1956 – Csak a vádnak voltak tanúi


Dunaújvárosi Hírlap – 1989. október 31.

Dunapentele, 1956 (IV.)

Csak a vádnak voltak tanúi

Katonaember. Ez az első pillantásra látszik a tartá­sán, érződik a beszédmodorán. Akkor sem tagadhatná ezt a múltját, ha száz évig a mundérból kivetkőzve élte volna az életét. Semmi lo­csogás, érzelmi körítés, a tényeket mondja, tőmonda­tokban válaszol. N. K. a volt százados, a helyi légvédelmi ezred akkori parancsnoka nem akarja – nem is tudná – eljátszani az áldozatot. Pedig, ha valakit szinte so­dortak az események, az ő, és a hozzá hasonlóak voltak. Akiktől csupán egy valamit lehet számonkérni, azt, hogy tették amire – hitük szerint – felesküdtek. Amikor volt parancs, aszerint, amikor meg már sem parancs, sem parancsnok, akkor a lelkiis­meretük szerint.


 Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnoka

A parancsnok moziban volt
– Én mondhatom azt, hogy a rendszer elkötelezett híve voltam. A törvénytelenségeit, a disznóságait persze én is elítéltem, meg a tisztek is, mert azért mi nyitott szemmel jártunk. De nem a rendszert akartuk megdönteni… Én 1947 óta voltam párttag, attól kezdve, hogy hazajöttem a harminc hóna­pos hadifogságomból a Szov­jetunióból. Egy ideig villa­mosvezető voltam Budapesten; aztán 1950-ben a párt felhívására önként jelentkez­tem a hadseregbe. Május 10-én vonultam be. Légvédelmi tüzér tartalékos tiszti tanfolyamot végeztem, aztán fel­vételi nélkül mehettem a honvédakadémiára. Az ez­redparancsnoki tagozat el­végzése után egy évig Nagy­kanizsán szolgáltam, majd kiküldtek a Szovjetunióba, újabb egyéves tanfolyamra. Amikor idehelyeztek Duna­újvárosba, az ezrednek let­tem a parancsnoka, egészen a letartóztatásomig…
– 1956. október 20-án este moziban voltam a felesé­gemmel. Ünnepi vacsora – ez volt a film címe. Nyolc óra után kihívott az ügyele­tes tiszt – a laktanyából jött értem -, hogy menjek be, elrendelték a riadót. Hogy miért, és milyen ria­dót, azt nem közölték, csak hogy legyünk menetkészek. Ez hétfő reggelig tartott, ak­kor, vagyis huszonkettedikén lefújták, anélkül, hogy kö­zölték volna az okát. Más­nap nekem haditechnikai bemutatóra kellett volna mennem Budapestre, de még aznap éjjel értesítettek, hogy elmarad… Huszonnegyedi­kén, reggel hét óra tájban tudtuk meg, hogy mi történt előző este a fővárosban. Megtámadták a rádió szék­házát, raktárakat támadtak meg és fegyvereket szereztek – ellenforradalmi banditák. Így közölték a rádióban. Megdöbbenve fogadtuk a hírt: ilyen létezhet, hogy Magyarországon ellenforra­dalmi banditák legyenek? Hát hol van a rendőrség? Semmilyen parancsot nem kaptunk, nem rendeltek el harckészültséget…

