UTAZÁS

Személyvonat, fapados.
Szombat délután van, az utasok megszámlálhatatlanok. Amikor elindulunk a Déli vasútról, már olyan egynemű húsmasszává préselődünk, amilyennel a szalámit töltik. Az embernek az az érzése, hogy ha egyetlen személlyel többen volnánk, szétvetnénk a vagon falait; ennek ellenére Kelenföldön kipihent embertömegek zúdulnak rá a vonatra, töretlen lendülettel semmisítve meg a fizika törvényeit. Tehetetlenül vesszük fel az újonjöttek légióját, egyesülünk velük.
Odakint hűvös októberi szél fúj, rozsdavörös ligetek oldódnak föl az alkonyat szürkeségében. A vonat úgy fut bele az estébe, mint egy végeérhetetlen, visszhangzó alagútba.
Érdliget, Érd, Ercsi. Sokan leszállnak. Akik maradunk, hamarosan összebarátkozunk, mint egy szűkebb, meghittebb család tagjai. Mint olyan emberek, akik Sztálinvárosba utaznak.
– Szintén Sztálinba tetszik utazni? – kérdi egy termetes asszonyság.
Megindul az eszmecsere. Kialakul az a ranglétra, mely minden vasutazásnál ki szokott alakulni. Előáll valaki, a hangadó személy, úgyszólván a karmester; jelen esetben a termetes asszonyság, továbbá a hangadó személyiség kontrása, jelen esetben egy szemre való, jó hangú fiatalasszony. Ők viszik a szót. Mások csak egy-egy megjegyzéssel tündökölnek, vagy pláne a sarkokba húzódnak, alvást tettetve. De ők is hegyezik a fülüket. A homály mélyén egy szerelmes párocska is ül, egymásba mélyedve, kihullva a világból, mintha különvonaton utaznának, egyenesen a boldogság felé. A termetes asszonyság rájuk nem is pazarolja erejét. Csak ránk.
A termetes asszonyság – akit a feketeruhás “sógor néninek” hív – egy alföldi mezővárosban élt, ugyanott, ahol a feketeruhás. Onnan az ismeretség. A feketeruhást úgy hívja, Mari, és tegezi; az viszont sógor nénizi és magázza őt.
Minthogy elég messze ülnek egymástól, jó hangosan folyik a beszélgetés a fejünk fölött. Hamarosan mindnyájan megtudjuk, hogy mi minden történt abban a mezővárosban, ahonnan a sógor néni, férjével és két kisebbik lányával, négy hónappal ezelőtt Sztálinvárosba költözött. Mari révén minden jelentősebb eseményről értesülünk. Megtudjuk, hogy az öreg Mártont, a hentest, feketevágásért két évre lecsukták. Megtudjuk, hogy Marit elhagyta a férje, és összeköltözött “egy rondasággal”, de Mari nem nagyon bánja a dolgot; sőt, mikor az ura a múlt hónapban megjelent, hogy visszakönyörögje magát hozzá, kiadta az útját. “Te csak eridj vissza ahhoz a mocskosszájúhoz” – mondta neki, s hozzáfűzte, hogy mi is értsünk a dologból: “Én nyolcszázharminchat forintot keresek tudniillik, és felnevelem a gyereket a magam erejéből. Jövő hónapban szövőgéphez állok, és akkor pláne elsüllyedhet minden férfi, aki a világon van.”
Mari egyébként a részletekkel sem fukarkodott, és ide nem illő szavakkal ecsetelte volt férjének és annak a rondaságnak ügyeit, nem feledkezve meg a legkényesebb részletek szellőztetéséről. Így bizonyos férfiellenes hangulat alakult ki a fülkében, mely azonban rögtön megenyhült, mikor a sógor néni vette át ismét a szót, és beszámolt a leánya lakodalmáról. Ő ugyanis épp Győrből utazik haza, ahol a legnagyobb lánya – négy van neki – férjhez ment egy tanácstaghoz. Így aztán megtudjuk, mi újság Győrben. Megtudjuk, hogy ismerkedtek meg a fiatalok, hogy folyt le a lagzi, milyen ételek és italok fogytak el, s hogy mennyibe került a mulatozás. Előhúzunk a pad alól egy bőröndöt, melyben egypár ételmaradékot, “néhány korty” likőrt, bort és magvas meggypálinkát visz a férjének, kóstolóba. A kóstolót mindnyájan külön-külön megemeltük, megállapítottuk, hogy olyan nehéz, mint az ólom, mert valóban olyan nehéz volt, mint az ólom. A sógor néni elégedetten nézte erőlködésünket, mintha a bőrönd súlya és az ő újdonsült vejének erényei közt szoros párhuzamosság állna fent. így érkeztünk meg Pusztaszabolcsra, ahol át kellett szállni a sztálinvárosi vonatra.
