Dunaújvárosi Hírlap – 1989. november 7.
Dunapentele, 1956 (VI.)
Forradalom, saját számlára
Kevés optimizmussal kezdtünk hozzá Cihó Pálnak, az egykori pentelei Nemzeti Bizottság második elnökhelyettesének felkutatásához. A Sándor Andrástól kapott információk ugyan jelentettek némi halvány kiindulópontot, de nem voltunk egészen biztosak abban, hogy ha meg is találjuk, hajlandó-e beszélni a történtekről? Aztán a próba-szerencse alapon megejtett telefonhívásra ő vette fel a kagylót. És nagyon is hajlandó volt beszélni, egy kikötéssel:
– Szeretném előrebocsátani, hogy én 1956-ot az elmúlt harminchárom évben is, ma Is forradalomnak tartom. Én vállalom ezt, nekem az életem egyik legszebb időszaka volt. Megkérem önöket, hogy csak akkor keressenek fel, ha nem mocskolódni akarnak…
1953 tavaszán került Sztálinvárosba. Előző munkahelyén apró, de a rendszert kritizáló megjegyzései miatt voltak kellemetlenségei, így jobbnak látta, ha önként Sztálinvárosba költözik.
– Elsősorban jobban szerettem volna keresni, és mint “jugoszláv kémgyanús, titóista bérenc”, szerettem volna eltűnni a figyelő szemek elől. Tudtam azt, hogy itt nem probléma az én esetem, hiszen annyi megbélyegzett ember gyűlt össze, hogy nekem, a kistisztviselő hetedik gyermekének – nyolcan voltunk testvérek – igazán nem kellett attól tartanom, hogy szemet szúrok. A munkámat a 26/4-es Segédipari Építő Vállalatnál még bújtatott állásban kezdtem. Aztán anyag- és áruforgalmi osztályvezető lettem. Később rövid időre áthelyeztek Pécsre, ahol az erőmű építését szervező iroda vezetője voltam, amikor pedig visszajöttem, a 26/1-es Gyárépítő Vállalatnál lettem szállítási telepvezető.
Cihó Pál munkatársaival 1955-ben
“A város ellátását szerveztem meg”
Itt nagyon sok, a rehabilitációk során kiszabadult volt politikai elítélt dolgozott. Nehéz fizikai munkát végeztek – nyilván ezért helyezte ide őket az állam és a párt. Én mindig együttéreztem az üldözött emberekkel, ezért is próbáltam emberi módon bánni velük. Talán ennek a mentalitásnak köszönhettem, hogy amikor kezdtek megalakulni a munkástanácsok, az elsők között delegáltak a szállítási osztályról a vállalati munkástanácsba…
A Kossuth-klubban döbben rá
– Augusztusban már megkezdődött egyfajta pezsgés a városban is. Tudjuk, hogy ekkor Budapesten már működött a Petőfi Kör, amelynek néhány ülésén én is részt vettem, bár nem voltam a kör tagja. Én a sztálinvárosi Kossuth- (Fáklya-) klubnak voltam a tagja, amelyiknek egyik létrehozója, szellemi irányítója volt Sándor András író. Itt, ennek a klubnak az előadásain ébredtem rá, hogy mi is történt az országban 1956 nyarán, őszén…
– Mint ahogyan az egész országban mindenkire, ránk is döbbenetes hatással volt, amikor megtudtuk, hogy a rádiónál ropognak a fegyverek (Ezért is nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen aljas pitiáner rágalom, hogy a forradalmat nyugatról szervezték meg.) Nagyon sokan már ezen az éjszakán Budapestre utaztak Sztállnvárosból, hogy részesei legyenek az eseményeknek. Az én tevékenységem tehát 24-én kezdődött a városban, miután megválasztottak a munkástanács tagjának.
– Ekkor, tehát 24-én mindenhol megalakultak a munkástanácsok?
– Igen, úgy tudom minden vállalatnál létrejöttek. Később ezek a munkástanácsok küldték el delegáltjaikat a Nemzeti Bizottságba (Dunapentele Ideiglenes Munkástanácsába?) Több száz munkástanácsküldöttből választottuk meg aztán az Ideiglenes Nemzeti Bizottság elnökségét és tisztségviselőit a pentelei (óvárosi) tanácsházán.
