Népszabadság – 1980. április 4.
Harmincéves a Dunai Vasmű. Az itt dolgozó 12 ezer ember az idén 1,2 millió tonna acélt, 1,2 millió tonna hengereltárut, 160 ezer tonna profilidomot, 46 ezer tonna spirálcsövet, 30 ezer tonna acélszerkezetet és 1,5 millió négyzetméternyi radiátort ad a népgazdaságnak. Ma Dunaújváros elégíti ki az ország acéltermelésének több mint egyharmadát, s a 100 millió dollárt is meghaladó tőkés exporttal jelentősen hozzájárul egyensúlyi helyzetünk megszilárdításához.
1950. Április tájékán jelentek meg az első – Mohácsról átvezényelt – építők Dunapentele határában. A kitűzőkarókat keresték, de nem találtak mást, csak sártengert és kukoricaföldeket. Az úttörők keserves nekifutását, a késhegyig menő vitákat a munkaalkalomnak ugyan örülő, de az épp hogy megszerzett földet féltő parasztokkal, a küzdelmet az állandósuló szervezetlenséggel, az anyag- és olykor élelemhiánnyal – nem kísérte hangos hírverés. Később aztán annál inkább “divatba jöttek” a pentelei építők. A korszellemnek megfelelő – ma már kissé naivnak tetsző – híradásokból fokozatosan bontakoztak ki a heroikus gyár- és városépítés mozzanatai. A Szabad Nép elsőnek számolt be például a híres-neves szovjet sztahanovisták – a Makszimilenko-brigád – érkezéséről, kiugró termelékenységet ígérő munkafogásaik elsajátításáról.
Szovjet sztahanovisták a Dunai Vasműnél
Ti fogjátok téglába öltöztetni ezt a földet…
A leghűségesebb “tanuló” Takács József tótszerdahelyi parasztlegény, a később országszerte ismertté vált Partizán kubikosbrigád tagja volt. Ma főolvasztár az egyes számú nagykohóban. De hol lehet megtalálni az éppen szabadnapos főolvasztárt? A kiskertjében. Nyesi a szilva-, körte-, almafákat, végzi a tavaszi munkákat.
– Makszimilenko módszerének lényege az volt, hogy minden munkafázist átgondolt, előre megszervezte a feladatokat. Amit megtanultam belőle, hogy nem erővel, hanem ésszel kell építeni!
– Aztán megkapta a kohók fénye. és ment felnőtt fejjel Diósgyőrbe, új szakmát tanulni?
– Ami megkapott, az a “pentelei tíz százalék” volt, amit többletbe fizettek. Mi nyolcan voltunk testvérek, addig meg se nősülhettem, amíg a testvéreim be nem fejezték az iskolát. Ma pedig azért vagyok itt, mert ennél szebb, alkotóbb munkát nem tudok elképzelni. Persze nehezebbet sem, mert ma már nem vagyunk “túlfizetve”.
Földes László, a Hungexpo vezérigazgatója akkoriban az egész építkezés pártszervezője volt:
– 1951-ben már több mint húszezren dolgoztak az építkezésen, laktak a barakktáborokban és a sebtében felhúzott, félkész lakásokban. Jöttek lelkes fiatalok, vállalkozó kedvű, munkát, lakást, új életformát kereső parasztok, próbált szakemberek, de olyanok is, akiknek volt mit felejteniük, volt miért elrejtőzniük az embertömegben. A róluk szóló legendákat én is ismerem. De látja, milyen az emlékezet, mégis inkább az maradt meg bennem, hogy még ezek a kétes elemek is mennyire tudtak dolgozni! Ezért a helyi pártszervezet – a már éleződő, az egyszerű figyelmetlenség, anyaghiány mögött is az ellenséget szimatoló, bizalmatlansági légkörben – arra törekedett, hogy védje és becsülje a jó munkát. Voltak, akik nem bírták a megterhelést, és elmentek. De még többen maradtak. Ne azt nézzük, hogy kik voltak, hanem azt: hogyan csinálták? Mert nélkülük ma nincs Dunaújváros.
