1956 – Munkástanácsok a vasműben


Dunaújvárosi Hírlap – 1989. november 3.

Dunapentele, 1956 (V.)

Munkástanácsok a vasműben

Ha már 1956-ról, az itteni eseményekről írunk, úgy gondoltuk, illik külön fejezetet szentelni a munkástaná­csoknak. Azoknak a – mai szóhasználattal élve: alulról építkező – szervezeteknek, amelyek a legtovább tudták életben tartani a népfölke­lésben megnyilvánuló egyik legerősebb akaratot, az önkormányzatok létrehozását, a hatalom, a gazdaság kont­rolljának megteremtését, a munkások érdekeinek valódi képviseletét. Céltudatossá­guknak, a munkások akara­tát kifejező programjuknak köszönhetően még 1957 feb­ruárjában is potenciális ellenzéke voltak a hatalom­nak.
Hogyan működtek Dunapentelén ezek az önkor­mányzati szervek? Milyen céljaik voltak, hogyan kép­zelték a jövőt? Erre voltunk kíváncsiak, amikor felkeres­tük Takács Sándort, a vasmű egykori munkástaná­csának elnökhelyettesét, Zecher Jánost, az öntöde, majd a karbantartó gyár­részleg munkástanácsainak elnökét és Nics Jánost, az acélmű akkori munkását (a későbbi országgyűlési képviselőt.) A velük folytatott beszélgetésekből többé-kevésbé körvonalazódott a vasmű munkástanácsainak megalakulása, bár az idő­pontokat Illetően vannak eltérések.


TAKÁCS SÁNDOR

Én lettem a vezér
– Huszonötödikén még szó sem volt munkástanácsokról – mondja Takács Sándor.
– A városi eseményeket kö­vetően én és Varga Zol­tán, aki a városi pártbizott­ság akkori munkatársa volt. úgy éreztük, hogy a gyárban van a helyünk, így be is mentünk a vasműbe. Az igazgatóságon csak Pilter Pál főmérnök és a titkárnő tartózkodtak. Egyszercsak hallottuk, hogy közeledik a tömeg, és hangoztatják, hogy rájuk lőttek a tisztek… Hát most mi legyen? Az nyil­vánvaló volt, hogy be akar­nak jönni a gyárba, azonnal dönteni kellett, hogy mit csináljunk. Elindultunk elé­jük, lesz ami lesz, ha bejön­nek és leállítják a gyárat, az katasztrófa. Amikor be­jöttek a főkapun, hirtelen gondolattal felugrottam egy kőre és elkezdtem beszélni: Emberek, magyarok! – pró­báltam ugye az ő hullám­hosszukra állni. – A gyárat le kell állítani, de nem akár­hogy! Vegyétek figyelembe, hogy a sebesült testvéreite­ket éppen operálják a kór­házban, ha leállítjuk a gyá­rat, nem lesz áram, ott fog­nak elpusztulni. Ki akarja ezt? Aki ezt akarja, az haza­áruló. Két perc alatt én let­tem a vezér ott a sarkon… Attól kezdve jöttek utá­nam, elmentünk a mechani­kához, a kohóhoz, a martin­hoz, mindenhol hatalmas .ováció fogadta a leállást. Ki­felé jövet a sarkon azt mondtam: Emberek, ezt megnyertük, de a harcot to­vább kell vívni, ezt nem le­het szervezetlenül csinálni. Egyedül én kevés vagyok, fogadjátok el vezetőnek Var­ga Zoli bácsit, régi munkásmozgalmi ember, ő otthon van az ilyen harcokban, nagy segítség lesz. Éljen! Holnap reggel gyertek a kul­túrterembe, a sztrájkot foly­tatni kell…