– Ez mikor és hogyan történt?
– A pontos dátumra nem emlékszem, vagy 27-én, vagy 28-án (31-én). Ott, az ülésen rendes jelölőbizottság alakult, akik minden felvetődött nevet listára vettek. Miután összeállt a jelölőlista, a küldöttek kérdéseket tettek fel a jelölteknek a pártállásra, szakszervezeti tagságra, iskolai végzettségre vonatkozóan. Ezt kővetően mindenkit külön-külön, nyílt szavazással választottunk meg…
– Egyenlő eséllyel indult mindenki ezen a választáson? Nem jelentett hátrányt mondjuk az MDP-tagság?
– Nem. Semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem volt ezen a választáson, hiszen a küldöttek túlnyomó többsége MDP-tag volt, sőt, mondhatom, hogy a megválasztott Nemzeti Bizottságban is ők voltak többségben.
Leváltották a tanácselnököt
– Hogyan működött ezután a Nemzeti Bizottság, mi volt az első dolga?
– Az elnökség a szavazást követően megválasztotta a tisztségviselőket: elnöknek dr. Pados Istvánt, első elnökhelyettesnek (egyben a. későbbi Forradalmi Katonai Tanács elnökének; Boross István főhadnagyot, második elnökhelyettesnek pedig engem. Rám jutott a város polgári ügyeinek intézése, tehát többek között .az ellátása is. Az elnökségen belül egyszemélyi vezetés volt, mindenki felelt a területéért és minden ügyéről beszámolt Pados Istvánnak. Rövid megbeszéléseink voltak, de “testületileg” kevés határozatot hoztunk. Az első intézkedésünk a hatalom átvétele volt. A munkástanácsok küldötteinek határozata alapján leváltottuk a tanácselnököt és helyettesét… Felkerestük őket a hivatalban, rögtön a Nemzeti Bizottság megalakulása után. Megkértük – ezt hangsúlyoznám – a tanácselnököt, hogy adja át az iratokat és a kulcsokat, a továbbiakban a Nemzeti Bizottság nem tart igényt a munkájukra. Tapolczai Jenő, az akkori tanácselnök azonnal felajánlotta a szolgálatait. (Utána persze elhatárolta magát ettől és sok mindent másképp mondott el, mint ahogy valójában volt.) Pados István keményen de nem durván – igaz nem is a legudvariasabb hangon – visszautasította. Az én feladatom volt, hogy biztosítsak egy gépkocsit, amivel a tanácselnök és családja – ha úgy látják jónak – elhagyhassák a várost Egyébként Tapolczai után nagyon sok sarat, és tisztázatlan anyagi dolgot találtak, de ezeket már nem tudták kibogozni, mert a későbbi események megakadályozták…
– A Nemzeti Bizottságnak nem voltak tisztázatlan ügyei?
– Nekünk szigorúan mindent dokumentálni kellett, az utolsó szögig mindent adminisztrálni. Olyannyira, hogy a bizonylatokra még a tárgyaláson is tudtak hivatkozni, mivel még a benzinbombák kiutalási jegyein is ott volt az aláírásom. Ezt én vállaltam is, kifizettettek velem tizenkétezerötszáz forintot – mert mi a saját számlánkra hadakoztunk a szovjetekkel. Abból a szempontból viszont jó volt, hogy mást, amit nem követtünk el, nem tudtak ránk bizonyítani. A tárgyaláson azt is ránk akarták verni, hogy elloptuk a város élelmét, meg a gyógyszereket a kórházból. Holott éppen mi hozattunk gyógyszereket Bécs-ből, amikor a budapesti kórházak raktárai kiürültek…
– A szóbeszéd szerint ezeknek a szállítmányoknak az alján érkeztek a nyugati fegyverek is…
– Aki ezt állítja, az hazudik. Nekünk semmi szükségünk nem volt nyugati fegyverekre, hiszen – ebben a városban egyedül – a ml oldalunkon állt a katonaság is, a rendőrség is. Ők fegyverezték fel a nemzetőrséget, akiket Küllős őrnagy képezett ki. De mondják meg, ha lettek volna ilyen fegyverek, a tárgyaláson legalább egyet, mint tárgyi bizonyítékot nem mutattak volna be? Kihagyták volna azt a lehetőséget?
