Új Tükör – 1977. november 20.
Mekkorára nőtt és nő Dunaújváros?
Beszélgetés Sárosi Józseffel, a dunaújvárosi pártbizottság első titkárával
– Szobájában ez a makettváros óhatatlanul buzdít a kérdésre: mekkorára nő még Dunaújváros?
– Nem tudom, és ez így van rendjén. Voltak, akik mondogatták: ennyi ezer, annyi ezer, aztán kiderült, hogy tévedtek. A konverteres acélművel a következő esztendőkben megduplázódik a Vasmű acéltermelése. Másik nagy ipari bázisunk a papírgyár. Mind a két üzem korszerűbb a legtöbb hazai üzemnél, ezért továbbfejlesztésük előnyös. A város fejlődése ilyesfajta döntések függvénye. A Duna, mint a magyar vízi szállítás gerince, újabb fejlesztési lehetőséget nyújt, ha megépül a Duna-Rajna-Majna-csatorna. Egy bizonyos: fejlődünk ma is, nap nap után jönnek új emberek munkásnak, lakosnak.
A város makettje előtt Sárosi József Sófalvi Istvánnal, a városi tanács elnökével
– Annak idején kik voltak az elsők?
– A vasasok Csepelről, Diósgyőrből, Ózdról. Az általuk tanított gárdával kezdett a Vasmű termelni, ők teremtették meg a vas- és acéltermelés emberi feltételeit.
– És kik jöttek még ide e pionírnak nyugodtan mondható munkásgárdán kívül?
– Mi úgy hívjuk őket: “ejtőernyősök”. Az új város építésének új lehetőségei sokakat vonzottak, jöttek nemes, de gyakran más célokkal is. Különösképpen az első, úgynevezett ősidőszakban Dunaújvárosba jött sok olyan ember, aki más kárán akart megélni, a zavarosban szeretett volna halászni. Tulajdonképpen hamar megtisztult tőlük a város, elmentek vagy elvitték őket. Néhányan megszelídültek és itt élnek közöttünk. Dunaújváros lakói munkájukkal, életfelfogásukkal, gondolkodásukkal bizonyítják mindennap, hogy egy új városközösség létrehozása nem utópia, csak épp pár évtized kell hozzá.
– Nemcsak új város épült tehát, hanem épültek az emberek is. Sikerült belőlük a közös hagyományok nélkül is városközösséget teremteni?
– Ide azok jöttek, akik Dunaújvárosban akartak élni, s nálunk az országos átlagnál jobbak a feltételek. A dunaújvárosi lakások – az óvárost kivéve – összkomfortosak, ami bármelyik más várossal szemben előnyt jelent. Egyik gyárunk sem öregebb 25 esztendősnél, így jobbak a munkakörülmények, mint másutt. Az országos és helyi erőfeszítések eredményeként az elmúlt húsz évben sokszínűvé alakítottuk a város iparát. Van választási lehetőség. Mindez jó közérzetet teremtett és segíti azt a bizonyos városközösséget kialakítani.
– A jó közérzetet említette. De ez nemcsak a korszerű munkahelytől, a szép lakástól függ. Vajon érzékelhető-e Dunaújvárosban például az az országos gond, mely szerint az egyes rétegek közötti mozgás – az “előbbrejutás” – lehetősége csökkent? Vagy ezt nemsorolja a közérzetet alakító tényezők közé?
– De igen. És igyekszünk megteremteni a mobilitás lehetőségeit, részben azzal, hogy az általános iskola elvégzését felnőttkorban is szorgalmazzuk. A dolgozók általános iskolájának különböző osztályaiba évente kilencszáz-kilencszázötvenen járnak, megközelítőleg annyian, mint Fejér megye többi részén összesen. Dunaújvárosban így minden évben háromszáznál többen végzik el az általános iskolát. A vállalatok segítik a tanulást, tudva, hogy az általános iskola nemcsak tudásminimum, de a közművelődés kapuja is. A beiskolázás a városi pártbizottság határozata szerint a vállalatok feladata, ez személyzeti munkájuk szerves része. Valószínű, hogy ennek a folyamatos figyelemnek az eredménye a magas tanulói létszám, amit például a Dunai Vasmű gyárkapun belüli tantermekkel, munkaidő-kedvezménnyel segít. A tanulásra buzdít az is, hogy a betanított munkásoknál az általános iskola elvégzését összekapcsolják a szakvizsgával, ami a dolgozónak és a gyárnak is előnyös.
