Népszabadság – 1980. április 4.

Harmincéves a Dunai Vasmű. Az itt dolgozó 12 ezer ember az idén 1,2 millió tonna acélt, 1,2 millió tonna hengereltárut, 160 ezer tonna profilidomot, 46 ezer tonna spirálcsövet, 30 ezer ton­na acélszerkezetet és 1,5 millió négyzetméternyi radiátort ad a népgazdaságnak. Ma Dunaújvá­ros elégíti ki az ország acéltermelésének több mint egyharmadát, s a 100 millió dollárt is meg­haladó tőkés exporttal jelentősen hozzájárul egyensúlyi helyzetünk megszilárdításához.

1950. Április tájékán jelentek meg az első – Mohács­ról átvezényelt – építők Dunapentele határában. A kitűző­karókat keresték, de nem találtak mást, csak sártengert és kukori­caföldeket. Az úttörők keserves nekifutását, a késhegyig menő vi­tákat a munkaalkalomnak ugyan örülő, de az épp hogy megszer­zett földet féltő parasztokkal, a küzdelmet az állandósuló szerve­zetlenséggel, az anyag- és olykor élelemhiánnyal – nem kísérte hangos hírverés. Később aztán annál inkább “divatba jöttek” a pentelei építők. A korszellemnek megfelelő – ma már kissé naiv­nak tetsző – híradásokból foko­zatosan bontakoztak ki a heroi­kus gyár- és városépítés mozza­natai. A Szabad Nép elsőnek szá­molt be például a híres-neves szovjet sztahanovisták – a Makszimilenko-brigád – érkezéséről, kiugró termelékenységet ígérő munkafogásaik elsajátításáról.

Szovjet sztahanovisták a Dunai Vasműnél

Ti fogjátok téglába öltöztetni ezt a földet…

A leghűségesebb “tanuló” Takács József tótszerdahelyi parasztlegény, a később országszerte is­mertté vált Partizán kubikos­brigád tagja volt. Ma főolvasztár az egyes számú nagykohó­ban. De hol lehet megtalálni az éppen szabadnapos főolvasztárt? A kiskertjében. Nyesi a szilva-, körte-, almafákat, végzi a tava­szi munkákat.
– Makszimilenko módszerének lényege az volt, hogy minden munkafázist átgondolt, előre meg­szervezte a feladatokat. Amit megtanultam belőle, hogy nem erővel, hanem ésszel kell építe­ni!
– Aztán megkapta a kohók fé­nye. és ment felnőtt fejjel Diós­győrbe, új szakmát tanulni?
– Ami megkapott, az a “pen­telei tíz százalék” volt, amit több­letbe fizettek. Mi nyolcan vol­tunk testvérek, addig meg se nő­sülhettem, amíg a testvéreim be nem fejezték az iskolát. Ma pe­dig azért vagyok itt, mert ennél szebb, alkotóbb munkát nem tu­dok elképzelni. Persze nehezeb­bet sem, mert ma már nem va­gyunk “túlfizetve”.
Földes László, a Hungexpo ve­zérigazgatója akkoriban az egész építkezés pártszervezője volt:
– 1951-ben már több mint húszezren dolgoztak az építkezé­sen, laktak a barakktáborokban és a sebtében felhúzott, félkész lakásokban. Jöttek lelkes fiatalok, vállalkozó kedvű, munkát, lakást, új életformát kereső parasztok, próbált szakemberek, de olyanok is, akiknek volt mit felejteniük, volt miért elrejtőzniük az em­bertömegben. A róluk szóló le­gendákat én is ismerem. De lát­ja, milyen az emlékezet, mégis inkább az maradt meg bennem, hogy még ezek a kétes elemek is mennyire tudtak dolgozni! Ezért a helyi pártszervezet – a már éleződő, az egyszerű figyelmet­lenség, anyaghiány mögött is az ellenséget szimatoló, bizalmatlan­sági légkörben – arra töreke­dett, hogy védje és becsülje a jó munkát. Voltak, akik nem bír­ták a megterhelést, és elmentek. De még többen maradtak. Ne azt nézzük, hogy kik voltak, hanem azt: hogyan csinálták? Mert nél­külük ma nincs Dunaújváros.

