Népsport – 1960. július 17.
Micsoda évtized!
Ritka látvány, hogy a vasmű felől füstfelleget hajt a város fölé a szél. Ritka eset, hogy délről fúj a szél a pentelei síkságon, így van ez már régen, így emlékeznek rá a legöregebb emberek, s bizonnyal így volt akkor is, amikor még a bronzkor embere élesztgette tüzét a síkságon, amikor kelták, vagy hunok táboroztak a széljárta fennsíkon, s amikor a pantaleon monostorról máig fennmaradt nevét kapta a helyi település. A szél fújt, fújt észak felől és pergette az idők homokórájának szemeit. Egyik évtized jött a másik után, tavaszt tavasz követett, az élet végezte körforgását, támasztott és emésztett, az emberek születtek, küzdöttek és temetkeztek… A sztálinvárosi múzeum 1500 helyi lelete megannyi vonás egy óriási időjelző számlapján…
… aztán jött egy évtized a sok száz után…
Micsoda évtized!
Egyetlen évtized az évezredek nyomában, amely nem épített – hanem varázsolt. Az időváltozás, ha az időt nem órával, hanem történéssel mérjük, akkor a pentelei síkságon soká, nagyon soká nem történt semmi, az idő szinte állt, néha indult csak csendes kocogásra, aztán egyszer nekilendült és száguldva hozta be az óriási történelmi lemaradást…
Soha olyan szél nem fújt a pentelei síkság felett – sem északról délnek, sem soha semerre -, mint amilyen történelmi vihar az elmúlt évtized alatt zúgott végig felette. S amely viharnak dübörgő lendülete azóta sem csökkent…
Egyetlen évtized…
Emberek jöttek, a ma emberei és minden megváltozott.
Az északi szél ma már mélyről fakadó, sűrű füstfellegeket emel fel a kéményekből és hajtja el messzi tájak felé, messze Európa egyik legkorszerűbb üzemétől, s a mellette méltó korszerűséggel és szépséggel épült lakótelep felől, ahol az új település új emberei élnek…
… élnek, mint a régiek, tavaszt tavasz követ, az élet végzi körforgását, támaszt, emészt, emberek születnek, küzdenek, temetkeznek…
… és mégis minden mennyire más…
EMBEREK JÖTTEK…
Emberek jöttek valamerről. Ki erről, ki arról, kit a szél hozott, kit a jó szerencse, volt, akit a romantikus vállalkozás, most a lobogó, tüzes lelkesedés, a makacs meggyőződés. Volt aki maga hozta a tüzet és oltotta át a többiekbe és táplálta, táplálta, nem engedte kihunyni egy pillanatig sem és forrasztotta eggyé a sokfelől jött, sokfelé húzó egyedeket, mígnem azzá lettek, akik most, büszke, szinte gőgös patriótákká, egy nagy mű egybeforrt építőivé és élvezőivé, az eszközök, a módok között, amelyek elkoptatták az ellentéteket, amelyek játékosan összeforrasztották a különbözőeket, amelyek vidámságot loptak a nehéz és áldozatos munka fáradsága helyébe… ott volt a sport is.
A nagy felvonulás – Garancz István naplója
Emberek jöttek, lerakták bátyúikat és körülnéztek a kukoricaföldön.
Ezerkilencszázötven májusa volt.
Néhányan Mohácsról jöttek, egy építkezésről. A telepvezető, aki itt is telepvezető lett, néhány ásó, talicska, állványfa őre és felelőse, labdarúgó-felszerelést is hozott. Mohácson már volt labdarúgó-csapatuk, munka után időnként kergették a labdát és mivel jól ment soruk, két labdarúgó-felszerelést is tudott a vállalatuk vásárolni. Kedden érkeztek Mohácsról és szombaton, amikor a gépekkel már feltúrták a földet, és nagy területen elegyengették (- … Itt lesznek a felvonulási barakkok, ott pedig kezdjük az épületek alapozását” -), akkor valaki kihozta a fabódéból a csomagot és kibogozta kötelékeit.
– Az mi? – kérdezték többen is.
Öten voltak a mohácsiak között, akik otthon is futballoztak.
– Nézzétek csak – mondták és felöltötték a ruhát, felhúzták a cipőt. A sár cuppogott a lábuk alatt.
– És ebbe bele kell rúgni – mutatták, amikor előkerült a labda is.
Aha, ezt már mindenki ismerte.
