Dunaújvárosi Hírlap – 1989. október 31.
Dunapentele, 1956 (IV.)
Csak a vádnak voltak tanúi
Katonaember. Ez az első pillantásra látszik a tartásán, érződik a beszédmodorán. Akkor sem tagadhatná ezt a múltját, ha száz évig a mundérból kivetkőzve élte volna az életét. Semmi locsogás, érzelmi körítés, a tényeket mondja, tőmondatokban válaszol. N. K. a volt százados, a helyi légvédelmi ezred akkori parancsnoka nem akarja – nem is tudná – eljátszani az áldozatot. Pedig, ha valakit szinte sodortak az események, az ő, és a hozzá hasonlóak voltak. Akiktől csupán egy valamit lehet számonkérni, azt, hogy tették amire – hitük szerint – felesküdtek. Amikor volt parancs, aszerint, amikor meg már sem parancs, sem parancsnok, akkor a lelkiismeretük szerint.
Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnoka
A parancsnok moziban volt
– Én mondhatom azt, hogy a rendszer elkötelezett híve voltam. A törvénytelenségeit, a disznóságait persze én is elítéltem, meg a tisztek is, mert azért mi nyitott szemmel jártunk. De nem a rendszert akartuk megdönteni… Én 1947 óta voltam párttag, attól kezdve, hogy hazajöttem a harminc hónapos hadifogságomból a Szovjetunióból. Egy ideig villamosvezető voltam Budapesten; aztán 1950-ben a párt felhívására önként jelentkeztem a hadseregbe. Május 10-én vonultam be. Légvédelmi tüzér tartalékos tiszti tanfolyamot végeztem, aztán felvételi nélkül mehettem a honvédakadémiára. Az ezredparancsnoki tagozat elvégzése után egy évig Nagykanizsán szolgáltam, majd kiküldtek a Szovjetunióba, újabb egyéves tanfolyamra. Amikor idehelyeztek Dunaújvárosba, az ezrednek lettem a parancsnoka, egészen a letartóztatásomig…
– 1956. október 20-án este moziban voltam a feleségemmel. Ünnepi vacsora – ez volt a film címe. Nyolc óra után kihívott az ügyeletes tiszt – a laktanyából jött értem -, hogy menjek be, elrendelték a riadót. Hogy miért, és milyen riadót, azt nem közölték, csak hogy legyünk menetkészek. Ez hétfő reggelig tartott, akkor, vagyis huszonkettedikén lefújták, anélkül, hogy közölték volna az okát. Másnap nekem haditechnikai bemutatóra kellett volna mennem Budapestre, de még aznap éjjel értesítettek, hogy elmarad… Huszonnegyedikén, reggel hét óra tájban tudtuk meg, hogy mi történt előző este a fővárosban. Megtámadták a rádió székházát, raktárakat támadtak meg és fegyvereket szereztek – ellenforradalmi banditák. Így közölték a rádióban. Megdöbbenve fogadtuk a hírt: ilyen létezhet, hogy Magyarországon ellenforradalmi banditák legyenek? Hát hol van a rendőrség? Semmilyen parancsot nem kaptunk, nem rendeltek el harckészültséget…
Kiadta a tűzparancsot
– Önök mikor kerültek közvetlen kapcsolatba az eseményekkel?
– Huszonötödikén. Négy óra körül, már szürkület volt, megjelent a laktanyánál egy néhány száz fős tömeg, akik képviselőket küldtek hozzám. Az volt a céljuk, hogy fegyvert szerezzenek, Budapestre akartak menni, hogy harcoljanak az oroszok ellen. Legalábbis ezt hangoztatta a három civilruhás küldött. Kérték a fegyvereket, mire én közöltem, hogy nem adhatok. Hogyan adhatnék én az ő kezükbe fegyvert, amikor Pesten ellenforradalom van. Ez könnyelműség, felelőtlenség lett volna. Közöltem, hogy nekik a laktanyában semmi dolguk, menjenek haza. Ez az utolsó szavam? Ez. És ha betörnek? Akkor fegyvert fogok használni. Ezzel lezártuk a vitát, a küldöttek elmentek tőlem, de hangoztatták, hogy be fognak hatolni. Én kiadtam a parancsot a törzsfőnöknek, hogy sorakoztassa fel a katonákat. Kint nagy hangoskodás kezdődött, benyomták a kétszárnyú kaput.. Jöttek volna be. Akkor figyelmeztető lövéseket adtunk le a levegőbe. Ők csak jöttek beljebb, és… Én ott álltam a kapunál, hallottam, amikor mondták: ne féljetek, ezek csak a levegőbe lőnek… Jöttek tovább, mire kiadtam a tűzparancsot. Igen. Én adtam ki… Maradtak egy páran sebesültek, akkor kiabáltak, hogy ne lőjetek és nem jöttek tovább. Akkor, abban a pillanatban vezényeltem, hogy tüzet szüntess. Értesítettem a mentőket. Személyesen hívtam fel a kórházat és közöltem, hogy mi történt: lövöldözés volt a laktanyában, jöjjenek ki. Ez az egész összetűzés nem tartott tovább fél óránál… Ezután már nem jöttek többé fegyverért…
– Hogyan élte át ön ezeket a pillanatokat?