– Tehát önöknek nincs köze a 25-i és 27-i fegyverszerzési akcióhoz?
– Ehhez a Nemzeti Bizottságnak semmi köze, ezek illegális fegyverszerzési akciók voltak. Mi végig, az első perctől kezdve politikai megoldást kerestünk a dolgokra, bár attól kezdve, hogy a Forradalmi Katonai Tanács átvette a hatalmat a laktanyában, tulajdonképpen az ő kezükben volt a város De ez csak a biztonságot, a védelmet szolgálta.
Fegyenc lázadás
– Kik és miért tartóztatták le a tüzérezred akkori parancsnokát? Erre szükség volt a fegyveres testületek átállításához?
– Erről én – lévén, hogy nem tartoztam a katonai szárnyhoz – szinte semmit nem tudok. A katonák a forradalom alatt végig megőrizték privilégizált helyzetüket – ami nagyon is érthető, és véleményem szerint is így volt jól. Én N. századosék letartóztatásáról akkor szereztem tudomást, amikor már vitték őket. A Nemzeti Bizottság éppen ülésezett, amikor megérkeztek a katonatisztekkel. Jókora tömeg gyűlt össze, lincshangulat kezdett kialakulni az október 25-i lövöldözés miatt, és én kaptam feladatul, hogy csillapítsam le a tömeget. Magam sem hittem, hogy sikerül, de végül megúsztuk. A letartóztatottakat katonák és nemzetőrök kísérték, tehát a mi hivatalos egységeink, de hogy a parancsot ki adta ki, azt én nem tudom megmondani. Egy biztos: a városban november hetedikéig, attól kezdve, hogy átvettük a hatalmat, rend volt, itt nem történtek atrocitások…
– A pálhalmai fegyenclázadás sem tekinthető annak?
– Erről azért tudok részletesen beszámolni, mert Pados István engem bízott meg az ügy kivizsgálásával. Az történt, hogy a rabok – vélhetően mert tudomást szereztek a kinti eseményekről – valóban fellázadtak. A börtön parancsnoka, Hajdók alezredes közéjük lövetett, majd amikor a helyzet kezdett kritikussá válni, hozzánk, a Nemzeti Bizottsághoz fordult segítségért. Kértük a városi ügyészséget, hogy küldjön valakit, aki kivizsgálja a helyzetet és egy jól felszerelt nemzetőr-csapattal kimentünk a helyszínre. Ekkorra a rabok már lefegyverezték az őrséget, de nem történt lincselés. A vizsgálat során megállapítottuk, hogy a parancsnoknak nem kellett volna lövetnie, ezért mi védőőrizettel a városba vittük és az ügyet rábíztuk a rendőrökre és az ügyészségre. Tehát sem én, sem a Nemzeti Bizottság más tagjai nem tartóztathattuk le Hajdók alezredest, mint ahogyan ő azt később a tárgyaláson állította. A feleségét egyébként, aki utolsó idős terhes volt, szintén a mi kocsinkon hoztuk be a kórházba, nehogy a rabok atrocitásainak legyen kitéve. Kiderült az is, hogy a Pálhalmán akkor fogva tartottak döntő többsége, több mint hetven százaléka, a beszolgáltatási kötelezettségének megszegése miatt volt ott, a többiek pedig zsebesek, tolvajok, kisstílű csibészek voltak. A rabok – ügyük végleges kivizsgálásig – felfüggesztési papírt kaptak tőlünk, amivel mindenkinek jelentkeznie kellett a lakóhelyén működő Nemzeti Bizottságnál…
Aki Időt nyer…
– A város nyugalma tehát, függetlenül az országos eseményektől, biztosított volt. Mi történt, amikor megérkeztek a szovjet csapatok?