Nemsokára megvolt a csapat. Az öthöz hozzájött a többi kubikus, ács, bognár, tegnap még nem csinálta, másnap már megpróbálta és az érkezés után öt nappal, vasárnap lezajlott az első labdarúgó-mérkőzés. Az ellenfél Dunaföldvár csapata volt, ezt is megszervezték azokon keresztül üzenve, akik onnan jöttek ide dolgozni. És a sár cuppogott a lábuk alatt, a felszántott, elegyengetett kukoricaföldön.
Este pedig lezajlott az első kultúrműsor. A sportesemény alkalmi nézői között ott voltak a budapesti Lámpagyár falujáról, színjátszói, akik Dunapentelét látogatták meg, őket kérték fel, hogy rögtönözzenek egy előadást. Nem soká kérették magukat, a hirtelen összehordott deszkákon hamarosan döngött a tánc és Rómeó szerelmet vallott Júliának.
Hol is volt ez?
Ma egy nagy lakóház áll azon a helyen, az udvaron bölcsőde, nem messze a tanácsház, mellette még ott a régi pálya egy kis maradványa és alig valamivel tovább a gyönyörű Dózsa-filmszínház…
Emberek jöttek s velük együtt bevonult a testkultúra is. Még nem az új városba, csak a szántóföldekre és a barakkok lakói, az új város és az új élet várományosai közé.
Dunapentele, 1951. június 28.
Fotó: MTI/Kotnyek Antal
Két lapátnyi homok között
Az eső csendben szemerkél, fúj a szél. A rossz idő ellenére is többen dolgoznak a Béke és Barátság Ligete építkezésénél. Az egyik helyen hárman lapátolnak, Ács Pál, Fábián István és Csóti József, a vaskohászati kemenceépítő vállalat munkásai. Szabadnaposak. Egészségtelen munkahelyen dolgoznak és külön szabadnap is jár nekik.
– Itt még jól ki is szellőztetjük magunkat – mondja Ács Pál. – De hát nem ezért vagyunk végül is itt.
– Hanem?
Leteszi a lapátot,
és többiek is megállnak egy kicsit és szó, szót követ.
– A fiam is itt fog majd sportolni – mondja Ács.
– Hány éves?
– Még semennyi. De itt fog sportolni – mondja meggyőződéssel. Aztán szól Fábián is, meg ritkábban a szűkszavú Csóti. És a labdarúgásról beszélnek.
Hej, arról a bizonyos csapatról…
Arról a csapatról, amely sokfelől jött, akárcsak ők, az építők, de soha nem ért ide igazán. Nem ez volt a baj velük – mondják -, hogy úgy szedték össze őket mindenfelől. Az egész város ilyen lakókból áll. Hanem, hogy csak lerándultak ide edzéskor, meg mérkőzés alatt, aztán szaladtak el. Az ilyen aztán minek? Aki nem szívja itt mélyre a levegőt, az csak fulladozik. Ide kell nőni. Voltak ilyenek sokan, a munkások között is. Ezek aztán vagy elmentek, vagy végleg ittmaradtak. Egyik, vagy a másik véglet. Nem lehet sokáig csak vendégeskedni. A gyár, a munka, az élet is megsínyli. Hát még a sport! A város nevében, szívvel és lelkesedéssel kellene küzdeni. S ha a város nevében, akkor azt a város lakosai is kell, hogy érezzék. Nem lehet, hogy csak a néző lelkesedik, a játékos nem. S hogy a néző azt mondja a városra: “örökké”, a játékos pedig úgy gondolkodik: “amíg megéri”. Mi lesz ebből? Fábián felel rá kereken:
– Az, hogy elmegy a néző máshová, ahová igazán a szíve viszi és ahol azt vissza is kapja a játékostól.
Így adódott, hogy az Építők megyei bajnokságban játszó csapatának sokszor több nézője volt, mint a mostani NB II-s csapatnak. Mert ott mind itteniek játszanak. S hogyan játszanak? Tudásban nem érik el az NB II-sök színvonalát. De az csak a technika. A játék egésze, az több. Az jobb. Az élvezetesebb.
– Az NB I-es csapatnak is építjük ezt a pályát – mondja Csóti.
– De az a csapat aztán olyan legyen… – szól Ács.
– Majd, ha a te fiad – mondja Fábián.
– Vagy ha nem az enyém, akkor másé. Majd ha
a mi fiaink
fociznak, majd akkor…
Ezértis dolgoznak. Ács Pál társadalmi munkaórát vállalt a Béke és Barátság Ligete építkezésénél, de már túl van a 200-on, Fábián és Csóti ugyancsak 40 órát vállalt, de ők is túlteljesítették. És még nincs vége, még sokat, nagyon sokat fognak itt dolgozni – mondják.