De még mielőtt befutottunk volna Pusztaszabolcsra, a sógor néni vitába keveredett Marival, s mint várható, a férfiak dolgában támadt a nézeteltérés. Mari azt a kijelentést tette, hogy minden férj előbb-utóbb megcsalja a feleségét, és ha a ballépésekért bélyeget sütnének a férfiak homlokára, akkor – például – ebben a vagonban minden férfin ott éktelenkednék a bélyeg. Ezt sógor néni tagadta, az utasok pedig két pártra szakadtak, asszony- és férfipártra, ki-ki hevesen védelmezve igazát. A kocsi felzendült, és harsogott az érvektől, mikor befutottunk Pusztaszabolcsra. Emiatt eldöntetlen maradt, az emberi faj örök kárára, a vita.

ESTI MEGÉRKEZÉS

Egy ismeretlen környék mindig nagyobbnak látszik, mint az ismerős környezet. Az esti fényben minden nagyobbnak ígérkezik, mint nappali világosságban. Sztálinvárosba érkeztemben az volt a legelső benyomásom, hogy valami óriási városba vetődtem; a vasútról jövet a sík mezőről egyszerre ötemeletes házak közé értem, melyekről hiányzott ugyan a vakolás, de már minden ablakból sütött kifelé a villanyfény, s én – miközben állandó kérdezősködés árán, számos vargabetűt téve igyekeztem a szállásom felé – azt hittem, hogy órákig bolyongok a hosszú, lélegzetelállító sugárutakon. Csak másnap derült ki, nappali világításban, hogy mindössze két vagy három utcát bóklásztam végig, a Béke tér körüli szögletet; magából a városból, a már tisztába tett, bevakolt és parkosított részekből még nem is láttam semmit.
Ennélfogva reggel nekivágtam az utcáknak; végigmentem az Építők útján, a Görbe utcán, a Május elsején és a Sztálin úton. Egy óra múlva már kezdtem tájékozódni, s abban a hitben, hogy már ismerősként járok, feledni kezdtem az esti káprázatokat. Ámde a reggel éppoly csalóka volt, mint az este. Az, amit erdőnek s a világ végének véltem, csak határsáv a sztálinvárosi lakónegyedek és a sztálini vasmű között; az a ház – a pártház -, mely legkívül áll, a “város peremén” – valójában a főtér egyik sarkán emelkedik, annak a leendő térnek a sarkán, mely a város közepe lesz. Nyolc napig igyekeztem megtudni, hogy valójában mekkora is a város. A nyolc nap nem volt ehhez elég. Annyi bizonyos, hogy Dunapentele lakossága, a lexikon adatai nyomán, háromezer és néhány száz lélekből állt, Sztálinvárosban viszont húsz- vagy huszonnégyezer ember dolgozik. De ez a szám sem mutatója a valóságnak, mert az itt dolgozók egy része csak munkára jár ide, s a hét végén hazautazik – más része megtelepült, s már a gyermekeiben ver itt gyökeret. Van hónap, amikor ezer, van, amikor kétezer az érkezők száma; egyszer négyszáz, másszor nyolcszáz fő a távozó; szüntelen a mozgás, kavargás, a jövő-menő s egymást keresztező apály és dagály. Ami növekszik, annak nincs állandó mértékegysége; ami épül – egy város, mely ilyen gyorsan, minden végén és minden szögletén egyszerre épül – határtalan s megfoghatatlan, mint álomlátásaink.

A BRIGÁD

Sípos bácsinak fakószőke a haja, lassú és meggondolt a mozgása, ugyanilyen fontolgató, csendes a beszéde. Nehéz megmondani, hogy miért szólítják bácsinak kint az erőmű építkezésnél még a nála idősebbek is. Talán, mert a családfők nagy nyugalma árad belőle, s az idegen, aki odatéved, kérdezés nélkül is kitalálja, hogy tizenkettejükből ez a szürke ruhás, csöndes ember, akinek nincs egyetlen feltűnő vonása, a brigádvezető.
Azt kérdem tőle, milyen az a brigádélet, magyarázza meg.
– Hát milyen volna, szaktárs? Semmi különös. Tavasz óta vagyunk együtt, csupa tiszta, dolgos ember, csupa földművelő. Együtt lakunk mind, az ezres barakkban, együtt étkezünk, együtt hálunk, egyformán osztjuk egymás közt a részt, együtt dolgozunk.
– Egyformán? – kérdem.
– Persze.
– Nem lehet egyformán dolgozni – vélem.
– Lehet azt – mondja s mosolyog.
– Hogy lehetne? Nincs olyan embere, aki gyengébb, mint a másik? Vagy olyan, aki ügyetlenebb?
– Van olyan.
– Például kicsoda?
– Nem lehet azt úgy megmondani.
Tűnődünk. Persze, meg lehetne mondani, de Sípos bácsi nem akarja megmondani. Nyilván ezt követeli a családapa diszkréciója, vagyis a brigádszolidaritás. Az egész világért nem szólna egy rossz szót a társairól.
– Hol ebben az igazság – puhatolózom. – Ha egyszer különböznek egymástól erőben, ügyességben, hogy lehet akkor, hogy egyformán osztják el a bért?
– Úgy, hogy egyformán van bennünk az akarat. Az akarat a fontos – mondja Sípos. – Akin látni az akaratot, annak szívesen adunk könnyebb munkát. Akin nem látni, az nem ide való. Azt kiseperjük.
– Kisepertek már valakit?
– Egyszer.
– Ki volt az?
– Rég volt – mondja Sípos bácsi kitérően. – Dunaföldvárról járt be az illető.
– Miért seperték ki?
– Mindig elkésett. Mindennap hamarább hagyta ott a munkahelyet. Nem szólt egy szót sem, csak ment haza…
– Hogy hívják?
Sípos bácsi kínban van. Nagyon rossz véleménye van erről a dunaföldvári emberről, de a nevét nem mondja meg, mert mégiscsak tagja volt a brigádnak három hónapig.
Negyvenméteres betonpillérek tövében üldögélve beszélgetünk Sípos bácsival; fejünk felett, rettentő magasságban, a tető vasbeton lemezei úszni látszanak a kék égbolton. Ebben a csarnokban – melynek ma még csak három fala áll, mintha égi garázsnak készült volna, szállásnak fáradt felhők számára – néhány hét múlva megindulnak a gépek. Kazánok, turbinák, fúvók és generátorok állnak majd ott, ahol most. egy eltévedt veréb szálldogál a második vagy a negyedik emelet magasságában. Lezárul a térnek egy darabja, melyet az ember a végtelenből kisajátított. Sípos bácsi ott áll az oszlop tövében, s úgy aránylik hozzá, mint az a hangya, mely betévedt a cipője talpa alá. De Sípos bácsi volt az, aki a cementet hordta és keverte, s aki beemelte az űrbe ezeket az oszlopokat.

MIRŐL ÁLMODIK EGY LÁNY

Jakab Máriának hívják a kislányt, de mindenütt csak Marikának becézik. Májusban lesz tizenkilenc éves. Bárki megtalálhatja őt Sztálinvárosban, a “tanulóépítkezésnek” nevezett bérház utcai frontján, ahol többszázadmagával, lányokkal-fiúkkal, csupa építőipari tanulókkal a lépcsőházak vakolását-pucolását csinálja mostanában. Néhány héttel ezelőtt letette ugyan már az MTH-iskolások vizsgáját, és kőműves szakmunkásként szabadult, de ma is együtt van régi társaságával, a jónevű Zója-lánybrigáddal.
Ővele üldögéltem a felvonulási épület egyik irodájában, a hosszú, kecskelábú asztalnál, egy recsegő, hinta-palintázó, minden percben összeroskadni készülő lócán. Tulajdonképpen semmi keresnivalónk sem volt az irodán, ő csak a barátnőjét várta, aki a vacsorajegyekért szaladt haza fél órával ezelőtt, s még nem jött vissza, mert a jegyeket alighanem elhányta valahová. Marika tehát beóvatoskodott a művezető irodájába, mert idebent szépen ragyogott egy százas izzólámpa, odakívül viszont fenyegetően gyülekezett a sötétség, ráesteledve a kihalt udvarra s az elhagyott, kongó, üres ablakaival vaksin hunyorgó óriási tanulóépületre, mely L alakban zárta le az udvart.
Talán egy fél órával azután, hogy véget ért a munka, s a fiatalok hangyakaravánja hazavándorolt szállására, kopogtam be én. Elek Máriával akartam beszélni, az építkezés művezetőjével, aki azonban még a munka befejezése előtt motorbiciklire ült, és behajtott a tanácshoz valamilyen társadalombiztosítási ügyben. Mindezt Jakab Marikától tudtam meg, s azt is, hogy a művezető minden percben visszavárható, tehát legokosabb, ha én is leülök a lócára, és várok egy kicsit.
Így ültünk és hallgattunk egy ideig, egymás tekintetét kerülgetve, félszegen hümmögetve, ahogy az már lenni szokott, amikor összeverődik két ember, s egyik sem tudja a másikról, hogy kicsoda. Később azonban elkezdtünk társalogni, előbb csak olyan puhatolózásformán, majd egyre jobban belemelegedve a beszédbe.
Szó szót követett, s megtudtam, hogy a házat már a napokban átadják, s akkor szárnyra kel innen az egész zsivajgó fiatalság. Megtudtam, hogy Marika eleitől fogva itt dolgozott a nagy házon, hogy vizsgája, mely “fényesen” sikerült, nagyon nehéz volt, hogy Elek Mária – a művezető – még nincs tizennyolc éves, mégis nagy a tekintélye, még a fiúkat is kordában tudja tartani, ami nagy szó, mert a fiúkat általában nem lehet elviselni. A fiúk megbízhatatlanok és szemtelenek. Csak azt tudják mondani, hogy “gyere velem moziba, Marika”, s aztán egy értelmes szót sem bírnak kinyögni. Ha vesznek egy zacskó savanyú cukrot, s az ember nem kap az első kínáláson, maguk ropogtatják el a tíz dekát, és eszükbe sincs megismételni a kínálást. Általában ilyen széllelbélelt alakok a fiúk, bár az ő legjobb barátnője – Barna Juli, aki mindjárt jön vissza a vacsora jegyekkel – csudálatosképpen kifogott magának egy kőművest az E/5-ről, akivel jegyben jár, s akivel úgy el lehet beszélgetni, hogy az páratlan… Végül megtudtam azt is, hogy ő, Marika, így is boldog, sőt, csak így boldog igazán, a kedves Zója-brigádban. Nem számít, hogy nincs vőlegénye, mert ő tele van érzésekkel és gondolatokkal, szeret olvasni, sőt, az írástól sem fél – két cikket írt már a faliújságnak, melyeket azonban nem tettek, sajnos, közzé -, és hogy ő félni csak két dologtól fél a világon: a sötétségtől meg a széltől.
Tudniillik, amíg mi beszélgettünk, odakint fújni kezdett, és egyre vadabbul fújt a szél, az a nyughatatlan, bőrébe nem férő, port keverő, könnyfakasztó, örök sztálinvárosi szél… Körbenyargalászott a sötét udvaron, meg-megnyomta a piszkos ablaküvegeket, és alattomosan betódult az ajtó hasadékán az irodába. A kis ház nem nagyon szerette a szelet, de minél keservesebben nyögött belé, annál barátságosabb lett ez a sivár iroda. Máskülönben nem sok jót ígérnek ezek a hevenyészett kis házak, az úgynevezett felvonulási épületek, minden építkezés mostohagyermekei, melyek elsőül készülnek el a még üres telken, s büszkén tekintenek a lakatlan vidékre, mint az ember nem járta tájra lépő pionír. Pedig eleinte úgy bánnak velük, mintha igazi házak volnának. Ellátják gyalult fenyőfa bútorral, villannyal és telefonnal. Elfoglalja szobáját az építésvezető, a művezető, a normás, a kitűző meg a raktárnok. Aztán elkezdik az alapozást, és szédítő gyorsan húzzák körös-körül a falakat, az első emeletet, a harmadikat, az ötödiket, a tetőt…
S ekkor történik valami ezekkel a felvonulási épületekkel, valami megható, csaknem emberi dolog. Ahogy szöknek fölfelé az új épületek, úgy töppednek, zsugorodnak össze ezek a házak; egyre összébb húzzák magukat, és a végén már úgy gunnyasztanak a nagy bérházak tövében, mint egy rozzant kutyaól. Akkor aztán betelik a végzet! Jönnek a munkások, csákányoznak, s elhordják a kis házat másmerre, egy üres mező közepére, a Duna-part vagy a vasútállomás irányába, amerre éppen terjeszkedni és nyújtózkodni kíván a város.
Hát ennek az egynapéltű vityillónak egyik szobájában ültünk mi. Nem is szoba az ilyen, csak helyiség. Nincs benne egyetlen kényelmes holmi, nincs egyetlen végleges tartozéka sem. Az asztallap összevissza van firkálva telefonszámokkal, összeadásokkal, Elek elvtársnő arcképének számos vázlatával; a tintatartó törött orvosságosüveg, a lámpa is ernyő nélkül, egy szál csóró dróton lóg a mennyezetről, és ing-ring, ha befúj a szél. Dísze csak egy van a szobának, egy újságból kivágott, s a meszelt falra ráragasztott Sztálin-kép. Más semmi.
Marikáról bajos volna megmondani, sovány-e vagy kövér, mert annyi burkoló réteget visel magán, mint a vöröshagyma. Az örök szélre való tekintettel vastag mackónadrágot visel, ebbe belegyűrve egy hosszú ujjú, sötétkék pulóvert s erre még rá egy világoskék, paplan vastagságú vattakabátot; mindezeket egy keskeny szíj szorítja le a derekán.
A haja barna, és szabadon söpörgeti a homlokát, mert kendőt még munka közben sem visel, attól félve, hogy alatta hullásnak indul a haja. Inkább minden másnap fejet mos. A szeme ugyanolyan barna, mint a haja, hosszú pillák vesszősövénye mögül kandikál elő, érzelmes, majdnem borongós kifejezéssel, melyet a szétbomló, laza haj tincs van hivatva eltitkolni a világ elől.
Azt mondja, hogy régebben, kislány korában – vagyis egynéhány évvel ezelőtt -, nyugtalan, félénk, ideges gyerek volt. Nem szeretett egyedül maradni a szobában. Nem bírt aludni, csak ha zárva volt ablak-ajtó. Ez már elmúlt – mondja kijött az ő nyugodt, egészséges alaptermészete, de azért észreveszem, hogy a keze megrebben, mikor váratlanul ránk kopogják az ajtót.
Alacsony termetű ember lép be, barna szőrkucsmás, borostás arcú, bajszos. Akárhol nézem, csupa merő szőr az egész ember. Szúrós, apró szeme vaksin hunyorog a lámpafényben. Egy lépést jön közelebb, ránk néz, nem szól.
Végül is Marika egy köhintés után megkérdezi.
– Elek elvtársnőt tetszik keresni?
– Mi az? Kicsodát?
– Jön mindjárt. Csak a tanácshoz ment be, motoron.
– Motoron? – dünnyögi, s harapdálja a bajszát, tépelődve. Valószínűleg nem hallja, mit beszélnek hozzá. Verdeső pillái alól még egyszer rábámul Marikára, aztán szó nélkül sarkon fordul, és kimegy. Hallani, hogy néhány pillanatig strázsát áll az ajtó előtt, aztán csoszogó léptekkel elsiet.
– Ez volt az – súgja Marika, s utánamutat.
– Kicsoda?
– A sajtósunk, Lőke elvtárs. Aki nem közölte az írásaimat, mert kezdetlegesek, és nincs kellő ügyességem, és még tanulnom muszáj… Szóval, hogy faliújságra nem valók.
Kint felnyüszít a szél, egy marék port csap az ablakra, befurakszik a küszöbön, s hideget lehel a talpunk alá. Megakad a beszélgetés, csönd lesz. Áthallik a jövés-menés a szomszéd szobából, ahol a kitűző lakik, s egy vizesvödör csörrenése a mellette valóból, ahol a normás szállása van. Kint az udvaron egy laza lécet csattogtat a szél.
– Tetszik tudni, hogy mire gondolok? Az életemre. Nekem olyan nagy életem volt, mint talán senkinek.
– El se lehet hinni – mondom Marikának.
– Ugye? – örvendezik. – Még olyan helyekre is elvetődtem, hogy emberész ki sem találná. Egy bolond csősz mellé, aki a hajamnál fogva karóhoz kötött. Meg apácák mellé, vízhordó cselédnek. Meg özvegy Kollár Zsigánénál, présházba. Hordókat mostam neki, beleálltam, tocsogtam a vízben, juj, de hideg is volt a pince … Én annyi mindent láttam, hogy könyvet tudnék írni az életemről. Meg arról is, ami az életemről a fejemben mozog, az a sok gondolat…
– Hát mit gondol róla?
– Sok mindent. Hogy ha nincs neki senkije, sosem tudhatja az ember lánya, hogy mire születik.
– Magának nem volt senkije?
– Senkim.
– Szülei sem?
– Szüleim igen. De tessék elhinni, nem volt maradásom. Én tizenegy éves koromban elszöktem hazulról, mert…
Legyint. Rábámul a fekete ablaküvegre, és félszegen elmosolyodik. S azt mondja:
– Szóval, tizenegy éves koromtól fogva önálló vagyok.

Szélhordta, árva kis élet. Önnön sorsa körül pörgő falevél. Egy darab ideig látom őt magam előtt, fésületlen fővel, a mama rongyos átvetőjét a vállára csapva, ahogy tippen a küszöbön át, lopakodik el az ól mögött, vág neki az útnak, a hajnali, lassan hulló, ködölő esőnek, s ballag a kaposvári országúton egyenest a háború kellős közepébe. Még azon túl is látni vélem egy kis ideig, ahogy caplat a sárban mezítlábasan, menetelő csapatok között, páncélosok és nehéz vontatók vaszörejében, és látva látom, hogy egy fél komiszkenyeret dobnak le az egyik autóról a katonák. De aztán elvesztem a szemem elől.
Az apja disznópásztor volt egy Somogy megyei faluban, közel a határhoz. Tizennégyen voltak, akik éhen bőgtek otthon, a gyerekek. Marikának egy rossz szava sincs az apjáról. Igencsak hamar járt a keze – ennyit árul el róla. S ha beivott, akkor különösen… És hogy milyenek voltak a testvérei? Marika nem nagyon emlékszik. Vadak voltak. Csirkefogók voltak.
Egymástól örököltek a rossz rongyaikat, csúf beszédüket, komisz játékaikat. Iskolába nem jártak. Ők voltak a falu csúfsága, a rossz példa, a tilalmas barátság. Ők a falu piszkos üledéke, évszázadok nyomorúságának seprője, deltája mindannak, ami bűnt, éhséget, fázást, babonát és káromkodást összehömpölygetett a történelem.
– Egyszer – mondja Marika – el kellett onnan menni.
Hogy mi indította erre a hajnali szökésre, nem tudja. Életében két ilyen sorsfordulat van, amelyre nem tud magyarázatot. Nem tudja, hogy mi késztette arra, hogy leakassza a mama átvetőjét a szögről, s míg mélyen aludt egész háza népe, éhes gyomorral, fésületlen, az esőben hunyorogva, pálcavékony, pucér lábacskáin a sárba toccsanva nekiinduljon a háborús világnak. S nem tudja azt sem, hogy tavalyelőtt, mikor félcsaládtag s félmindenesként szolgált egy kalauzházaspárnál a Práter utcában, miért mondott búcsút gazdáinak.
