10 éves Sztálinváros


A Hazáért – 1960. június 7.

Tíz év óta csaknem minden nap találkozunk a város nevével, rádióban, újságban, filmhíradóban, a televízió képernyőjén. Tíz évvel ezelőtt az első kapavágásokat mutatták a felvevőgépek és most alig néhány hete az egymilliomodik tonna acél csapolását közvetítette a televízió a Martinacélműből. Ez az egymillió tonna acél történelme Sztálinvárosnak, sok-sok embernek, akik eljöttek ide dolgozni a hőskorban és azóta itt dolgoznak. De történelme ez a hatalmas mennyiségű acél – amelyből – ha vasúti sínt hengerelnének, körbeérné a földet – az egész magyar népnek, mely munkát, áldozatot nem kímélve a dunapentelei fennsíkon létrehozta hazánk első szocialista városát, a Dunai Vasművet, a parkokat, az óvodákat, iskolákat.

Modern, többemeletes lakóházak szegélyezik a Sztálin utat

Nehéz feladatok, hatalmas eredmények acélba, betonba öntött jelképe ez a város, melynek méltóságteljes panorámáját nem felejti el soha a látogató. De nem felejtik azok a munkások sem, akik itt dolgoznak, akiknek munkája gyümölcseként emelkedett ki a földből ez a város. Akik ökölbeszoruló kézzel tették le a szerszámot 1953-ban, amikor az áruló Nagy Imre politikája nyomán leállt az építkezés, akik szoruló szívvel hallgatták 1956 őszén, hogyan mocskolják és ítélik halálra az ellenforradalmárok népünk áldozatos munkájának eredményét és büszkeségét, Sztálinvárost.
Hiszen a magyar ipar szakembereinek legjava kezdett itt hozzá 1950 tavaszán, hogy megvalósítsa a párt határozatát, ők kezdtek neki, de bizakodó lendületükben ott élt az egész magyar nép akarata. Hányan legyintettek tíz évvel ezelőtt? Hányan tartották képtelenségnek – talán azok közül is, akik ma itt laknak – azt, hogy e pusztaságon ipari fellegvárat építünk. Ezek ma már kicsit nehezen és szégyenkezve vallják be kishitűségüket. De azok, akik hittek és munkájukkal azon dolgoztak, hogy legyen hazánknak szocialista városa, ma büszkeséggel sétálnak a neonfényes utcákon, és központi fűtéses, gázzal ellátott lakásokban élnek.
– Bizony, Sztálinváros nélkül talán én sem jutottam volna ilyen szép fürdőszobás, központi fűtéses lakáshoz – mondta Tőke Gyula bácsi, aki az elsőkkel érkezett a pentelei fennsíkra.
– A fiamnak, aki ma a határőrségnél teljesít tényleges szolgálatot, azt mondtam, amikor bevonult: jól nézz körül fiam, látod előtted építettük fel ezt a várost, most hát úgy  fogd meg a fegyvert a határon, hogy apádnak meg a többi volt „prolinak” ne kelljen mégegyszer a fényes, levegős meleg lakásokat felcserélni a nedves, sötét pinceodúkkal, a biztos munkahelyet a munkanélküliséggel…
Bizony ne, mert Sztálinváros 5260 új lakásának lakója Tőke bácsival és fiával együtt kiáltana nemet azoknak, akik ezt akarnák. 34 ezer sztálinvárosi lépne az első sorba, hogy megvédje városát, a gyárat, mely közel 6 ezer embert foglalkoztat és ahol a havi átlagkereset nem kevesebb, mint 1608 forint.

A fésűsfonoda egyik gépterme

Könyvet kellene arról írni, hogyan folyt az építkezés, hogyan nőtt a szocialista öntudat a város építőiben a várossal együtt.
Milyen érzés volt lecsapolni az első nyersvasat a nagykohóban, vagy egy fogantyú elcsavarásával útjára indítani az első gőzt, hogy meleget adjon a lakásoknak.
Sok-sok emlék él ma is a sztálinvárosiak szívében az építkezésekkel, vagy ahogy itt mondják, a hőskorral kapcsolatban. Hányan laknak azokban a lakásokban, melyeket saját kezükkel építettek?!… Sokan szemlélik büszkeséggel moziba menet a filmszínház épületét: “ez az én kezem munkája is”. Sztálinváros fiatal város, mégis minden téglája, háza, tere egy-egy emléket rejt magában, és emlékezteti a város lakóit.
A Szórád Márton úton, szemben a mostani modem házakkal, nyílt meg az első mozi egy barakkban. Ha a mai fényes Dózsa moziban nagy a tolongás, a sztálinvárosiak erre a mozira gondolnak és mindjárt elviselhetőbbé válik a szorongás.
A Maximenko köz meg Maximenkónak, a neves szovjet kőművesnek az emlékét hirdeti, aki eljött annak idején Sztálinvárosba, hogy átadja munkamódszerét magyar szaktársainak.
Az egész város mulatott azon a “spicces” emberen, aki mikor szomszédai csendháborítással vádolva kihívták a rendőrséget – így védekezett: “Ezt a lakást én építettem 1953-ban, amikor maguk még nem is laktak itt, és én ebben a lakásban azt csinálok, amit akarok”.