– Nem volt ez könnyű… Nagyon rövid idő alatt kellett dönteni arról, hogy adok-e fegyvert illetéktelenek kezébe, vagy használom… Ez volt megoldható, ezt láttam elfogadhatónak. Ki tudja milyen emberek kezébe került volna fegyver? Voltak itt nagyon indulatos, forrófejű emberek is, mint utóbb megtudtam, ezek kifelé jövet ledöntötték a szovjet hősi emlékművet. És a bujtogatók, a hangadók még az alapvetően tisztességes szándékú embereket is rossz irányba befolyásolták volna..
– Ezután sem volt információjuk az eseményekről?
– Csak amit a rádióban hallottunk. Az elöljáró parancsnokságtól a következő parancsot kaptam: hallgassa a rádiót, és csináljon amit akar. Ez volt a hadosztályparancsnok utasítása. Meg volt a véleményem róluk, de végül is ők sem tehettek róla. Ők sem kaptak semmilyen utasítást felülről, a pártszervezet egyszerűen eltűnt.
– Mit tettek ezután?
– Ellenőrzéseket tartottunk a város különböző pontjain. Tudomásunkra jutottak olyan dolgok, hogy hajóval, gépkocsival fegyvereket hoznak. Ezeket az információkat ellenőriztük, de semmi ilyesmi nem történt. Ha nagyobb csoportosulás volt, azt feloszlattuk, de csend volt a városban ebben az időszakban.
Négy nap a pincében
– Ön hogyan lett tagja a Nemzeti Bizottságnak?
– Én csak úgy belecsöppentem ebben. Hogy mikor és hogyan jött létre, azt én nem tudom, nekem elég volt a laktanyában az ügyeimet Intézni.
– Arról nem tájékoztatták, hogy mi a céljuk?
– Nem. erről engem nem tájékoztattak, hiszen én nem voltam jó a szemükben, mert nem adtam ki a fegyvereket. Ez ugye azt jelentette, hogy én nem álltam a forradalom mellé. Engem aztán, elsején elfogtak…
– Kik?
– A hadkiegészítő parancsnokságon volt egy főhadnagy. Izinger. Ő jött értem a laktanyába. Rám fogta a pisztolyát, le vagyok tartóztatva a Nemzeti Bizottság nevében…
– Miért?
– Azért, mert nem adtam ki a fegyvereket. Akkor én jelentettem a hadosztályparancsnoknak, hogy letartóztattak. Kijelöltem a helyettesemet, Sztanó századost. Utána a Nemzeti Bizottság tagjai kivittek a vasműbe, az egyik légópincébe, ott tartottak fogva november 4-éig. Voltak ott AVH-s tisztek, a Nagy Károly százados, Takács főhadnagy, a többiek neve nem jut eszembe. (Közbevetőleg megjegyzem, hogy körülbelül 28-án vagy 20-én jött egy parancs Münnich aláírásával, hogy az ÁVH tisztjeit le kell tartóztatni, a fegyvereiket el kell venni. Ekkor én beszóltam az ÁVH- soknak, hogy ezt a parancsot kaptam, de én ezt nem hajtom végre. Én nem vagyok rendőr, nem vagyok jogosult arra, hogy letartóztassak valakit. Kérdezték, hogy akkor most mi lesz velük? Mondtam, hogy jöjjenek hozzám a laktanyába, kapnak szállást, ennivalót, nem lesz semmi bajuk. Úgy is lett, kijöttek néhányan…
– Szóval november 4-én önért mentek…
– Nem jöttek értem, csak elengedtek. Közölték velem, hogy én vagyok a parancsnok, készüljek fel, a szovjet csapatok hajnalban megtámadták Budapestet, várhatóan a városra is sor kerül… Ugye, én a pincében semmiről nem tudtam, hogy közben mi történt.
