Dunaújvárosi Hírlap – 1989. október 27.
Dunapentele, 1956 (III.)
Így látja a volt párttitkár
1956-ban id. Kocsa László volt a városi pártbizottság első titkára. Időközben elkerült innen, most Székesfehérváron él. Amikor telefonon felkerestük és elmondtuk mit szeretnénk, nem tiltakozott. Nem hivatkozott arra, amire oly sokan mostanában, hogy minek bolygatni a harminchárom évvel ezelőtt történteket. Hogy ne tépjünk fel már gyógyulóban lévő sebeket. Sőt, készült a találkozásra. Megsárgult újságokat, dokumentumokat, röpiratokat vett elő, s egy naplót, amelyet nem sokkal az események után, 1957 februárjában készített A dunapentelei ellenforradalmi eseményekről címmel.
1956. szeptember 11-én Nagy Józsefné könnyűipari miniszter kapavágásával ünnepélyesen megkezdődött a szalmacellulózgyár építkezése. Tőle jobbra Tapolczai Jenő tanácselnök, balra Kocsa László, a városi pártbizottság titkára.
A fegyverek kritikája – nem reform
– Sztálinvárosba először 1950-ben kerültem, de három év múlva áthelyeztek a megyei pártbizottságra. Amikor 1956-ban Lombos Ferenc, az akkori első titkár a pártközpontban kapott feladatot, kértem, hadd jöjjek vissza. Megengedték, s én örültem, mert a város iránt nosztalgiát éreztem. Október 23-án Székesfehérváron tartózkodtam a megyei pártvégrehajtóbizottsági ülésen. Egyszercsak kihívták Sebes Imre első titkárt, s közölték vele a hírt. Budapesten tüntetnek. Úgy határoztunk hogy minden vb-tag menjen haza, mert ebben a helyzetben otthon van a legnagyobb szükség mindenkire. Sztálinvárosban már vártak a többiek, s a továbbiakban együtt kísértük figyelemmel az eseményeket. Hogy többet megtudjunk, Sándor András író és még egy elvtárs felutazott Budapestre. Késő este jöttek vissza, s elmesélték mi történt a Bem szobornál. Meg kell, hogy mondjam, nagyon nem tetszettek az események. Ma is vallom, amit akkor: amikor a kritika fegyverét a fegyverek kritikája váltja fel, akkor már nem csak a dolgok megreformálásáról, jobbításáról van szó.
– Amikor Sándor András hazaérkezése után beszámolt önöknek az eseményekről összehívták a pártbizottságot?
– Nem hívtuk össze, összejöttünk. Az események után érdeklődve hova is mehettünk volna máshová, mint a pártházba? Ilyenkor – ellentétben a hivatalos vébékkel – élőszóban próbáltuk egyeztetni véleményünket, s értékelni a kapott híreket. Huszonharmadikán elhatároztuk, hogy kimegyünk az emberek közé, mert ha nem tesszük, azt hiszik, hogy félünk. Ezért különböző helyeken röpgyűléseket szerveztünk, így 24-én az öntödéből egy távirat ment fel az MDP központi vezetőségéhez, hogy az eseményekkel, amelyekről a rádióból értesültek nem értenek egyet, ellenforradalomnak tekintik. Ez másnap az ellenkezőjére fordult, mert ugyanaz az öntöde újabb táviratot fogalmazott meg, ebben pedig már azt vallották, hogy forradalom van, s elítélték a rendőrség, a honvédség és az AVH beavatkozását. Még huszonnegyedikéhez tartozik, hogy a késő délutáni órákban, a honvédség pisztolyokat és lőszert hozott nekünk. De mert Hajdúval és Fazekassal nem láttuk jónak, ha fegyvert tartunk magunknál, mindet betettük a páncélszekrénybe. Nagyon szerettük volna elkerülni, hogy bármiféle fegyveres atrocitásra sor kerüljön. Ügyeltünk arra, nehogy provokatív helyzetbe kerüljünk, nehogy ránkfoghassák: mi lőttünk először.
