Dunaújvárosi Hírlap – 1989. november 3.
Dunapentele, 1956 (V.)
Munkástanácsok a vasműben
Ha már 1956-ról, az itteni eseményekről írunk, úgy gondoltuk, illik külön fejezetet szentelni a munkástanácsoknak. Azoknak a – mai szóhasználattal élve: alulról építkező – szervezeteknek, amelyek a legtovább tudták életben tartani a népfölkelésben megnyilvánuló egyik legerősebb akaratot, az önkormányzatok létrehozását, a hatalom, a gazdaság kontrolljának megteremtését, a munkások érdekeinek valódi képviseletét. Céltudatosságuknak, a munkások akaratát kifejező programjuknak köszönhetően még 1957 februárjában is potenciális ellenzéke voltak a hatalomnak.
Hogyan működtek Dunapentelén ezek az önkormányzati szervek? Milyen céljaik voltak, hogyan képzelték a jövőt? Erre voltunk kíváncsiak, amikor felkerestük Takács Sándort, a vasmű egykori munkástanácsának elnökhelyettesét, Zecher Jánost, az öntöde, majd a karbantartó gyárrészleg munkástanácsainak elnökét és Nics Jánost, az acélmű akkori munkását (a későbbi országgyűlési képviselőt.) A velük folytatott beszélgetésekből többé-kevésbé körvonalazódott a vasmű munkástanácsainak megalakulása, bár az időpontokat Illetően vannak eltérések.
Én lettem a vezér
– Huszonötödikén még szó sem volt munkástanácsokról – mondja Takács Sándor.
– A városi eseményeket követően én és Varga Zoltán, aki a városi pártbizottság akkori munkatársa volt. úgy éreztük, hogy a gyárban van a helyünk, így be is mentünk a vasműbe. Az igazgatóságon csak Pilter Pál főmérnök és a titkárnő tartózkodtak. Egyszercsak hallottuk, hogy közeledik a tömeg, és hangoztatják, hogy rájuk lőttek a tisztek… Hát most mi legyen? Az nyilvánvaló volt, hogy be akarnak jönni a gyárba, azonnal dönteni kellett, hogy mit csináljunk. Elindultunk eléjük, lesz ami lesz, ha bejönnek és leállítják a gyárat, az katasztrófa. Amikor bejöttek a főkapun, hirtelen gondolattal felugrottam egy kőre és elkezdtem beszélni: Emberek, magyarok! – próbáltam ugye az ő hullámhosszukra állni. – A gyárat le kell állítani, de nem akárhogy! Vegyétek figyelembe, hogy a sebesült testvéreiteket éppen operálják a kórházban, ha leállítjuk a gyárat, nem lesz áram, ott fognak elpusztulni. Ki akarja ezt? Aki ezt akarja, az hazaáruló. Két perc alatt én lettem a vezér ott a sarkon… Attól kezdve jöttek utánam, elmentünk a mechanikához, a kohóhoz, a martinhoz, mindenhol hatalmas .ováció fogadta a leállást. Kifelé jövet a sarkon azt mondtam: Emberek, ezt megnyertük, de a harcot tovább kell vívni, ezt nem lehet szervezetlenül csinálni. Egyedül én kevés vagyok, fogadjátok el vezetőnek Varga Zoli bácsit, régi munkásmozgalmi ember, ő otthon van az ilyen harcokban, nagy segítség lesz. Éljen! Holnap reggel gyertek a kultúrterembe, a sztrájkot folytatni kell…
Nics János úgy emlékszik, hogy 25-én a vasműben már a munkástanács tagjai szervezték a sztrájkot:
– A martinban a tüzet is ki akarták zárni a kemencékből, de ezt mi nem engedtük Akkor Répási Gellert volt a gyárrészleg vezetője, aki azt mondta:
Emberek, mindegy, hogy ki lesz a miniszterelnök. Hegedűs, Nagy Imre, vagy bárki, nekünk a termelőberendezésekre vigyázni kell, ml ezzel keressük a kenyerünket. Ekkor már nálunk is megalakult a munkástanács, de elég sok hőzöngő ember volt benne, úgyhogy nem volt igazán tekintélyük. A kohászok közül nem is igen emlékszem, hogy lett volna valaki, inkább a villanyszerelőkből, karbantartókból álltak össze. Tehát amíg lehetett, a tüzet nem zártuk ki a kemencékből a sztrájk ideje alatt sem.
