Evangélikus templom II. – Tetten ért csodák

Reisch György – Tetten ért csodák

Mozaikok a lelki és kulturális központ – az Evangélikus Centrum – megszületéséről
Városunk építésének legújabb kori történetéből

“Az igazság felmagasztalja a népet; a bűn pedig gyalázatára van a nemzeteknek. “

/Példabeszédek 14:34./

Csodákban koldus időket élünk. Kiradírozni próbálták őket. Igyekeztek ellopni tőlünk. A mesék világába taszították, “vallásos hiedelemnek” titulálták. Megkeményedtek a szívek, bezárultak a fülek, megvakultak a szemek észrevenni a logikán, az ésszerűségen, a köznapin túli valóságot. A történelem legkegyetlenebb, legembertelenebb, legvadabb századában különösen nem lehettek már csodák. Már csak természetellenes bűnök nyertek teret, kerültek filmre, vonzottak nézőket. Mindent levetkőztettek, közszemlére tettek, mert csak az volt “hiteles” mit megérinthettek, s szemügyre vehettek. A csodák elsikkadtak az embermilliók kiirtása közepette: frontokon vagy táborokban; “békében” vagy háborúban; szemtől szemben vagy éjjel, alvó városokban. Soha ennyi embert nem zabáltak föl a földek, s vérrel ennyi mezőt nem öntöztek.
Kedves Olvasóm, én mégis arra bátorítom, biztatom (minden gonoszsággal szemben): “Higgye el: vannak csodák!” Itt, a mi városunkban is. Nem is kevés. Nem olyan értelemben gondolok a csodákra, melyek kipukkanó szappanbuborékokhoz hasonlító szemfényvesztések. Sem olcsó, gyorskezű, vásártéri trükkökre, ügyeskedésekre. Nem.
Hanem azokra a jelenségekre, tevékenységekre, eredményekre gondolok, melyekkel nem számolhatott előre senki. Amit pénzügyi szakember vagy jövőtervező ki nem számíthatott, meg nem jövendölhetett előre, mert minden emberi számítást messze fölülmúlt! Mert nem átlagos, természetes, tervezett következmény volt, hanem túláradóan felemelő. Sokkal több, sokkal jobb a vártnál! Nemcsak anyag, tudás, ésszerűség alkotta, hanem több: a LÉLEK fantasztikus ajándéka is! Természetesen nem természetellenesen, hanem lelkesítőén. Repült az ember lelke. Szárnyalt és hálát adott! S mikor a másik emberhez lépett, örült és ragyogott, erősített, gazdagított. Csoda történt! – és ez: hatott. Nem várt erőket mozgósított, s minden összejött a szeretet leleményes ereje körül. (Irigy gáncsok ellenére is.)
Ilyen csodákat élhettünk át mi is, az egykor ismeretlen kicsiny, szegény Evangélikus Egyházközösség, s én magam is, aki fölvállaltam a kihívást: ÉPÍTENI DUNAÚJVÁROSBAN! Közösséget! Hitet, kultúrát, épületet! S megélhettük a nagy csodát, hogy építhettünk nem templomot csupán (mint szóba került hajdanán), hanem európai szintű evangélikus központot, s koncerttermet, kulturális objektumot városunknak.
A csodák sorozatban vártak ránk, de észre kellett őket vennünk! Hálát adni értük, erőt meríteni belőlük, s áldásukkal tovább alkotnunk, tennünk.
Rá kellett jönnünk, hogy a csodák szerepe döntően fontos: Fölrázni! Észrevetetni! Biztatni: Ne féljetek! S Hitet adni! Tudtunkra adni: A csodához lélek kell, nem logika: jó akaratú ember, s nem elég diploma. így tetten lehet érni, s kérni: látogass meg újra! Újra!

“Mert ha közületek tornyot akar építeni valaki, nemde leül először számadást készíteni, van-e mivel elkészítse?Ha ugyanis alapot vetett, de befejezni nem tudja, aki csak látja, kicsúfolja őt ezt mondva: Ez az ember elkezdte az építést, de nem képes befejezni.”

