonylag könnyen rátaláltam. Senki sem állta utamat, nem kérdezték hová megyek, kit keresek, miért, merre, meddig. A hatalmas raktárak mentén ismerősök vártak. Fiatal és középkorú férfiak, abból a faluból, ahol mi is laktunk volt. Ha jól emlékszem onnan Markovics Sanyi próbált szerencsét először. Ő hozta az öccsét, az öccse hozta a barátait, azok ismerőseiket, öreget, fiatalt, mindenkit akinek valami búbánata, baja volt otthon. Itt kopácsolt a ládák között R. Gy. bácsi, akitől megvonták az asztalos-iparengedélyt, K. B. segített neki. Őt a TF-ről rúgták ki kulákgyanú miatt. Nagyreménységű futballista volt. Másokra már nem emlékszem név szerint, de tudom, hogy a Száll-Raknál úgy összebújtak a kelebiaiak, ahogy eleinte együtt laktak az Amerikába, vagy később Ausztráliába kivándorolt magyarok. Be sem vallott félelem, a szemtől-szembeni kapcsolatok mindent megelőző igénye tartotta össze őket egy munkahelyen. Az egymástól várt és nem is hiába várt segítség, ebben az áttekinthetetlen, bizonytalan káoszban. Aztán lassan csökkent a régi ismerettség jelentősége, és amit eleinte meg nem tettek volna, később már húsz fillér órabér többletért lemondtak egymás közelségéről. Felszívódott, érvényét vesztette ez a sajátosan konzervált falusi közösség, mert a múltból táplálkozó face to face kapcsolatoknál erősebbnek bizonyultak a szervezeti kötődések, a közös gyermekkornál fontosabb lett az adaptációs képességben megmutatkozó különbség, az új értékek, új normák befogadására mutatott képtelenség, vagy hajlandóság.
Éppen tizenöt éves voltam ezen a július 2-án. Apám tojásrántottát sütött ebédre egy irodafélének használt bódéban. Aztán utamra bocsájtott. Fürödni akartam a Dunában.
– Ha belefulladsz, ne gyere haza! – fenyegetett derűsen.
A tó jegére is mindig így engedett el korcsolyázni.
Tájékozódni nem tudtam, kérdezni meg röstelltem. Mit kérdezzek? Tessék megmondani, hogy hol a Duna? Ezzel elárultam volna, hogy idegen vagyok és ezt végképp nem akartam, hiszen éppen, hogy nagyon is szerettem volna idetartozni. Különösen azok után, hogy reményem is támadt erre. A város felé lépdelve ugyanis megszólított egy férfi:
– Szakikám, mondja már meg hány óra van!
Szakikám! Bevallom legalább olyan büszke lettem ettől a megszólítástól, mint néhány évvel később, amikor Tóni bácsi a Napsugár öreg zongoristája, szerkesztő úrnak szólított. Megmondtam a pontos időt és sokért nem adtam volna, ha shortom hirtelen munkás nadrággá, szandálom meg bakanccsá változik. Bár, amint a mellékelt ábra mutatta gyermeteg öltözetem nem zárta ki szaki voltomat. Szaktárs volt itt akkor a doktor is, meg a patikus is.
Elképzelheti az olvasó, hogy 1953 nyarán, kamasz önérzetem és immár szaktárs mivoltom fényében senkitől nem kérdezhettem meg, hogy hol a Duna. Visszabaktattam a Sztálin út 1. elé és onnan a Kohász utcán át elértem a felső partélt, ösvények arzenálja vitt lefelé a vízhez. Egyiket kiválasztottam, nyilván a legszélesebb volt, mert történetesen az öböl népszerű strandjára, a keszonokhoz vezetett. A kikötő építéséből visszamaradt és partra húzott betonalkotmányokhoz, ahol később annyi kedves nyári napot múlattam el egy rozoga kétüléses túrakajak boldog birtokosaként, ahol kerek tíz év múlva, huszonötödik születésnapom délutánján is ott hevertem a napon, szívemben két friss szerelemmel. Egy lány szerelmével és egy hivatáséval.
Este apámmal és egy barátjával sörözni mentünk. Néhány nap múlva pedig, amikor már hazafelé vitt a vonat, azt hazudtam egy katonának, hogy esztergályos átképzős vagyok Sztálinvárosban. Az átképzősök, hajdan, elképesztően kevés ismeretet adó, négy-hat hónapos tanfolyam után szakmunkások lettek. Úgy tűnik, akkor tekintélyesebbnek tartottam ezt a rövidke kis tanfolyamot, mint a patinás Népszínház utcai technikum, négyéves tanulmányi idejét és rangját. A katona vagy bölcs ember volt, vagy hiszékeny, mert bólogatott: az jó – mondta és bár kora délutánt mutattak az órák, fölfeküdt a podgyásztartóba. A kalauz elkérte a jegyeket és szó nélkül tovább ment. Semmi kivetni valót sem talált a katona viselkedésében.
Hja, szakikáim! Ez a vonat Sztálinvárosból jött és 1953-at írtak a Gergely naptárak.

… és a könyv 1980-ban megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Miskolczi Miklós saját könyvéhez írt előszava:

Meghívást kaptam a Magyarország felfedezése sorozat Duna­újvárosról szóló kötetének megírására. Boldogan elújságoltam a hírt és feljegyeztem: ki, hogyan fogadta.

ÉDESANYÁM:
– Nem értem én ezt, fiam, talán meg sem érem.
B. P. BARÁTOM, ÚJSÁGÍRÓ:
– Csak az igazat írhatod!
EGY HELYBÉLI TANÁREMBER:
– Te, ez valami sorozatféle? Én még nem hallottam róla.
AKI SZERET:
– Jól van, öreg (és megcsókolt).
EGY LOKÁLPATRIÓTA:
– Aztán nehogy rosszakat írkálj a városról!
A HELYI LAP ÚJSÁGÍRÓ-GYAKORNOKA:
– És mennyit kapsz érte?
A VÁROSI TANÁCS ELNÖKE:
– Hát mit is mondjak, gratulálok.
MÉRNÖK BARÁTOM:
– Ez az a sorozat, amiben a Moldova is írt?
M. M. HARMINCHÉT ÉVES ÚJSÁGÍRÓ:
Nekiült, és megírta.

Ez az.

 Miskolczi Miklós – Az úr sztalinvárosi?

 Miskolczi Miklós – Egyszemélyes Dunaújváros

 

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings