PÁRBESZÉD
Hreskó János új filmje
Tizenöt év története az érzelmek tükrében. Vagy tán több is annál: igazságkereső szenvedéllyel s a maga korához felnövő ember tisztánlátó nyugalmával elmondott vallomás az elmúlt tizenöt esztendőről. Nagy vállalkozás, igaz szándék. Érthető hát, ha egy lépéssel a mű előtt a felfokozott várakozás járt. Az ilyenféle várakozás nehéz próbára bocsátja az alkotást. S a vállalkozás nagysága nemcsak megragadja a nézőt, de az igényt is növeli, amellyel a műhöz közelít. Így azután a Párbeszédnek, Herskó János filmjének ugyancsak magas mércén kell megállnia.
Tehetséges munka – hadd mondjuk ezt ki, mielőtt még a részletek problémái felől közelítve vitathatóvá lenne. Erényei megkülönböztetett figyelemre érdemesek s azt bizonyítják, a forgatókönyvíró-rendező képes rá, hogy művészi törekvéseinek példájával a magyar film útját a magasabbrendű, nagyobb szándékú vállalkozások felé egyengesse.
Nem mondanám, hogy hibátlan alkotás született. Ismert és a hatást befolyásoló gyengéi azonban filmjeink egy részének az utóbbi években megfigyelt típushibáitól lényegüket tekintve különböznek. Ha ugyanis némely magyar film buktatóinak forrását az ízlés botlásaiban, a stílusérzék bizonytalanságában, vagy a közérdekű gondolatoktól való tartózkodásban véltük megtalálni, itt, a Párbeszéd esetében inkább azt kellene mondanunk, hogy a film vitatható mozzanatai éppen bizonyos túlértelmezettségből, valamely, különben helyes gondolat túlhajtásából következnek.
De fontosabb ennél, ami megkülönböztet. Például a szemlélet s a művészi anyag eredetisége. Hányszor idézte egy-egy film láttán a kritika aggodalmasan Lessinget: Senki sem járhat büntetlenül a pálmák árnyékában. A példákat láttuk ilyenkor, amelyeket idegen közegből próbált átmenteni az alkotó; s a talán igazán meg sem értett minta ráhatását láttuk, amely csak utánzatot teremhetett. Ez a film most végre ismét valami eredeti, sajátos alkotás, amely valóban a mi életünk anyagából táplálkozik, növekszik, nemcsak történéseiben, de lélektani felismeréseiben, tónusában is.
Nemcsak az elmúlt tizenöt év története ismerős – azok is, akik végigélik, hittel és kételyekkel, tétovázva, majd újrakezdve, felnőttként kiformálva magukban az erőt, amely hivatást és szerelmet magasabb értékrendben képes újrateremteni.
Párbeszéd a vonaton (Semjén Anita, Sinkovits Imre)
Judit és László, a Párbeszéd szerelmespárja átél e tizenöt elbeszélt esztendő alatt minden olyasfajta válságot, amilyent a házaspárok legtöbbje. Csakhogy ezek a válságok nem elsősorban valami megmagyarázatlan nyugtadanságból, nem csak érzelmi kielégületlenségből, nem is kisszerű praktikus problémákból fakadnak, hanem az emberi élet értelmével s az igazsággal való szembesítésből. S ezért képesek végül is újra egymásra találni. Sorsukban a film minden erőltetettség nélkül azt a gondolatot fejezi ki, hogy magánélet és közélet szerves összefüggésben, kölcsönhatásban formálódik. Ez az összefüggés a valóságban nyilvánvalóan bonyolultabb áttételekkel, nehezebben felismerhető módon jelentkezik, mint itt e filmben. A rendező mégsem rajzolta át a valóságot, hiszen ő kommunistákat választott története hőseiül, olyan embereket, akiknek életében valóban közvetlenebbül, kitapinthatóan érvényesül a társadalmi jelenségek hatása. És szerelmük ettől nem érdektelenebb lett, nem szokványosabb, ellenkezőleg, felfokozottabb, lélektanilag is árnyaltabb.