– Nem találta furcsának ezt?
– Dehogynem! Gondoltam arra, hogy nem vállalom, de az akkori helyzetben?
– Ön elfogadta a Nemzeti Bizottságot?
– Számomra nem volt elfogadható…
– De a parancsot elfogadta tőlük…
– Igen, mert mire kijöttem a fogdából, addigra az ezredem átállt. Kiosztották a fegyvereket. Amíg én voltam a parancsnok, nem adtunk ki egyetlen fegyvert sem. Átálltak …
– Kinek osztottak fegyvert?
– Erről én már nem tudok semmit, hiszen elsején engem semlegesítettek …
– Az eddigiekből az vehető ki, hogy önt azért bízták meg, mert senki más alkalmas ember nem volt?
– Így van, nem volt szakember.
Kinevezték, de ellenőrizték
– Negyediké után mi történt?
– Tájékozódtam, hogy mi újság, szétnéztem a városban. Láttam, hogy mindenki fegyverrel jár, fel vannak pántlikázva, lobogózva. Próbáltam menteni a helyzetet, hogy mégse legyen itt vérengzés vagy megtorlások, mert azt nemigen lehetett tudni, hogy milyen emberek kezében van a fegyver. Nem tudom, hogy honnan szerezték, vagy kitől kapták, mert én a vasműben láttam géppuskát is, az pedig nálunk, a laktanyában nem volt. Négy ütegem kint volt tüzelőállásban azt én nem bontottam meg, a parancsom az volt, hogy biztosítsam a légteret, tehát, ha jön egy berepülés, akkor tüzeljek. Kimentem a lőállásokba, ott Is körülnéztem, persze nem egyedül. Én nem voltam olyan független, mindig kísértek.
– Ellenőrizték? Nem bíztak meg Önben?
– Nekem azt nem mondták, hogy kicsodák-micsodák, de mindig volt velem valaki…
– A katonák között milyen volt a hangulat?
– Nem valami rózsás… Nem mondhatok rájuk rosszat, a parancsot végrehajtották, becsületesek voltak. De az események őket is megkeverték. Mindenkit megkevertek. Én beszélgettem párttitkárral. Innen küldtek delegációt a Kádárhoz, hogy megtudják mi történik. Visszajöttek és közölték, hogy nincs semmi, nem akartak még önvédelmi pisztolyt sem elfogadni, hogy megvédjék magukat. Teljes zűrzavar volt.
– Atrocitások nem voltak?
– Nem, nem volt semmi, sem párttagot, sem mást nem bántottak itt.
Tárgyalás a szovjetekkel
– Hatodlkán délután jött egy szovjet delegáció, hogy tegyük le a fegyvert. Ők barátként jöttek. Mondtam nekik, hogy én nem teszem le a fegyvert, erre senkitől nem kaptam parancsot. Majd, ha parancsot kapok, leteszem a fegyvert. De ők csak mondták, hogy mi barátok vagyunk, meg így, meg úgy. No, erre megkérdeztem, hogy szerintük miféle barátság az, amikor nálam szinte semmi nincs, ők meg páncélosokkal körbevették a várost? Utána volt egy vacsora és elment a küldöttség. Magyar tisztek kísérték őket…
Az eredeti, kézzel írt válasz a szovjet ultimátumra
– A fegyveres összeütközés veszélyéről nem esett szó?
– Dehogynem. Mondták, hogy ők azt az utasítást kapták, hogy el kell foglalniuk a várost. Erre mondtam, hogyha nem jösztök ide, akkor nem lesz semmi baj, én majd lecsillapítom az embereket, hogy vérontás ne legyen. Ők azt hajtogatták, hogy parancsot kaptak, hogy el kell foglalni a várost…
– Hetedikén reggel a negyedik üteget – az Nagyvenyimnél volt – tüzérségi tűzzel megszórták, de nem az állásokat, csak előttük a terepet. Ez figyelmeztető tűz volt. Sebesülés nem volt. Kimentem, megnéztem a re peszdarabokat.