Dózsa. Kiss Kovács Gyula szobra
Az eredményes tanulás órabéremeléssel jár. Dunaújvárosból indult még 1962-1963 táján a kezdeményezés, hogy az általános iskolát végzett szakmunkások 3 év alatt érettségizhetnek. Annak idején ez kísérletként indult, majd általánossá vált. Azóta a városban 2460 munkás tette így le az érettségi vizsgát. De telt ház van az itteni Műszaki Főiskolán is, az 589 tanuló mintegy fele dunaújvárosi. Ezek az adatok is bizonyítják, hogy Dunaújvárosban becsülete van a tudásnak. S nemcsak azért, mert a képzettebb ember többre viszi a munkahelyén, hanem azért, mert előbbre juthat a világban is, ha többet lát, ért belőle.
– Válaszai azt sugallják, hogy az egészséges társadalmi mozgás előfeltétele a tanulás. Node mi van azután, ha valaki tanult? Kihasználja ezt a város például a vezetői posztok betöltésében?
– Természetesen. Dunaújváros a kezdeti időktől eltekintve ellátja magát vezetőkkel. Ez természetesen nagy lehetőségeket adott és ad mindazoknak, akik szorgalmuk, tehetségük, felkészültségük alapján az általánosnál többre képesek. Mondhatnám: hagyománnyá vált a munkások vezetővé képzése. Tizenöt év óta olyan aktívan tolyik ez a munka, hogy ma már vezetőképzésünk – talán nem tűnik nagyképűnek – országos példa. Dunaújváros ma már a megyének, sőt az országnak is ad kádereket, olyan embereket, akik itt váltak alkalmassá a vezetői feladatokra.
– Nem szül ez ellenérzést a megyében?
– Fejér megye vezetésében mindig is jelentős a volt dunaújvárosiak aránya. Persze mondják, mondogatják, hogy egy dunaújvárosi viszi maga után a többit, a “földieket”, de hát egy vezető kiválasztásához manapság ez már nem elég.
A Műszaki Főiskola számítóközpontjában
– Akik elszármaztak innen, hogyan emlékeznek hajdani városukra?
– Nosztalgiával. Dunaújváros tipikus munkásváros. A 36 ezer foglalkoztatottból 26-27 ezer fizikai munkás, s mint mondtam, az egész vezetés a gyárakból nevelődött ki, ami nagyon egészséges közszellemet teremt. Itt nagyobb erőfeszítésekre volt szükség, mint másutt. Nem akarunk mi a “nagyokos dunaújvárosiak” lenni, dehogy: mások voltak a feltételek és ma is mások, és csak ezek tudatos kihasználásával dicsekedhetünk.
– Mit jelent az “egészséges közszellem” a gyakorlatban?
– Hogy példát mondjak: óvodagondjainkat a kommunista szombatok 20 millió forintja enyhíti. Az elmúlt két évben Magyarország egyik legkorszerűbb fedett uszodáját építettük meg ugyancsak közösen. Várospolitikánk nyitott. Mindig olyan feladatot állítunk a középpontba, amit a városközösség a sajátjának érez és épp ezért támogat.
– Csapatmunka városnyi méretben?
– Az, persze hogy az, másképpen nem lehet.
A város új uszodája, amely a város lakóinak társadalmi összefogásával két év alatt épült fel
Átadták a fedett uszodát Dunaújvárosban
– Hadd kérdezzem meg: mi az, amiről nem szívesen beszél? Mi az, amit leginkább elhallgatna?
– Nagyon lemaradtunk a közművelődési beruházásokban. Igaz, pár éve avattuk, s 1980-ban tovább építjük a Munkás Művelődési Központot, de ez kevés. Más lenne a helyzet, ha lettek volna a kezdet kezdetén közösségi létesítmények, ahol gyorsabban teremtődtek volna meg az emberi kapcsolatok. Ha lett volna lehetőségünk klubokat építeni, hogy irányítsák, befolyásolják az embereket, alakítsák a közösségeket. De hát nem volt. Vagy nézzük az iskolákat. Dunaújvárosban még mindig két műszakban tanítanak. Az 1000 lakásra megépíthető tantermi férőhely kevés volt nálunk, hiszen az átlagéletkor még most is csak 29-30 év, minden lakásban van gyerek! Most végre ez alól a norma alól is felmentést kaptunk. Gondolja meg: egy régi városban valami csak van. Ha korszerűtlen, ha rozoga, akkor is. De mi volt nálunk? Kukoricaföld.
Vagy például szerettük volna, ha a közművelődési munkában minél több ember segít, mindenki, aki valamit tud. Többek munkája ez már, nemcsak a főhivatású népművelőké. Kísérleteink eddig nem sikerültek. A közművelődés változatlanul néhány tucat ember dolga, gondja ma is. Városnyi mozgalom ebben még nem jött össze. A következő elhallgatnivaló az lenne, hogy piszkos a város. Nem lényeges, vélik néhányan, pedig kulturálatlanságra utal! Ez is tükrözi, hogy az életfelfogásban azért van még gond elég. Az emberek jó része, ha hazamegy, mezítláb jár, papucsot sem vesz fel, annyira félti még a padlóját is. De ha kimegy a lakásból, a lépcsőházban már elszórja, ami a kezében vagy a zsebében van, ami nem kifejezetten sajátja, annak rendben tartására már nincs igénye. Ebben változást csak az új városi közösség adhat azzal, hogy nem engedi kiszakadni az egyént abból az életfelfogásból, ami korábban a sajátja volt. Nem engedi, hogy talajtalanná váljon abban a civilizációban, amit saját munkájával önmagának megteremtett.