1951. November hetedikén volt a Vasműben az első csapolás. A Szabad Nép így írt az ünnepi aktusról: “Borovszky Ambrus, a NEB vezérigazgató-helyettese, volt öntőmunkás, aki az első vasat engedi le a kemencéből, szinte percenként bepillant a kék kémlelőnyiláson: elérkezett-e már a nagy pillanat?”
– Valóban ennyire izgult? – kérdezem a nemrég nyugalomba vonult vezérigazgatótól, aki csaknem negyedszázadig állt a nagyvállalat élén.
– Igen, mert az ünnepség szónoka fél órával hosszabb ideig beszélt, mint amit a technológia megengedett. Ezért éltem át drámai pillanatokat. Egyébként ennyi év távlatából már elmondhatom: valójában nem ez volt az első csapolás! Az ünnepség előtti hét egyik éjjelén – hogy ne keltsünk nagy feltűnést – ki akartuk próbálni a vasöntödét. Ahogy készülődünk, látom, hogy itt semmi sem maradhat titokban; mind több ember szállingózik be az épületbe. Amikor meg kizúdult a vörössárga tűzeső, az ilyet addig soha nem látott tömeg egy pillanatra hátrahökkent, majd felharsant a tapsvihar és diadalüvöltés. Ezt megszervezni nem lehetett.
1954. Bár egymást követik a gyáravatások, már hideg szelek fújnak a nagyberuházás körül. Az akkori kormánypolitika az itteni építkezéseket kiáltja ki az aránytalan nehézipari fejlesztések fő bűnbakjává. Leállítják a beruházást, visszafogják a város építését – marad a szinttartás. Pedig akkor már félig kész az újabb kohó, az érctömörítő, a kokszoló.
Koren István, a generáltervezés akkori vezetője, ma nyugdíjas, így emlékezik:
– Bugajev elvtárs a szovjet szakértők egyik vezetője volt. Nyugodtságával, tudásával, szervezőkészségével rendkívül sokat tett azért, hogy a tervmódosítások, szállítási torlódások, anyaghiány közepette haladjunk. Erőt adott ennek az embernek a hite és a bizalma. Egyszer láttam igazán felindultnak, amikor megtudta a leállítás hírét. Szót emelt ellene – hazahívták.
– A nagykohó ünnepi avatásán – miközben a szónok a szokásos diadalittas szavakkal méltatta munkánkat – a miniszterelnök azt magyarázta nekem, hogy nincs ránk szüksége az országnak – meséli Borovszky Ambrus. – Nem szóltam semmit csak az ingem nedvesedett át az indulattól. Megfogadtam: vegyék érte akár a fejemet is, nem hagyjuk magunkat!
Vasat ad a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója
Neves szakemberek s névtelen munkások ezrei voltak a segítőtársai. Addig-addig ügyeskedtek, csoportosították át a pénzeket szervezték a túlmunkákat amíg az állagmegóvás ürügyén elkészült a második kohó is.
1956. Néhány héttel az ellenforradalom kitörése előtt készült el az ércelőkészítő és a tömörítő mű.
– Ebből is érzékelhető: itt az emberek dolgoznak – magyarázza Schmidth Tibor gazdasági igazgatóhelyettes. – Persze az előző évek “húzd meg – ereszd meg” szemlélete sokakat nyugtalanított. Bizalmatlanok voltak, csak abban hittek, amit aznap megcsináltak. Ezt a magam bőrén is éreztem, hiszen akkoriban érkeztem friss diplomásként, a Szovjetunióból. Csak akkor fogadtak be, amikor látták, hogy értem a dolgom.
Úgy mondják a dunaújvárosiak: lehet, hogy a hőskor lendülete a kívülállónak már-már mosolyra fakasztó gesztusokra ihlette az ittenieket. De a fellengzős szavak mögött is tettek voltak. Ám igazából közösséggé a beruházás visszafogásának nehéz évei forrasztották az itt élőket. Az országépítő, világformáló hitet ekkor váltotta fel a sajátos, máig is élő dac: a mégis megépítjük a vasművet, a bele nem nyugvás, a többet, mást akarása. Ennek egyik ellentmondásos megnyilvánulásaként könyvelik el a helybeliek, hogy ötvenhatban rövid ideig önálló “köztársaságként” működött Dunapentele városa.
