Népszava – 1971. április 3.
Thiery Árpád
Félni kell-e az emlékeinktől?
Az útkereszteződés előtt, a Radar felőli kapu közelében, míg a bekötés tartott, hetekig állt egy leány. Egész nap hunyorgott a fényben, izzadt, veszekedett a tolakodó legényekkel, zúgott a feje a zajtól, egyszer a sárga zászlót, egyszer a pirosat emelte kellő fontossággal a magasba. A sofőrök, ha jó kedvük volt, az előkelő hölgyeknek kijáró mozdulattal köszönték meg a szabad utat, máskor meg rondaságokat kiabáltak… Hova lett az a leány? Hol vannak a fiúk, akik a napi tizenkét órás munka után a szállásépületek között végkimerülésig tartó magasugróversenyeket rendeztek: a léctartókat ácsbakok, a lécet malteros palló helyettesítette, a magasság emelése pedig versenyszerűnek éppen nem mondható módszerrel, egy-egy téglaalátéttel történt. Hova tűntek a villanyoszlopokról a hangszórók; késő estig harsogták a ma már nevetséges slágerokat… Hova tűnt a hodályszerű Késdobáló, ahol tanácsos volt a korsó sört azonnal lehajtani, mert könnyen elemelték a söntéspultról, és szerencsés esetben is csak pofonok árán lehetett visszaszerezni… Mi lett Göndörrel, Csöpivel és a többi félelmetes hírű vagánnyal? A Késdobáló helyén most autóbusz-pályaudvar van. Innen egy pillantás a víztoronyra: aki látta, amikor a brigádvezető az állványokba kapaszkodva kitűzte a víztorony tetejére a zászlót… A Radarnál éppen csak megállok egy percre: az egykori felvonulási épületekből három maradt. A többit hét éve maga alá temette a lecsúszott löszfal. Több százezer köbméter föld alatt pihennek a szappanszagú női szállások. Ó, esténként micsoda társasági élet folyt az épületek mögött!…
Régi ember áll előttem: Botocska Pál, kőműves brigádvezető. Egy a hajdani sok ezer fiatal közül, akik DISZ-megbízólevéllel jöttek Dunapentelére. Gumicsizmája az egykori förtelmes sártengert idézi fel, azt az időt, amikor lajtból ittak, hetenként új munkásnevek röppentek fel a dicsőségtáblákra, és aki nem dolgozott napi tizenkét órát, az nem számított itt rendes embernek. A sovány arc alaposan megöregedett. Gyorsan élő munkásarc, rajta a szél és a fagy nyoma, s egy kis elégedettség, vagy inkább nyugalom, mintha azt mondaná: a válható bekövetkezett Szép lakása van, az öt gyerek rendben felnőtt, tanulhattak, az egyik lány most készíti a diplomatervét, villamosmérnök lesz…
– Emlékszik a Késdobólóra?
– Hogyne.
– Megszúrtak ott egy pár embert.
– Pofon is csattogott… De napközben aztán ment itt a munka, dolgozni kellett ám. Egy nap alatt hét-nyolc köbméter falat felhúztunk. A sztahanovista szint száznyolcvan százalék volt, aki ezt nem teljesítette, azt nem is nézték szakmunkásnak. Az én brigádom egyenletesen dolgozott kétszázhúsz százalék körül.
– Voltak háromezer százalékok is…
– Előfordult, de ez olyan, hogy mi egyszer a hármas konyhánál hetvenkét órát dolgoztunk egyhuzamban, mondhatom magának, hogy borzasztó körülmények között De nem volt más választás, az épületet határidőre át kellett adni a szerelőknek.
– Mennyit keresett havonta abban az időben?
– Kétezeröt-kétezernyolc.
– Most is brigádvezető?
– Most is. A városépítőknél, kint az AKÖV-telepen.
– Mennyit keres havonta?
– Három és fél.
– Ma nincs az a nagy hajtás, mint régen, ugye?
– Ma nincs – ingatja a fejét. Rosszalló mozdulat ez? Vagy inkább csalódott? – Az akkorihoz képest fele annyit se dolgozunk most. Más volt akkor. Nem tudja az ember megmagyarázni. Egészen más volt.
Botocska Pál 1950 novemberében, huszonhárom éves korában érkezett Dunapentelére, 27 kőműves szaktársával Nagykőrösről. Napokon át zuhogott az eső, felvonulási épületben kaptak szállást, első munkahelyük a mai öntödénél volt. A régi nagykőrösiek közül ma már egy sincs Dunaújvárosban. Huszonhatan az első három hónap folyamán megszöktek, Szalai Péter pedig tíz év után ment haza. Botocska maradt.