– Ekkor mi volt az ön parancsa?
– Azt a parancsot adtam, hogy tüzet kell nyitni, ha feltűnnek a szovjetek. Mindegy, hogy repülő, vagy harckocsi, vagy gyalogsági egység, felszólítás nélkül tüzet kell nyitni. Ekkor a következő történt: felkészültek, de tüzelni nem tudtak, mert az ütőszegeket kiszedték a lövegekből.
– Nem volt fegyverük?
– Volt, de, nem tudták használni. Hogy ezt ki szervezhette meg, nem tudom, de valószínű, hogy az akkori törzsfőnök.
– Ez csak gyanú, vagy van valami bizonyíték is?
– Fél füllel hallottuk, mert dicsekedtek vele, hogy ők kiszedték az ütőszegeket… Tudtuk mi azt, hogy nem sokáig tudunk ellenállni. Először is kicsi volt a létszámunk, a katonák harcban még nem voltak. Meg nem is akartunk igazán ellenállni. én magam sem akartam. Hát mit akarnék én a Szovjetunió ellen harcolni? Ide küldenek egy bombázót, aztán kész.
És hát, katonáim sem voltak, akiket ismertem volna. A sorkatonákat ismertem, azok előtt le a kalappal, de a polgáriakról nem tudtam semmit, hogy tudnak-e harcolni, megbízhatók vagy sem? Az biztos, hogy túl nagy harci kedv nem volt, ahogy ideértek a szovjet harckocsik, eltűnt mindenki…
– Akkor miért volt fontos kiadni a tűzparancsot?
– A katonáknak nem lehet olyan parancsot adni, hogy csináljon, amit akar! Neki tudnia kell, hogy lőni kell vagy nem kell lőni!
– Nem gondolt arra, hogy leteszik a fegyvert?
– Engem presszionált a Nemzeti Bizottság, követelte, hogy ezt csináljam.
– Miért nem mondott le?
– Kinek mondtam volna le? Nem fogadta volna el senki! Kinek adtam volna át a parancsnokságot? Itt volt a városban Gabula alezredes, én szívesen átadtam volna neki a parancsnokságot, de ő nem vette át. Azt mondta beteg… Hetedikén tehát megindult a támadás és rövidesen be is fejeződött. Tehát itt nem volt harc, ezért is csodálkozom azon, hogy hogyan halhatott meg nyolc ember? A harcban senki sem halt meg. Egy tiszt szökött meg, még alaktanyai incidens alatt…
– Ezután mi történt?
– Én elmentem a törzsfőnökkel Pestre a felsőbb parancsnokságra. Jelentést tettem, elmondtam mindent, részletesen. Azt mondták, hogy jöjjek vissza, vegyem át a parancsnokságot és dolgozzak tovább. Amikor visszajöttem, jött értem az elhárító tiszt, hogy a szovjetek beszélni akarnak velem. Elmentem, kihallgattak, mondták, hogy dolgozzak tovább… Összeszedtük a fegyvereket, leszereltek a katonák, nagyon sok tiszt is…
– Miért?
– Elegük volt. Én is beadtam a leszerelési kérelmemet… Ez tragédia volt ebben az országban. Tönkre tettek embereket, családokat, azért mert nem voltak olyan vezetők, akik tudták volna hogy mit kell tenni. Parancsnoknak nem csak akkor kell lenni – ugye, a néppel tűzön-vízen át – mikor süt a nap, aztán amikor beborul, akkor elmenekülnek Csehszlovákiába… Én ezt meg is mondtam a feletteseimnek, persze nem vették jó néven az illetők. Mert utána jött ide delegáció, ötvenhat novemberében. Nagy Kossuth-címer a karjukra telvarrva, új rendfokozat, minden, és érdeklődtek, vizsgálódtak. Akkor már jöttek. De amikor kellett volna, amikor ott állt az ezred, mert engem elvittek – agyon is lőhettek volna, ki törődött volna vele – akkor hol voltak…
Letartóztatva, elítélve
– Mikor tartóztatták le Önt?
– 1957. február 18-án, addig laktanyaparancsnok voltam.