– Miért?
Gondolkodnak a kérdésen.
– Hát, csak azért, hogy meglegyen minél előbb. Mert elvégre nekünk lesz. Hát nem? – mondja Ács. És feldobja a következő lapát földet. Követik a többiek is. A szél elkapja a finom porszemeket, amelyek az átázott réteg alól kerülnek ki és szétszórja a ma még nagy, gidres-gödrös pusztaságon. A holnap gyönyörű sportparkjának helyén.
|
|
AZ EGYIK LEGRÉGIBB SZAKOSZTÁLY ÜRÜGYÉN
Kezdetben volt, persze itt is a labdarúgás. Azon a bizonyos legelső vasárnapon labdarúgó-mérkőzéssel kezdődött a sport, de nyomában hamar feltámadt a kézilabda, majd a röplabda, birkózás, ökölvívás… és a sort sok más követte.
Tíz év telt el. Nézzük, mivé fejlődött a szakosztályi sport azóta. Mondjuk, a röplabdában, amely könnyen megtanulható, népszerű, játékos sport, a lehetőségeik pedig felszerelésben, pályában – különösen Sztálinvárosban – szinte korlátlanok.
Hát, íme.
Az első röplabdacsapat az Építők sportkörében alakult, mert érthetően, kezdetben az építők jelentették a városban az igazi erőt. Aztán, ahogy felépült a Vasmű és megindult benne a munka, az építők súlya elmaradt a vasasoké mögött, a sport is áttevődött a vasasokhoz. A vasmű sportköre lassan átvette az építők legjelentősebb szakosztályait, egyebek között a röplabdát is. És a lehetőségek valóban korlátlanok voltak, pénzben, felszerelésben soha sem szűkölködtek. Tíz év telt el tehát az indulástól s az ember úgy gondolná, hogy egy nagyon izmos, terebélyes szakosztályt talál a Kohász SK-ban. Ezzel szemben…
– A férfi szakosztálynak jelenleg tizenöt, a nőinek tizenkét tagja van – mondja a szakosztály vezetője.
Ez minden. Összesen huszonhét játékos. Éppen csak hogy ki tudják állítani a csapatokat.
S ha megnézzük a Kohász SK-nak, Sztálinváros tulajdonképpeni szakosztályi sportját hordozó egyesületének többi szakosztályát is, nagyjából hasonló képet kapunk.
Miért?
A sportegyesület vezetője maga is tanácstalan, amikor a kérdéssel szembekerül. Mert anyagiakban ugyan nincs hiány, ezt mindenki tudja és elismeri.
– Ha holnap azt mondják nekem – mondja a sportegyesület elnöke -, hogy hetvenen vannak, akkor nincs akadálya, hogy a költségvetést húsz, vagy negyvenezer forinttal felemeljük. Csak lássuk a fejlődést. Jöjjenek azok az új tagok…
Miért nem jönnek? Hol vannak? Nincsenek újabb sportolni szándékozó fiatalok a városban?
Micsoda kérdés? És mégis alacsonyak a szakosztályi sportolói létszámok.
Íme a magyarázat.
Elsősorban is szerepet játszik a város sajátos jellege. Kezdetben jöttek az építők, mindenfelől jöttek, többségük hazajárt, másrészük ideiglenesen letelepedett, ahogy a kubikusokkal lenni szokott és ahogy kedvük tartotta és mód volt rá, sportoltak is. De mindezt csak ideiglenes jelleggel. Aztán felépült a Vasmű, az építők egy része elment, más részéből a Vasmű alkalmazottja lett. Akik a Vasműbe kerültek, azoknak a legtöbbje új szakmát tanult, sok idővel, fáradsággal. A sportot továbbra is szerették, szívesen űzték is a kedvükre valót, de csak alkalomszerűen, kikapcsolódásból, felüdülésből, játékból. Aztán jött a harmadik szakasz, amikor kezdett bővülni a Vasmű, az egy műszak helyett áttértek a két-, háromműszakos munkára, az időbeosztások felborultak, az életrendek új ritmushoz igazodtak s a rendszeres sportolásban résztvevők ismét csak gondba jutottak. És épültek (és épülnek) új üzemek, ahol megint építők dolgoznak, megint új munkásokat állítanak be. Ismét csak megindul a munka, ismét bővül az üzem, megint terjeszkedik a gyár és jönnek az új emberek és változnak a régi emberek munkafeltételei. Persze, ezek a változások – szót sem érdemes bizonygatására fecsérelni – igen előre mutatók, lelkesítők, hasznot hajtók a közösség és az egyén számára. De a rendszeres sporttevékenység szempontjából mindig problémát hoznak. Pedig szinte az egész fiatalság sportol.
