Móder Rezső vasszobrai

Fejér Megyei Hírlap – 1990. február 17.

FESTŐ A PLASZTIKA VONZÁSÁBAN

Móder Rezső vasszobrai

Nehéz a művészlét mostanság. Még Dunaújvárosban is, ahol a hajdani “szocialista” mecenatúra maradványai fellelhetőek. Ám ki tudja meddig? Móder Rezső festőművész a vasmű ösztöndíjasa, azé a gyáré, ahol évekig dolgozott, mielőtt felvették a főiskolára. Enélkül a háttér nélkül bizony aligha folytathatná munkáját. Különösen az újabb időkben, amikor egyre több vas, acélplasztikát készít.

“Ez itt még nem teljesen kész”…

Igaz, a festést, grafikázást sem hagyta abba, de az új műfaj egyre jobban izgatja. A kiállított munkák sikere is arra ösztönzi, hogy mind jobban elmélyedjen e különös hangulatú szerkezetek, konstrukciók formai problémáiban. Plasztikáinak ihletői a vasmű területén, műhelyeiben látható gépek, alkatrészek, hulladékok. A sajátos “talált tárgyakat” Móder nem megtisztítja – ahogy Tandori Dezső írja – hanem agresszíven kiteszi az idő, a természeti folyamatok hatásainak. A víz és levegő “munkája” teljesíti ki a művész elgondolásait. A többnyire állványokra függesztett, mozgatható elemek hangszerként is funkcionálnak; a fiatal művész a konkrét zenére emlékeztető kompozíciókat “ad elő” ütőpálcáival, kalapácsaival. Tavaly a Győri Műcsarnokban mutatta be kiállítása megnyitóján három tételből álló – Bartók a vasgyárban; A kozmosz éneke; XXII. század zenéje című – produkcióját.
Tavaly két alkotótelepen’is dolgozott; meghívták a nemzetközi acélszobrász szimpozionra, Dunaújvárosba. Nagyméretű “acélhangszere” a Duna-parti sétány egyik látványossága. A győri alkotótelepen ugyancsak felfigyeltek sajátos hangulatú műveire; törekvéseit ezen a téren egyre több szakmai kritika igazolja vissza.

“Mindent túlszárnyaló észkerék” (mobil)

Mindez nagyon szépen hangzik.
Ám Móder Rezső sértett, sértődött ember. A kiállítási díjak ellenére máig nincs műterme; plasztikáit édesanyja házában, Pentelén tárolja. A szétszerelt vasszobrok egy része az udvar végi fészer mellé támasztva, letakarva várja a “feltámadást”. De akad olyan is, amely az udvar “természetes” dísze. A Móder által annyira kedvelt “nemes rozsda” itt igazán korlátlanul alakíthatja a felületet.
De van más baj is.
Az 1988-as őszi tárlatról a fiatal, érzékeny művész “kivonult”, elvitte a munkáit. Szó ami szó – nem volt ez helyes reagálás a zsűrizésből kiszivárgott információkra, melyek szerint Móder Rezső “nem azt a díjat kapta…” Amikor erről beszélgettünk, azzal védekezett, hogy még soha, egyetlen kiállítást sem “bontott meg” önkényesen. De úgy érezte, tűrhetetlen sérelem érte.
Nehéz így utólag az igazságot kibogozni. Ám azok, akik a kiállításokat szervezik, biztosan tapasztalták: a művészek hiperérzékeny lények. Alkatuknál fogva. S úgy gondolom,nem a művész van az intézményért, hanem fordítva. S ha az esélyeket nézzük: vajon melyikük kiszolgáltatottabb? Kinek van joga, szakmai tekintélye dönteni mondjuk abban a kérdésben: ki és mikor kap teret művei számára.
Ezért volt kissé lehangoló a Kovács Pétertől, az István Király Múzeum igazgatójától kapott elutasító levél, mely szerint ebben az évben nem rendezhet tárlatot Fehérváron. Az indok: a 88-as Őszi Tárlat alkalmával tanúsított magatartása, “megbízhatatlansága”.
A fiatal művész értetlenül mutatta a hivatalos hangú értesítvényt. Ezek szerint ő már soha nem állíthat ki ezen a rangos helyen? Ő, aki több munkáját a múzeumnak adományozta; s ilyenkor azt hallotta, hogy a múzeum érezheti megtisztelve magát. Ennyire jóvátehetetlen a “bűne”?
Töprengve hallgatom Móder Rezső méltatlankodását, panaszáradatát, lázongó, elégedetlenségtől izzó monológját. S ugyanakkor látom töretlen munkakedvét, az újabban készült kétszer két méteres műgyanta alapú, barnás tónusú reliefjeit. Amikor Fehér Lászlóval jártunk nála, kollégája nagyon szépnek, eredetinek tartotta a domborított motívumokat, egyedül a zsúfoltságot kifogásolta. Számomra is tanulságos volt hallgatni e két művész szakmai-kollegiális eszmecseréjét. S csak bámulni tudom töretlen akaratát, kitartását, energiáját, amivel hol az ecsethez, hol az izzó acélhoz nyúl. Fáradhatatlanul küldi munkáit a nemzetközi és hazai kiállításokra; talán a megyében ő a legtöbb tárlaton részt vevő művész. Sokan ezért megmosolyogják, törtetőnek, akarnoknak tartják… Többnyire azok, akik még a megyehatáron kívül egyetlen képet és szobrot ki nem állítottak.

“Guruló kozmosz” (mobil)

Az én szememben Móder Rezső a “kreatív ember”. Minden tárgyban, “leletben” a műalkotás lehetőségét keresi, látja bele. Amikor a vasmű hatalmas ócskavashalmai mellett elmentünk, gyakran lehajolt, ha valami érdekes “szerkezetet” lelt a sínek mentén, a kupacok alján. Azt hiszem, Móder Rezső tud valamit a “vas lelkéről”, amit csak azok ismerhetnek, akik ebből a környezetből indultak. S lám, ő folyamatosan vissza is tér ide. Ahol egykori munkatársak, barátok, vasszobrainak kivitelezői köszönnek neki. Mint olyannak, aki itthon van.

“Szoborkép”

Azért az elismerés sem marad el mellőle. Április végén a Miskolci Galériában állítja ki “szoborlapjait”, vasplasztikáit. Talán ősszel az Uitz Teremben végre a város közönsége is megismerheti, mit alkotott a fiatal festő a “plasztika vonzásában”… Legutóbbi találkozásunkkor kivitt a szoborparkba, hatalmas acélhangszeréhez. Megmarkolta az egyik lengő idomot, és hozzáütötte a többihez. Sajátos, fémes spontán hangok, szinte már-már dallamok szálltak a Duna felé… Ám úgy látszik a “vas zenéje” nem mindenki fülének kellemes…

Péntek Imre
Fotók: Somogyi Tamás

KI-BESZÉLT MŰVÉSZET – MÓDER REZSŐ

“A mester extravagáns művész, a magyar avantgard művészet egyik kiemelkedő alakja. Szobrokat készít, fest, grafikákat alkot…és még mi mindent. Persze zenél is a szobrain. Kompack művész. Ő lenne.”