Kiadta a tűzparancsot
– Önök mikor kerültek közvetlen kapcsolatba az eseményekkel?
– Huszonötödikén. Négy óra körül, már szürkület volt, megjelent a laktanyá­nál egy néhány száz fős tö­meg, akik képviselőket küld­tek hozzám. Az volt a cél­juk, hogy fegyvert szerezze­nek, Budapestre akartak menni, hogy harcoljanak az oroszok ellen. Legalábbis ezt hangoztatta a három civilruhás küldött. Kérték a fegyvereket, mire én közöl­tem, hogy nem adhatok. Ho­gyan adhatnék én az ő ke­zükbe fegyvert, amikor Pesten ellenforradalom van. Ez könnyelműség, felelőtlen­ség lett volna. Közöltem, hogy nekik a laktanyában semmi dolguk, menjenek ha­za. Ez az utolsó szavam? Ez. És ha betörnek? Akkor fegy­vert fogok használni. Ezzel lezártuk a vitát, a küldöttek elmentek tőlem, de hangoztatták, hogy be fognak ha­tolni. Én kiadtam a paran­csot a törzsfőnöknek, hogy sorakoztassa fel a katonákat. Kint nagy hangoskodás kez­dődött, benyomták a kétszárnyú kaput.. Jöttek volna be. Akkor figyelmeztető lö­véseket adtunk le a levegő­be. Ők csak jöttek beljebb, és… Én ott álltam a kapu­nál, hallottam, amikor mondták: ne féljetek, ezek csak a levegőbe lőnek… Jöttek tovább, mire kiadtam a tűzparancsot. Igen. Én ad­tam ki… Maradtak egy pá­ran sebesültek, akkor kiabál­tak, hogy ne lőjetek és nem jöttek tovább. Akkor, abban a pillanatban vezényeltem, hogy tüzet szüntess. Értesí­tettem a mentőket. Szemé­lyesen hívtam fel a kórházat és közöltem, hogy mi tör­tént: lövöldözés volt a lak­tanyában, jöjjenek ki. Ez az egész összetűzés nem tartott tovább fél óránál… Ezután már nem jöttek többé fegy­verért…
– Hogyan élte át ön eze­ket a pillanatokat?
– Nem volt ez könnyű… Nagyon rövid idő alatt kel­lett dönteni arról, hogy adok-e fegyvert illetéktelenek kezébe, vagy használom… Ez volt megoldható, ezt lát­tam elfogadhatónak. Ki tud­ja milyen emberek kezébe került volna fegyver? Voltak itt nagyon indulatos, forró­fejű emberek is, mint utóbb megtudtam, ezek kifelé jövet ledöntötték a szovjet hősi emlékművet. És a bujtogatók, a hangadók még az alapvetően tisztességes szán­dékú embereket is rossz irányba befolyásolták volna..
– Ezután sem volt infor­mációjuk az eseményekről?
– Csak amit a rádióban hallottunk. Az elöljáró pa­rancsnokságtól a következő parancsot kaptam: hallgassa a rádiót, és csináljon amit akar. Ez volt a hadosztályparancsnok utasítása. Meg volt a véleményem róluk, de végül is ők sem tehettek ró­la. Ők sem kaptak semmi­lyen utasítást felülről, a pártszervezet egyszerűen el­tűnt.
– Mit tettek ezután?
– Ellenőrzéseket tartot­tunk a város különböző pont­jain. Tudomásunkra jutottak olyan dolgok, hogy hajóval, gépkocsival fegyvereket hoz­nak. Ezeket az információkat ellenőriztük, de semmi ilyes­mi nem történt. Ha nagyobb csoportosulás volt, azt fel­oszlattuk, de csend volt a városban ebben az időszakban.

Négy nap a pincében
– Ön hogyan lett tagja a Nemzeti Bizottságnak?
– Én csak úgy belecsöp­pentem ebben. Hogy mikor és hogyan jött létre, azt én nem tudom, nekem elég volt a laktanyában az ügyeimet Intézni.
– Arról nem tájékoztatták, hogy mi a céljuk?
– Nem. erről engem nem tájékoztattak, hiszen én nem voltam jó a szemükben, mert nem adtam ki a fegyvereket. Ez ugye azt jelentette, hogy én nem álltam a forradalom mellé. Engem aztán, elsején elfogtak…
– Kik?
– A hadkiegészítő parancsnokságon volt egy fő­hadnagy. Izinger. Ő jött ér­tem a laktanyába. Rám fogta a pisztolyát, le vagyok tartóz­tatva a Nemzeti Bizottság nevében…
– Miért?
– Azért, mert nem adtam ki a fegyvereket. Akkor én jelentettem a hadosztályparancsnoknak, hogy letartóz­tattak. Kijelöltem a helyet­tesemet, Sztanó századost. Utána a Nemzeti Bizottság tagjai kivittek a vasműbe, az egyik légópincébe, ott tar­tottak fogva november 4-éig. Voltak ott AVH-s tisz­tek, a Nagy Károly százados, Takács főhadnagy, a többiek neve nem jut eszembe. (Közbevetőleg megjegyzem, hogy körülbelül 28-án vagy 20-én jött egy parancs Münnich aláírásával, hogy az ÁVH tisztjeit le kell tartóztatni, a fegyvereiket el kell venni. Ekkor én beszóltam az ÁVH- soknak, hogy ezt a parancsot kaptam, de én ezt nem haj­tom végre. Én nem vagyok rendőr, nem vagyok jogosult arra, hogy letartóztassak va­lakit. Kérdezték, hogy akkor most mi lesz velük? Mondtam, hogy jöjjenek hozzám a laktanyába, kapnak szállást, ennivalót, nem lesz semmi bajuk. Úgy is lett, kijöttek néhányan…
– Szóval november 4-én önért mentek…
– Nem jöttek értem, csak elengedtek. Közölték velem, hogy én vagyok a parancs­nok, készüljek fel, a szovjet csapatok hajnalban megtá­madták Budapestet, várha­tóan a városra is sor ke­rül… Ugye, én a pincében semmiről nem tudtam, hogy közben mi történt.
– Nem találta furcsának ezt?
– Dehogynem! Gondoltam arra, hogy nem vállalom, de az akkori helyzetben?
– Ön elfogadta a Nemzeti Bizottságot?
– Számomra nem volt el­fogadható…
– De a parancsot elfogad­ta tőlük…
– Igen, mert mire kijöt­tem a fogdából, addigra az ezredem átállt. Kiosztották a fegyvereket. Amíg én vol­tam a parancsnok, nem ad­tunk ki egyetlen fegyvert sem. Átálltak …
– Kinek osztottak fegy­vert?
– Erről én már nem tu­dok semmit, hiszen elsején engem semlegesítettek …
– Az eddigiekből az ve­hető ki, hogy önt azért bíz­ták meg, mert senki más alkalmas ember nem volt?
– Így van, nem volt szak­ember.

Kinevezték, de ellenőrizték
– Negyediké után mi tör­tént?
– Tájékozódtam, hogy mi újság, szétnéztem a város­ban. Láttam, hogy mindenki fegyverrel jár, fel vannak pántlikázva, lobogózva. Pró­báltam menteni a helyzetet, hogy mégse legyen itt vé­rengzés vagy megtorlások, mert azt nemigen lehetett tudni, hogy milyen emberek kezében van a fegyver. Nem tudom, hogy honnan szerez­ték, vagy kitől kapták, mert én a vasműben láttam gép­puskát is, az pedig nálunk, a laktanyában nem volt. Négy ütegem kint volt tüzelőállásban azt én nem bon­tottam meg, a parancsom az volt, hogy biztosítsam a lég­teret, tehát, ha jön egy be­repülés, akkor tüzeljek. Kimentem a lőállásokba, ott Is körülnéztem, persze nem egyedül. Én nem voltam olyan független, mindig kí­sértek.
– Ellenőrizték? Nem bíz­tak meg Önben?
– Nekem azt nem mond­ták, hogy kicsodák-micso­dák, de mindig volt velem valaki…
– A katonák között mi­lyen volt a hangulat?
– Nem valami rózsás… Nem mondhatok rájuk rosszat, a parancsot végrehajtották, becsületesek voltak. De az események őket is megkeverték. Mindenkit megkevertek. Én beszélget­tem párttitkárral. Innen küldtek delegációt a Kádár­hoz, hogy megtudják mi tör­ténik. Visszajöttek és közöl­ték, hogy nincs semmi, nem akartak még önvédelmi pisz­tolyt sem elfogadni, hogy megvédjék magukat. Teljes zűrzavar volt.
– Atrocitások nem vol­tak?
– Nem, nem volt semmi, sem párttagot, sem mást nem bántottak itt.

Tárgyalás a szovjetekkel
– Hatodlkán délután jött egy szovjet delegáció, hogy tegyük le a fegyvert. Ők barátként jöttek. Mondtam ne­kik, hogy én nem teszem le a fegyvert, erre senkitől nem kaptam parancsot. Majd, ha parancsot kapok, leteszem a fegyvert. De ők csak mond­ták, hogy mi barátok va­gyunk, meg így, meg úgy. No, erre megkérdeztem, hogy szerintük miféle barátság az, amikor nálam szinte semmi nincs, ők meg páncélosokkal körbevették a várost? Utána volt egy vacsora és elment a küldöttség. Magyar tisztek kísérték őket…


Az eredeti, kézzel írt válasz a szovjet ultimátumra

– A fegyveres összeütkö­zés veszélyéről nem esett szó?
– Dehogynem. Mondták, hogy ők azt az utasítást kap­ták, hogy el kell foglalniuk a várost. Erre mondtam, hogyha nem jösztök ide, ak­kor nem lesz semmi baj, én majd lecsillapítom az embe­reket, hogy vérontás ne le­gyen. Ők azt hajtogatták, hogy parancsot kaptak, hogy el kell foglalni a várost…
– Hetedikén reggel a ne­gyedik üteget – az Nagyvenyimnél volt – tüzérségi tűzzel megszórták, de nem az állásokat, csak előttük a te­repet. Ez figyelmeztető tűz volt. Sebesülés nem volt. Ki­mentem, megnéztem a re peszdarabokat.
– Ekkor mi volt az ön parancsa?
– Azt a parancsot adtam, hogy tüzet kell nyitni, ha feltűnnek a szovjetek. Mindegy, hogy repülő, vagy harc­kocsi, vagy gyalogsági egy­ség, felszólítás nélkül tüzet kell nyitni. Ekkor a követ­kező történt: felkészültek, de tüzelni nem tudtak, mert az ütőszegeket kiszedték a lövegekből.
– Nem volt fegyverük?
– Volt, de, nem tudták használni. Hogy ezt ki szer­vezhette meg, nem tudom, de valószínű, hogy az akkori törzsfőnök.
– Ez csak gyanú, vagy van valami bizonyíték is?
– Fél füllel hallottuk, mert dicsekedtek vele, hogy ők kiszedték az ütőszege­ket… Tudtuk mi azt, hogy nem sokáig tudunk ellenáll­ni. Először is kicsi volt a létszámunk, a katonák harc­ban még nem voltak. Meg nem is akartunk igazán ellenállni. én magam sem akartam. Hát mit akarnék én a Szovjetunió ellen harcolni? Ide küldenek egy bombázót, aztán kész.
És hát, katonáim sem voltak, akiket ismertem vol­na. A sorkatonákat ismer­tem, azok előtt le a kalap­pal, de a polgáriakról nem tudtam semmit, hogy tud­nak-e harcolni, megbízhatók vagy sem? Az biztos, hogy túl nagy harci kedv nem volt, ahogy ideértek a szov­jet harckocsik, eltűnt min­denki…
– Akkor miért volt fontos kiadni a tűzparancsot?
– A katonáknak nem le­het olyan parancsot adni, hogy csináljon, amit akar! Neki tudnia kell, hogy lőni kell vagy nem kell lőni!
– Nem gondolt arra, hogy leteszik a fegyvert?
– Engem presszionált a Nemzeti Bizottság, követelte, hogy ezt csináljam.
– Miért nem mondott le?
– Kinek mondtam volna le? Nem fogadta volna el senki! Kinek adtam volna át a parancsnokságot? Itt volt a városban Gabula al­ezredes, én szívesen átadtam volna neki a parancsnoksá­got, de ő nem vette át. Azt mondta beteg… Hetedikén tehát megindult a támadás és rövidesen be is fejeződött. Tehát itt nem volt harc, ezért is csodálkozom azon, hogy hogyan halhatott meg nyolc ember? A harcban senki sem halt meg. Egy tiszt szökött meg, még alak­tanyai incidens alatt…
– Ezután mi történt?
– Én elmentem a törzsfő­nökkel Pestre a felsőbb pa­rancsnokságra. Jelentést tettem, elmondtam mindent, részletesen. Azt mondták, hogy jöjjek vissza, vegyem át a parancsnokságot és dol­gozzak tovább. Amikor visszajöttem, jött értem az el­hárító tiszt, hogy a szovje­tek beszélni akarnak velem. Elmentem, kihallgattak, mondták, hogy dolgozzak to­vább… Összeszedtük a fegyvereket, leszereltek a ka­tonák, nagyon sok tiszt is…
– Miért?
– Elegük volt. Én is be­adtam a leszerelési kérelme­met… Ez tragédia volt eb­ben az országban. Tönkre tettek embereket, családokat, azért mert nem voltak olyan vezetők, akik tudták volna hogy mit kell tenni. Pa­rancsnoknak nem csak ak­kor kell lenni – ugye, a néppel tűzön-vízen át – mi­kor süt a nap, aztán amikor beborul, akkor elmenekül­nek Csehszlovákiába… Én ezt meg is mondtam a feletteseimnek, persze nem vették jó néven az illetők. Mert utána jött ide delegáció, ötvenhat novemberében. Nagy Kossuth-címer a kar­jukra telvarrva, új rendfoko­zat, minden, és érdeklődtek, vizsgálódtak. Akkor már jöt­tek. De amikor kellett volna, amikor ott állt az ezred, mert engem elvittek – agyon is lőhettek volna, ki törődött volna vele – ak­kor hol voltak…