/Lukács evangéliuma 14:28-30. /

DUNAÚJVÁROS, 1991. AUGUSZTUS 30. PÉNTEK.
Pécs felől érkeztem. (Ott szolgáltam előtte egy évig. Jóval korábban São Paulo-ban – Brazíliában -, azt megelőzően egy rövidke időt Németországban.) Gyönyörű nyárvégi napsütés fogadott, amint a Fehérvárra menő útnál, a 6-osról, a város felé vettem az irányt. Számtalan gondolat, kérdés kavargott bennem, hisz kölyökkorom emlékei fogócskáztak az ismeretlen, titokzatos, előttem álló évekkel, s nem kis feladattal: evangélikus közösséget, evangélikus templomot építeni ebben a városban. Ez volt a kihívás! DUNAÚJVÁROS! Sehol másutt nem vállaltam volna! Ezt, önként, örömmel vállaltam. Mikor püspököm a lehetőségek között sorolta, hol szolgálhatnék: …”Dunaújváros! Templomépítés!” – mint a villám, mely a legsötétebb éji égen villan át, s beragyog mindent, egész éjszakát. “Ne is tovább a sorolást! Ezt vállalom!” (S tettem ezt azért is, mert senki más jelentkező nem akadt, akit vonzott volna e feladat. S ha nincs lelkész, az építkezés elmarad!)
Új városom szépségesen mutatta meg magát, amint a ’48-as emlékműhöz érve megpillanthattam dombjait, s hajlatát, melyen át elérhettem szocreál központját, hol egy korszakon át egy szobor állt, mely engem fogadni nem kívánt már; …eltűnt…
Újváros újabb újulást várt. A kertész-szobroknál láttam meg a Dunát, s elragadtatva a látványtól – szinte soltvadkerti otthonomig láthattam a Kiskunság síkságát -, a hömpölygő zöld folyam amolyan “giccses-hangulatba” ringatott, éreztem, nagyon szép helyen vagyok. Ez élményért én mit adhatok neked városom, mi túlmutat gyorsröptű időn, s holnapon; mi az Örökhöz vonzza lakóid, s éked is lehet egyszersmint? Na, majd meglátod.
A városnézésből visszacsöppenve a reám váró feladatokhoz, elindultam megkeresni leendő szolgálati helyemet. Kérdezősködtem többektől az evangélikus gyülekezet és imaház felől, de csak néztek rám az emberek, nem tudtak segíteni nekem. A katolikus, református templomot elég sokan ismerték; meg arról is szóltak, hogy vannak, akik “ajtótól ajtóig” járnak; meg fiatalok, akik “egyenruhában és párban” misszionálnak, de evangélikusokról nem tudtak semmit… Egy pillanatra elgondolkodtam: “Hát ide jöttem építeni?” Ide ám! Talán pont ezért. Új városom, Újvárosom, meghódítottál engemet! Te egy csoda vagy!

Jézus ezt mondja: „Ne félj, csak higgy!”

/Márk 5:36./

1991. SZEPTEMBER 8. VASÁRNAP.
Az első istentisztelet, melyen itt szolgálok. Mikor meglátom a kis parasztházat (lehullt vakolata, mint egy nagy seb tátong az utcafronton), kettős érzés ébred bennem: nagy tisztelet azok iránt, akik e hajlékban hűségesen összejönnek együtt énekelni, imádkozni, hallgatni az evangéliumot; másrészt: miből lesz itt templomépítés, ha még e külső hiba kijavítására sem futotta a pénz?…
Mikor megláttam a Szolgálati napló-t, meg is ijedhettem: az előző istentiszteleten (augusztusban) kecskeméti kollégám helyettesített: hatan voltak mindösszesen… Kezd világosodni bennem, hogy miért is nem volt jelentkező e szolgálati helyre.
Mikor meglátom a szobácskát a húsz ülőhellyel, annak örülök, hogy egyáltalán akad kuckó közösségünknek. Tizenketten vagyunk, mint egykoron Urunk… (Akadt néki Júdása is…) Nekünk nincs kántorunk. S nincs ifjúságunk. S csak egyetlen teljes család van jelen: a gondnokék, három leányukkal. A többi jelenlévő mind nyugdíjas. (S a “mind” is mily’ kevés.) Valami azonban mégis megfogott már ezen az első alkalmon: a lelki közösség, és szeretettel való biztatásuk, bátorításuk.
Este, otthon Keresztelő János tanítása jutott eszembe: …”mondom nektek az Isten a kövekből is támaszthat fiakat”… /Lukács 3:8. / – Igen, Atyám, csak itt a löszön még a kő is oly’ kevés! – “érvelgettem” én. Mire a halk, őszi szellőn válasz libbent elém: “Lehet, hogy egy-két szívben több is van mint elég?!” Hm.
A templomépítéshez nincs hely. (Igaz, 1989-ben az akkori Városi Tanács elnöke ingyen /!/ adott volna telket a közösségnek, melynek megszerzését a gyülekezet vezetői nem szorgalmazták. így nekünk több millióba fog kerülni, ha… ha valami csoda nem történik.)
A templomépítéshez nincs pénz. Kettőszázötvenezer forint van a pénztárban, s ennyivel még egy nagyon kicsi templom megvalósításához sem kezdhetünk hozzá. (Ennek ellenére olyan is akad, aki azt tartja, hogy ez a pénz tartotta össze a gyülekezetei. Engem ez jobban ijeszt, mint maga a pénztelenség! Hiszen hol itt a Lélek? A Közösség megtartó ereje? S azok tisztelete, akik minden fillér léte nélkül is jöttek és itt vannak?) Hm.
Otthon Máté evangéliumát olvasom, mielőtt fejem álomra hajtom: ahol a viharba került tanítványok segítségért Jézushoz rohannak, aki – ugyanabban a hajóban, velük együtt -, így szól hozzájuk: “Mit féltek ti kicsinyhitűek?!” /8:23-27./ Hát nem csoda ez a jelenet? Nem csoda ez az üzenet? Jól aludtam!