– Nem tudom, hogy miért. Nekem tetszett. Nem láttam még ilyen nagy építkezést. Először én se nagyon akartam maradni, de a feleségem eljött, és azt mondta, innen már vissza se megy… Néha elgondolom, ritka ember éri meg, hogy egy város születésénél ott legyen. Ritkaság…
*
Egykor fogalom volt Dunapentele. Az első időkben húszezer építőmunkás, szerelő, kubikos, segédmunkás dolgozott itt. Az egész ország Dunapentelére figyelt Az építkezés megrendeléseit “zöld úton” kezelték, vasárnap reggelenként az irányvonatok ezrével hozták Pestről a vasárnapi munkásokat. Jöttek DlSZ-megbízólevéllel a városi és a falusi fiatalok, jöttek a híres brigádok: a Horváth, a Bertók, a Kardos, a Filip, a Sztipkovics… És jöttek mások is. A hajdani arisztokraták, földbirtokosok, jöttek a volt prostituáltak, akik képtelenek voltak felfogni: mi abban a társadalmi igazságszolgáltatás, hogy a kormány bezáratta a bordélyházakat? Jöttek a csavargók, a verekedők, a zavarosban halászók is. Akkor úgy tűnt: nincs sorrend, minden egyszerre van. Emberileg a szélsőségek tükörképe volt ez, amelyben egyformán látható volt – s egy ideig megfértek – a Késdobáló bizonytalan kimenetelű estéi és fent a magasban egyetlen szál kötélen a kőműves, aki nem törődve a halálos mélységgel, meszelte a siló falát.
Dunai Vasmű Építője – 1950. december 21. – címlap
Nézegetem az első dunaújvárosi újságot, a Dunai Vasmű Építőjét. Az első számból, amely 1950. december 21-én jelent meg, állítólag egyetlen példány maradt. Ezek a sorok ma már nyilván nem hatnak a régi erővel és komolysággal. Sőt, helyenként mosolyt keltenek, de a mosoly közben nem szabad elfelejteni: az emberek, a levélírók akkori eltökéltségéhez kétség nem férhet.
“A hetenkénti bérfizetés a kapitalizmus öröksége volt. Az értelmiségi dolgozókat elválasztotta tőlünk, fizikai dolgozóktól. Most ez a válaszfal is ledőlt. A mi bérünket is havonta számolják majd el, és kéthetenként kapunk fizetést. A havi bérelszámolás újabb lépést jelent előre a fejlődésünkben…”
“Mi még csak harmadik hete vagyunk Pentelén, de már most is tudjuk, hogy milyen nagy jelentőségű békemű építői vagyunk. Az Épületanyag Fuvarozó Vállalat küldött bennünket a Dunai Vasműhöz. Az első napokban megalakítottunk két munkabrigádot… A Béke-brigád és az Ifjúsági-brigád elhatározta, hogy a versenyt karácsonykor és újévkor se szünetelteti. Karácsonyra való tekintettel se maradhat abba a szállítás…”
“A politikai iskoláról szeretnék hozzátok szólni! Tudjátok, hogy harmincegyen jelentkeztünk alapfokú politikai iskolára és a legutóbbi szemináriumi előadáson csak heten jelentünk meg. Hozzátok szólok, akik nem jöttetek el. Rést nyitottatok az ellenségnek, épülő szocializmusunk falán… Elvtársak! Mi valamennyien önként jelentkeztünk az alapfokú politikai iskolára, de nem elég, hogy ígéretet tettünk…”
“A Dunai Vasmű hazánk leghatalmasabb, legkorszerűbb üzeme lesz” című írás alatt Borovszky Ambrus nevét látom. Akkor NEB vezérigazgató-helyettes, ma a Dunai Vasmű vezérigazgatója.
A legendás hírű Borovszky Ambrus…
Előzetes bejelentés nélkül beállítani a Vasmű vezérigazgatójához, nem sok sikerrel kecsegtet, ezt olvasom ki a titkárnő szeméből. Nem telik el negyedóra: Borovszky Ambrus zsebre dugott kézzel, lendületes iramban jár fel s alá a hosszú, teremszerű irodában. Erős arca eltűnődik, talán érzelmes is. A régmúlt emlékek között kutat, amikor senki sem tudta, hogy Borovszky Ambrus mikor alszik, és nem értették: hogyan lehet jelen mindenütt?