Virágos park a város főútvonalán

Furcsa történet ez, de mégis jellemző arra, hogy a sztálin­városiak magukénak érzik a várost. A gyönyörű parkokban rá nem lépne senki a fűre. Sőt. tréfásan azt mondják: arról ismerik fel az idegent, hogy az lelkiismeretfuradalás nélkül rátapos a gondosan ápolt gyepszőnyegre.
Áldozatkészségüket mi sem mutatja jobban, mint hogy ma Sztálinváros apraja-nagyja társadalmi munkában építi a Barátság-ligetet, ahol majd hatalmas sportkombinát működik.
Egy látogató, aki megtekintette ezt a lelkes munkát, megjegyezte:
– Könnyű maguknak, hiszen van már gyakorlatuk!
Ez igaz is. Hiszen alig két éve készült el ugyancsak társadalmi munkában a sztálinvárosi gyerekek úttörővasútja, ahol két mozdony és sok kocsi szállítja a gondtalanul szórakozó, boldog gyerekeket.
Hogy a társadalmi munka üteméről képet kapjunk, idézzük az egyik üzem párttitkárának szavait.
– Társadalmi munkát szerveztünk a Barátság-liget építésére. Délelőtt a gyárban kétszázan jelentkeztek. Úgy számítottam, hogy délután biztosan leszünk száznyolcvanon. Mikor kimentem, háromszáznál is többen vártak már. Hát ilyenek a mi dolgozóink…
Tudják miért dolgoznak, tudják, hogy maguknak építik s nemsokára ebben a stadionban szurkolhatnak majd kedvenc csapatuknak, a Sztálinvárosi Kohásznak.
Nemcsak a társadalmi munka dicséri a sztálinvárosiakat, hanem a Vasmű homlokzatát díszítő élüzem jelvény is. Meg az a hatalmas, testvéri szívet, lelket melengető összefogás, amely jellemzi ezt a várost, amely nélkül nem lett volna azzá, ami ma.

A város impozáns kultúrháza

Ne higgye azonban senki, hogy Sztálinvárosban csak dolgoznak az emberek. A 34 ezer lakosú városban 500 televíziós készülék előtt ülnek esténként a családok és 12 millió forint gyűlik a takarékbetétben újabb televíziókra, szép ruhára, autóra.
A város is gondoskodik lakóinak pihenéséről. Az idén készül el a gyönyörű vízitelep a Dunán, de a Balatonon is három üdülője van a városnak. Tavaly nyitotta meg kapuit az új városi strand és uszoda. 1959-ben minden huszadik sztálinvárosi üdült a szakszervezet üdülőiben és minden ötvenhatodik sztálinvárosi külföldön töltötte szabadságát.

A nagyolvasztó látképe

A város egyre jobban gazdagodik. A Vasműben befejezéshez közeledik a meleghengermű építkezése. A második kokszoló blokkon is az utolsó simításokat végzik a munkások.
A gyár mellett három, hatalmas munkásszálló várja a hazatérő nőtleneket, illetve hajadonokat.
A város gondoskodik a nők munkalehetőségéről is. Fehér­neműgyárat, ruhagyárat és egy előfonó üzemet létesítettek az utóbbi három évben. Jövőre kezdik meg a szalmacellulóz gyár építését.
Tíz éve, először alig 100 főnyi földmérő gárda jött ide. S azóta gyáróriások, neon­fényes utcák, házsorok nőttek ki a földből, emberek leltek otthonra és most már nem cserélnék el semmiért. Mert a sztálinvárosiak szeretik városukat és a város szereti lakóit. S ha munka után összejönnek odahaza, vendéglőben, egyebek között rendszerint szóba kerül a város jövője is. Ezekben a napokban, az ünnepi asztalok mellett a sztálinvárosiak a város jövőjére is ürítik poharaikat és a munkás tegnap után bizakodva tervezik Sztálinváros és a maguk boldog, békés, munkás holnapját.

Miskolczi Miklós
honvéd

Dunaujvaros