“Az aratnivaló sok, a munkás kevés; kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába.”

/Lukács 10:2./

Nekifeszülni a munkának, s jó társakat szerezni hozzá, akik segítik, lelkesítik az embert, s nem visszafogják. Akik társak az Ügyben, a Hitben, s jó csapat-emberek közös építésben! Nagyon sok ilyen munkatárssal, támogatóval, segítővel, szimpatizánssal ismerkedhettem meg az építkezés folyamán. (S csak egy-két mással, gáncsoskodással.)
Mindenekelőtt korábbi tervemet kellett létező valósággá tenni (egyházközségünk vezető testületét megnyerve az ügynek), egy civil alapítványt létrehozni. Sok kedvezményezettségével ugyanis ez által lehetett leggazdaságosabban építkezni. Első próbálkozásom nem járt sikerrel. Talán az újtól való félelem tette? (Hisz ’91-ben az alapítványok Magyarországon még elég ismeretlenek. Az külön szomorított, hogy pénztárosunk és felügyelőnk is ellenezte.) Következő tanácskozásunkon még annak lehetőségét is fel kellett vetnem, hogy újabb elutasítás azt jelenthetné, hogy meg kell váljak alig elfoglalt helyemtől. Talán ez hatott? Vagy gyógyszerész presbiterünk fölszólalása a tétovázás ellen? Mindenesetre végre megszavaztuk a Dunaújvárosi Evangélikus Centrumért Alapítvány megalapítását. (Ez egy kis csoda volt. Az annál nagyobb, hogy e szervezet által az építési költségek negyedrészét /!/ – mintegy tizenöt millió forintot – spórolhattunk meg. Az Alapítvány a mai napig is több száz ezer forinttal támogatja a közösségi életet, pl. az 1%-os támogatások által.)
Pénzünk ugyan még nem volt, de jó hely már igen. Ezek után azt kellett elérni és kivívni, hogy az eredeti szándékot megváltoztatva – miszerint csak egy templom épült volna -, egy mai kornak megfelelő, európai színvonalú, többfunkciós központot építhessünk. Ez volt méltó a városhoz is. (Lám, Újvárosom “hódításodat” viszonzom.) E változtatást meg kellett indokolni építészetileg az egyház Építési Bizottságának is, mivel szakmai ügyekben ők voltak az illetékesek. Nekem ez nehezen ment volna, de városunk egyik legtekintélyesebb építésze, Őri Zoltán mérnök úr Közösségünkhöz tartozik, s vezető társam volt Testületünkben. Olyan leveleket küldtünk illetékeseinknek, hogy örömmel álltak mellénk. Hát mindez nem csoda? (Csak még ők sem tudták, miből leend majd mindez kivitelezve?!) Időközben többször megfordultam Almási Zsolt polgármester úrnál előterjeszteni építési szándékunkat, telekkérelmünket. Támogatásáról biztosított, de az új rendelet már az volt, hogy a telek árának ötven százalékát ki kellett fizetni a város részére. Mivel pénztelenek helyzetét éltük, így nem is nagyon gondoltunk az árra magára, csak a telekért izgultunk. No és valami nagy csodára vártunk! Ami közeledett is minden nappal… Polgármesterünk, s városi építési irodánk egy akkor még kukoricás telket ajánlott föl a ’48-as emlékmű közvetlen közelében. (Ezt a telket adta volna korábban a Tanács is – ingyen.)
A város egyik legszebb pontja! Főleg, mert nemzeti hőseink emlékművével összekarolva azt jelenti, azt mutatja és azt adja, mi embernek a teljesség: népem hitem egy egységben! Hát nem csoda?!
Itt azonban közösségi életünkről kell szólni. Hiszen ez az egyik legfontosabb terület, amiért Evangélikus Központunkat építettük, s ez döntő minden templom építésénél. Hát, itt éltünk meg nagy csodát.