Leverték a csillagot
– Másnap, huszonötödikén a Bartók előtt este hat óra körül kezdődött a nagygyűlés, amelyen legalább hat-nyolcezer ember jelent meg. Az első szónok egy Bozzai nevű volt. Ami mocskot össze lehetett hordani, összehordott. Ki a szovjet hadsereggel, le a kommunistákkal, s egy ötventagú “szavalókórus” állandóan helyeselt. Elszavalták a Nemzeti dalt, majd felolvasták a tizenhét pontot. Volt ott egy Tóth Béla nevű fiatalember, valahol a kokszolónál dolgozott, szerintem nála véresszájúbb akkoriban alig akadt a városban. Négy napon keresztül állandóan és mindenáron fegyvert követelt. Mi is próbáltunk szót kérni, én elmondtani, hogy a városi pártbizottság nagyrészt támogatja azokat a pontokba szedett követeléseket, amelyeket előterjesztettek, azonban úgy véljük, hogy nincs igazuk azoknak, akik el akarják vetni az elmúlt évek összes eredményeit. Kértem, hogy őrizzék meg nyugalmukat, nehogy fegyveres összecsapásra kerüljön sor, mint Budapesten, mert az ellen keményen fel fogunk lépni. Erre piszkos kommunista felkiáltással lezavartak a tribünről.
– Csoda, hogy addig is hagyták beszélni…
– Mindenkit hagytak, amíg azt mondta, amit hallani szerettek volna. Utánam Sándor András következett. Ő egy uszító beszédet mondott, de tagadhatatlan, hogy ekkor még volt benne annyi tisztesség, vagy ijedtség, hogy nyugalomra intette a jelenlévőket. Erre őt is kifütyülték. Közben annak a Tóth Bélának tudomására jutott, hogy reggel öt kiskatonát, akik kenyérért jöttek Budapestről letartóztattak, s kezdeményezte, hogy szabadítsák ki őket. Mi kitelefonáltunk N. K.-nak, hogy engedjék el a katonákat, de addigra a laktanya előtt már legalább kétszázötven ember volt.
– A nagygyűlésről mentek oda?
– Igen, s amikor megkapták a katonákat, visszajöttek. Útközben ledöntötték a szovjet hősi emlékművet. Amikor a kiskatonák megjelentek, a tömeg elkezdett üvöltení, hogy halál Simonra, a kenyérgyár igazgatójára. Oda is hozták szerencsétlent, csak néhány elvtárs segítségével tudtuk megmenteni. A katonák Is megpróbálták nyugalomra inteni a tömeget, elmondták, hogy rendesen bántak velük, erre kitalálták a jelenlevők, hogy nem is őket tartóztatták le, biztos sorkatonákat küldtek helyettük. Mivel a hangulat kezdett fenyegetővé válni, Borhy Annával, Borosnéval, és Libor Istvánnal elmentünk a Bartók elől.
A lerombolt szovjet emlékmű 1956 októberében
– Csak a katonákért ment a tömeg a laktanyához?
– Először igen. De még a nagygyűlésen megjelent egy, Sándor András által nagy őrömmel fogadott Szigli nevű ember, aki azt állította, hogy a budapestieknek nem kenyérre van szükségük, hanem fegyverre, s egy két- háromszáz fős tömeg elindult a laktanya felé azok után, akik a katonákért mentek. Először átszakították a laktanya kapuját, a mellette lévő drótkerítést, erre a katonák rájuk lőttek, ha jól emlékszem három halott és tizennyolc sebesült volt…
– Számunkra még mindig nem derült ki, hogy kik szervezték a huszonötödikei nagygyűlést.
– Ebben jelentős szerepet játszott Sándor András író, aki huszonnegyedikén és huszonötödikén az üzemeket és a különböző munkahelyeket járta, s egy Bozzai nevű ember, aki a technikumban és a gimnáziumban szervezkedett.
– A városi tanács vezetői a helyükön voltak-e? Ugyanúgy dolgoztak, mint a pártbizottság?
– Huszonhatodikán még igen, Tapolczai Jenő tanácselnök megpróbálta tisztét jól-rosszul ellátni.
– Melyik napon jelentek meg a munkástanácsok, s önök mikor léptek kapcsolatba velük?