 NICS JÁNOS

Nics János úgy emlékszik, hogy 25-én a vasműben már a munkástanács tagjai szervezték a sztrájkot:
– A martinban a tüzet is ki akarták zárni a kemen­cékből, de ezt mi nem en­gedtük Akkor Répási Gellert volt a gyárrészleg vezetője, aki azt mondta:
Emberek, mindegy, hogy ki lesz a miniszterelnök. Hege­dűs, Nagy Imre, vagy bárki, nekünk a termelőberendezé­sekre vigyázni kell, ml ezzel keressük a kenyerünket. Ek­kor már nálunk is megala­kult a munkástanács, de elég sok hőzöngő ember volt benne, úgyhogy nem volt igazán tekintélyük. A kohá­szok közül nem is igen emlékszem, hogy lett volna va­laki, inkább a villanyszere­lőkből, karbantartókból áll­tak össze. Tehát amíg lehe­tett, a tüzet nem zártuk ki a kemencékből a sztrájk ide­je alatt sem.


 ZECHER JÁNOS

Zecher Jánost 1957-ben húsz hónap szabadságvesz­tésre ítélték, furcsamód nem a munkástanácsban betöltött szerepe miatt, ezért kevés dolgot lehetett volna a sze­mére vetni. Konstruáltak hát egy vádat, egy nem létező összeesküvő csoport ellen, akik állítólag a kommunis­ták kivégzésére szervezked­tek. Hogy nem voltak bizo­nyítékok, de még csak ki­csikart beismerő vallomás sem, az a bírákat nemigen zavarta, hiszen mindennek az ellenkezőjét sem lehetett bizonyítani, mert védőtanúk sem voltak. Több mint har­minc éven keresztül kellett emiatt lehajtott fővel járnia, neki is, a családjának is. Éppen ezért valószínű, hogy emiatt a megbélyegzettség miatt is, elevenebben élnek benne a történtek:
– Október 24-én még nyugalom volt a vállalatnál, de huszonötödikén már nem dolgoztunk. Ez nem a “hiva­talos” sztrájk volt, csak még nem tudtuk, hogy mi legyen. Délelőtt a vállalat minden üzemében elkezdődött a munkástanácsok megválasz­tása. Az öntödében minden részlégből képviselőket vá­lasztottunk, s a műszak vé­gén közfelkiáltással megvá­lasztottuk a tisztségviselőket. Én lettem az öntödei mun­kástanács elnöke. Még az­nap össze is hívtak bennün­ket az igazgatóságra egy megbeszélésre, amelyen elfo­gadtuk az országos sztrájk­hoz való csatlakozást, és ez el is kezdődött még aznap a melegüzemek kivételével mindenhol. Ennek a célja a budapesti megmozdulások és a forradalom támogatása volt. A szovjet csapatok ki­vonulásáról és Gerőék eltá­volításáról akkor még nem beszéltünk. Az üzemi mun­kástanácsok megalakulása után elhatároztuk a gyárrészlegi és a vállalati mun­kástanács megalakítását is, másnapra pedig nagygyűlést hirdettünk a kultúrterembe.
Takács Sándor – vissza­emlékezése szerint – ezen a nagygyűlésen lett a vasmű nagy munkástanácsának el­nökhelyettese:
– Reggel a hangosbeszé­lőn keresztül tájékoztattam a gyár dolgozóit az előző este történtekről és kértem, hogy a megválasztott sztrájkbizottságok gondoskodjanak a fegyelemről és küldjék el képviselőiket a kultúrterem­be. Reggel nyolc óra előtt – épphogy csak szállingóztak az emberek – beszélt velem Kolumbán Sámuel, a szakszervezet akkori titkára, Azt mondta, hogy innentől ne a sztrájkról beszéljünk, a SZOT-tól megjött az aján­lás, hogy munkástanácsokat kell létrehozni. Akkor, a nagygyűlésen megválasztot­tuk a munkástanács vezetőit, az elnök Szittner Kálmán lett, én pedig az el­nökhelyettes, egészen a mun­kástanácsok felszámolásáig. Kiadtunk egy közleményt is, amelyben az előző esti laktanyai incidens miatti tiltakozásként beszüntettük a munkát Ekkor kezdetét vette a sztrájk, amely egé­szen november 7-éig. a szov­jet csapatok bevonulásáig tartott.