1991 SZEPTEMBERÉTŐL közösségünk oly’ tempóban gyarapodott, hogy kis házunkban hamarosan többeknek nem jutott hely. Új “otthon” kellett. Nagyobb. Október 27-én, reformációi ünnepen, református testvéreink vendégeként, templomukban, zsúfolt ökumenikus gyülekezet előtt, esperesünk jelenlétében hirdettük meg templomépítésünk kezdetét. Ma sem felejtem az indító igét, melyet Pál apostoltól idéztem: “Más alapot senki sem vethet azon kívül, amely már vettetett, ez pedig JÉZUS KRISZTUS.” /I. Kor. 3:11./ 1991 karácsonyán a házasságkötő teremben ünnepeltük a szentestét. Szívvel-lélekkel, szóval, énekkel hálát adva, mert megszületett a legnagyobb csoda! S azért is, hogy a városban egyre jobban kezdték ismerni az evangélikusokat.
Ebben az időben a városi televíziónál új műsorra adtak lehetőséget: egyházi adásokra! Minden pénteken másik felekezet szerkesztette a programot. A jó műsor sok munkát igényelt, de megérte, hiszen sok pozitív visszhang érkezett, s méginkább megismerhették küldetésünket. A szerkesztésben még nem akadt munkatárs közösségünkből, de műsorainkban már fiataljaink, felnőtteink, idősb testvéreink is bekapcsolódhattak. Örömhírünk továbbadásában a tévések sokat segítettek, s mi is nekik örömmel, meg betlehemes játékkal. Ők voltak azok, akik láthatóan “sugároztak” minket. Nagyon jó volt kapcsolatunk az írott médiával is. Jóllehet ez szintén “időelvonással” járt, de a mai ember így is kaphatja – “újságként” – Krisztus evangéliumát.
A mi egyházunk szép és áldásos öröksége a zenei élet gondozása, énekkultúránk igényes művelése. Ez még nem csoda, de ahova elvezet, az lehet azzá. íme a példa: Nehéz a lelkésznek kíséret nélkül énekelni? Egyszerű a válasz: kántort kell keresni, (A nagy ünnepeken dr. Kassai Hajnalka sokszor segített, de közösségünk “éhezte és szomjúhozta” a mindenkori zenei kíséretet.) Kérdezgettem gyülekezeti tagjainkat, tudnának-e segíteni, van-e ismerősük valaki, aki zongorázik, vagy harmóniumozik? Senki sem tudott segíteni. Már veszni látszott a dolog, mikor “súgtak az angyalok”: “Jó lenne, ha odafordulnál kis papunk, ahol »teremnek« a kántorok”… Heuréka! A városban egy jónevű zeneiskola működik, hát odafordulok, s ha tehetik, egy-két tanítványukat hozzánk elengedik. Bizony találtam zongorásokat, ketten eljöttek, egyikük maradt. (Varga Kata évekig szolgálta énekünk.) A csoda azonban a zeneiskola igazgatójával való találkozásunkkor történt. Ő zenét “adományozott”, én zenészt kerestem; ő az intézményt vezetette, én templomot építettem. Valami közös szólam szóla felénk, s mi a “fensőbb adást” vevénk! Megkérdezte, hogyha elkészül a templom, eljöhetnének-e zenélni? Mire én szinte felujjongtam: “Hogyne! Hogyne! Akár minden vasárnap!” S visszakérdeztem azonmód, hogy: “Amíg nem költözünk be az új templomba, jöhetnénk-e istentiszteletet tartani a zeneiskolába?” Talán mondanom sem kell a válaszát: “Igen!” Azután még sokszor sokat beszélgettünk, egymásnak mindig segítettünk. Ő a városnál, hogy az Evangélikus Központ templomtere legyen a város koncertterme. Püspökünknél igyekeztem ugyanezt elérni; egyik indokként említve, hogy ez esetben a telek árát – majd négymillió forintot – nem kell készpénzben, rövid határidővel kifizetni. (Mivel e költségre, az egyház csak kétmillió forintot tudott küldeni, amit eltékozolni sok lett volna, de a telekár nem jött ki belőle semmiképp.) Tehát jónak látták, elfogadták. Dunaújváros Testülete is – különböző egyéniségek, különböző pártok képviselői – /egyhangúlag!/ megszavazták, s elkészült a Szerződés: KONCERTTEREMMEL-fizetés. így mi, a szegény, csöppnyi evangélikus közösség városunkat nem csak egy szakrális épülettel ajándékoztuk meg, de hangversenyzési lehetőséggel, zenei otthonnal! Ez nagy csoda! (Nem tudom, van-e hasonló élő kapcsolat egyházközségi és városi kultúráiét között másutt az országban?)
Azonban még nincs vége a csodák sorának. Sodortak minket, mint áldás-áradat. Nem volt megállás, volt nagy lelki vágy: imádkozás, épülés, alkotás! A telek már rendben volt. Városunkat már megajándékozhattuk. Gondolkozhattunk már Evangélikus Központról, hitbeli, kulturális fellegvárról, sőt szociális támogatásról, de pénzünk mindehhez? Szinte nulla volt.
Kiírt tervpályázatunkra hét jelentkező küldött terveket. A legkisebb költségű mellett voksoltunk, mert takaros is volt, praktikus, s nem extra-modern. Választásunkat egyházi felelőseink, püspökünk csakúgy elfogadta, mint a Városi Építési Bizottság. Nagy Tamás Ybl-díjas építészmérnök alkotása volt a nyertes. /Az ő épülete díszíti városunk./ Kérésünkre készségesen hozzátervezett még egy ifjúsági házat (a kerek “jurtát”), és udvarszinti vendégszobákat. Az is csoda volt, hogy ezt választottuk; s hozzá e tervezőt kaptuk. Nagyon szereti munkáját. Az építkezés teljes műszaki vezetését személyesen végezte, városunk építési-műszaki ellenőreinek segítségével felügyelte első temploma megszületését.