– Számított rá?
– Igen, a pártbizottságról kaptam egy értesítést, hogy ők tárgyalták az ügyemet, hogy engem le akarnak tartóztatni, el akarnak ítélni. Én azt mondtam, hogy nem csináltam semmi olyat, amiért el kellene ítélni. Dolgoztam tovább, beadtam a leszerelési kérelmem. Közben volt egy becsületbírósági tárgyalásom a hadosztálynál, ahol elmarasztaltak, és úgy határoztak, hogy tartalékos állományba helyeznek, de erről már nem kaptam meg a parancsot. Február 18-án délután három óra körül, Dunaföldvárnál, a laktanyánál tartóztattak le. Karhatalmisták állították meg a kocsimat, kiszállítottak és közölték, hogy Uszta Gyula altábornagy parancsára őrizetbe vesznek. Behoztak ide, a karhatalmi parancsnokságra, a pincébe. Ott tartottak reggelig…
– Egyedül?
– Nem, voltak ott már mások is, nem tudom a nevüket. Az őrök között volt egy törzsőrmester ismerősöm, azzal hozattam cigarettát, mert még az sem volt nálam. Még azt sem engedték meg, hogy hazamenjek a családomhoz megmondani, hogy hol vagyok…
– Mielőtt önöket letartóztatták, önöknek nem kellett letartóztatniuk senkit?
– Nem, ez a karhatalom feladata volt.
– A tárgyalásra mikor került sor?
– Ötvenhét április 23-án. Itt volt Dunaújvárosban, Jacsó százados különleges bírósága tárgyalta az ügyünket. Én voltam a másodrendű vádlott. Pados, az elnök az elsőrendű, itt volt a Boross, Tajti szakaszvezető, Izinger, voltunk vagy tizen, olyanok is, akiket nem is ismertem. Civileket katonákat, mindenkit ugyanaz a bíróság tárgyalt. Kirakatper volt azért is kértek példastatuálást. Halálra akartak ítélni, teljes vagyonelkobzás, lefokozás, kormánykitüntetések elvétele, minden…
– Hogyan tudott védekezni?
– Hát nekem ott védőtanúim nem voltak. Csak a vád tanúi, ez a bíróság csak vádolt. Nekem nem volt fogadott védőm, kirendelt védőm volt De én azt mondtam, hogy nekem nem kell védő, védem én magam, nem követtem el semmit. De ezt nem akarták elfogadni. Mindent rám akartak bizonyítani, hogy én ellenforradalmár vagyok. Esélyünk sem volt arra, hogy megússzuk. Végül fellebbezett mindenki, és így életfogytiglanra ítéltek. Másodfokon már senkit nem ítéltek halálra…
Voltam Kőbányán, a Fő utcában és Vácon. Itt tudja úgy volt a séta, hogy a golyószórót ki tették az ablakba és egyesével mentünk körbe… kéz hátul.,. pofa be… Ott volt a Déry Tibor, Donáth Ferenc, Mécs Imre. Ő amikor kegyelmet kapott, leszokott a dohányzásról. Egy egyszemélyes zárkában négyen voltunk, és nem számított, hogy politikai vagy köztörvényes. Mindig mozgás volt, állandóan költöztünk. Fél évente volt beszélő, évente kaphattunk egy kilós csomagot. Éreztették, hogy mi nem is vagyunk állampolgárok.. Öt és fél évet ültem. Egyszercsak, hatvanegy karácsonyán közölték velem – csak úgy a zárkaablakon -, hogy levették az ítéletemet nyolc évre. Kegyelem folytán. Ennyi volt az egész, hogy ki adott be kérelmet, ma sem tudom. Hatvankettő júliusában szabadultam…
– Ön is kérte a rehabilitációját?
– Én nem próbáltam semmit. Azt az öt és fél evet már úgysem tudják visszaadni, akkor meg minek forduljak én bárkihez? Azt még elviseltem volna, ha akkor kiszabnak rám öt évet. De hogy életfogytiglan? Akkor voltam én harmincnegyedik évemben! A családom, a pici gyerekeim meg itthon egyedül… Életfogytiglan… Könnyen osztogatták akkor az ítéleteket…
Kiss S. Anna
Munkácsi Imre
Felhasznált képek:
RUBICON 2016/10-11