Biztosítani a vasmű létét
Érdekes, a munkástaná­csok szerepét kívülről, akkor csupán egyszerű dolgozóként szemlélő Nics János véle­ménye:
– Nem voltak itt követe­lések és egyebek, elég ko­molytalan volt a munkásta­nács az üzemen belül. Se programjuk, se elképzelésük nem volt, egyre vigyáztak, hogy a sztrájkot ne törjék meg és a pénzeket kifizes­sék az embereknek. Tétlenül ücsörögtek a melegedőkben, kártyáztak, beszélgettek és mindig volt ügyeletes, aki a szeszesitalt hordta be a gyárba. Tehát bent töltöttük a műszakot, mint rendesen, de nem dolgoztunk. A mun­kástanácsok azokat az embereket, akik korábban vala­milyen funkciót töltöttek be, begyűjtötték és levitték a legópincébe Gondolom, va­lamilyen felelősségrevonást terveztek velük kapcsolat­ban, de ezt nem közölték velünk. Az üzemet akkor már az égvilágon senki sem irányította.
– Programról eleinte nemigen lehetett beszélni – mondja Takács Sándor – perspektívánk már nem volt, de nem tudtuk “mozgatni” az eseményeket. A hatalmi szervek pillanatok alatt összeomlottak, a város vezetői szétszaladtak, Borovszky Ambrus Sopronból közölte telefonon, hogy lemond. Úgy zuhantak ránk az esemé­nyek, hogy közben fontos kérdésekről kellett dönte­nünk, hiszen voltak itt szél­sőséges elemek. A progra­munk az volt, hogy elrendel­jük a szesztilalmat a gyáron belül, hiszen sokszor még a munkástanács tagjai is becsípve jöttek munkába. A vasmű létét akartuk bizto­sítani, hogy ahol nem szabad leállítani a termelőberendezéseket, ott ne sztráj­koljanak, és komoly akció­kat kellett szerveznünk, hogy a szabotázsokat meg­akadályozzuk.
– De az országban elkez­dődött általános sztrájknak konkrét politikai, gazdasági céljai voltak, önök csak az előző esti események miatt tiltakoztak? Más céljuk nem volt?
– Ez a munkástanács ak­kor még nem érett meg er­re. A későbbiekben valóban találkoztunk ilyen dolgok­kal, de az események kez­detén még csak pillanatnyi céljaink voltak…

Zecher János kicsit konk­rétabban fogalmazza meg a munkástanácsok elképzelé­seit:
– Akkor még csak a for­radalom melletti kiállásun­kat demonstráltuk a sztrájk­kal, de a munkástanácsok létrehozásával a gyárrészlegi és vállalati szervezetek meg­alakításával az volt a végső célunk, hogy az egész vál­lalatvezetést ellenőrizzék a munkások. Emellett Hen­kel Róbert, a műszaki részleg akkori vezetője és csoportja meg volt bízva az­zal, hogy dolgozzon ki egy részvénytársasági formát az egész vállalatra. Az elkép­zelt részvénytársaságnak tagja lett volna a komlói bányavállalat és Diósgyőr is. Tudom, hogy ez el is készült a vállalat új belső fel­építésével, a munkáltatói és munkavállalói jogokkal, va­lamint az új szociális jutta­tási rendszerrel együtt.
– Ml történt a vállalat vezetőivel?
– Mindenki maradt a he­lyén. Az én tudomásom sze­rint egyetlen vezető eltávolítására került sor az öntö­dében azért, mert előtte fel­pofozott egy hatvankét éves bácsit mert az – jogosan – nem volt hajlandó vég­rehajtani az utasítását. Ezt a tárgyalásomon fel is rót­ták, pedig abban a felfoko­zott hangulatban inkább ő járt jól ezzel a döntéssel. Ezekben az időkben nagyon sok segítséget kaptunk Pil­ter Páltól és mi végre is hajtottuk az ő utasításait.
– És a vállalat igazgató­ja? Úgy tudjuk, hogy ezek­ben az időkben ő nem tartózkodott a városban…