– Mi felkészültünk a védelemre, de bíztunk abban, hogy nem kerül sor fegyveres összetűzésre, hogy meg lehet egyezni a szovjet csapatok kivonásáról. Mindenesetre a hondvédhelyőrség kiépítette a körkörös védelmet a Forradalmi Katonai Tanács vezetésével. A Forradalmi Katonai Tanács, amelyik elsején letartóztatta N. századost, negyedikén, a helyzetre való tekintettel mégis kihozta őt, hogy irányítsa a város védelmét. Ez is a forradalom toleranciáját bizonyítja. Ezt megelőzően azonban, hogy időt nyerjünk, parlamentereket küldtünk a várost bekerítő szovjet csapatok parancsnokához. Az utunkról csak annyit, hogy Dunaföldvár előtt, több kilométer hosszan az út mindkét oldalán páncélosok álltak. A parancsnok és egy politikai tiszt fogadott, előadtuk, hogy a városban nyugalom van, mindaz, amit ők féltenek, a szocialista vívmányok biztonságban vannak. Nem oszlattuk fel a termelőszövetkezetet, mindenki nyugodtan vállalhatja a párttagságot, nem üldöznek senkit, a városban nyugati fegyverek, kémek nincsenek. Jöjjenek el egy küldöttséggel, nézzék meg maguk. Alighanem ők ezt enélkül is nagyon jól tudták, ezért adtak kitérő választ, és hivatkoztak a parancsra. Mi is mondtuk a magunkét, ők is… Annyit azonban elértünk, hogy kitoltuk a támadást, időt nyertünk…
– Mihez?
– Ahhoz, amit akkor Magyarországon mindenki akart, amiben mindenki – mi is – naivul hittünk hogy az oroszok betartják a szavukat és kimennek. Ezért biztosítani akartuk a helyi hatalmat, hogy ne lehessen belekötni semmibe. Tudtuk ml azt, hogy a kétezer fegyveres, aki a mi oldalunkon áll, édeskevés a páncélosok ellen. De ez az erő mégis elegendő volt arra, hogy a szovjeteket tárgyalásra kényszerítsük. Közben próbáltunk kapcsolatot teremteni a külvilággal a Rákóczi adón keresztül. Beolvastunk egy olyan közleményt, – ennek a megszerkesztésében én is részt vettem – amiben közzé tettük, hogy Dunapentele az egyedüli város Magyarországon, ahol még nincsenek bent a szovjet csapatok, a városban rend van, az utak járhatóak, saját polgári repülőtérrel rendelkezünk Madocsán, van kórházunk, szállodánk, minden feltétele adott egy nemzetközi ellenőrző bizottság fogadásának. Itt még van lehetőség, ez még szabad föld…
– Mikor volt ez?
– Már a Kádár-proklamáció után. Akkor már tudtuk, hogy nagyon nehéz idő következik és minden másodperc az élet lehet. November hatodikán megérkezett a szovjet csapatok küldöttsége. Igaz, a tüzéreink először megszórták a küldöttség páncélosát, mert nem tűzte ki a fehér zászlót – november 7-e előestéjén nem lett volna éppen felemelő – csupán a lövegcsövét engedte le. Ettől aztán eléggé megijedtek, csak akkor nyugodtak meg, amikor a tanácsterem falán meglátták a Lenin képet… Az Arany Csillagból vacsorát hozattunk az elvtársaknak, megvendégeltük őket (a tárgyaláson kiderült hogy ismét csak a saját kontónkra – úriemberek voltunk, még azt a számlát is mi rendeztük, amihez semmi közünk nem volt). A szovjetek előadták: nem tudnak tovább várni, napok óta tűzparancsuk van. Kértek bennünket, hogy tegyük le a fegyvert. Egyet mondhatok: én, Pados, vagy N. százados hiába mondtuk volna, hogy megadjuk magunkat. Először is a becsületem nem engedte volna, a munkások, ott a helyszínen lelőttek volna – ők névtelenek maradhatnak egy forradalomban. De behívtunk embereket, párttagokat is, akik ott, a szovjetek előtt tépték szét a párttagkönyvüket és azt mondták: menjenek haza, nincs itt semmi keresnivalójuk, ez a mi belügyünk. Le akarunk számolni a rákosistákkal és egy szabad, demokratikus, szocialista államot akarunk… A parancsnokuk, nagyon tisztességes ember volt, az mondta, hogy ők sajnos akkor sem tudnak tovább várni, a tábornok kiadta a tűzparancsot…
A támadás
– Úgy éreztük magunkat, mint a halálra ítéltek, álltunk és nyeltük a könnyeinket. Talán presztízsből is, meg akartuk mutatni a világnak, hogy a magyar nép azért nem hajtja önként járomba a fejét; kijelentettük a parlamentereknek, hogy védekezni fogunk. Oktalanul nem akarunk senkire lőni, de védekezni fogunk.