Közösségi életünk – miután a Zeneiskolába költöztünk – még élőbbé vált. Már voltak hittanosaink, ifiseink, konfirmandusaink. Egyháztagjaink között egyre több középkorút és fiatalt lehetett üdvözölni. Idős testvéreket gyűjtögetni, gyerekeket énekre tanítani nem egyszer jött Pécsről Klári néni. Pécsi segédlelkész kollégám is fiatal csoportot hozott, szolgált közöttünk, gitározott, s megnézte városunk, s elvitte jóhírünk, hogy élünk és alkotunk, hitben erősödünk, számban gyarapodunk. Segítő testvérre is leltünk, ki időseket gyámolított, betegeket bátorított, szegényeket támogatott. Mindezt sorolni is nehéz, de mindez ment lelkesen. Gördülékenyen, mint kerék a sínen. (Azért említem ezeket, hogy ne rémítsen senkit félelem, ha nehezednének dolgai, növekednének gondjai. A lelki közösség = lelkes közösség.)
A munkálatok megkezdése előtt egyházközségi pénztárunkat patikamérleg-pontossággal mérő testvérünkre bíztuk. így is könnyítve alapítványi pénztárosunk tennivalóit, akinek szakmai készültsége ellenére akkor lettek volna égető gondjai, ha a kasszánk üres lett volna. Ettől azonban megkíméltük minden körülmények között Emmi nénit, aki az épület fölszentelését követően leköszönt. így új orgonánk pénzügyi lebonyolítását már utóda végezte.
Számomra “lazító” élményt jelentett, hogy ’92-től a Petőfi iskolában test-nevelés órát tartottam, sportkört vezettem csikó-eleven alsótagozatos fiúknak. Gyülekezeti fiataljaink számára is mindenkor fontosnak éreztem a lelki, intellektuális fejlődés mellett a fizikai erősödést. Szintúgy Európa ismeretét. Ez azt jelentette, hogy világlátásra általános iskolásainkat Felvidékre vittem; míg középiskolásaink Németországba vagy Angliába utaztak. Városunk nevét víve, méltón képviselve, s érdeklődő testvéri kapcsolatokat építve.

1992. KARÁCSONY. Már sok gyermek, fiatal szerepel a szentesti programban. Szülőkkel együtt több mint százan vagyunk. Nem is férünk mind el a teremben. Hála Istennek! Nem fog kongani a templom mikor elkészül. Lesz benne szépszámú hívő embersereg. így legyen!

1992. DECEMBER 28. Fontos dátum: Az első vásárlást kell tető alá hozni december 31-éig, hivatalos számlára az alapítványnak, különben elveszne az áfa-visszatérítési jog! (A vásárlás majdnem meghiúsul. Kicsinység miatt: bevásárlótársam a leendő lelkészi hivatal telefonját a maga számára kívánja bevezettetni. “Csak így” tudná ellátni könyvelői tennivalóit! /?/ Mivel a távbeszélő még közel sem aktuális, no, meg pénz sincs rá, így a “galiba” elmarad, békesség megmarad, s a “megmentett” milliók sorsa jó úton halad.)