Borovszky lemond
– Borovszky úr Sopron­ban üdült és onnan hívott lel engem, mint az öntödei munkástanács elnökét, hogy ha lehet, ne zavarjuk őt el a gyárból, szívesen maradna dolgozni mint öntő. Az igaz­gatói állásáról lemondott, pedig nem kértük őt erre. Amikor vége lett az esemé­nyeknek, november hetedlke körül megjelent egy igazga­tótanácsi ülésen, ahol felve­tődött, hogy maradjon-e ő az igazgató, vagy legyen inkább Pilter Pál, aki végig Itt volt a gyárban? Úgy döntöttünk, hogy a munkás­tanácsok tagjai végezzenek közvéleménykutatást a mun­kások körében. Két nap múlva, amikor a döntést – elsöprő többséggel Pillér Pálra szavaztak a dolgozók – ismertetni kellett volna, Borovszky ismét eltűnt, én, utána már nem is találkoz­tam vele.

“Dunapentelén 1956. ok­tóber 31-én a dolgozó nép minden rétegből, a munkástanácsok, az óvárosi föld­művesek, a forradalmi mun­kás- és diákküldöttek, for­radalmi munkás- és diákifjúság és a forradalmi ér­telmiség küldötteiből meg­alakult Dunapentele város Nemzeti Bizottsága és Du­napentele egész területén a mai nappal átvette a teljes főhatalmat.”

(Dunapentelei Igazság, 1956. november 1.)

– Az önök képviselői je­len voltak a dunapentelei Nemzeti Bizottság megalakulásánál?
– Ez tőlünk függetlenül alakult meg – mondja Ta­kács Sándor -, tőlünk nem volt jelen senki. Én személy szerint nemis értettem ve­lük egyet, nagyon sok szélsőséges elem is helyet ka­pott köztük. Pados István egyszer a folyosón le is ro­hant azzal, hogy amit csiná­lunk az árulás, a rendre való hivatkozással elszabo­táljuk a dolgokat…
– Mi hozta ezt ki a nem­zeti bizottság elnökéből?
– Több oka lehetett, va­lószínűleg szerepet játszott a munkástanács személyi összetétele, ő tudniillik is­mert engem, voltak fenntar­tásai velem kapcsolatban. Ami azt illeti, Padostól, Cihótól és a többiektől én is elhatároltam magam. Akkor is, most is.
– Eléggé furcsa lenne, ha a vasmű, mint – már akkor is – a legnagyobb létszámú gazdálkodó egység kimaradt volna a nemzeti bizottságból, eleve lemondja arról, hogy az ottani dolgozók beleszól­janak a város közigazgatásá­nak irányításába.


A Dunapentelei Igazság 1956. október 30-i száma közölte a
munkástanács határozatait

Zecher János mondja:
– Én nem vettem részt a nemzeti bizottság elnök­ségének megválasztásában, de ez nem zárja ki azt, hogy bármelyik gyárrészleg mun­kástanács-tagjai közül ne lettek volna ott többen is. A megalakulása után a gyá­ri munkástanácsból volt két küldöttünk, akik állandóan részt vettek ennek az ülé­sein és tájékoztattak min­ket a történtekről, az ott hozott döntésekről.
– A nemzeti bizottság megalakulása után a mun­kástanácsok segítségével szervezték meg a közrend fenntartására és a város vé­delmére a nemzetőrséget, önök részt vettek ebben?
– Amikor a laktanyában kiosztották a fegyvereket, mi is szerveztünk az öntödében egy őrcsapatot, akik­kel a kettes kapunál teljesí­tettünk szolgálatot – akkor a gyárőrség már sehol nem volt -, egészen a szovjet csapatok bevonulásáig. De mi közbiztonsági feladatokat nem láttunk el és a hadműveletekbe sem kívántunk bekapcsolódni, csupán a gyár biztonságát akartuk védeni a szabotázsokkal, provokáci­ókkal és a lopásokkal szem­ben.
– A közrend fenntartásá­ra tőlünk is járőröztek em­berek a városban, de ők nem tartoztak a nemzeti bi­zottsághoz. De aztán ki is maradtak, úgy tudom, a rendőrök mellett nem vet­ték igazán komolyan őket – mondja Takács Sándor – úgyhogy végül is a közigaz­gatás hozzájuk tartozott, mi ahhoz nem értettünk, meg nem is igen akartak szerepet juttatni nekünk. Amikor a szovjet csapatok megérkez­tek, különösen megerősödött a Pados-féle vonal, ami en­gem nagyon nyugtalanított, főleg amikor a tartalékosok behívására került sor és el­kezdték szervezni a város védelmét. Hát ha valaki egy kicsit is tisztában van az erőviszonyokkal, képtelen­ségnek tartja a fegyveres konfrontációt.

