Kalász Márton – Téli bárány XVI.


Jelenkor – 1985. március


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

12.

Vroni bement a kisebb faluba, hogy beszéljen Fuisz Antal Ferenccel. Már szürkült, elhaladt a volt házuk előtt. Az udvaron nem mozgott senki, disznók röfögése hallatszott hátul felől, Vroni pillanatra arra gondolt, beköszön Harangozóékhoz. De aztán letett róla. Fuisz a sötétedés ellenére még nem volt idehaza a városból. Nála nem is lehet sose tudni, panaszolta mindjárt Fuiszné, annyi a munkája, fontos szaladgálnivalója. Fuiszék konyhájában beszélgettek, a suszterné valami erős szagú vacsorát főzött. Egy iromba kismacska állandóan fölugrált Vroni ölébe s harapdálta a karját, a kezét. – Hát harapós kismacskával még nem találkoztam – mondta csöndesen nevetve Vroni. Simogatta, hárítgatta a macskát, legszívesebben lekergette volna. – Olyan ez, mint a rossz gyerek – mondta ellágyulva Fuiszné. – Dűt, borít mindent. Meg, lássa, harap. Olyan kis gyütt macska, nem is tudjuk, kié lehetett. – Átvette a kismacskát Vroni öléből a magáéba, vakargatta a fejét, a macska dorombolt s őt is harapdálta. Arról, miért jött, Vroni nem beszélt. Fuiszné se kérdezősködött, sejtette a jövés okát. Inkább arról panaszkodott, ezek az őszi sarak mennyire megkeserítik az ura útjait. Motorral már csak kínlódva a járás, így mondta, de ha egyszer magával hozta az élet. Behelyezték az urát a városba, a járáshoz, ebbe a fontos beosztásba, muszáj menni neki. – Ha a párt így gondolta – vonta meg kissé a vállát Fuiszné -, hogy mertük volna mondani, hogy nem. De ígértek lakást, még ezt a telet viselje valahogy az uram, jövőre költözhetünk. Már a Piros lányunk miatt is jobb lesz. Tudja, ugye, szomszédasszony, hogy ő most kollégista a városban? – A két kisebb lány odabent tanult a szobában. Jó fűtésszag áradt ki az ajtón, ahogyan egyikük kiszaladt a konyhába. – Maguk két helyen is melegítenek? – kérdezte meglepetve Vroni. Odakint fölhangzott Fuisz motorjának zaja, jött kínlódva fölfelé a járdán. Vroni már nem hallgatta meg Fuiszné válaszát. Egyszerre nagyon izgatott lett.
Fuisz két esztendeje került át hirtelen a nagyobb faluba, a tanácshoz, év se telt bele, s vitték tovább a városba, a járáshoz. A begyűjtés egyik jövőmenője lett, járta a falvakat, már mindenki csak Fuisz elvtársnak szólította. A begyűjtésnek idősebb asszony volt a vezetője, legjobban őt ismerték a falvakban. Bajzátné nagy szvetterekben járt, s a szvetter zsebének mélyében mindig tartott egy-két marék búzát. A főnök elvtársnő déli etetéskor szerette látogatni a falusiakat. Bement a kiszemelt udvarra, egyenesen az ól szerint tájékozódott. Mihelyt a gazdasszony pillanatra elfordult, beleejtette a búzát a moslékos vödörbe. S nyomban följelentést tett, hogy búzával etetik az állatokat. Ennek hamarosan híre ment, s az asszonyok kétségbeesetten álltak a moslékuk előtt, ha a köpcös kis Bajzátné bejött, le nem vették róla a szemüket. Legszívesebben szoknyástul ráültek volna a vödörre. Bajzátné azonban leleményesen kivette zsebéből a marék búzát, nyitott tenyerét a malacok elé tartotta. Másik kezével vakargatta az oldalukat. – Na, röfikém, az ilyesmit szereted-e? – kérdezte csücsörítve, amig a malac közben csámcsogva leette tenyeréről a búzát. – Nem olyan idegen neki, úgy látszik, kap ez máskor is ilyet. – S ugyancsak följelentést tett. Fuisz