1993. DECEMBER 4. Alapkő-letétel ünnepsége. Minden havas, hideg van, de mégis fölcsillanó fényes ténye, valósága az erősödő evangélikusságnak, hogy lesz a Központból valami. Vendégünk a püspökünk, s egy államtitkár és sok-sok testvérünk, barátunk. Értük imádkozom, s lélekben feléjük kacsintok: Na most már fölépítjük e Hajlékot, s aztán el nem húzhatja innen senki sem! Városom, Újvárosom, megszépítünk egy kicsit, s nemcsak küllemedre költünk, hanem lelkednek is erősítést adunk; lelkesítünk!
E múló évünk sikerév volt. Az előzőt is fölülmúló. Sok külföldi keresett meg, anyagilag is támogattak. De lelkileg többet jelentettek! S ennek következménye minden egyéb! Megkaptuk Zürich város idei “Nagyadomány”-át: tizenötezer svájci frankot! Itt járt egy amerikai atomfizikus, s nekünk adott kettőezer dollárt. Alapítványunkra sok magyar honfitársunk adakozott. S a külföldieknek úgy mutattuk be városunkat, hogy éppen úgy “belezúgtak”, mint én. Tudom, nekik is kicsit mindig honvágyuk lesz utánad, s ha nem is láthatnak, majd álmodnak, beszélnek rólad városom, Újvárosom!

1994. Gyülekezeti munkánk egyre több lesz. Semmit föl nem adtunk. Egyre több a munkatársunk, egyre összeszokottabb a csapatunk. (Igaz, hogy aki irigykedik, az egyre mérgesebb lehet mireánk. Erről azonban nem tehetünk, hajtanak minket a csodák!)
A nyáron már nem csak mi viszünk külföldre gyerekeket, de lehetőségünk nyílt arra is, hogy németországi táborozásra delegáljunk párat. Templomunkban megtörtént az első igazi esemény: a tervezésben részt vevő egyik mérnök az épülő falak között tartja az esküvőjét. Elég rendhagyó eset. Később itt vesszük föl a városi egyházi műsor adását. Hetven (!) fiatalunk vesz részt az alkalmon! Örül szívem-lelkem: Jaj, de jó, hogy lesz templomunk, e gyerekeknek lelki otthonuk! Micsoda csoda!
Minden, mindig azért nem lehet sima… Rengeteg pénzt nyel el az építkezés. Fölutazunk püspökünkhöz – más ügyben is -, a leglesújtóbb azonban az a mondata: “Pénzről nem tudunk tárgyalni. Nincs.” Nem tud szerezni ő sem. Az építkezés elakad? Hm.
Hazajövünk, tesszük a dolgunkat. Hallgatunk. Nem “hazugságból”, hanem a panasztól a helyzet nem javulna, s lenne biztosan, aki “bepánikolna”. Egyházvezetőségi tanácskozásunkon teszek egy javaslatot: “Mi lenne, ha mi, testületi tagok bedobnánk tíz-tízezer forintot?” Nincs sikerem… (Azért “megérte” ez a próbálkozás is…)

OKTÓBER VÉGÉN Münchenbe utazom. Pont ezidőben tartják új püspökük beiktatását. Ritka alkalom, magam is megnézem, majd maradok a fogadáson. Szerény, nem hivalkodó. Számomra jó fénykép a bajor egyházvezetőről. “Na – gondoltam -, amit itt megspórolnak, azt elküldhetnék nekünk.” Ekkor ért oda hozzám az ünnepelt. Elmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, s meghívtam jövőre egy gyülekezeti látogatásra. Mondta, hogy jövőre Magyarországra jön, s nem kerüli el városunk. Hát, kíváncsi voltam. Nagyon kíváncsi…

1994. DECEMBER 17. A szerkezetkész átadás hálaadó ünnepe. Püspökünk már hazajár Dunaújvárosba. Négy fiatal megkeresztelése gazdagítja az alkalmat.

1994. KARÁCSONY. Népes ünnepély volt a Zeneiskolában tartott szentesti alkalmon. Most is akadtak, akik folyosón maradtak, mert nem fértek a nagyterembe. Az idei különlegesség azonban már a Templomban “rejlett”. Pár középiskolás ugyanis megkért, nem tarthatnánk-e OTT “Éjfélimisét”? Csak mi, páran. Rábólintottam: ott leszek! Ott voltam. Ők is. Pallók közt, malterosládát-szentesítő oltár előtt. Némelyikük apával, anyával. Húszán jöttek el, szinte “titokban”, hiszen nem hirdettük. Pára libbent, ének szállt, ima szólt és áldás, “Urbi et orbi.” Különleges szellemiségét, hangulatát éltük meg a Jézus-születésnek! Ezen a Karácsonyon ez volt a legélőbb ajándékom. (Egy évvel utána – még mindig félkész állapotban állt a templom – részt vettünk vagy százan; s 1996-ban – a már kész templom – teljesen megtelt éjféli ünneplőkkel.)

