New Yorki Magyar Élet – 1976. december 11.
Jönnek az oroszok – Rozsnyai Sándor grafikája
Stirling György:
A DUNAPENTELEI CSATA
Egy nemzet életében évszázadonként vannak olyan történelmi pillanatok, melyek igazi hősöket szülnek, ötvenhat ősze ilyen volt: az egymást követő két szovjet agresszió elleni harcokban hőssé vált a diákgyerek, a munkásifjú és a néphadseregbe besorozott parasztfiú. A szabadságküzdelem mindkét fejezetének voltak kiemelkedő epizódjai, melyek az egész világ bámulatát kivívták: a behemót szovjet tankokra benzinespalackkal rárohanó pesti srácok ötvenhat szimbólumaivá váltak. De a második orosz támadás elleni védekezés, amikor a vérrel szerzett szabadságot védték foggal és körömmel a túlerővel szemben a szabadságharcosok, talán méginkább bővelkedett a heroikus áldozatok kiemelkedő példáiban.
A jövő történetírói, hadtörténészeié a feladat, hogy megírják ezeket a hősi fejezeteket és megismertessék azok részleteivel a következő generációkat. Legendás volt a Corvin-közi, a Kilián laktanya körüli harcok résztvevőinek bátorsága, de a védekező harcok során a budai hegyekbe visszahúzódott szabadságharcosok, a csepel-szigeti kiserdőbe utolsó töltényig ellenálló munkás-nemzetőrök önfeláldozásáról is még sokáig beszéltek az emberek Budapesten, – amikor már minden elcsendesedett.
De nemcsak a főváros körüli harcok bővelkedtek hősi epizódokban. Az ország többi részén is kemény ellenállásba ütköztek a beözönlő szovjet csapatok és hatalmas számbeli és technikai fölényük ellenére is csak napokig tartó kézitusa után, súlyos veszteségek árán tudtak a helyzet uraivá lenni. Az egyik legvéresebb csata Dunapentelénél zajlott le, annál a városnál, mely pár nappal előbb még Sztálinváros néven szerepelt a magyar térképeken, és melyet a rendszer nemrég épített fel szocialista mintavárosként, a kommunista munkásság fellegváraként. S a rendszer politikájának csődje talán itt mutatkozott meg a legkirívóbban: a forradalom első napján Pentelévé visszaváltozott Sztálinváros munkássága egy emberként állt a Nagy Imre-kormány mögé és amikor november 4. után a szovjet csapatok meg akarták szállni a várost, az haláltmegvetően védekezett. Négynapi ostrom után az orosz túlerő legyűrte a védőket: a forradalom legerősebb bástyája esett el.
A forradalmi szabadságharc egyik legkiemelkedőbb fejezete volt a dunapentelei csata. S ebben nemcsak a munkásságé az érdem, hanem a döntő pillanatban derekasan helytállt honvédségé is. Azé a néphadseregé, melynek besorozott katonáit Rákosiék mindenféle agymosással igyekeztek kommunistává gyúrni. Sikertelenül. A sorsfordulókor ezek a magyar fiúk tudták, hol a helyük és megbízható kommunista kádereknek hitt tisztjeikkel együtt a forradalom mellé álltak.
Olyantól tudom, aki azokban a napokban a pentelei vasműben dolgozott. Amikor a pesti események híre a városba ért, a gyárban rögtön megalakult a munkástanács, a közigazgatás vezetését pedig a forradalmi nemzeti bizottság vette kézbe. Rendzavarásra, összetűzésekre Dunapentelén sehol sem került sor: oroszok nem voltak a városban, az AVH tagjai és a prominens kommunisták elszeleltek, a város szélén lévő laktanya katonái pedig az első pillanattól kezdte a tüntetőkkel és a forradalommal rokonszenveztek. A forradalmárok tőlük kaptak fegyvert és amikor megalakult a nemzetőrség, a laktanyában szerelték fel őket, annak rendje-módja szerint.
A vasműben már megindult a munka és a város élete is kezdett helyrerázódni, amikor Pestről megjött a rémes hír: vasárnap (november 4.) hajnal óta az oroszok lövik a fővárost! Dunapentele körül még csend volt, de a közeli 6. számú főútvonalon – ez vezet a pécsi urániumbányákhoz – már november első napjaiban megfigyeltek délfelé húzó szovjet tankoszlopokat.
Az R-40-es rádióadó
A dunapentelei rádióadó, – mely a szabadságharc egész időszakának egyik legerősebb és legjobban informált adója volt az akkor működő 14 különböző szabad vidéki rádióadó között, – óránként figyelmeztette Budapestet: a hivatalos szovjet ígéretek ellenére az orosz csapatok nem hagyták el az ország területét, hanem újra visszatérőben vannak keletről nyugati és déli irányba!