1951. November hetedikén volt a Vasműben az első csa­polás. A Szabad Nép így írt az ünnepi aktusról: “Borovszky Ambrus, a NEB vezérigazgató-he­lyettese, volt öntőmunkás, aki az első vasat engedi le a kemencé­ből, szinte percenként bepillant a kék kémlelőnyiláson: elérkezett-e már a nagy pillanat?”

Első öntésből

– Valóban ennyire izgult? – kérdezem a nemrég nyugalomba vonult vezérigazgatótól, aki csak­nem negyedszázadig állt a nagy­vállalat élén.
– Igen, mert az ünnepség szó­noka fél órával hosszabb ideig be­szélt, mint amit a technológia megengedett. Ezért éltem át drá­mai pillanatokat. Egyébként ennyi év távlatából már elmondha­tom: valójában nem ez volt az első csapolás! Az ünnepség előtti hét egyik éjjelén – hogy ne kelt­sünk nagy feltűnést – ki akar­tuk próbálni a vasöntödét. Ahogy készülődünk, látom, hogy itt sem­mi sem maradhat titokban; mind több ember szállingózik be az épületbe. Amikor meg kizúdult a vörössárga tűzeső, az ilyet addig soha nem látott tömeg egy pilla­natra hátrahökkent, majd felhar­sant a tapsvihar és diadalüvöltés. Ezt megszervezni nem lehetett.

Ember és gyár

1954. Bár egymást követik a gyáravatások, már hideg szelek fújnak a nagyberuházás körül. Az akkori kor­mánypolitika az itteni építkezé­seket kiáltja ki az aránytalan ne­hézipari fejlesztések fő bűnbak­jává. Leállítják a beruházást, visszafogják a város építését – ma­rad a szinttartás. Pedig akkor már félig kész az újabb kohó, az érctömörítő, a kokszoló.
Koren István, a generáltervezés akkori vezetője, ma nyugdíjas, így emlékezik:
– Bugajev elvtárs a szovjet szakértők egyik vezetője volt. Nyugodtságával, tudásával, szer­vezőkészségével rendkívül sokat tett azért, hogy a tervmódosítások, szállítási torlódások, anyag­hiány közepette haladjunk. Erőt adott ennek az embernek a hite és a bizalma. Egyszer láttam iga­zán felindultnak, amikor meg­tudta a leállítás hírét. Szót emelt ellene – hazahívták.
– A nagykohó ünnepi avatá­sán – miközben a szónok a szo­kásos diadalittas szavakkal mél­tatta munkánkat – a miniszter­elnök azt magyarázta nekem, hogy nincs ránk szüksége az or­szágnak – meséli Borovszky Ambrus. – Nem szóltam semmit csak az ingem nedvesedett át az indulattól. Megfogadtam: vegyék érte akár a fejemet is, nem hagy­juk magunkat!

Tavaszi ünnep Sztálinvárosban

Vasat ad a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója

Neves szakemberek s névtelen munkások ezrei voltak a segítő­társai. Addig-addig ügyeskedtek, csoportosították át a pénzeket szervezték a túlmunkákat amíg az állagmegóvás ürügyén elké­szült a második kohó is.

1956. Néhány héttel az el­lenforradalom kitörése előtt készült el az ércelőkészítő és a tömörítő mű.
– Ebből is érzékelhető: itt az emberek dolgoznak – magyaráz­za Schmidth Tibor gazdasági igazgatóhelyettes. – Persze az előző évek “húzd meg – ereszd meg” szemlélete sokakat nyugta­lanított. Bizalmatlanok voltak, csak abban hittek, amit aznap megcsináltak. Ezt a magam bőrén is éreztem, hiszen akkoriban ér­keztem friss diplomásként, a Szovjetunióból. Csak akkor fo­gadtak be, amikor látták, hogy értem a dolgom.
Úgy mondják a dunaújváro­siak: lehet, hogy a hőskor lendü­lete a kívülállónak már-már mo­solyra fakasztó gesztusokra ihlet­te az ittenieket. De a fellengzős szavak mögött is tettek voltak. Ám igazából közösséggé a beru­házás visszafogásának nehéz évei forrasztották az itt élőket. Az or­szágépítő, világformáló hitet ek­kor váltotta fel a sajátos, máig is élő dac: a mégis megépítjük a vasművet, a bele nem nyugvás, a többet, mást akarása. Ennek egyik ellentmondásos megnyilvá­nulásaként könyvelik el a helybe­liek, hogy ötvenhatban rövid ideig önálló “köztársaságként” műkö­dött Dunapentele városa.