Ez volt az első hely, ahol emberségesen bántak vele. Az asszony is kalauz volt, a férfi is kalauz volt, mind a ketten a vasútnál, s jóformán sohasem találkoztak. Fölváltva kerültek haza; valaki kellett, aki főz, mos, takarít… A kalauz felesége szemináriumra járt, moziba járt, kultúrműsorra járt, és mindenhová magával vitte Marikát, mert nem szeretett egyedül menni. A kalauz viszont szeretett mesélni. Sokszor emlegette Sztálinvárost, mert azon a vonalon járt legtöbbet.
– Egyszer elárulta nekem, hogy Sztálinvárosba keresnek munkaerőt. Akkor idejöttem.
– Elengedték?
– Nem akartak. A kalauz felesége sírt. Marika, azt mondta, mi jó barátnők voltunk… Igaz, mondtam. De én vagy elmegyek Sztálinvárosba, vagy meghalok.
– És miért kívánkozott ide olyan nagyon?
Marika mosolyog, ingatja a fejét, mintha a saját konokságán mosolyogna.
– Tessék elhinni, hogy nem tudom. Akkor se tudtam, amikor eljöttem. Csak annyit tudtam, hogy én itt boldog leszek.
– No, elhiszem – mondom, nehogy megbántsam. – Most inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mire vitte itt Sztálinvárosban.
– Mire vittem?
Nagy komolyan összeráncolja a homlokát, töpreng. Két tenyerét leborítja az asztalra, figyelmesen nézi az ujjait s a körme alá rágódott mész halovány félkörét.
– Mire vittem? Még valami sokra nem vittem. Építettem ezt a házat, ez egy. Aztán kijártam az iskolát, vettem cipőt, kabátot, ki merek menni az utcára, ez kettő. Aztán írni megtanultam, és olvasni is kezdtem, előbb a Távol Moszkvától-t, aztán a Vergődés-t Gorkijtól, Sztálin Ifjúságá-t és Petőfi Sándort. Egyszer, mikor Juli mondta, hogy le kellene írni, amit a világról elgondolok, megpróbáltam írni a faliújságba, de ez nem sikerült. Vagy ezt már elmondtam?
– El.
– Hát ennyire vittem. Mondom, nem valami sokra.
– De ez is sok – mondom.
– Sok? – kérdezi Marika, és hitetlen arccal elmosolyodik.
Ekkor szólalt meg a telefon.

Persze, mi nem vettük föl a kagylót. Néztük, mily serényen és türelmesen ismétli jelzéseit a készülék, s én eltűnődtem Marika sorsának forgandóságán. Vajmi nehéz fölidézni kóborlásának napjait. Ő maga sem tud képet festeni róluk, talán azért, mert azok a benyomások a bőrét horzsolták csak, mint a visszacsapó ág. “Ha szidtak vagy ütöttek – mondja -, csak dunnyogtam magamban, sírni is csak álmomban sírtam, mert minden éjjel álmodtam valami retteneteset. Szidtak, ütöttek, hajamat tépték, hozzám vágtak valamit, reggelre vizes lett a párnám…”
Nem is panaszkodott. Nem volt mihez mérnie sorsát. Élt, mint egy kis őzgida, a barna szemével; bár ki tudja, álmodni, s álmukban sírni tudnak-e az őzek? Úgy élt, mint egy ilyen szelíd kölyökállat. Nem tudott jól beszélni, csak félt. Félelmét sem bírta szelíd szavakba önteni. Nem voltak gondolatai. Nem volt ítélete. Nem volt véleménye. A benyomások – mint az ütések – csak bőrén hagytak nyomhelyet.
A telefon szívósan csengetett, összenéztünk, de nem vettük föl a kagylót. Nyilván Elek Máriát keresik. Marika fölállt, s idegesen nézte a csengő fénylő kagylóját.