Iskolában üzemi bajnokságban, bajnokságon kívül, de főleg csak játékosan, megragadva az ezer és egy lehetőséget, amelyet igen kulturált körülmények között, ízléses környezetben, tálcán kínál fel számukra az élet.
Ez a legjelentősebb és a város élete szempontjából legjellemzőbb oka a viszonylag alacsony szakosztályi sportolói létszámnak.
A másik ok sem kevésbé érdekes. Sztálinváros helyén egykor a kis Dunapentele állt, környékén nagy messzeségben nincsenek jelentősebb városok, vagy községek. S most, hogy Sztálinváros hirtelen kinőtt a földből, kissé egymagában maradt. Az erősebb csapatoknak nincsenek ellenfeleik. A röplabdázók is ezt panaszolják. Mit is kezdenének nagyobb szakosztállyal? Elkedvetlenednének a játékosok, mert ugyan, kikkel is játszanának? Helyette az üzemi bajnokságok. Igen, azok valóban nagyon szórakoztatóak.
S a harmadik ok.
Kissé “zártak” a szakosztályok. Néhány éve kialakultak, összeverődött a jó társaság, összebarátkozott a család, együtt járnak – mint a röplabdázók is – családostul szórakozni, kirándulni, moziba, egy test, egy lélek szinte ez egész szakosztály. Szép, nagyon szép is ez. De ez az egység egyúttal fal is azok előtt, akik még kívül vannak, akik be szeretnének kerülni.
Ezért van viszonylag kevés szakosztályi sportolója ennek a fiatal, erőtől duzzadó városnak, ahol – és ez is érdekes a sportolók helyzetének mérlegelése szempontjából – alig lehet öreg embert látni. A mintegy 35 000 lakosnak szinte a teljes egésze – a legapróbbakat nem számítva – sportolói korban van.
Kora, mint a városé
– Te ki vagy? Szakosztályi tag?
– Tagjelölt.
– Mióta?
– Egy hete.
Felül szalmasárga seprő, alatta szertelen sok barnaság, két sor vidám fehér fog s egy pár ravaszocska szem – ez az egész ember a fénylő napsugárban. No, meg még egy jelentéktelen kis valami, amit úszónadrág helyett visel.
– Tudsz már úszni?
– Persze, hogy tudok – mondja öntudattal.
– Hol tanultál?
– A Dunán.
– Miért nem itt, az uszodában?
– Mert még nem volt.
– Hány éves vagy?
– Annyi, mint a város – mondja és mosolyog, várja a hatást, biztosan nem először mondja és tudja, hogy jól hangzik.
– Pontosan?
– Majdnem. Júliusban születtem. Arra a… mmutat valamerre, ahol biztosan a szülőotthon található.
– Na, zsupsz be a vízbe, lássuk az úszást…
Beugrik, szépen, szabályosan úszik gyorsúszással és a lélegzetvételnél a szeme sarkából idenéz, figyeljük-e. Hát persze, hogy figyeljük. Ambrus Jancsi jó honfoglaló, a maga módján persze. Tíz éve él itt, másutt nem is élt soha, neki csak ez a néhány négyzetkilométer jutott eddig a világból és ezzel, láthatóan, nagyon elégedett.
Tíz év óta mást sem tesz, csak hont foglal, él azzal, amit a világ nyújt számára. És nem is tudja, hogy ez mennyire új. Először a szülőotthonban, ahol még nem volt minden csupa napfény, aztán a bölcsődében, ahol már virulóbb volt a környezet, majd az óvodában, s most, iskoláskorában a sportban jó.
– Tagjelölt leszek még két hétig – mondja, amikor kimászik a vízből. – Csak akkor vesznek fel az úszószakosztályba, ha három hétig rendesen lejárok.
Az edző, Preiner Sándor precíziós műszerész, megerősíti:
– Nemrég alakultunk – mondja -, de olyan nagy az érdeklődés, hogy nem tudunk mindenkit felvenni. Ezért háromheti próba alapján kiderül, hogy eléggé alapos-e az elhatározása a jelentkezőnek, s hogy egyáltalán van-e valami értelme a vele való foglalkozásnak. A szakosztály taglétszáma nyolcvan körül jár, a tagok között sok az olyan korú, mint Ambrus Jancsi, sőt még fiatalabbak is akadnak. Az uszoda pedig… Hát erről, illetve a létesítményekről érdemes külön is beszélni.