– Huszonhatodikán. Reggel azzal fogadtak, amikor bementem a pébére, hogy megalakult a vasmű munkástanácsa. Kiadtak egy röpcédulát, amin szerepelt a programjuk. Rendet, munkát fegyelmet akartak, s hogy tegyék meg a lépéseket, hogy a szovjet katonák ne tüzeljenek a magyarokra. Amennyiben ezeknek a követeléseknek nem tesznek eleget 18 óráig, a különböző gyáregységek leállnak. Ezt bejelentették huszonhatodikán a Bartók előtti gyűlésen is, ahol megintcsak nagy volt a káosz. Egy Steinhoff Oszkár nevű ember, a MÉH-telep akkori vezetője üvöltve mondta a mikrofonba, hogy az előző napi lelkesedés után azt hitte, hogy majd élelmiszereket visznek a szabadságharcosoknak. De amikor a tettekre került volna a sor, egyedül maradt. De ő bement a faluba, és a falusiak adtak, nem úgy, mint a városiak. Fél órán belül egy egész autóra való élelmiszert: lisztet, zsírt, lekvárt, burgonyát hordtak össze. Ő és társa életük kockáztatásával vitték fel Pestre. S elkezdett lobogtatni egy papírt is, amely állítólag az új Szent János Kórház nyugtája volt. Ekkor, mint egy őrült tolakodott a mikrofonhoz a négy napon át szónokló Tóth Béla, Magyar testvéreim, ne higgyetek ezeknek, mondta, titeket félrevezetnek. Tegnap is az a szőke zsidó (Szigli) azt mondta, hogy menjünk a laktanyába fegyverekért, de ő lelépett, s mi maradtunk a pácban. Ennek az estének néhány részeg kordélyos megjelenése vetett véget. Lóháton érkeztek, a tömeg pedig azt hitte ávósok, és szétszaladtak.
Délutáni forradalom
– Ezek az emberek mindenáron fegyvert akartak szerezni. Jellemző, hogy még ezen a napon, huszonhatodikán megjelent egy körülbelül kétszáz főnyi tömeg a pártháznál, mert megtudták, hogy az MHSZ elődjének ott vannak a kispuskái. Igen ám, de ml számítottunk erre, s a laktanyából kapott pisztolyokkal együtt használhatatlanná tettük őket. Így hiába vitték el a fegyvereket. Ezért másnap a hadkiegészítő parancsnokságot támadták meg, aminek az lett a vége, hogy a hírek szerint hat ellenforadalmár meghalt.
– A sztrájk mikor kezdődött?
– Én erre pontos választ nem tudok adni, hisz tulajdonképpen végig dolgoztak az emberek. Legalábbis olyan sztrájk nem volt, mint Budapesten. November negyedike után azonban már én is beleegyeztem abba, hogy néhány üzem kivételével – például energia – le kell állni, hisz gázokkal, vegyi anyagokkal dolgoztak, s félő volt, ha harcok következnek, pótolhatatlan veszteség éri az üzemeket. Ezért Filter Pali bácsival, az akkori főmérnökkel megegyeztünk: a kritikus üzemeket le kell állítani.
– Ezek szerint délelőttönként nem voltak megmozdulások, csak délután?
– Igen, általában ez volt a jellemző. Egyszercsak elérkezett az idő, amikor úgy nézett ki, hogy a szovjet csapatok kivonulnak az országból. Mi is készítettünk egy felhívástervezetet, nagyon normális, érzelmekre ható szöveggel. De a vasmű munkástanácsa nem fogadta el, mondván: csak az ő nevükben adhatjuk ki, mert az MDP lejáratta magát, és ha a mi nevünkben adják ki, semmi hatása nem lesz. Pedig az lett volna az az idő, amikor újra mertünk volna politizálni. Mindenesetre nem engedtük, hogy az ő nevükben jelenjen meg. Huszonnyolcadikán délutánra össze volt híva a népfrontbizottság, hogy javaslatokat tegyenek a Nemzeti Bizottságnak. Ugyanis a budapesti küldöttség Köböl József elvtárssal tárgyalt, aki azt mondta, hogy hozzuk létre a nemzeti bizottságokat. Mint ahogy később értesültem róla, össze is jöttek a népfrontbizottsági tagok, de Sándor András felszólalt, hogy ezt a népfrontbizottságot a sztálinista városi pártbizottság hozta létre, éppen ezért nincs joga senkit jelölni és ő feloszlatja a népfrontbizottságot. Úgy tudom, hogy valamiféle vita alakult ki a gyűlésen, de miután Sándor felszólalása az amúgy is ingatag emberekben tovább csökkentette a bizalmat, fel is oszlott a népfrontbizottság. Ezen a napon kaptuk meg Tapolczai Jenő tanácselnök és Illyés József levelét, amelyben közölték velünk, hogy elhagyták a várost.