LÁSSUK A PÉLDÁT. Egy négyéves ismeretség, fiatalokhoz illő s náluk oly természetes, évődő, játékos szenvedéllyel bontakozó szerelem nyomán születik meg e házasság, amelynek első, idillikus hónapjait töri, robbantja szét Lászlónak, az egykori illegális kommunistának érthetetlen, magyarázat nélküli letartóztatása. 1950-et jelöl a naptár. Judit, az asszony, aki nemrégen még a náci haláltábor szögesdrót kerítése mögül figyelte remélni nem merő reménykedéssel a közeledő-szabadító tankokat, s most, néhány órája még a gyönyör gyűrt párnáin aludta jó lelkiismeretű álmait – íme, egyedül maradt a világban, amelyet annyira a magáénak érzett. Az átlag-logika szerint most megrendülne hitében. Hiszen vagy bűnös a férje s akkor mindaz, ami eddig kettőjük között történt, hazugságra épült, vagy ártatlanul tartóztatták le, akkor pedig ő is megcsalatott. De Judit nem hajlandó ilyen leegyszerűsítő módon gondolkodni. Nem hajlandó a vagy-vagy iskolás választó-tagadó szabályát elfogadni. Árulást, gyávaságot tapasztal és csak kevés segítő akaratot. Még arra
rábírhatja e válságos pillanat, hogy a lánynevét használja újra, de már arra nem, hogy feladja a belső küzdelmet, amelyet László emberi arcának megőrzéséért s önmaga embeformájának védelméért vív.
Ismeri Lászlót, úgy, ahogyan csak szerelem ismerhet – és hisz benne. Ami a férfival történt, abból nem, hajlandó a sietős általánosítás, majd az ebből fakadó cinizmus érveit kiformálni. Igen, őt is megérinti a vágy. Így igaz e történet. Mert az emberi természet valóságának hátatfordító, szenvelgő, álszent képmutatást nem akarja ismerni ez a film. Így lesz igazzá érzelmi világa. Nem hinnék az emberi vágyakban élő nő, Judit őszinteségében, ha valami madonnás tartásban küzdené végig a próba éveit. Az ő személyisége azzal lesz teljesség, hogy nem fél szembenézni a maga gondolataival, vágyaival. S nem fél szembenézni azzal a vallomáskényszerrel sem, amely a férjével való újbóli találkozás első óráiban feltör benne, hiszen tisztán, titkok nélkül akar újrakezdeni, csak ez méltó kettőjük közös világához.
Ennek a viszontlátásnak filmbeli ábrázolása is az alkotói módszer korszerűségét, ha úgy tetszik, modernségét bizonyítja. Akárcsak a többi drámai pillanat. Vannak, lehetnék az ember életének olyan percei, amelyeknek érzelmi tartalmát véges eszközökkel kifejezni alig lehetséges. A romantika ezekből a percekből formálja ama “nagy jeleneteket” zokogással jajszavakkal, sikollyal túlfeszítve, néha fülsértően s alig elviselhetően. Itt csend van, természetes, látszólag mozzanatlan öröm, nyugodt szépség, amelyben mégis ott vibrál az elmondhatatlan.
Az ifjú költő és Judit (Sztankay István és Semjén Anita)
A VÁLSÁGNAK ABBAN az időszakában, amelyről eddig szóltunk, inkább az asszony állt a történet középpontjában. László megpróbáltatása ugyan súlyosabb volt, de egy mozzanat köré sűrűsödött. Judit azonban egyedül mozgott a történet egy hosszú szakaszán s nemcsak érzelmei tétettek nap mint nap újra próbára, de megvívott a hivatásért, a körülötte élő emberek bizalmáért, sorsáért is. Most, a szabadulás jelképes szépséggel ábrázolt percei után Lászlón a sor. Emberi ereje ebben az időszakban bomlik ki. Nem képes kevéssel beérni. Az igazságtalanságból, amely sújtotta, nem hajlandó tőkét kovácsolni. Érzi, hogy elmaradt, tanulni, érteni akar. Míg e személyes igény ki nem elégül, nem tud teljes ember lenni Judit mellett sem. Gyanakvásai, félelmei egy időre eltávolítják szokott környezetéből. Talán menekül, de az idővel is vív közben. S ez az állapot lélektanilag ismét pontos fogalmazást kap. Nem emberfeletti hősökről van szó, csak emberekről. Róla például, akinek okkal lehetnek félelmei, és a gyanakvás, bizalmatlanság mérge hathat benne. Éppen azon mérhető az ember ereje, miként küzdi le ezt a rongáló hatást. A megrendült egyensúly eltávolítja Judittól, a belső erő regenerálódása – amelyet táplálnak a társadalmi valóság mozdulatai – visszavezetheti hozzá.