1995. A tennivalók idén sem fogytak, a napok tán gyorsabban robogtak, hiszen kisapostagi képviselő-testületi tagságom, s Dunaújvárosban a Kulturális Bizottságba való meghívásom szabadidőm /?/ terhére történhetett csak, ami eddig is alig akadt, s most még kevesebb maradt. (Bár próbáltam a huszonnégy óránál többet kibirkózni a napokból. Nem ment…)
A már bejáratott és pergő történések mellett, meglátogattuk bajor testvérgyülekezeteinket az Alpokhoz búvó Aschauban, s a Chimsee melletti Bernauban. Egy busznyi résztvevővel mentünk. Családias, testvéri vendéglátásnak örvendhettünk. Mindenki szívbőljövő-felsőfokban beszélt róla, s szép emlékeik között őrzi, óvja. Kedvesen mosolygott reánk Európa. Egyre érezhetőbb: Sikerült hittel, szeretettel olyan Közösséget építeni, melynek tagjai igénylik a lelket erősítő, tudást frissítő, látókörüket szélesítő eseményeket. Élő közösséget! Még hitvallásban kellene “izmosodnunk”, aztán a lelkész is érezné, hogy nem szolgált itt hiába.
Számunkra a legfontosabb idei esemény Hermann Löwenich bajor püspök és delegációjának látogatása Dunaújvárosban! (Talán hasonló rangú külföldi egyházi vendég soha eddig nem látogatott még városunkba.)
Úgy gondolom, a polgármesteri fogadás kölcsönös megtiszteltetés volt vendégnek, vendéglátónak egyaránt, de az “otthonlét” közelségét, természetesen templomunkban érezhettük Löwenich püspöknél, s feleségénél, kíséreténél igazán. Annál is inkább, mivel gyerekek, fiatalok köszöntötték, anyanyelvén. A hivatalos beszédek után vendégünk kötetlenebb formában fordult hozzám, s megjegyezte, hogy íme eljött Dunaújvárosba, nagy élményt jelent ez számára – s ezt is őszintén mondta, hiszen Budapesten nem másról, mint városunkról beszélt igehirdetésében -, és most közöljem vele, mennyibe kerül a Központunk fölépítése, mennyit kell még fizetnünk? Elmondtam. Mire megnyugtatott, hogy ők segíteni fognak! íme, óriási csoda! így történt. Megszűnt minden gondunk. Gond nélkül elkészült Evangélikus Centrumunk, sőt még a működéshez is maradt tartalék.

“Ne győzzön le téged a rossz; te győzd le a rosszat jóval.”

/Róma 12:21./

1996. MÁJUS 25-ÉN Pünkösd szombatján, álmunkban sem várt együtt ünneplő tömeg jelenlétében szenteltük föl az Evangélikus Központunkat. Volt, akit a hite hozott, volt, akit a szíve, s talán olyan is, kit emlékezése, csodaéhsége… S mi mindannyian “pünkösdi csodát” éltünk! Érted is városunk! Érted Felebarátunk! S mind miértünk!

1996. MÁJUS 26. A Konfirmáció (megerősítés) felemelő, rendhagyó és különleges keretében ifjúságunknak is továbbadtuk a hit, remény, szeretet stafétáját, az ifjúsági házat s a küldetést a Jövőbe, a Jövőért!

MÁJUS 27-ÉN a Zenei Egyesület átadta a Koncerttermet a zene hirdetőinek és szolgálóinak, zenészeknek, kórustagoknak, s a zeneszerető közösségnek, akik fergeteges vastaps “próbával” vették birtokukba az evangélikusok és a város pünkösdi ajándékát. E három alkalom kiemelkedő közérdeklődése hab volt a tortán. Az Ajándék átvétele! A megpróbáló, csodákkal találkozó küzdelmes út, az elkészülés útja eddig tartott.
Természetesen nem állt meg az élet ezután sem. Új szakasz kezdődött. Újabb csodákkal, melyeket újra lesni, figyelni kell. Amint csodaszámba érkezett az 1997. FEBRUÁR 3-ÁN fölszentelt kis orgonánk is. Amint csoda az Élet, a Közösség, az egész épület, és maga a helyzet is, hogy templomok épülhetnek ott, ahol egykor ez elképzelhetetlennek tűnt… S hogy városunk címerébe belefoglaltatott a Megváltó jelképe… S hogy építők lehetünk. Hit-, város- és jövőépítők!
Örüljünk! Mert örülhetünk: Hisz csodák ma is vannak. Erősítenek, biztatnak, átkarolnak, betakarnak, lelkesítenek, vígasztalnak…
Városom, Újvárosom, benned lelkes emberek laknak! Megérdemlik a csodákat!