Zecher Jánost 1957-ben húsz hónap szabadságvesztésre ítélték, furcsamód nem a munkástanácsban betöltött szerepe miatt, ezért kevés dolgot lehetett volna a szemére vetni. Konstruáltak hát egy vádat, egy nem létező összeesküvő csoport ellen, akik állítólag a kommunisták kivégzésére szervezkedtek. Hogy nem voltak bizonyítékok, de még csak kicsikart beismerő vallomás sem, az a bírákat nemigen zavarta, hiszen mindennek az ellenkezőjét sem lehetett bizonyítani, mert védőtanúk sem voltak. Több mint harminc éven keresztül kellett emiatt lehajtott fővel járnia, neki is, a családjának is. Éppen ezért valószínű, hogy emiatt a megbélyegzettség miatt is, elevenebben élnek benne a történtek:
– Október 24-én még nyugalom volt a vállalatnál, de huszonötödikén már nem dolgoztunk. Ez nem a “hivatalos” sztrájk volt, csak még nem tudtuk, hogy mi legyen. Délelőtt a vállalat minden üzemében elkezdődött a munkástanácsok megválasztása. Az öntödében minden részlégből képviselőket választottunk, s a műszak végén közfelkiáltással megválasztottuk a tisztségviselőket. Én lettem az öntödei munkástanács elnöke. Még aznap össze is hívtak bennünket az igazgatóságra egy megbeszélésre, amelyen elfogadtuk az országos sztrájkhoz való csatlakozást, és ez el is kezdődött még aznap a melegüzemek kivételével mindenhol. Ennek a célja a budapesti megmozdulások és a forradalom támogatása volt. A szovjet csapatok kivonulásáról és Gerőék eltávolításáról akkor még nem beszéltünk. Az üzemi munkástanácsok megalakulása után elhatároztuk a gyárrészlegi és a vállalati munkástanács megalakítását is, másnapra pedig nagygyűlést hirdettünk a kultúrterembe.
Takács Sándor – visszaemlékezése szerint – ezen a nagygyűlésen lett a vasmű nagy munkástanácsának elnökhelyettese:
– Reggel a hangosbeszélőn keresztül tájékoztattam a gyár dolgozóit az előző este történtekről és kértem, hogy a megválasztott sztrájkbizottságok gondoskodjanak a fegyelemről és küldjék el képviselőiket a kultúrterembe. Reggel nyolc óra előtt – épphogy csak szállingóztak az emberek – beszélt velem Kolumbán Sámuel, a szakszervezet akkori titkára, Azt mondta, hogy innentől ne a sztrájkról beszéljünk, a SZOT-tól megjött az ajánlás, hogy munkástanácsokat kell létrehozni. Akkor, a nagygyűlésen megválasztottuk a munkástanács vezetőit, az elnök Szittner Kálmán lett, én pedig az elnökhelyettes, egészen a munkástanácsok felszámolásáig. Kiadtunk egy közleményt is, amelyben az előző esti laktanyai incidens miatti tiltakozásként beszüntettük a munkát Ekkor kezdetét vette a sztrájk, amely egészen november 7-éig. a szovjet csapatok bevonulásáig tartott.
Biztosítani a vasmű létét
Érdekes, a munkástanácsok szerepét kívülről, akkor csupán egyszerű dolgozóként szemlélő Nics János véleménye:
– Nem voltak itt követelések és egyebek, elég komolytalan volt a munkástanács az üzemen belül. Se programjuk, se elképzelésük nem volt, egyre vigyáztak, hogy a sztrájkot ne törjék meg és a pénzeket kifizessék az embereknek. Tétlenül ücsörögtek a melegedőkben, kártyáztak, beszélgettek és mindig volt ügyeletes, aki a szeszesitalt hordta be a gyárba. Tehát bent töltöttük a műszakot, mint rendesen, de nem dolgoztunk. A munkástanácsok azokat az embereket, akik korábban valamilyen funkciót töltöttek be, begyűjtötték és levitték a legópincébe Gondolom, valamilyen felelősségrevonást terveztek velük kapcsolatban, de ezt nem közölték velünk. Az üzemet akkor már az égvilágon senki sem irányította.
– Programról eleinte nemigen lehetett beszélni – mondja Takács Sándor – perspektívánk már nem volt, de nem tudtuk “mozgatni” az eseményeket. A hatalmi szervek pillanatok alatt összeomlottak, a város vezetői szétszaladtak, Borovszky Ambrus Sopronból közölte telefonon, hogy lemond. Úgy zuhantak ránk az események, hogy közben fontos kérdésekről kellett döntenünk, hiszen voltak itt szélsőséges elemek. A programunk az volt, hogy elrendeljük a szesztilalmat a gyáron belül, hiszen sokszor még a munkástanács tagjai is becsípve jöttek munkába. A vasmű létét akartuk biztosítani, hogy ahol nem szabad leállítani a termelőberendezéseket, ott ne sztrájkoljanak, és komoly akciókat kellett szerveznünk, hogy a szabotázsokat megakadályozzuk.