Ez mind így igaz s talán csak ott ernyed el az ábrázolás ereje, ahol az alkotó a maga szabta feltételeket túlságosan szószerint értelmezi: minden történelmi mozzanatot jelezni akar s minden lényeges társadalmi-politikai esemény konzekvenciáit azonnal kimutatja a személyes élet vonatkozásában. Ezért lesz sietősen vázlatos, a mélyebbre hatoló ábrázolást igénylő jelenségeket megkerülő a film, amikor 1956-ról beszél, s ezért némiképpen kisszerű, amikor a konszolidáció időszakát hőseinek életében egy ipari újításra, vagy másfelől egy sikeres diplomamunkára egyszerűsíti.
Különösen ebben az utolsó részben mutatkozik ki a film szervi gyengéje: a történelem illusztratív megidézése. Tizenöt esztendő nyomonkövetése szinte lépésről lépésre egy két és fél órás filmben nem is lehetséges ilyen következmény nélkül. Jegyzőkönyvi ritmust diktál ez a koncepció és történelmi vonatkozásban vallóban gyakran csak e sietős jegyzeteket látjuk. Hiányérzetünk támad s arra kell gondolnunk, hogy a drámai csomópont felismerése, a történetnek e megsűrűsödött pillanatból kitekintő felidézése talán elkerülhetővé tette volna az illusztrációt, ahogyan azt a kételyt is eloszlatta volna, hogy vajon valóban ilyen szabatos ritmusban követik a történelmi eseményeket az egyéni élet változásai, hangsúlyai.
Ezen az alapvető problémán túl kérdésesnek tartjuk azt a módot is, ahogyan a rendező egy-egy általa fontosnak érzett jelenetet újra leperget. Az ilyen kettőzésnek az adhat értelmet, ha a második látásra ugyanaz a jelenet a másik szereplő szemszögéből idéződik s egy eddig nem ismert léléktani vagy cselekménybeli vonatkozást árul el. Ha ugyanazt látjuk ugyan és mégsem ugyanazt az értelmezést kapjuk. Enélkül csak felesleges terhet jelent a kettőzés, lefékezi a történetet és talán fárasztja is a nézőt.
ILYESFÉLE GYENGÉKRE utaltam, amikor a hatás csökkenésétől tartva, bizonyos túlértelmezettségben jelöltem a film vitatható mozzanatainak okát. Igen, ezek kétessé tehetnek részleteket, de csak kevéssé érintik a film szemléletének, erkölcsi bátorságának java lényegét.
Egy presszóban 1956 decemberében
(Semjén Anita, Gábor Miklós, Sinkovits Imre) (Oláh János felvételei)
Nemcsak írói-rendezői teljesítmény tekintetében tartozik a Párbeszéd jobb filmjeink sorába, de jónéhány figyelemre érdemes színészi alakítás is oda sorolja. Semjén Anita, aki nem hivatásos színész – nyilván ezért volt szükség a nagyszerű szinkronhangra, Békés Rita láthatatlanul is egyenértékű alakítására – tiszta, szép játékstílusával, Judit egyéniségét árnyalatos pontossággal idéző jellemrajzzal, kifejező mozgásával, érzelmi érdeklődésünket ébrentartó filmbeli személyiségével örvendetes meglepetést szerzett. Sinkovits Imre immár közismert színészi erényeivel, férfiasságával, megrendülést és játékosságot egyaránt elhitető erővel idéző alakításával hitelesíti Lászlót.
Kettejükön kívül a tévútra botladozó fiatal írót alakító Sztankay István, a szkeptikus öreg mérnököt játszó Maklári Zoltán, a széllel nehezen forduló, de forduló, tisztessége felől kétséget mégsem hagyó pártmunkás szerepében Pécsi Sándor, valamint kisebb szerepekben Gábor Miklós, Törőcsik Mari, Avar István, Szirtes Adám, s a választékos eszközökkel gondos operatőri munkát végző Illés György teszik teljesebbé e nagyformátumú alkotást Mert az, valóban, akkor is, ha mint mondják, inkább csak a hazai megértésre számíthat. Lehetséges, hiszen át kellett élni e tizenöt esztendőt ahhoz, hogy a Párbeszéd igazságaihoz közelférkőzzünk.
De hiszen mi átéltük.
Hámori Ottó
Részlet a filmből:
Megjelent: Film Színház Muzsika – 1963. október 5.