– Másnap aknavetőkkel zárótüzet adtak az állásainkra. Nem közvetlenül, csak eléjük, látszott, hogy ők sem akarják szétlőni a várost, nem akarnak oktalan vérontást. Utána megjelentek a repülők és ők is az állásokra tüzeltek. A légvédelem viszonozta a tüzet. Amikor a repülők elmentek, még komolyabb tűz alá vették az állások vonalát, és ekkor történt, hogy görögök hátba támadták a technikumi nemzetőrségünket. Előző nap velem tárgyaltak, hogy adjak nekik feggyvert, harcolni akarnak a magyar forradalom oldalán. Én azt mondtam, hogy ez a mi belügyünk, ne avatkozzanak be, nekik nem lehet semmi bajuk. Valahonnan, szerintem az AVH-soktól, mégis sikerült fegyvert szerezniük és az a görög, aki előző nap még fűre-fára esküdözött, ekkor hátba támadta a nemzetőröket… Lehet, hogy nem mindannyian, ez így általánosítás, de hátba támadtak… Utána kezdődött az általános támadás, s egyedül maradtam a Nemzeti Bizottság épületében. Arra gondoltam, hátha a szovjet bevonulás után is lehet valamit tenni a polgári hatalom átmentéséért. De amikor láttam, hogy milyen elkeserítő a helyzet, amikor már a városban is mindenre lőttek a repülők, ami mozgott, akkor kimentem az üzletház elé. Ott voltak a benzines palackok… Nagyon el voltam keseredve, mindent, az egész addigi harminc évemet elveszettnek hittem. Meg akartam fogni egy benzines palackot, hogy mielőtt elmegyek még egy páncélost én is kikészítsek. Szerencsémre éppen ott volt egy tiszt – sajnos a nevét máig nem tudom – aki egy atyai pofonnal megállított…
Bartók Béla utca és a Dózsa György út sarka
– Bevonszoltak egy pincébe, ott töltöttem az éjszakát, aztán rövid időre Bugac-pusztán húztam meg magam. Amikor itt a városban elterjedt a híre, hogy fegyverrejtegetésért a kaposvári katonai főügyészség halálra ítélt és ki is végeztek, úgy határoztam, hogy hazajövök. Felvettem a legjobb öltönyömet, beültem az Arany Csillagba és rendeltem egy ebédet A pufajkások – vagy a pincérek? – elég toleránsak voltak, csak miután ezt elfogyasztottam, jelentek meg. Bevittek, megvertek és ki tudja mi történt volna, ha a rendőrök nem lépnek közbe. Ők átvittek a rendőrőrsre, ott tartottak amíg el nem szállítottak Fehérvárra, a “Szabó palotába”. Itt kaptam először egyperces beszélőt a feleségemmel…
– Két emelettel a föld alatt már összegyűjtötték a környékbeli Nemzeti Bizottságok tagjait és folytak a brutális “kihallgatások”. Mielőtt a tárgyalásra átvittek volna, még eljátszattak velünk egy “csodálatos” jelenetet: a hajnali sötétségben kivezettek egy szűk udvarra. A fal tele volt golyónyomokkal, odatuszkoltak mindannyiunkat, Padost, N. századost, Tajtit és engem: – Rohadékok, itt fogtok megdögleni! Vártuk, hogy mikor ölnek meg, a fogunk között szórtuk a szitkokat, de volt bennünk annyi erő, hogy nem kiabáltunk – pedig az emberben ilyenkor nagy a gyávaság…
– Aztán, amikor már jól kiélvezték a helyzetet, megbilincseltek, feltuszkoltak egy teherautóra. Dunapentelén, a Budapesti Katonai Bíróság tárgyalta az ügyünket 1957 májusában. Engem a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt öt évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítéltek, 1960. április 1-jével szabadultam, az első nagy amnesztia idején.
Kiss S. Anna
Munkácsi Imre
Felhasznált képek:
Dunaújvárosi Hírlap
Magyarország
Dunaújváros története képeslapokon
