Népszava 1952. január 13.

NÉGYEZER ÉV TÖRTÉNETE

a sztálinvárosi múzeumban

Az ötös kocka sarkánál vidám ifjúmunkáscsapat fordul be hangos énekszóval a Május 1-utcába. Az utca végén az üzletház fényesen kivilágított kirakatai ragyognak. Az új, jórészt még vakolatlan lakóházakon túl már füstölög a rezsiüzemek kéménye, – rohamosan épül Sztálinváros és a Sztálin Vasmű.
Boldog ifjú város a mi első szocialista városunk – mégis négyezeréves múltja van már. Sztálinváros területének négy évezredes történetéről szá­molnak be az ásatások során napvilágra került leletek és megsárgult okiratok a tanácsházán levő múzeumban.
Időszámításunk előtt mintegy kétezer évvel bronzkori lakótelepülés volt a Sztálinváros területéhez tartozó Koszider-padláson. Lakói földműveléssel, állattenyésztéssel és kézműiparral foglalkoztak. Erről tanúskodnak az ásatások alkalmával előkerült bronzsarlók, agancskapák, a búzaszemekkel teli agyagedény, az öntőminták és egyéb emlékek.


Bronzkori öntőtégely – az “őskokilla”

A vasmű építői és dolgozói legszívesebben az előtt az üvegszekrény előtt állnak meg, amely a számukra legkedvesebb leletet, a grafitból készült négyezeréves öntőtégelyt őrzi. Ezt a szinte még ma is használható öntőtégelyt a múzeum látogatói “őskokilIának” nevezték el.
A bronzkori település egykori hetvenholdas temetője a Mélyépítő Vállalat lakóhelye és a vasmű területe alatt húzódik. A Sztálinvárosban dolgozó régészek eddig nyolc holdon 1500 sírt tártak fel, amelyekből mintegy 6000 halotti urna került elő. A temető feltárt részének gazdag emlékanyaga arról tesz tanúságot, hogy egy törzsön belül a nemzetségek között szembetűnő vagyoni különbségek voltak. A gazdag nemzetséghez tartozók halotti urnáiban bőven találtak bronz ruhadíszeket, borostyángyöngy-csecsebecséket és egyéb korabeli értéktárgyakat. A szegény nemzetségek különálló sírcsoportjaiból legfeljebb agyagból, vagy folyami kagylóból készült szegényes “kincsek” kerültek elő.
A társadalmi ellentétek és így a társadalmi harc csirái ebben az időben már nemcsak a törzsön belül mutatkoztak meg. Az erősebb törzsek háborút folytattak a gyengébbek ellen: fogolyra, rabszolgára volt szükségük. A Koszider-padláson megjelentek az illyrek, leigázták az őslakókat, hogy azután újabb és újabb hódítóknak adjanak helyet.
Több mint kétezer évvel ezelőtt, az időszámításunk előtti harmadik században a kelták voltak az urak a mai Sztálinváros területén. Emléküket már vasból készült lándzsa, karperec, olló és biztosítótű őrzi.
Háromszáz évvel később alpesi lovasokból álló római csapat ütött tábort Sztálinváros öreghegy területén. A római zsoldosok stratégiai célokból szállták meg a dunamenti magaslatot. Intercisának nevezett erődjükből szemmel tarthatták a Duna-Tisza közén élő szarmata-jazigokat, akik Pannónia dunamenti határát fenyegették.
A római katonák emlékét kevés, de jellemző lelet őrzi a sztálinvárosi múzeumban: egy harcos sisakja, fegyverek, valamint a római kultúra és a római luxus néhány emléke, – orvosi műszerek, íróvesszők, finomművű ékszeresládikó és illatszeres üvegcsék. A leletek között levő ácsbaltával, kovácsüllővel és egyéb szerszámokkal a római tábor szükségletét ellátó “bennszülöttek” dolgoztak. A rómaiak megépítették az Intercisán átvezető hadiutat, amely a dunaföldvári országút alapja. A hadiút építése a vidék számára megnyitotta a fejlődés lehetőségét, a bennszülöttek számára azonban keserves rabszolgamunkát jelentett. Több helyen fel is lázadtak elnyomóik ellen. Legemlékezetesebb a lázadások közül, amely bizonyos Bato vezetése alatt a Balatontól délre folyt le.
A római birodalom bomlásával a rómaiak Pannóniában legelőször a Duna mellékét adták fel. Sztálinváros területén újabb hódítók, a hunok, majd a VI. században az ázsiai eredetű, lovas pásztor avarok váltották fel a rómaiakat. Az ő csontjaik porladnak a római táborhoz közel feltárt lovassírokban.
Sztálinváros területének története írásos emlékek és leletek hiányában itt megszakad és hat évszázados ugrással csak a XIII. században folyta­tódik.
A kiállítás középkori részének első emlékei, egy 1238-ból származó oklevél és Lazius 1552-ben készült térképe tanúsítják, hogy a Duna valamelyik szigetén – valószínűleg a Szalki-szigeten – Panteleon görög szentről elnevezett monostort alapított az Andornak-nemzetség. A monostort és a hozzátartozó falut, amely a mostani rác templom dombján keletkezett, a későbbi oklevelek Pentelemonostor néven emlegetik. A szigeten tevő monostor szerzeteseinek ellátását az árpádkori pentelei jobbágyok robotja és szolgáltatásai biztosították.
A mohácsi vész után 1541-ben Pentele is török uralom alá került. Ottendorf Henrik császári követ 1663-ban készült kezdetleges rajza és leírása szerint a törökök palánkvárat építettek a falu dombján. A rajzon jól látható, domboldalba vájt házakban a magyar jobbágyok éltek, akik abban az időben kettős teher alatt nyögtek: adóztak a töröknek is régi földesuruknak egyaránt.
A falon függő okiratok arról beszélnek, hogy a falunak a 15 éves háborúban kipusztult lakossága helyébe, a törökök kiűzése után, rác és magyar jobbágyokat telepített Daróczy, majd Rudnyánszky “uraság”. Ezeknek a jobbágyoknak súlyos terheiről, elviselhetetlen nyomoráról egy 1734-ben kelt levél ad hírt.