– Jellemzőbb ennél, hogy mindvégig dolgoztunk, a kohók tüze egy napra sem hunyt ki – érvel Rózsa László, akiről azt mesélik, hogy nincs olyan szöglete a gyárvárosnak, amit ne ismerne. Nem csoda; 1952-től dolgozik itt, beruházóként. (Most éppen a készülő konverteres fejlesztés főkoordinátora.)
1960. Még 1957 elején sem volt egyértelmű: hogyan folytatódik a vasmű építése? Igaz, már nem a szükségességét, csupán a gazdaságosságát vitatták. A kiútról Herczeg Ferenc akkori KGM-miniszterhelyettes nyilatkozott a Népakaratnak:
“…jelenleg a vasmű 100 forint termelési értéket 155 forintért állít elő, tehát ráfizetéses. Ha azonban felépül a hengermű, minden száz forint termelési érték után 5 forintot fizet vissza az össznépi tulajdonba…”
Juhász Béla hengerész csoportvezető 1952-ben a “fekete vonattal” jött Szabolcsból. Először a kohók építésén dolgozott, majd hegesztői képesítést szerzett. 1959-ben pedig elsők között vállalta a lengyelországi hengerészátképzést. Ma már felesége, két fia, lánya, veje is a vasműben dolgozik.
– Nagyon piszkált bennünket az a bizonyos gazdaságosság. Hogy lehet az – mondogattuk -, hogy jól dolgozunk, mégis veszteséggel termelünk? Sokat kellett ahhoz magyarázni, hogy megértsük a vertikális fejlesztésben rejlő nagy lehetőségeket. Amikor viszont megkezdődött a meleghengermű építése, gyorsított programot vállaltunk. Azért beszélek többesszámban, mert ez nem a felső gazdasági vezetés döntése volt, hanem a vasmű minden dolgozójáé. Sok túlmunka, de még több társadalmi munka van abban, hogy 1960. július 17-én felavathattuk ezt az üzemet.
Az első tíz esztendővel lezárult a hőskor a Dunai Vasműben. És kezdődött a máig tartó második hőskor, a hétköznapi helytállás, a minőségi váltás korszaka.
1974. Ekkor készül el az első folyamatos öntőmű, amely a korábbinál hatékonyabb gyártásra adott módot, és részben tehermentesítette a martinacélműveket.
A tervek szerint a folyamatos öntőművek teljesítménye évente 800 ezer tonna acél, amit a nemzetközi normák alapján négyévi felfutással lehet elérni. Dunaújvárosban két év is elegendő volt hozzá, és ma már egymillió tonna felett tartanak. A rekord alapvetően két fiatal szakember. Magyar István és Ágh Árpád kitűnő szervezőkészségét dicséri, akik az új dunaújvárosi generáció jeles képviselői: apáik is itt dolgoztak, de most ők másképp, még korszerűbb ismeretekkel bizonyítják a gyárhoz, a városhoz való hűségüket. Nem véletlen, hogy az új konverteres beruházás most szerveződő vezetésében is helyet kapnak. Magyar István például az újabb acélgyártási technika házi tankönyvét írta meg. Mint mondta: jó alkalom volt ez arra is, hogy áttekintse az acélgyártás gyáron belüli technikai fejlődését, a szovjet berendezések “ráfejlesztési” lehetőségeit. Állítja: a folyamatos öntőmű feltűnő hatékonyságának, a gyors felfutásnak legjobban a szállító partner, a szovjet gyártóvállalat örült. Elvégre kell-e ennél jobb referencia?
De hogy miként, mi módon kétszerezik-háromszorozzák meg egy-egy berendezésük teljesítményét, arra Répási Gellért műszaki vezérigazgató-helyettes – aki a különleges minőségű acélfajták fejlesztéséért a napokban kapott Állami Díjat – csak ennyit mond: “Ismerni kell a szakmát, figyelni a világ kohászatában végbemenő változásokat, és idejében – kockázatot vállalva is – bekapcsolódni egy-egy kutatásba.” Példát is említ, az acél kénmentesítésének hazai történetét. Ebből a különleges szilárdságú acélfajtából már a legfejlettebb országokba exportálnak.