– Utálatos – mondta.
Még hármat csengett a készülék, aztán elnémult. De már nem volt kedvünk beszélgetni. Marika jött-ment, odalépett az ablakhoz, és kinézett a semmibe, elsétált az ajtóhoz, és kinyitotta, mintha a barátnőjét lesné, aki isten tudja, hol kódorog azokkal a jegyekkel… Később visszaült a lócára, s a két tenyerét megint ráborította az összefirkált asztallapra. Hallottuk, hogy a normás bekapcsolja a rádióját, de a két közfalon át csak egy mély férfihang értelmetlen brummogása szűrődött idáig.
Marika csendeskén elmosolyodott.
– Láng szaktárs – magyarázta. – Az öreg normás. Oroszul tanul. De nem megy neki, szegénynek…
– Nehéz is – mondom.
– Ami nehéz, az szép – mondja Marika. – Ez a tapasztalatom.
– Nagyon igaz. Látja, maga is tanulhatna oroszul.
– Tanulok is – néz rám a haja alól, félszemmel, hamisan. – De még csak álmomban tanulom.
– Hogyhogy?
– Épp ma meséltem, hajnalban, Julinak, aki olyan fajta, hogy le sem feküdt, már alszik, és nem is szokott álmodni, viszont majd meghal a nevetéstől, ha elmesélem neki az én álmodásaimat. Azt álmodtam, hogy írtam egy nagyon szép levelet, és odavittem Lőke szaktársnak.
– Aki itt járt az imént?
– Annak. Odaadom neki szépen. “Nézze, Lőke szaktárs, már megint írtam valamit… Tessék kiragasztani.” “Mi a címe?” – kérdezi, mert őt nem nagyon imádják a gyerekek, és ezt ő tudja, és ezért szereti adni a szigorút… “A címe – mondom – ez: Jaj de szeretnék beszélgetni Sztálin elvtárssal…” “Ez a címe?” – vigyorog rám. “Ez” – mondom. “Nem kell” – azt mondja. “El se tetszik olvasni?” – kérdem. “Nem én.” “Bele se tetszik nézni?” “Bele sem” – azt mondja roppant fontoskodással. Persze, aludtamban folyt le az egész beszélgetés, de én, mikor álmodtam, nem tudtam, hogy alszom, és nagyon elkeseredtem a dolog miatt…
Eddig ért Marika az álma elmondásában, amikor egyszerre kicsapódott a normás ajtaja, és valaki kiszaladt az udvarra. Futtában bújt bele a télikabátjába, s egy pillanat alatt elnyelte a sötét.
Marika fölkelt, az ablakhoz hajolt, és nekinyomta homlokát az üvegnek.
– Láng – mondta nyugtalanul.
– A normás?
– Tessék nézni. Nyitva felejti az ajtót, és hagyja szólni a rádiót…
– Ugyan már – mondom. – Üljön le inkább, és mondja tovább.
– Mit?
– Az álmát.
– Ja, az álmom… Hol is hagytam el?
Nem ül le. Hátát a falnak vetve, izgatottan mesél.
– Ja, már tudom. Hát én a szemébe néztem, és megkérdeztem, miért nem jó, amit írtam. “Mert butaság” – azt feleli nekem. Erre elsírtam magam, mert tudtam, hogy bele se nézett, és a méregtől fölébredtem, és elmondtam az egészet Julinak … De maga nem hiszi.
– Miből gondolja?
– A szemében látom.
Elhallgat, mereven néz ki az ablakon.
– Itt a Juli – mondja. – Most megkérdezheti.
Már én is hallom, hogy az épülő ház mögül közeleg valaki.
– Behívjam? – kérdi Marika.
– Hiszek én magának Juli nélkül is – mondom.
– Hát, remélem – mondja mert amit elmondtam, az utolsó betűig igaz.
– Azt érezni lehetett – mondom.
Még egyszer rám néz, meggyőződni, vajon csakugyan hiszek-e neki. Aztán elbúcsúzik, kisiet; a nyíló ajtón becsap a szél, és behallani Juli hangját, aki fennhangon hívogatja Marikát.