Így kezdődik a “pentelei szegényemberek” 1734-ben kelt “instanciázó” levele

Méltóságos és nagyságos, kegyelmes nagy uraink! Mi, pentelei szegényemberek ez alázatos instanciák által alázatosan folyamodunk…”

Így kezdődik a pentelei jobbágyok földesurukhoz írt levele, amelyben elpanaszolják, hogy nem győzik a forspontot (fogatszolgáltatás), a ro­botot, a nyomorúságot és “hacsak méltóságos és nagyságos uraik” raj­tuk könnyebbséget nem tesznek, kénytelenek lesznek pusztán hagyni a helységet. És mivel az alázatos instanciázás természetesen mit sem használt, a jobbágyok sorra szökdöstek meg a Daróczy-birtokról.
A XVIII. század végén a földesurak erőszakkal bevezették az urbáriumát. Ez az úrbéri rendelet fokozott terheket jelentett a jobbágyok számára: az eddiginél több robotot írt elő. A pentelei jobbágyok nem egykönnyen nyugodtak bele az úrbéri rendezésbe. Erről a Szórád Márton kisházas zsellér és csizmadia ügyét tárgyaló bírósági akták tanúskodnak. Szórád Már­ton “bűne” az volt, hogy 1836-ban Pesten-jártában megvásárolta az “Úrbélyi törvényczikkelyek sommás és részletes előadása” című könyvet, mert “azzal a könyvárus megkínálta”. A könyvnek azt a kitételét, hogy az erőszakkal bevezetett törvények felbontandók. Szórád az urbáriumra vonatkoztatta és az 1832-36-os reformországgyűlési törvény 6. cikkelyének 3. paragrafusát, amely szerint “nyolc zsellérnek egésztelki járandóság adassák”, a helyi viszonyokra alkalmazta. E két törvény alapján a pentelei szegényparasztság élére állva az urbárium eltörlését és a zsellérek számára földosztást követelt.
A periratok szerint a nemesi vármegye Szórád Mártont börtönre, társait megvesszőzésre ítélte, a pentelei jobbágyokat pedig egyidőre eltiltotta, hogy Pestre járjanak.
Megsárgult papírlap, a pentelei nemzetőrök összeírólapja bizonyítja, hogy az 1848-ban felszabadult dunapentelei jobbágyok részt vettek a szabadságharcban. Az összeírólapon a  börtönben megrokkant Szórád Márton neve is szerepel.