– Ha megpróbálok visszagondolni a húsz év előtti időkre – mondja -, azt a páratlan, nagy lelkesedést látom magam előtt, ami engem is, másokat is eltöltött. A lelkesedés, a jó szándék mellett az ismeretanyag bennünk nem sok volt, de nem estünk kétségbe. Hallatlan módon bíztunk abban, hogy igaz ügyet szolgálunk. Nem frázis ez… Nem voltunk elkényeztetve. Ez a pentelei fennsík lösztalaj. Esőben nagyon rosszul viselkedik. Eső pedig volt sok. Ősszel is, tavasszal is. Emlékszem, eleinte sok lovaskordé dolgozott, de még ezek is nehezen mozogtak a nagy sárban… Minden napnak, minden hétnek volt célkitűzése: egy csatorna, egy ház, egy üzem. Ezekben az örökös célkitűzésekben el is feledkeztünk arról, hogy milyen körülmények között dolgozunk. Vezetők, munkások mind felvonulási épületekben, befejezetlen lakásokban laktunk… Aztán eljött az első, szerintem nagyon szép nap: 1951. május 1. A gyűlésen Lombos Ferenc, az akkori párttitkár bejelentette, hogy a város első utcáját Május 1 utcának fogják nevezni.
A másik nagy dátum: 1951. november 7. Akkor avattuk a vasmű első termelőüzemeit: az öntödét, a forgácsolóüzemet és az acélszerkezeti üzemet. Ezzel kapcsolatban is van egy személyes élményem. Úgy képzeltük a november hetediki ünnepséget, hogy akkor csapoljuk az első vasat. A sors úgy hozta, hogy én öntő voltam. Csapolást próba nélkül nem lehet megcsinálni. Elhatároztam, hogy november hatodikán, amikor az emberek befejezik a munkát, begyújtotok a kemencébe és megcsinálom a próbacsapolást. Feltűnést nem akartam, szürkület után munkához is láttunk. A kupoló kéménye fölött azonban megjelentek a tüzes szikrák, és az emberek felfigyeltek odakint. A nagy munkában észre se vettük, hogy az öntöde megtelt építőmunkásokkal, akik életükben még nem láttak folyékony vasat, és amikor a vas a szemük láttára kifolyt, elkezdtek tapsolni. Ez meghatott, pedig nagy volt bennem a feszültség a felelősség miatt…
1954-ben elkészült a nagyolvasztó, 1956-ban a kokszoló, a martinüzem, 1960-ban a meleghengermű, 1965-ben a hideghengermű. Az első munkáslétszám körülbelül hatszáz fő volt, ma tizenháromezer. A Dunai Vasmű ma már kielégíti a magyar ipar lemezigényét, számos hazai terméket el se lehetne képzelni a Vasmű nélkül, ezenfelül például tavaly – húszmillió dollár értékben exportált.
Vasat ad a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója
Borovszky Ambrus a mindig tettre kész emberek türelmetlenségével – most komorsággal is – megáll egy lepedő nagyságú, saját készítésű diagram előtt.
– Volt időszak, amikor a Vasműt úgy emlegették, mint valami szükségterméket. Sokáig uralkodott a közvélemény egy részében az a nézet, hogy jobban élnénk, ha nem volna. A támadások idején is úgy éreztem, ma is úgy érzem, hogy a műszaki-gazdasági feladatok mellett morális kötelességem hirdetni és kézzelfoghatóan bizonyítani azok előtt, akik vagy nem ismerik a valóságot, vagy rosszindulatúak, hogy a Dunai Vasmű nélkül a magyar ipart ma már nem lehet elképzelni. A rendszer, amelyik felépítette, büszke lehet rá! Készítettem én egy diagramot, nézze csak! 1952-től 1960-ig a vasmű minden száz forint értéket körülbelül 130 forintért állított elő. 1960 volt a fordulópont, amikor belépett a meleghengermű. Ebben az évben már 99 forintért termeltünk száz forint értéket. Az új gazdasági mechanizmus elvei szerint azt mondom: a vasmű 1952-től 1960-ig csak tartozott az államnak, tehát törleszteni kell. Milyen módon törlesztettünk? Amortizációval, befizetett nyereséggel. S hallgassa csak! A vasmű 1989 végére mindent visszafizetett! Az adósságot is, meg azt is, amibe került. Vagyis: szőröstül-bőröstül ingyenben van!… Nem lehet ezt elégszer elmondani.