1980. Kilenc és fél milliárd forintos költséggel – szovjet tervek és berendezések alapján – épül a vasmű konverteres acélműve. S ha az első hőskornál szóltunk az örömökről, bánatokról, nem illik elhallgatni, hogy a mai időszak fejlesztései sem zökkenőmentesek. A konverteres beruházásról például először 1974-ben döntött az Állami Tervbizottság. A fejlesztés mégsem kezdődött meg. 1976-ig ismét fellángoltak a viták, közben változott – mérséklődött – a kohászat 15 éves fejlesztési koncepciója is. Végül a kormány úgy döntött, hogy a Dunai Vasmű törekvéseit az eredeti méretekben, de hosszabb időn belül kell megvalósítani.
– Ez azt jelenti – mondja Schmidth Tibor gazdasági igazgatóhelyettes -, hogy némileg “lekéstünk” a múlt évek kohászati exportkonjunktúrájáról. Pedig először 1968-ban fizettük teljes egészében vissza az államnak létrehozásunk költségeit. A társadalmi tiszta jövedelemhez pedig azóta is évi kétmilliárd forinttal járulunk hozzá. Ma ez a gyár a hazai kohászat leggazdaságosabb üzeme. Nálunk e harminc esztendő fejlesztési-értékelési ellentmondásai – az a bizonyos dunaújvárosi dac – kényszerítő erővel hat a racionális gazdálkodásra.
Ma már jól áll a konverteres nagyberuházás: a készültség kétharmadosnak nevezhető. Az idén kezdik meg az első, 130 tonnás konverter szerelését, és várhatóan négy-öt hónappal a kitűzött határidő előtt a jövő évben üzembe is helyezik. Ez a fajta acélgyártás hatékony, egyenletesen jó minőségű, és energiatakarékos termelésre ad módot – ezért is terjed világszerte. Mindezt a nagyberuházáson dolgozó szovjet szaktanácsadók vezetőjétől, V. P. Buskótól tudom meg, aki szerint a dunaújvárosiak a konverteracélműből is többet “hoznak ki”, mint a névleges kapacitása.
Sárosi József, a dunaújvárosi városi tanács elnöke így kezdi a beszélgetést: – Örök nosztalgiám a vasmű, pedig csak egy évig dolgoztam ott, párttitkárként…”
– Régebben egyenlőségjelet tettek a város és a vasmű között.
– A város a létét a gyárnak köszönheti. De ma már hatvanegyezren élnek itt, és a legutóbbi népszámlálás szerint a lélekszám növekedési üteme háromszor nagyobb, mint a hazai városi átlag. Óriási a bevándorlás a környékről, mert a változatos munkalehetőségen túl a város is vonzó.
– Ez az első szocialista város. Tartalmilag is az?
– Nekünk nincs sem kulturális, sem szociális hátterünk. Amink van, azt három évtized alatt a semmiből teremtettük. Éppen ezért az itt élő emberek talán közösségibbek, jobban is figyelnek egymásra, mint másutt. Nem hivatkozom most a szokott példákra, az óriási mértékű – és annyira biztos, hogy tervezhető – társadalmi munkára, a vasmű városfejlesztő munkájára, mert ezek ugyan igazak, de ismerik őket. Mást mondok. A hőskorban legendák születtek arról, hogy amikor egy becsípett legény be akart menni az egyik női barakkba, és nem engedték, értetlenkedve kiáltott fel; de hiszen ezt a két kezemmel építettem! És beengedték. Itt ma sem zárnak be éjszakára egyetlen épületet sem, legyen az tízemeletes panelház vagy kertes villa.
Ma Dunaújvárosban 19 ezer lakás van. A Dunai Vasműn kívül tíz gyár működik itt. Van múzeum, könyvtár, mozi, művelődési központ, színház- és kiállítóterem. Van műjégpálya és tornacsarnok, sportpálya és vidámpark. Az átlagéletkor 35 év, a lakosság 29 százaléka 15 éven aluli. Dunapentele-Sztálinváros-Dunaújváros harmincéves.
Bossányi Katalin