 


Részlet “Szórád Márton vasban állónak” a bíróság előtt tett vallomásából

1849-ben osztrák kézre került a község. A földesurak siettek aláírni a császári hűségnyilatkozatot, a pente­lei nép azonban a községháza elé vonult és a nyilatkozat visszavonását követelte. Dunapentelét akkor már rebellis községként tartották számon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Montbach Károly dunapentelei földesúrnak a császári biztoshoz írt le­vele:

“Amint legutóbb szerencsém volt Nagyságodat Fejérvárott tisztelhetni, engem méltóztatott megbízni, hogyha valami rendetlenséget, pártütő ügyében valami kihágásokat tapasztalnék a városunkban, jelenteném be Nagyságodnak”

– írja Montbach, majd császári spiclihez illően be is jelenti, hogy a pentelei esküdtek, a bíró és a jegyző “még most is nem szűnnek, nem is fognak fanaticus Kossuthiánus bolondok nem lenni, mind veszett még most is (alattomosan), míg a bot helyre és észre nem igazolja őket”. Levele további részében így ír a bőrét féltő földesúr:

“Ezeket a pajkos, betyáros embereket meg kellene ijeszteni és rendet, békét behozni, különben magamnak is meg kell szöknöm.”

A XIX. század végén Dunapentelén mind nagyobb méreteket öltött a kisparasztok elszegényedése. A pentelei parasztbirtokok megoszlásáról készített kimutatás szerint 1863 és 1900 között 79 család jutott zsellérsorba.
E szomorú kimutatás mellett diadalmasan hirdeti egy felirat, hogy 1945-ben 316 pentelei paraszt kapott földet a Sigrayak, Földváryak, Tóthok és Dórák 2981 holdjából.
1945, a felszabadulás éve, új fejezetet nyit Sztálinváros területének négyezeréves történetében.
Ennek a nagyszerű fejezetnek a lapjai tárulnak fel a múzeum kővetkező helyiségében, amely az új szocialista város és a Sztálin Vasmű történetét szemlélteti.
A Dunai Vasmű felépítéséről szóló párthatározat mellett két vaskos kötet fekszik egy kis polcon: a vasmű ve­zérterve. Fényképek, feliratok számol­nak be a nagy segítségről, amelyet Makszimenko, Zujev és Koba szovjet sztahanovista kőművesek nyújtottak az új város építőinek, újságkivágások, rajzok adnak hírt a szovjet gépek érkezéséről, az első öntésről, a város kialakuló életéről.
Négyezeréves harc zárult itt le. A dunapentelei fennsíkon, a kelták, rómaiak, törökök, a méltóságos és kegyelmes urak, a császári biztosok egykori vadászterületén felszabadult magyar dolgozók építik első szocialista városunkat, Sztálinvárost és az ország legnagyobb vasművét, a Sztálin Vasművet. A feltárult múlt is sok mindenre tanítja őket. Erről — haladó, harcos hagyományaink tiszteletéről – tanúskodik, hogy új iskolájukat Szórád Mártonról nevezték el. De a sztálinvárosi múzeum arra is tanítja Sztálinváros építőit, hogy a népelnyomás évezredes múltja után a béke műveiben megtestesülő új életet, a szabadságot erősíteni, megvédelmezni a legszentebb kötelesség. Sztálinváros építői minden egyes felépült házra, üzemre úgy tekintenek, mint szilárd, áttörhetetlen erődre: a béke új magyar erődjére.

(v. v.)

Dunaujvaros