A levél szövege;
“Kedves Kocsa és Varga Elvtárs! Bizonyára meglep, ilymódon adok magamról életjelt, és tudom azt is, hogy a történteket kissé összefüggéstelenül írom le. Három egymás után követő éjszaka a tanácsházán töltöttem az időt, válságos körülmények között. Csütörtök este a tanácsházára többször berontottak. Telefonon megfenyegettek, majd kétszáz főnyi tömeg a lakásomon keresett az éjszaka. Hogy milyen körülmények között, azt a ház lakói elmondják. Végül a küldöttséggel kapcsolatosan, melyet Pestre küldtek, kósza hírek keringtek. Közölte velem egy társaság, hogy a tanács vezetőit fogják kinyírni, ha nem lesznek meg. Tegnap délelőtt volt ez, és amikor Illyés elvtárssal hazamentem, hogy pihenjek (ő kísért el), lakásom körül újra ólálkodtak és a ház lakói könyörögtek, hogy menjek el hazulról, mert keresnek. Elhatároztuk Illyés elvtárssal, hogy elmegyünk a küldöttségért Pestre. Pusztaszabolcsig eljutottunk. Nem ment tovább a vonat. Erre egyébként az is késztetett, mert részben arról értesítettek félhivatalosan, hogy nem biztos, hogy mindenki visszajön s ez esetben ellenem fordulnak. Utasítottak csütörtökön éjszaka, hogy helyezzem magamat biztonságba a Belügyi Osztálynál. Ezt a megoldást nem tartottam jónak. Visszamentem az őrizetlen tanácsházára, amely fegyvertelen, és sokszor népszerűtlen feladatokkal lejárattak. Hogy mivel, azt hiszem felesleges részleteznem. Valószínű azért gyújtották föl Itt a környéken is a tanácsházakat. Lelkiismeretem nyugodt, mégis hallom, hogy tegnap este már a gyűlésen is támadtak. Itt, ahová átjöttünk Pusztaszabolcsról, a tanácselnököt leváltották, ablakait beverték, kötelet kívánnak neki. Lehet, hogy nekem is azt akarnak. Ki tudja, hogy becsületes munkáért, elhibázott politikáért miként akarnak engem is megtorolni. Ugyanez áll Illyés elvtárs esetében is. Nagyon kérem, hogy értékeljétek a helyzetet és közöljétek velem, hogy folytassuk-e az utat, vagy visszamenjünk-e? Igaz, hogy az út folytatása, amire módunk van, lehetővé tenné, hogy a családomat Is meglátogathatnám. Ha úgy látjátok, hogy ésszerű visszatérni és ezt a párt úgy kívánja, azonnal indulunk. Addig, míg élő szóval mindent el nem mondhatunk, ne ítéljetek el. Várjuk soraitokat. Elvtársi üdvözlettel: Tapolczai Jenő, Illyés József.”
– Ez a nap egyébként, ha az utcai eseményeket nézzük, csendes volt, a már említett Tóth Béla egyedül üvöltözött a Bartók előtti mikrofonba. Másnap, huszonkilencedikén volt a vasmű munkástanácsának az ülése, ahova mi is kimentünk.
– Meghívták önöket?
– Arra már nem emlékszem, mi Hajdúval, Vargával Fazekassal és Kecskemétivel mindenesetre kimentünk. Ott hosszas vitába kezdtek, hogy lehet-e szavazati jogunk, sőt, követelték, hogy a sztálinista pártbizottság tagjai részt se vegyenek. Ezek után jobbnak láttuk, ha nem veszünk részt a munkájukban.
Az üzletház előtti tér (1956 november eleje)
Kikapcsolták a telefonom
– Másnap beszéltem Lombos Ferenccel “K” telefonon, aki megkért; menjek át az ÁVH-ra, és mondjam meg az ávósoknak, hogy sok jó szolgálatot tettek a pártnak, de fel kell osztani őket, hogy a nép megnyugodjon. Át is mentem, egy Nagy nevű elvtárssal beszéltem, aki kicsit be volt csípve és közölte: a fegyvert a párttól kapta, s csak annak hajlandó visszaadni is. Ennek ellenére október harmincadikával Sztálinvárosban megszűntnek tekintettük őket, szerepük ezután – igaz előtte sem – nem volt. Még a nap eseményeihez tartozik az is, hogy telefonon felhívott Sebes elvtárs a Fejér megyei pártbizottság titkára, s megkérdezte: mi újság. Én vázoltam neki a helyzetet, és elmondtam, hogy a pártbizottság munkatársai kikérték a munkakönyvüket, mert nem hajlandók azért az elhibázott politikáért szenvedni, amit Rákosi és Gerő okozott, s ehhez jelentős mértékben hozzájárult Sebes elvtárs is. Ő elfátyolosodott, remegő hangon mondta: hát igen! Végül megkérdeztem tőle, hogy honnan beszél. Egy ismerősöm lakásáról – felelte. Ettől kezdve többet sem a pártközponttal, sem a megyei pártbizottsággal nem volt kapcsolatunk. A telefonjainkat egyébként is kikapcsolták, mint hallottuk, ezt a posta egyik műszaki vezetője szervezte meg. Még egyszer összejöttünk október 31-én, Nagy Imre és Kádár beszéde után. Szinte hihetetlen, de százötvenen összejöttünk, olyanok, akik magukat még párttagoknak vallották. Engem akkor mint sztálinistát felmentettek első titkári tisztségem alól és létrehozták a Magyar Kommunista Párt ideiglenes intézőbizottságát.