Játszótéren
– Bár nem dunaújvárosi specialitás a válás, mégis megkérdezem, miért ilyen gyakori a városban?
– Nálunk is kötnek meggondolatlanul, kellő érzelmi alap nélkül házasságot. Hogy nálunk miért ilyen gyakori a válás, nem tudom. Talán azért, mert hamar kaphat lakást minden fiatal házas, talán azért, mert a városi életforma óhatatlan velejárója a kapcsolatok lazulása. Itt ütne vissza mindaz, ami másként előny? Egy bizonyos: a fokozott felelősséget nem sikerült még maradéktalanul kialakítani. Megint csak a közösségnek, a munkahelyi kollektívának kell ebben segíteni. Tapasztalatunk szerint a munkatársak az esetek többségében inkább drukkerek vagy közömbösek, semmint felelősen gondolkodó emberek. Nemigen próbálkoznak olyan morál megteremtésével, amely mintául szolgálva csökkentené a tragédiákat. Jó lenne elérni, hogy a munkahelyi közössé gek tagjai ilyen szempontból is nagyobb felelősséget érezzenek egymás iránt.
– Hogy beszélgetésünket egy korábbi interjúhoz kössem: dr. Gonda György, Vas megye tanácselnöke mondotta, hogy ma már van hol s van miből élnünk, mai gondunk inkább az, hogy: hogyan?
– Meggyőződésem, hogy egy-egy ember önmaga nem adhat pontos választ a kérdésre. Csak a munkahelyi és lakóközösségekben, a közművelődési intézményekben közösséggé váló csoportokban fogalmazódhat meg a válasz. Ha valaki a társadalom nyújtotta lehetőségekkel élni tud; ha felismeri saját helyén, saját lehetőségeit és tennivalóit; ha érzi saját maga fontosságát, mindenki közelebb kerül a válaszhoz. S egy ilyen válasz sajátos lehet ugyan, de biztos, hogy a közösséget szolgálja.
Öntés a Dunai Vasműben
– Megenged néhány személyes kérdést? Hogyan került erre a posztra?
– Fizikai munkás voltam, és a Vasmű egy gyárrészlegében pártcsúcstitkár. Később politikai munkatárs lettem a DV pártbizottságán, majd a partbizottságon csoportvezető, később titkár. Ezt követően a Vasmű pártbizottságának titkáraként dolgoztam, majd – már hat éve – a városi pártbizottság első titkára vagyok.
– Ki ismeri önt ebben a városban?
– Gondolom, elég sokan, szinte mindenki. Ez részben funkciómból kövekezik, részben pedig abból, hogy elég régi városlakó vagyok.
– Értesül ön személyes, egyéni ügyekről is?
– Talán túl sokról is. Még ma is azt hiszik az emberek, hogy gondjaikat csak a tanácselnök vagy a párttitkár oldhatja meg. Az valamennyi elődömnél gyakorlat volt, hogy gondokból, problémákból – éppen a hatékony cselekvés érdekében – mindig napra készen részesüljenek, és ne csak “értesüljenek”. Mindenki bármikor jöhetett. Ezt a tradíciót féltve őrizzük. Ma sem csinál senki sem gondot abból, hogy személyes gondjával hozzám forduljon. Ne értsen félre; jó dolognak tartom ezt, bizalomnak irántam és az ügy iránt, amit képviselek. Azt viszont már nem tartom jó dolognak, hogy egy adott közösség az esetek viszonylag nagy részében nem tud, vagy nem akar segíteni egyik vagy másik tagján. Jelenleg tehát még nem természetes, hogy a személyes ügyek abban a körben oldódjanak meg, ahol teremtődtek. Mindenbe kívülről beleavatkozni nem nagyon lehet, és nem is célunk.
Munkába menet
– Beszélgetésünk alatt többször is említett egy szót: “városközösség”. Ez az ön szóhasználata?
– Nemcsak az enyém és nemcsak a pártbizottságé, valahogy itt mindig erre fordul a nyelvünk.
– Végezetül hadd kérdezzem meg: ön hová valósi?
– Dunaújvárosi vagyok.
– Úgy értem, hol született?
– Budapesten.
A falu emléke: paprika az ablakban
BEKE PÁL
RÉVÉSZ TAMÁS felvételei
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
