Képes Újság 1983. február 5.

A legújabb magyar mumus?

Panelvilág a panelvárosban


(Fotó: Karff István)

Panel, panel, panel, fölöttem, mellettem, még talán alattam is panel, fülemen folyik ki, annyi van. A tízemeletes magas házak tövében, árnyékában leküzdhetetlen nyugtalanság vibrál bennem, elszorul a szívem, ösztönösen menekülni szeretnék innen. Ez hát a modern siralomvölgye, az elembertelenedés, az elmagányosodás színtere? Filmekben, regényekben minden, csak jó nem. Szidják, átkozzák, nincs hónap, hogy ne húzzanak rá legalább féltucat vizeslepedőt s hét se múlik el anélkül, hogy ne nyilvánítsák börtönnek, pokolnak, ahol meg kell őrülni s ahol a családoknak szét kell esni.
Az új lakótelepeken minden rossz bekövetkezhet: a panel a legújabb magyar mumus. Mosókonyhába, pincébe, börtönbe, bolondokházába, mindenhová csak oda ne. Irodalomban, színpadon, filmen ez a rettenet. Mondják, a jeles rendező eltökélten rosszcsont gyermekét e szavakkal ijesztgeti: “Márton, ha rosszalkodsz, panel-házba költöztetlek.” Ettől Márton megszeppen, megeszi a spenótot, nyolc előtt ágyba bújik, ötösöket hoz haza, szóval mintagyerek lesz. Ez persze lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Mindenesetre ott tartunk, a panelmumussal hovatovább nem csak fegyelmezni, fenyegetőzni is lehet.
Sóhajtozik a fiatalasszony a drága albérletben: “Uram isten sose fogunk kiszabadulni innen”. Mire a férj: “Ne kárálj drágám, adj hálát az istennek, hogy albérlő vagy. Ha holmi főbérlő lennél valami kétszoba-összkomfortos panelházban, hát szépen néznél ki. Barátaid megszűnnének, a lépcsőházból nem csöngetne be hozzád senki, elfelejtenél dumálni és rögeszméd lenne, hogy válni.”


Hazafelé a “Castrumba”

Ezer szürke “betonvár” nehezedik rám, látszólag összevissza, egymás hegyén-hátán. Kezdek beleszédülni. Panel, ilyen “töménységben” talán sehol nincs úgy jelen, mint itt, Dunaújvárosban, közelebbről a Dózsa II. városrészben. Esetleg még Miskolcon? Igen, de az is más, meg ez is más. Az élet minősége azonban nyilván itt is, ott is. ugyanaz. Általában lelkiállapot és közérzet dolga, hogy az ember ezeket a panel-negyedeket mikor milyennek látja. Hol kedves, hol riasztó ugyanannak a szemnek. “Nekem mikor az első tízemeletes panelépületet megláttam, elállt a lélegzetem” – emlegeti a “régmúltat” egy kedves fiatal nagymama, név szerint Nagy Mihályné.


OTP öröklakások és erkélyek a Szórád Márton úton

S mit ád isten. Nagy Mihályné a Szórád Márton út 47-ben immár évek óta a tizedik emeleten él s amíg én rosszullét szerű tériszonnyal küzködöm, neki a szeme se rebben, mikor kihajolva az ablakon az irdatlan magasból széttekint a házrengetegen. “Közel van minden. Jobbra lent az iskola, az óvoda, balra az élelmiszerbolt, a fodrász, üzletek” – sorolja. Az ötvenhét négyzetméteres két szoba összkomfortos lakásban a férj s a feleség jól megfér. Megszokták és megszerették környezetüket.
“Lakásszemle” után megkérdeztem:
– Nem érzi néha börtönnek?
– Ezt a barátságos otthont börtönnek? – néz rám megbántottan.
– Nem is tudom, hogy csúszhatott ki a számon – mentegetődzöm zavartan.
Az asszony budapesti, férje solti. Ebből a lakásból adták férjhez mindkét lányukat. Azok gyakran hazajárnak, de ebben a lakásban vendégek is sűrűn megfordulnak. Nagy Mihályné november 18-án ünnepelte ötvenedik születésnapját. Ünnepelte? Inkább őt ünnepelték. Gyermekeitől s barátnőitől ötven szál piros szekfűt kapott. Itt a panelkapcsolatok szép, tartalmas, emberi kapcsolatok.
– Ismeri a szomszédot? – kérdezem Nagynétól.
– Természetesen. Ebben a házban mindenki mindenkit ismer biztos észrevette, mindenki mindenkinek köszön.
– A szomszédok összejárnak?
– Nézze vagy összejárnak, vagy nem. Ennek semmi jelentősége, ez nem jelent se befeléfordulást se nyitottságot. Azért, mert a szomszéddal nem járok össze, azért még távolról se vagyok emberkerülő, pláne nem embergyűlölő. Hülyeség. Különben a magánakvaló mindenütt magánakvaló. Itt is, kastélyban is, kertes családi házban is. Mi köze ennek a panelhoz? Semmi. Egyik asszonylányom férjével, két kisgyermekével a közeli Táncsics Mihály utcában lakik, ugyancsak a tizedik emeleten egy panelházban, de nem hiszem, hogy emiatt szenvedne – mondja Nagy Mihályné.