A dunapentelei laktanyában légvédelmi tüzérek állomásoztak. A riasztó hírekre már november 4. előtt elhatározták: felkészülnek egy orosz támadásra és megvédik a várost. Amikor a november 4-i orvtámadás híre megérkezett, az előzetes tervek szerint a légvédelmi tüzérek azonnal védelmi állásokat foglaltak el a város körül. Kelet felől a Duna nyújt természetes védelmet, az ágyúkat tehát egy, a folyótól folyóig terjedő nagy félkörben állították fel a város szélén. És várták az oroszokat. S azok jöttek is. Mindjárt másnap, hétfőn reggel. Tankok csordaszámra, abban a hiszemben, hogy a műúton csak besétakocsiznak a városba. Csalódtak. Az első tankokat olyan ágyútűz fogadta, több közülük rögtön harcképtelenné vált, a többi meg jobbnak látta meghátrálni.
Négy napig dörögtek az ágyúk a város szélén. Négy napig tartották magukat a magyar tüzérek az orosz páncélosok meg-megújuló rohamával szemben. De talán soha nem tudták volna áttörni a védővonalat, ha repülőket nem kapnak támogatásul. Tucatnyi csatarepülőgép napokon át szünet nélkül támadta a magyar vonalakat: alacsonyrepülésben géppuskázták az állásokat, közben bombákat is dobtak az ütegekre. A város a rémület óráit élte át. A tankágyúk lövedékei gyakran csaptak be a lakóházak, a gyári épületem közé és ha a város felett elszálló orosz repülők valahol mozgást láttak, azonnal odaeresztettek egy sorozatot.
De ez nem tartotta vissza a város népét, hogy ne vegye ki részét a ráháruló feladatokból. A nemzetőrség és munkásság önkéntesei az utánpótlásban segédkeztek, meg a sebesültekről gondoskodtak. A vasmű rádióadója, – amit később, a harcok idején egy autóbuszba szereltek be, mely szüntelenül változtatta helyét, hogy ne lehessen bemérni – megszakítás nélkül adta a segélykérő felhívásokat: segítséget kért a szabad világtól, az ENSZ-től, Eisenhower elnöktől. Drámai szavakkal olvasta be a rádióbemondó a dunapentelei Nemzeti Bizottság segélykiáltását a világ népeihez, az Egyesült Nemzetek tagjaihoz: “ENSZ-küldöttek, népek küldöttei! Az elkövetkezendő órákban döntötök egy nemzet életéről, vagy haláláról! Miközben hazáitok fiai boldogan és békésen élnek, a magyar nép fiai a szovjet bombázók és tankok gyilkos tüzelői hullanak el. Hazánkat fegyveres orvtámadás érte: utolsó mentsvárként hozzátok fordulunk! Mentsétek meg hazánkat a pusztulástól és a rabszolgaságtól! Azonnali hathatós segítséget kérünk!”
A hangszalagok megőrizték a pentelei adó utolsó felhívásait, utolsó szavait. A ketségbeesett elszántság és a nyugati segítségbe vetett bizalom szavait.
De a körülzárt város hiába várta a segítséget. Magáramaradt, sorsára hagyták, akár az egész országot, az egész magyarságot. Mint történelme során már annyiszor.
Az utolsó órákban már drámai gyorsasággal követik
egymást az események. November 7-én, szerdán délben újra megszólal az adó. A bemondó hangját időnként elnyomja a becsapódó gránátok robbanása, a repülőbombák sivítása. “Azonnali fegyveres segítséget kérünk! Nagy túlerő ellen harcolunk. Lehet, hogy rádiónkat el fogják hallgattatni. Sürgős, nagyon sürgős fegyveres segítséget kérünk Magyarországnak! Adásunkat folytatjuk, mihelyt lesz annyi időnk, hogy a tüzelőállásból visszajöjjünk a rádióhoz. Figyelem, figyelem! Sürgős beavatkozást kérünk!”
Aztán délután 2,53-kor utoljára szólal meg a dunapentelei adó, hogy bemondja a forradalmi szabadságharc ma már történelmivé várt végső szavait: “Itt Rákóczi adó Magyarország. A szovjet tankok és légierők támadják Dunapentelét! A harc változatlan hevességgel továbbra is folyik! Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk! Itt Rákóczi-adó Magyarország!”
Ezek voltak az ötvenhatos fegyveres szabadságharc utolsó szavai. A fegyverek elnémultak ugyan, de a harc változatlan hevességgel továbbra is folyik! . . .
Felhasznált képek:
Dunaújvárosi Hírlap
Haditechnika
József Attila Könyvtár