– De az országban elkezdődött általános sztrájknak konkrét politikai, gazdasági céljai voltak, önök csak az előző esti események miatt tiltakoztak? Más céljuk nem volt?
– Ez a munkástanács akkor még nem érett meg erre. A későbbiekben valóban találkoztunk ilyen dolgokkal, de az események kezdetén még csak pillanatnyi céljaink voltak…
Zecher János kicsit konkrétabban fogalmazza meg a munkástanácsok elképzeléseit:
– Akkor még csak a forradalom melletti kiállásunkat demonstráltuk a sztrájkkal, de a munkástanácsok létrehozásával a gyárrészlegi és vállalati szervezetek megalakításával az volt a végső célunk, hogy az egész vállalatvezetést ellenőrizzék a munkások. Emellett Henkel Róbert, a műszaki részleg akkori vezetője és csoportja meg volt bízva azzal, hogy dolgozzon ki egy részvénytársasági formát az egész vállalatra. Az elképzelt részvénytársaságnak tagja lett volna a komlói bányavállalat és Diósgyőr is. Tudom, hogy ez el is készült a vállalat új belső felépítésével, a munkáltatói és munkavállalói jogokkal, valamint az új szociális juttatási rendszerrel együtt.
– Ml történt a vállalat vezetőivel?
– Mindenki maradt a helyén. Az én tudomásom szerint egyetlen vezető eltávolítására került sor az öntödében azért, mert előtte felpofozott egy hatvankét éves bácsit mert az – jogosan – nem volt hajlandó végrehajtani az utasítását. Ezt a tárgyalásomon fel is rótták, pedig abban a felfokozott hangulatban inkább ő járt jól ezzel a döntéssel. Ezekben az időkben nagyon sok segítséget kaptunk Pilter Páltól és mi végre is hajtottuk az ő utasításait.
– És a vállalat igazgatója? Úgy tudjuk, hogy ezekben az időkben ő nem tartózkodott a városban…
Borovszky lemond
– Borovszky úr Sopronban üdült és onnan hívott lel engem, mint az öntödei munkástanács elnökét, hogy ha lehet, ne zavarjuk őt el a gyárból, szívesen maradna dolgozni mint öntő. Az igazgatói állásáról lemondott, pedig nem kértük őt erre. Amikor vége lett az eseményeknek, november hetedlke körül megjelent egy igazgatótanácsi ülésen, ahol felvetődött, hogy maradjon-e ő az igazgató, vagy legyen inkább Pilter Pál, aki végig Itt volt a gyárban? Úgy döntöttünk, hogy a munkástanácsok tagjai végezzenek közvéleménykutatást a munkások körében. Két nap múlva, amikor a döntést – elsöprő többséggel Pillér Pálra szavaztak a dolgozók – ismertetni kellett volna, Borovszky ismét eltűnt, én, utána már nem is találkoztam vele.
“Dunapentelén 1956. október 31-én a dolgozó nép minden rétegből, a munkástanácsok, az óvárosi földművesek, a forradalmi munkás- és diákküldöttek, forradalmi munkás- és diákifjúság és a forradalmi értelmiség küldötteiből megalakult Dunapentele város Nemzeti Bizottsága és Dunapentele egész területén a mai nappal átvette a teljes főhatalmat.”
(Dunapentelei Igazság, 1956. november 1.)
– Az önök képviselői jelen voltak a dunapentelei Nemzeti Bizottság megalakulásánál?
– Ez tőlünk függetlenül alakult meg – mondja Takács Sándor -, tőlünk nem volt jelen senki. Én személy szerint nemis értettem velük egyet, nagyon sok szélsőséges elem is helyet kapott köztük. Pados István egyszer a folyosón le is rohant azzal, hogy amit csinálunk az árulás, a rendre való hivatkozással elszabotáljuk a dolgokat…
– Mi hozta ezt ki a nemzeti bizottság elnökéből?
– Több oka lehetett, valószínűleg szerepet játszott a munkástanács személyi összetétele, ő tudniillik ismert engem, voltak fenntartásai velem kapcsolatban. Ami azt illeti, Padostól, Cihótól és a többiektől én is elhatároltam magam. Akkor is, most is.
– Eléggé furcsa lenne, ha a vasmű, mint – már akkor is – a legnagyobb létszámú gazdálkodó egység kimaradt volna a nemzeti bizottságból, eleve lemondja arról, hogy az ottani dolgozók beleszóljanak a város közigazgatásának irányításába.