Martinovics utca

Seres Jánosné nyugdíjas tanítónő 1968 óta él Dunaújvárosban. Belülélő illetékesként mondja: “Mi, földszintes világból érkező emberek kezdetben idegenkedve szemlélődünk, nyugtalanul járunk-kelünk és hosszú ideig honvágyat érzünk.” Tiszántúlról, Karcagról került ide, a férje is karcagi, s mióta nyugdíjba vonultak, a nyarat többnyire otthon, Karcag-Berekfürdőn saját víkendházukban töltik, télre viszont visszaköltöznek a dunaújvárosi összkomfortba. Mondhatnók: így könnyű, így ki lehet bírni, így a panelvilágot nem kunszt elviselni, én azonban ehelyett azt gondolom, Seresék két vonzásban élnek: az új kishaza, Dunaújváros és a szülőföld vonzásában. Elszakadni egyiktől se tudnak.
Valamiről azonban megbizonyosodtam. Arról, hogy legtöbb panel-lakásnak bungalo, hétvégi ház. horgásztanya, nyaraló, szülői ház, baráti vityiló képében, formájában megvan a maga vidéki párja, ahol a gyerek, a férj, a feleség nyaralhat, telelhet, víkendezhet. Van hová elmenni és ez nem csekélység, erről a panelkapcsolatokban nem lenne szabad, megfeledkezni. Papp Gyula MÁV-dolgozó például családjával Rácalmásra jár, Vida Kálmán nyugdíjas főtanácsos Bajára. Nagyék meg csak ide Pentelére Mogyórósi Károly barátjuk családi házába “Disznót is ott hizlaltunk” – tájékoztatott az imént a tizedik emeleten Nagy Mihályné. Most siralomvölgye ez a panelvilág, vagy nem siralomvölgye? Vida Kálmán megmosolyog. “Mindenhez idő kell. Egy esztendő, két esztendő a panelkapcsolatokban nem idő. Nincs értelme tehát néhány hetes “együttélésből” kiindulva, siralomvölgyének nyilvánítani. Ha valaki a panelkapcsolatokra kíváncsi, jöjjön Dunaújvárosba, tíz, tizenöt, húsz évre tekinthet vissza és ez már valami.”
Nemcsak tőle tudom, magam is tapasztalom, nem átok, ha a szomszédok nem barátok.
– Van baráti köre?
Sok embertől megkérdeztem. Válasz: van. Kikből áll? Válasz legtöbbször: “A munkatársakból”. Gyakran fordul elő azonban az is, hogy a baráti kör tagjai egyúttal családtagok: öccs, báty, sógor, unokatestvér, koma és az a földi, akit még a nagyanyó vitt keresztelni.
A légben madarak cikáznak, a járdaszélen asszonyok tereferélnek, a kopasz fákon itt-ott fészket látok. Emberarcú környezet ez, vélem megnyugodva az iskolaudvar vidám gyerekzsivaja felé hallgatózva s talán a panelkását se eszik oly forrón, ahogy egyesek állítják, gondolják, ábrázolják. Ki mint él, úgy ítél? Számomra megkönnyebbülés, hogy ez a Dózsa városrész “bévül” bennejárkálva sokkal barátságosabb, mint kívülről nézve. Ez nem csalás, nem ámítás, főleg nem önámítás, ez megtapasztalás. A városon átvezető széles útról egy falanszter negyed képzetét kelti, küszöbét átlépve viszont azt kell látnom, a betonkörnyezet teljesen lakóihoz szelídül.