Kikiáltottam a köztársaságot
– Ahogy figyeltem a fej­leményeket, egyre csak az járt a fejemben, hogy a harcot el kell kerülni. Min­den eszközzel. Közben ugye Nagy Imréék megbuktak Budapesten, szinte minden városba bevonultak a szov­jetek, és nekem az a gondolat jutott eszembe -, hogy tárgyalni tudjunk a szovje­tekkel – a jogfolytonosság miatt az lenne a legjobb megoldás, ha kijelentenénk magunkról, hogy mi vagyunk Nagy Imre kormányának az utódja… Tőlem származik az ötlet – ezt ma is válla­lom -, hogy ki kell kiálta­ni a Pentelei Köztársaságot, Ezt meg is tettem november hatodikán…
– Hogyan?
– Egy hangosító kocsival kimentem a Dózsa mozihoz és a város lakóinak tudtára adtam, hogy Dunapentele független köztársaság.
– A szovjetek tudtak ar­ról, hogy a bekerített város egy független köztársaság?
– Nem. Mondtam, hogy a városban kiáltottam ki…
– Kivel beszélte ezt meg? A nemzeti bizottság tudott erről?
– Senkivel nem beszél­tem meg, a nemzeti bizott­sággal nem volt kapcsola­tom. Ez az én kétségbeesett magánakcióm volt, hogy mint “köztársaság”, afféle nyílt város, elkerüljük a konfrontációt a szovjetekkel.
– De azt, hogy ön no­vember hatodikán – az or­szág egyetlen még meg nem szállt városában – ezt meg­tehesse, azt a nemzeti bi­zottságnak köszönhette. Akik addig a pillanatáig távol tudták tartani a várostól a szovjet csapatokat, s akiktől ön mint mondta, mereven elhatárolta magát. Nem gon­dolja, hogy ez furcsa? Mi volt a célja?
– Tudom, hogy furcsa, de higgyék el, abban a helyzet­ben nem lehetett mérlegelni. Rettegtem még a gondolatá­tól is, hogy fegyveres harcra kerül sor… Meg kellett tennem…

Nem biztos, hogy a fenti vallomástöredékekból sike­rült egyértelműen és teljes hitelességgel megrajzolnunk a vasmű munkástanácsának történetét, de ebből is ki­tűnik, hogy még azok is máshogy élték meg a tör­ténteket, akik részesei vol­tak az eseményeknek. Egy biztos, hogy születésük kö­rülményeitől függetlenül, a munkástanácsok országszer­te jóval túlélték a szabad­ságharc leverését és későb­bi megszűnésükhöz is a ha­talom adminisztratív eszkö­zeire volt szükség. S ha ma több ellenzéki párt ele­veníti fel és tartja célszerű­nek ezeknek a szervezetek­nek az újraélesztését, azon aligha kell csodálkozni, hi­szen a munkástanácsok meg­alakításában részt vevők is úgy gondolják, hogy bármi­lyen helyzetben szükség van a dolgozók önkormányzatá­ra.

Kiss S. Anna
Munkácsi Imre

fotók:
József Attila Könyvtár
Erich Lessing

 1956-ról 1989-ben cikksorozat

 

Dunaujvaros
Previous
Felhívás!