– Ennek ki lett a vezetője?
– Szálai Lajost bízták meg,
– Ekkor milyen események történtek a városban?
– Tudtommal semmi lényeges, de óhatatlan, hogy voltak dolgok, amikről én mint függetlenített párttitkár nem tudtam. Időközben megalakult a nemzeti bizottság, a munkástanács, s minket ezekből kirekesztettek Munkatársaimmal együtt a munkakönyvemet én is kivettem, s a város további eseményeiről már én is csak hallomásból tudok.
– A nemzeti bizottság vezetőiről nem tud? Hogy tudták elérni, hogy letartóztassák a laktanya parancsnokát?
– Ez úgy volt, hogy kinevezték magukat nemzeti bizottságnak. A neveket persze tudom. Konkrétumokkal sajnos nem szolgálhatok, én ebben az időben egészen november hetedikéig a lakásomon, illetve egy pincében voltam a családommal.
– Mi történt hetedike után?
– Megjelent nálam Szalai azzal, hogy hív a szovjet városparancsnok, Bojkov. Én, Szalai, Grábics és még egy páran megjelentünk, s mivel Tapolczai elvtárs nem tartózkodott a városban, megbíztuk Sófalvi Istvánt, hogy vegye át a város irányítását, Grábics pedig legyen a helyettese. A legfontosabb az volt, hogy beinduljon az élet a városban. Bementünk a tanácshoz és a pártházba, s szörnyű kép tárult elénk. Üres italosüvegek, töméntelen mennyiségű szeszesitalt hordtak át az Arany Csillagból az ellenforradalmárok. Minden íróasztal fel volt törve, s a katonaruhától a női fehérneműig mindent lehetett találni. Tizenkettedikén összehívtunk egy aktívafélét, ahol mi is kimondtuk az MSZMP megalakulását. És visszamentem dolgozni az érctömörítőbe.
– Az eseményeket követően elkezdődött a megtorlás. Ebben a szakaszban önnek és a pártbizottság többi tagjának milyen szerepe volt? Kértek a hatóságok önöktől segítséget?
– Nem, az információkat azoktól szerezték be, akik le voltak csukva a vasmű légópincéjébe. Tartóztattak le rendőröket, ávósokat, de én akkor nem is tudtam róla. Ők szolgáltathatták a neveket mind a magyar, mind a szovjet hatóságok részére. Egy biztos. Nem az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága volt az, amelyik a megtorlást kezdeményezte. Arról nem is beszélve, hogy a tovarisoknak sem kellett nagy ész ahhoz, hogy maguktól is rájöjjenek, kik voltak a hangadók. Engem meg sem kerestek, hisz akkor már nem voltam párttitkár. Egyszerű dolgozó voltam az érctömörítőben.
Id. Kocsa László hozzájárult, hogy 1957 február 21-én kelt feljegyezéseiből a következő sorokat idézhessük;
“A tanács épületébe rövidesen megérkezett Bojkov elvtárs, aki később mintegy három hétig Dunapentele szovjet városparancsnoka volt. Megbeszéltük vele, hogy kik voltak a leghangosabb elemek, Pados, Erdei, Küllős, Cihó és még néhányat felsoroltunk, amit ö tudomásul vett… lényegében ezzel nem befejeződött, hanem újra kezdődött az ország és Dunapentele dolgozóinak egy újabb történelmi szakasza. A városi ideiglenes intézőbizottság rendkívül nagy segítséget kapott az itt lévő szovjet elvtársaktól a rend helyreállítása, a termelőmunka beindítása, a pártszervezetek kiépítése és a viszonylagos politikai konszolidáció megteremtése terén. Úgy gondolom, hogy ezért nemcsak a magara, hanem Dunapentele összes dolgozói nevében köszönet jár a szovjet hadseregnek.”
Kiss S. Anna
Munkácsi Imre
Felhasznált képek forrása:
Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója
Dunaújváros története