A TÖMEGSPORT SZERTÁRÁBAN
A szertáros, Orsó Mihály, rendezi a szakszervezeti tömegsport szertárát és számol:
– Hatvanhét melegítő, kettőszáztizenhét tornacipő, négyszázötvenhat mez, hatszáznyolc nadrág, kettőszázhetvenhét futballcipő, százötvenkét törülköző, huszonkét pár magasszárú tornacipő, huszonnyolc darab kétrészes tornászmez, harminchárom pólóing, százhuszonöt teniszlabda, kilencven darab atlétatrikó, négy darab labdarúgó-kapuháló, két teljes kosárlabda-felszerelés, negyvenhét futballlabda, tizenöt kézilabda, tizennégy röplabda, háromszáznegyvenhat sportszár…
És ez így megy még hosszan, vagy egy fél órán keresztül. Az ember szinte beleszédül.
Mindez a tömegsportra, egyedül csak azoknak, akik nem szakosztályi keretben, hanem kedvük szerint alkalomszerűen, vagy bizonyos rendszerességgel kijárnak a sportpályára egy kis játék, szórakozás, egészséges testmozgás végett.
Számuk pedig elég nagy, most is, amikor a szertáros számításba veszi a vagyont, éppen használatban van 22 pár futballcipő, 30 mez és nadrág (nyolcnak van saját labdarúgócipője azok közül, akik most csak szórakozásból rugdossák a labdát!), 30 sportszár és ugyanennyi zokni, 9-en kértek törülközőt és elvittek három labdát. De aznap játszottak két üzemi labdarúgó-mérkőzést, kint voltak már vagy négy csapatra valóan röplabdázni.
Futóedzést tartanak az atléták /1956
fotó: Magyar Fotó/Bojár Sándor
Igen sokan futnak, ugranak, játszanak az atlétikai pályán és – behallatszik a szertárba is – a súlyzónál is éppen dolgoznak néhányan.
A szertári vagyon összértéke a becslések szerint mintegy félmillió forint.
Persze, ez a tömegsport-szertár nem olyan felszerelésből áll, amelyet a szakosztályi sportolók szertárából kiselejteztek. Ide is teljesen új szerelés kerül s a régit (bizony, sok szertár még boldogan tenné polcra ez ilyet), rendre kiselejtezik. Csodálatosak a lehetőségek a sportolásra és testnevelésre, ahogyan ezt a szertári kép is bizonyítja. És – szemben e szakosztályi sportolók számával – valóban, igen sokan élnek is a lehetőségekkel. Az üzembajnokságban résztvevők között nagyon elterjedt a rendszeres edzés szokása is. Vannak üzemrészcsapatok – kohászok, lakatosok, segédmunkások, tisztviselők -, amelyek hetenként kétszer edzést tartanak. Átlagosan naponta labdarúgásban három, röplabdában két ilyen edzőmérkőzésre, vagy bajnoki küzdelemre kerül sor a városi stadionban, amint ez a szertárból kivett felszerelés alapján könnyen megállapítható. És ehhez jön a többi sportág, igen nagy tömegben az asztaliteniszezők, atléták, kézilabdázók, teniszezők és mások. Az üzemi bajnoki mérkőzésekre készülők sokszor – igen leleményesen – a környékbeli falvakba is elutaznak edzőmérkőzésre. Ez aztán mindig nagy “népünnepéllyé” válik, ahol nem vetik meg a vidámságot és szórakozást, persze normális kereteken belül. S a “visszavágó” sem marad el, mert a tsz-ek ilyen alkalmi csapatai szekéren vagy traktor-vontatta járművön egy-két hét múlva bekocognak a városba és visszaveszik a kölcsönt. A sztálinvárosiak pedig vissza is adják, ilyenkor kielégítik a vendégek kíváncsiságát, megismertetik őket a város, az üzem életével és természetesen elsősorban az emberek életmódjával. Lehet valami nagyon vonzó ebben az oda-vissza edzőmérkőzésben, mert a környékről egyre újabb tsz-ek jelentkeznek, hogy szívesen ki is szállítják a sztálinvárosi csapatokat a saját járművökön a faluba, meg vissza is, csak jöjjenek.
Kosárlabda a Vasvári udvarán
fotó: Széchenyi István Gimnázium archívuma
Így csordogál át a testnevelés éltető ereje az általános kultúráéba, a kultúráé a város, az ipar, az új szocialista élet egészébe, így kapcsolódik minden részlet egy egységes, nagy egészbe, amelyben a sport és a testnevelés méltóan foglalja el helyét ennek a tízéves szocialista városnak az életében.
ZÁGONI FERENC
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