|
|
Semmi sem azonos azzal, ami volt. A változás az első félórában zavarba hozza az embert. Úgy érzi: valami eltűnt – talán csak az építkezés romantikája? – s más dolgok léptek a helyébe. A Dunai Vasmű, a papírgyár, a textilipari és más üzemek, a középiskolák, a főiskola, a tizenkétezer lakás, a művelődési házak, mozik, a kiállítóterem, szálloda, uszoda, éttermek… Ötvenezer lakosú új város. Az évi születések száma körülbelül megtöltene nyolc nagy óvodát. Úgy mondják: az ifjúság városa ez, hiszen a korátlag huszonkilenc év. S aztán panaszkodnak: a városnak nincsenek tradíciói. Hagyományos értelemben valóban nincsenek. Milyen tradíciók lehetnek egy városban, amelynek első szülötte tavaly házasodott?…
A régi emberek, a régi emberek talán, akik húsz éve idehozták magukkal a fiatalságuk lendületét. A legtisztább politikai érzések – sőt, érzelmek! – hajtóereje feszült bennük. Nem a töprengések ideje volt az. S aztán egyszer csak elkezdődött az átalakulás, a várossá szerveződés, ami nemcsak házakból állt, nemcsak abból, hogy az új házak elől eltűntek a kipányvázott kecskék, a fürdőszobákból a tyúkok, és már nem váltott ki ellenszenvet, ha valaki szabad óráiban rendesen felöltözött, de aki végleg itt akart maradni, annak fel kellett ébresztenie magában a rokonszenvet, a ragaszkodást az új házakkal, az új formákkal, a kialakulatlanságokkal szemben. Képzelet kellett ide és önbizalom… S vajon nem a hagyomány körébe sorolható a legendás hírű nevek felvillantása, az L. Szász Antalok, Szabó Mihályok, az egykori kubikosok, akik ma osztályvezetők, vállalati igazgatók, az olvasztár Pataki József KB-tag, vagy a másik olvasztár, Nics János, ismertebb nevén a “szenátor”…
A nagy felvonulás – Garancz István naplója
Vajon nem egy újfajta hagyomány körébe sorolható, hogy aki tizenöt éve itt él, még jól emlékszik arra, hogy melyik épület helyén mi volt, milyen fa, a földnek milyen horpadása, a fűnek milyen volt a selyme Az itt élő emberek sajátja lett a város. Hallatlanul erős a városönérzet. S vajon nem ebből az érzésből születtek az olyan társadalmi mozgalmak, amelyek megtöltötték az óvodák udvarait mászókkal, hengerekkel, játékokkal, vagy a tavaszi “nagytakarítás”, amikor évenként egy napig az egész város az utcán, a köztereken van és takarít, s az is, hogy amire a városnak nincsen pénze, máshonnan kellene elvonni – egy szökőkút, egy átrendezés, most a strand -, ahhoz ezrek és ezrek jönnek segítségül. Dunaújvárosban a társadalmi munkások évente három-négyszáz ezer órát dolgoznak, 4-5 millió forint értékben. Évek óta. Hagyományosan…
Most a végén mégiscsak fölteszem a kérdést: félni kell-e az emlékeinktől? Nos… Borovszky Ambrus említett irodájában valami állványszerűségen van egy kompozíció. A bronz vöröse fénylik, benne a keményen sötétlő, ércszerű domborzatok sejtelemmel, erőt sugározva emelkednek ki. Borovszky Ambrus azt mondja: nem szabad megmagyarázni, hogy micsoda, talán csak annyit, hogy a föld mélyében levő kincsek feltárása… Dunapentele-Sztálinváros-Dunaújváros húsz éve azoknak a kincseknek a feltárása volt, ami az emberek nagy többségében bent rejlik. Nincs azonosság – legfeljebb időbeli érintkezés – az ötvenes évek fájdalmasan súlyos hibáival. Dunaújváros tízezrek éveken át tartó, igaz munkája. Kincsfeltárás volt. Ha az emlékeinkhez nem erőszak, ármány, tisztességtelenség fűződik, hanem sok ezer ember derék munkája, megszállott politikai munkások és építésvezetők álmatlansága, lelkesültség és fogcsikorgató csak azért is helytállás – miért kellene félni tőlük? Hiszen a büszkeség jogos itt.