Letartóztatva, elítélve
– Mikor tartóztatták le Önt?
– 1957. február 18-án, ad­dig laktanyaparancsnok vol­tam.
– Számított rá?
– Igen, a pártbizottságról kaptam egy értesítést, hogy ők tárgyalták az ügyemet, hogy engem le akarnak tar­tóztatni, el akarnak ítélni. Én azt mondtam, hogy nem csináltam semmi olyat, ami­ért el kellene ítélni. Dol­goztam tovább, beadtam a leszerelési kérelmem. Köz­ben volt egy becsületbírósá­gi tárgyalásom a hadosztály­nál, ahol elmarasztaltak, és úgy határoztak, hogy tarta­lékos állományba helyeznek, de erről már nem kaptam meg a parancsot. Február 18-án délután három óra kö­rül, Dunaföldvárnál, a lak­tanyánál tartóztattak le. Karhatalmisták állították meg a kocsimat, kiszállítottak és közölték, hogy Uszta Gyula altábornagy parancsára őri­zetbe vesznek. Behoztak ide, a karhatalmi parancsnokság­ra, a pincébe. Ott tartottak reggelig…
– Egyedül?
– Nem, voltak ott már mások is, nem tudom a ne­vüket. Az őrök között volt egy törzsőrmester ismerő­söm, azzal hozattam cigaret­tát, mert még az sem volt nálam. Még azt sem enged­ték meg, hogy hazamenjek a családomhoz megmondani, hogy hol vagyok…
– Mielőtt önöket letar­tóztatták, önöknek nem kel­lett letartóztatniuk senkit?
– Nem, ez a karhatalom feladata volt.
– A tárgyalásra mikor került sor?
– Ötvenhét április 23-án. Itt volt Dunaújvárosban, Jacsó százados különleges bírósága tárgyalta az ügyün­ket. Én voltam a másodren­dű vádlott. Pados, az elnök az elsőrendű, itt volt a Boross, Tajti szakaszvezető, Izinger, voltunk vagy tizen, olyanok is, akiket nem is ismertem. Civileket katoná­kat, mindenkit ugyanaz a bíróság tárgyalt. Kirakatper volt azért is kértek pél­dastatuálást. Halálra akar­tak ítélni, teljes vagyonel­kobzás, lefokozás, kormány­kitüntetések elvétele, min­den…
– Hogyan tudott védekez­ni?
– Hát nekem ott védő­tanúim nem voltak. Csak a vád tanúi, ez a bíróság csak vádolt. Nekem nem volt fo­gadott védőm, kirendelt vé­dőm volt De én azt mondtam, hogy nekem nem kell védő, védem én magam, nem követtem el semmit. De ezt nem akarták elfogadni. Min­dent rám akartak bizonyíta­ni, hogy én ellenforradalmár vagyok. Esélyünk sem volt arra, hogy megússzuk. Vé­gül fellebbezett mindenki, és így életfogytiglanra ítél­tek. Másodfokon már senkit nem ítéltek halálra…
Voltam Kőbányán, a Fő utcában és Vácon. Itt tudja úgy volt a séta, hogy a golyószórót ki tették az ablak­ba és egyesével mentünk körbe… kéz hátul.,. pofa be… Ott volt a Déry Ti­bor, Donáth Ferenc, Mécs Imre. Ő amikor kegyelmet kapott, leszokott a dohány­zásról. Egy egyszemélyes zárkában négyen voltunk, és nem számított, hogy politi­kai vagy köztörvényes. Min­dig mozgás volt, állandóan költöztünk. Fél évente volt beszélő, évente kaphattunk egy kilós csomagot. Éreztet­ték, hogy mi nem is va­gyunk állampolgárok.. Öt és fél évet ültem. Egyszer­csak, hatvanegy karácsonyán közölték velem – csak úgy a zárkaablakon -, hogy le­vették az ítéletemet nyolc évre. Kegyelem folytán. Ennyi volt az egész, hogy ki adott be kérelmet, ma sem tudom. Hatvankettő júliusá­ban szabadultam…
– Ön is kérte a rehabili­tációját?
– Én nem próbáltam sem­mit. Azt az öt és fél evet már úgysem tudják visszaadni, akkor meg minek for­duljak én bárkihez? Azt még elviseltem volna, ha akkor kiszabnak rám öt évet. De hogy életfogytiglan? Akkor voltam én harmincnegyedik évemben! A családom, a pi­ci gyerekeim meg itthon egyedül… Életfogytiglan… Könnyen osztogatták akkor az ítéleteket…

Kiss S. Anna
Munkácsi Imre

Felhasznált képek:
RUBICON 2016/10-11

 1956-ról 1989-ben cikksorozat

Dunaujvaros