A dunaújvárosi Evangélikus Központ és Koncertterem építésének egyházi felelősei:

Püspök: D. Dr. Harmati Béla
Esperes: Káposzta Lajos
Lelkész: Reisch György
Gyülekezeti Felügyelő: Rapcsák Károlyné dr.
Presbitérium: Dr. Baráth Károly, Bíró Krisztina, Endreffi József, Furják Mihály, Hermann Jánosné, Inotai Tibor, Jeszenszky Tiborné, Miklán Imre, Mórocz Lajosné, Őri Zoltán, dr. Pethő János, Suba Mihály, Szántó Vilmosné, Sztankovics András, Sztankovics Lászlóné, Tóth Ferenc
Hitoktatók: Tóthné Bencze Ágnes, Bánkuti Katalin
Kántorok: Varga Kata, Rákos Réka

A Koncertterem létrehozásának önkormányzati támogatói:

Polgármester 1990-1998.: Almási Zsolt
Önkormányzati testület:
1990-1994.: Almási Zsolt, Andics József, Antal István, Antal Lajos, Birkás István, Blaskovics Gábor, Csajtai István, Cserna Gábor, Dakó Csaba, Dimák Ernő, dr. Dlustus Péter, dr. Dorkota Lajos, dr. Félix István, Galántai Csaba, dr. Gál Zsolt, Huszti József, dr. Izsák Gyula, dr. Kálmán András, dr. Kéthelyi Ágnes, Kiss András, Ladányi Béla, Ordas István, Palkovics Jenő, Pálfalvi János, Pochner László, Simon Ervin, dr. Sípos János, dr. Szabó Zoltán Mihály, Varga Lajosné, dr. Wittmann Károly
1994-1998.: Almási Zsolt, Antal Lajos, Burányi Albert, Böszörményi Zoltán, Dávid Béla, Deimel János, dr. Dorkota Lajos, dr. Gyöngyösi Pál, Illéssy István, Kapás Zsolt, dr. Kálmán András, Kecskés Rózsa, Kerekes Judit, Kiss András, Kocsis Lóránt, Ladányi Béla, Lánczos András, Ordas István, Pálfalvi János, ifj. Pochner László, dr. Sípos János, Szász Antal, Szemán József, Tóth László, Varga István, dr. Wittmann Károly
Vallási és Kisebbségi Bizottság:
1990-1994.: dr. Izsák Gyula, Cserna Gábor, Csajtai István, Mohainé Csupity Zsófia, Pallag Istvánné
Kulturális, Vallási és Kisebbségi Bizottság:
1994-1998.: Pálfalvi János eln., Antall Lajos, Kerekes Judit, Kocsis Lóránt, dr. Izsák Gyula, Dakó Csaba, Reisch György.
Kulturális Bizottság: Dakó Csaba, Pálfalvi János, Andics József, Palotás József, Horváth Dénes
Építési titkárság: Gál Zoltán,
Kulturális Titkárság: Bokor Zsuzsa
Dunaújvárosi Zenei Egyesület: Horváth Dénes elnök / Zeneiskola igazgató

Az Evangélikus Központ és koncertterem tervezője: Nagy Tamás Ybl-díjas építész
Kivitelezője: Szerkezeti kivitelezés: ÁTRIUM Bt. – Sipiczky Zoltán
Szakipari kivitelezés: Reál-Coop Kft. – Kerek Sándor, Mlinkovics József
Városi műszaki ellenőrök: Juhászné Daám Franciska és Molnár István
Az oltártéri bútorokat készítette: Suba Mihály
Építkezést lebonyolította: Az Evangélikus Centrumért Alapítvány.

Támogatók:
Magyarországi Evangélikus Egyház; Bajor Evangélikus-Lutheránus Egyház; Martin Luther Szövetség (Németország); Gusztáv Adolf Segélyszolgálat (Németország), Bajor Diakóniai Szolgálat (Németország); Zürich város Önkormányzata; magánszemélyek külföldről, hazánkból, városunkból, egyházközségünkből.

Köszönet és hálaadás a Teremtőnek, az építőknek, támogatóknak, jóakaratú segítőknek a megvalósításért, és áldásos működésért!

Az Úr 2001. évének Pünkösdjén,
Dunaújváros 50. esztendejében,
az Evangélikus Központ fölszentelésének 5. évfordulóján.

Reisch György – templomépítő lelkész
Stermeczki András – gyülekezeti lelkész