A Dunapentelei Igazság 1956. október 30-i száma közölte a
munkástanács határozatait
Zecher János mondja:
– Én nem vettem részt a nemzeti bizottság elnökségének megválasztásában, de ez nem zárja ki azt, hogy bármelyik gyárrészleg munkástanács-tagjai közül ne lettek volna ott többen is. A megalakulása után a gyári munkástanácsból volt két küldöttünk, akik állandóan részt vettek ennek az ülésein és tájékoztattak minket a történtekről, az ott hozott döntésekről.
– A nemzeti bizottság megalakulása után a munkástanácsok segítségével szervezték meg a közrend fenntartására és a város védelmére a nemzetőrséget, önök részt vettek ebben?
– Amikor a laktanyában kiosztották a fegyvereket, mi is szerveztünk az öntödében egy őrcsapatot, akikkel a kettes kapunál teljesítettünk szolgálatot – akkor a gyárőrség már sehol nem volt -, egészen a szovjet csapatok bevonulásáig. De mi közbiztonsági feladatokat nem láttunk el és a hadműveletekbe sem kívántunk bekapcsolódni, csupán a gyár biztonságát akartuk védeni a szabotázsokkal, provokációkkal és a lopásokkal szemben.
– A közrend fenntartására tőlünk is járőröztek emberek a városban, de ők nem tartoztak a nemzeti bizottsághoz. De aztán ki is maradtak, úgy tudom, a rendőrök mellett nem vették igazán komolyan őket – mondja Takács Sándor – úgyhogy végül is a közigazgatás hozzájuk tartozott, mi ahhoz nem értettünk, meg nem is igen akartak szerepet juttatni nekünk. Amikor a szovjet csapatok megérkeztek, különösen megerősödött a Pados-féle vonal, ami engem nagyon nyugtalanított, főleg amikor a tartalékosok behívására került sor és elkezdték szervezni a város védelmét. Hát ha valaki egy kicsit is tisztában van az erőviszonyokkal, képtelenségnek tartja a fegyveres konfrontációt.
Kikiáltottam a köztársaságot
– Ahogy figyeltem a fejleményeket, egyre csak az járt a fejemben, hogy a harcot el kell kerülni. Minden eszközzel. Közben ugye Nagy Imréék megbuktak Budapesten, szinte minden városba bevonultak a szovjetek, és nekem az a gondolat jutott eszembe -, hogy tárgyalni tudjunk a szovjetekkel – a jogfolytonosság miatt az lenne a legjobb megoldás, ha kijelentenénk magunkról, hogy mi vagyunk Nagy Imre kormányának az utódja… Tőlem származik az ötlet – ezt ma is vállalom -, hogy ki kell kiáltani a Pentelei Köztársaságot, Ezt meg is tettem november hatodikán…
– Hogyan?
– Egy hangosító kocsival kimentem a Dózsa mozihoz és a város lakóinak tudtára adtam, hogy Dunapentele független köztársaság.
– A szovjetek tudtak arról, hogy a bekerített város egy független köztársaság?
– Nem. Mondtam, hogy a városban kiáltottam ki…
– Kivel beszélte ezt meg? A nemzeti bizottság tudott erről?
– Senkivel nem beszéltem meg, a nemzeti bizottsággal nem volt kapcsolatom. Ez az én kétségbeesett magánakcióm volt, hogy mint “köztársaság”, afféle nyílt város, elkerüljük a konfrontációt a szovjetekkel.
– De azt, hogy ön november hatodikán – az ország egyetlen még meg nem szállt városában – ezt megtehesse, azt a nemzeti bizottságnak köszönhette. Akik addig a pillanatáig távol tudták tartani a várostól a szovjet csapatokat, s akiktől ön mint mondta, mereven elhatárolta magát. Nem gondolja, hogy ez furcsa? Mi volt a célja?
– Tudom, hogy furcsa, de higgyék el, abban a helyzetben nem lehetett mérlegelni. Rettegtem még a gondolatától is, hogy fegyveres harcra kerül sor… Meg kellett tennem…
Nem biztos, hogy a fenti vallomástöredékekból sikerült egyértelműen és teljes hitelességgel megrajzolnunk a vasmű munkástanácsának történetét, de ebből is kitűnik, hogy még azok is máshogy élték meg a történteket, akik részesei voltak az eseményeknek. Egy biztos, hogy születésük körülményeitől függetlenül, a munkástanácsok országszerte jóval túlélték a szabadságharc leverését és későbbi megszűnésükhöz is a hatalom adminisztratív eszközeire volt szükség. S ha ma több ellenzéki párt eleveníti fel és tartja célszerűnek ezeknek a szervezeteknek az újraélesztését, azon aligha kell csodálkozni, hiszen a munkástanácsok megalakításában részt vevők is úgy gondolják, hogy bármilyen helyzetben szükség van a dolgozók önkormányzatára.
Kiss S. Anna
Munkácsi Imre
fotók:
József Attila Könyvtár
Erich Lessing