1956 – Epilógus

1956-ról 1989-ben cikksorozat

– Jellemzőbb ennél, hogy mindvégig dolgoztunk, a kohók tüze egy napra sem hunyt ki – érvel Rózsa László, akiről azt me­sélik, hogy nincs olyan szöglete a gyárvárosnak, amit ne ismerne. Nem csoda; 1952-től dolgozik itt, beruházóként. (Most éppen a ké­szülő konverteres fejlesztés fő­koordinátora.)

1960. Még 1957 elején sem volt egyértelmű: hogyan folytatódik a vasmű építése? Igaz, már nem a szükségessé­gét, csupán a gazdaságosságát vi­tatták. A kiútról Herczeg Ferenc akkori KGM-miniszterhelyettes nyilatkozott a Népakaratnak:
“…jelenleg a vasmű 100 forint termelési értéket 155 forintért ál­lít elő, tehát ráfizetéses. Ha azon­ban felépül a hengermű, minden száz forint termelési érték után 5 forintot fizet vissza az össznépi tulajdonba…”
Juhász Béla hengerész csoport­vezető 1952-ben a “fekete vonat­tal” jött Szabolcsból. Először a kohók építésén dolgozott, majd hegesztői képesítést szerzett. 1959-ben pedig elsők között vál­lalta a lengyelországi hengerész­átképzést. Ma már felesége, két fia, lánya, veje is a vasműben dol­gozik.
– Nagyon piszkált bennünket az a bizonyos gazdaságosság. Hogy lehet az – mondogattuk -, hogy jól dolgozunk, mégis vesz­teséggel termelünk? Sokat kellett ahhoz magyarázni, hogy megért­sük a vertikális fejlesztésben rej­lő nagy lehetőségeket. Amikor vi­szont megkezdődött a meleghen­germű építése, gyorsított progra­mot vállaltunk. Azért beszélek többesszámban, mert ez nem a felső gazdasági vezetés döntése volt, hanem a vasmű minden dol­gozójáé. Sok túlmunka, de még több társadalmi munka van ab­ban, hogy 1960. július 17-én fel­avathattuk ezt az üzemet.
Az első tíz esztendővel lezárult a hőskor a Dunai Vasműben. És kezdődött a máig tartó második hőskor, a hétköznapi helytállás, a minőségi váltás korszaka.

1974. Ekkor készül el az első fo­lyamatos öntőmű, amely a korábbinál hatékonyabb gyártásra adott módot, és részben tehermentesítette a martinacélműveket.
A tervek szerint a folyamatos öntőművek teljesítménye évente 800 ezer tonna acél, amit a nem­zetközi normák alapján négyévi felfutással lehet elérni. Dunaújvárosban két év is elegendő volt hozzá, és ma már egymillió tonna felett tartanak. A rekord alapve­tően két fiatal szakember. Ma­gyar István és Ágh Árpád kitűnő szervezőkészségét dicséri, akik az új dunaújvárosi generáció jeles képviselői: apáik is itt dolgoztak, de most ők másképp, még kor­szerűbb ismeretekkel bizonyítják a gyárhoz, a városhoz való hűsé­güket. Nem véletlen, hogy az új konverteres beruházás most szer­veződő vezetésében is helyet kapnak. Magyar István például az újabb acélgyártási technika házi tankönyvét írta meg. Mint mond­ta: jó alkalom volt ez arra is, hogy áttekintse az acélgyártás gyáron belüli technikai fejlődését, a szovjet berendezések “ráfejlesztési” lehetőségeit. Állítja: a folya­matos öntőmű feltűnő hatékony­ságának, a gyors felfutásnak legjobban a szállító partner, a szov­jet gyártóvállalat örült. Elvégre kell-e ennél jobb referencia?
De hogy miként, mi módon kétszerezik-háromszorozzák meg egy-egy berendezésük teljesítmé­nyét, arra Répási Gellért műsza­ki vezérigazgató-helyettes – aki a különleges minőségű acélfajták fejlesztéséért a napokban kapott Állami Díjat – csak ennyit mond: “Ismerni kell a szakmát, figyelni a világ kohászatában végbemenő változásokat, és idejében – koc­kázatot vállalva is – bekapcso­lódni egy-egy kutatásba.” Példát is említ, az acél kénmentesítésé­nek hazai történetét. Ebből a kü­lönleges szilárdságú acélfajtából már a legfejlettebb országokba exportálnak.