A régi falu felett az új városrész

A hogyanra sokféle válasz lehetséges. Én úgy látom, az egésznek az a titka, a dunaújvárosi polgár a toronyházakban sem tud – nem akar? – másként élni, viselkedni, mint ahogy valamikor otthon megszokta. Szomszédol, műszak után kiáll a “ház” elé, – ebben az esetben a lépcsőház elé – nézelődik, boltba menet, jövet meg-megáll a járdán egy kis tereferére, s a környékbelieket részben illemből, részben megszokásból barátságosan köszönti, szívélyesen üdvözli.
A délután az otthoni vasárnap délutánra, az este az otthoni falusi estére emlékeztet. Íme a Tanácsköztársaság út 12. kapujában Szabó Károly szabadnapos MÁV-dolgozó Papp Gyulával, annak feleségével a nyárra tervezett törökországi kirándulást beszéli meg. Hangulatos, falusi vasárnap délutáni életkép; ilyet maga körül százat láthat az ember. A Liszt Ferenc kertben idős parasztasszony áll ki a szalagház elé minden délután. A munkából hazatérő nők és férfiak elhaladva mellette, barátságosan köszönnek: jó napot, jó estét, kezitcsókolom, Bodnár néni.
– Otthon Bözsi voltam. itt Erzsike néni vagyok meg Bodnár néni. Ennyi a különbség – közli a széparcú öregasszony.
– Magát itt mindenki ismeri? Mióta dunaújvárosi?
– Én Ököritófülpösről 1957-ben jöttem el, a lányom, akivel együtt vagyok, még régebben. Ezeket a házakat, itt ni, még a lányom építette, azt is, amelyikben mi lakunk, azt is.


Dózsa György út

Negyedszázad nagy idő, hát persze, hogy köszönnek, hiszen a fiatalok itt nőttek fel körülöttem – jön egy távolabbi szomszédasszony, vele beszélget.
Panelkapcsolatok. A borbélyműhely nyitott ajtaján nevetések bugyborékolnak ki az utcára, a széles járdán karonülő babával fiatal pár andalog, az antikváriumban Seresné szeretne kincsre bukkanni, Varga Gyula nyugdíjas öntvénytisztító indul az unokák elé, a zebrán túl a csukott ablakszemű újságospavilon meg mintha most úszna be az utca terecskébe gömbölyödő betonöblébe.
Az unokák elé sétáló nagypapa pionír. Az ötvenes évek legelején Salgótarjánból jött Pentelére, illetőleg ahogy akkor hívták, Sztálinvárosba. Ötvenkilenc éves, lányáról, vejéről, unokáiról sokat és szívesen beszél. “A fiatalok a Vasmű út 59-ben egy kilencemeletes házban két szoba összkomfortos szövetkezeti lakáshoz jutottak. Hát ez nagy öröm. A lányom a konverternél előadó, a vőm a papírgyárban ügyeletes villanyszerelő. Föltalálják magukat. Abban a kilenc emeletes házban nincs elszigetelődés. Amikor valamelyik gyerek beteg és az édesanya nem ér rá, a szomszédasszony vigyáz rá. Egyszer egyik fiatalasszony vásárol be, máskor a másik. Fölváltva.” – hangoztatja Varga Gyula elégedetten. Ez hát a siralomvölgye? Ha ilyen, áldásom rája, soha rosszabb ne legyen, még néhány kisördög ráadással is elmegy.
A megtartott, a gyermekekbe, az unokákba átörökített normális emberi kapcsolatok fesztelenül, magától értetődő természetességgel a szemem előtt nyilvánulnak meg. “Jelenvalóságuk” a kívülről ridegnek látszó tízemeletes panelvilágot illedelmes kertvárossá, előkelő szanatórium-negyeddé varázsolja. Ezzel én nem azt mondom, hogy itt nincs részeges férj, nincs kikapós menyecske, nincs gond, nincs baj és minden fenékig tejfel. De gond és baj, alkoholizmus és rossz asszony hol nincs? Szorongás, befeléfordulás, elidegenedés hol nincs? A palotákban nincs?
Valamikor a vályogviskókból, a cselédviskókból, a proli szoba-konyhákból egyértelműen a nép testi-lelki, szellemi és anyagi állapotára lehetett következtetni. Akinek esze volt, tudta, mire gondoljon. A panelből is lehet valamire következtetni. Akinek esze van, nyilván tudja, mire. “Kis nádfödeles viskóból ide kerülni, nahát nem hiszem én, hogy ezt maga meg tudja érteni” – nézett fel rám a nyugdíjas Paksi Rozália a Szórád Márton út 42-ben a második emelet négyből. Hát igen. A panelnek sok a hibája, de nem hiszem, hogy az emberi érzések-kapcsolatok éppen a panelházakban sorvadnak el.

Szekulity Péter


Korszerű lakóházak a régi Castrum helyén

További felhasznált képek forrása:
Dunaújvárosi Idegenforgalmi Hivatal – Dunaújvárosi képes album

Dunaujvaros