1980. Kilenc és fél milliárd fo­rintos költséggel – szov­jet tervek és berendezések alapján – épül a vasmű konverte­res acélműve. S ha az első hőskor­nál szóltunk az örömökről, bána­tokról, nem illik elhallgatni, hogy a mai időszak fejlesztései sem zök­kenőmentesek. A konverteres be­ruházásról például először 1974-ben döntött az Állami Tervbizott­ság. A fejlesztés mégsem kezdő­dött meg. 1976-ig ismét fellángol­tak a viták, közben változott – mérséklődött – a kohászat 15 éves fejlesztési koncepciója is. Végül a kormány úgy döntött, hogy a Dunai Vasmű törekvése­it az eredeti méretekben, de hosszabb időn belül kell megvalósí­tani.
– Ez azt jelenti – mondja Schmidth Tibor gazdasági igazga­tóhelyettes -, hogy némileg “le­késtünk” a múlt évek kohászati exportkonjunktúrájáról. Pedig először 1968-ban fizettük teljes egészében vissza az államnak lét­rehozásunk költségeit. A társa­dalmi tiszta jövedelemhez pedig azóta is évi kétmilliárd forinttal járulunk hozzá. Ma ez a gyár a hazai kohászat leggazdaságosabb üzeme. Nálunk e harminc eszten­dő fejlesztési-értékelési ellent­mondásai – az a bizonyos dunaújvárosi dac – kényszerítő erő­vel hat a racionális gazdálkodás­ra.
Ma már jól áll a konverteres nagyberuházás: a készültség két­harmadosnak nevezhető. Az idén kezdik meg az első, 130 tonnás konverter szerelését, és várhatóan négy-öt hónappal a kitűzött ha­táridő előtt a jövő évben üzembe is helyezik. Ez a fajta acélgyár­tás hatékony, egyenletesen jó mi­nőségű, és energiatakarékos ter­melésre ad módot – ezért is ter­jed világszerte. Mindezt a nagy­beruházáson dolgozó szovjet szak­tanácsadók vezetőjétől, V. P. Buskótól tudom meg, aki szerint a dunaújvárosiak a konverter­acélműből is többet “hoznak ki”, mint a névleges kapacitása.
Sárosi József, a dunaújvárosi városi tanács elnöke így kezdi a beszélgetést: – Örök nosztalgiám a vasmű, pedig csak egy évig dol­goztam ott, párttitkárként…”
– Régebben egyenlőségjelet tettek a város és a vasmű között.
– A város a létét a gyárnak köszönheti. De ma már hatvan­egyezren élnek itt, és a legutóbbi népszámlálás szerint a lélekszám növekedési üteme háromszor nagyobb, mint a hazai városi átlag. Óriási a bevándorlás a környék­ről, mert a változatos munkale­hetőségen túl a város is vonzó.
– Ez az első szocialista város. Tartalmilag is az?
– Nekünk nincs sem kulturális, sem szociális hátterünk. Amink van, azt három évtized alatt a semmiből teremtettük. Éppen ezért az itt élő emberek talán közösségibbek, jobban is figyelnek egymásra, mint másutt. Nem hi­vatkozom most a szokott példák­ra, az óriási mértékű – és annyi­ra biztos, hogy tervezhető – tár­sadalmi munkára, a vasmű város­fejlesztő munkájára, mert ezek ugyan igazak, de ismerik őket. Mást mondok. A hőskorban le­gendák születtek arról, hogy ami­kor egy becsípett legény be akart menni az egyik női barakkba, és nem engedték, értetlenkedve kiál­tott fel; de hiszen ezt a két ke­zemmel építettem! És beenged­ték. Itt ma sem zárnak be éjsza­kára egyetlen épületet sem, le­gyen az tízemeletes panelház vagy kertes villa.
Ma Dunaújvárosban 19 ezer lakás van. A Dunai Vasműn kí­vül tíz gyár működik itt. Van múzeum, könyvtár, mozi, műve­lődési központ, színház- és kiál­lítóterem. Van műjégpálya és tor­nacsarnok, sportpálya és vidám­park. Az átlagéletkor 35 év, a lakosság 29 százaléka 15 éven aluli. Dunapentele-Sztálinváros-Dunaújváros harmincéves.

Bossányi Katalin

 

 

Dunaujvaros