ezen nagyon röstellkedett, nem is szeretett Bajzátnéval a falvakba járni. De a főnöknő elvtársnő ragaszkodott hozzá, hogy valamelyik férfi mindig a háta mögött álljon. Fuisz eleinte azon is röstellkedett, hogy irodájuk nem a járási tanács épületében van. Mögötte volt egy kis utcában, közel a piachoz, minden falusi azon járt keresztül. S az irodába az udvaron át lehetett bejutni. Régebben lakás volt, sváb porta, nagy tornácoszlopokkal, gazdasági épületekkel. Fuisz hamar észrevehette, az emberek járáson már csakis a begyűjtőket értik, a hely miatt nem kell félnie, hogy nem tartják hivatalos embernek. A kapu előtt Bajzát, a főnöknő elvtársnő ura ácsorgott egész nap, köpdöste a napraforgómagot s meg-megszólította az embereket. Azelőtt piaci fuvaros volt, targoncás, ismert minden falusit, most semmit se csinált. Fuisz azon gondolkodott, ha már így van mindez, legalább ő megpróbál tisztességes hangon beszélni a gazdákkal, s mivel segíteni úgyse tud, legalább kíméletesen söpri le a padlásukat. – Az a baj, hogy túl lágy neked a szíved, elvtárs – mondta neki egyszer-egyszer az autóban Bajzátné. – Nem is tudom, megfelelő vagy-e te a posztodra. – Fuisz nem mert vitába szállni Bajzátnéval, aki a jól végzett munka tudatában még olyan véleményen is volt, hogy – lássátok, mondom én, a begyűjtő a legjobb agitátor. Fuisz idehaza, a családjának se árult el mindebből semmit, a faluban többé nemigen barátkozott, ült a konyhában, jó időben az udvaron matatott. Most is eléggé nyúzott képpel lépett be, szinte köszönés nélkül dobálta le a sapkát, a viharkabátot a festett ládára, türelmetlenül rángatta le a gumicsizmát. Vroni fölemelkedett a székről, úgy köszönt jó estét, Fuisz intett, üljön már vissza. Fuiszné szó nélkül átlendítette a meleg ételt a spórról a konyhaasztalra. – Nemigen eszek – mondta Fuisz. – Pirost tanáltad? – kérdezte óvatosan, alföldiesen az asszony. Vroni kihallotta az aggódást a hangjából. Úgy látszik, van azért itt is nehézség, gondolta. Odabent a szobában a két kisebb lány csöndben volt, mintha bent se lennének. Fuisz azért időnként befelé fülelt. – Majd – mondta mogorván a feleségének. S mégiscsak beleturkált az előtte levő lábasba.
Vroni hazafelé nem tudott jóvá lenni, helyesen tette-e vagy sem, hogy ehhez a Fuisz szomszédhoz fordult. Még félni is megfeledkezett a gondolkodásban, ahogyan iparkodott a sötét mezőn. Csípős volt a szél, Vroni érezte, arcába vékonyka eső permetek vagy aláereszkedő köd karmolja. Fuisz végtére annyit se mondott, rendben van-e a beadásával, nincsen-e hátralékban? Mindenre jóformán csak bólogatott. Pedig Vass főjegyző, akinek Vroni vasárnap elment a lakására, szintén úgy gondolta, ha valaki, Fuisz tud ebben segíteni. Ha akar. S Vroni megkönnyebbülésére Vass is úgy vélte, Fuisz a hivatala dacára rendes ember maradt. Bár a jó szándékot ajánlatosabb nem kimutatni manapság, mondta Vass. Neki is. – Különben te már ne hívjál engem főjegyzőnek, régen volt az – szólt rá Vronira. – Ma nincsenek főjegyzők, lányom, tanácstitkárok vannak. – Azért meg ne nehezteljen a főjegyző úr, szabadkozott Vroni svábul, ő már csak így tudja. Tudta persze, hogy Vassból nemrég egyszerű írnokot csináltak a községházán. Ha nem annak mondják is, hanem közellátásinak. S minden olyannal, ami Vasst addig nem foglalkoztatta, most hozzá kell fordulnia a községnek. Az emberek azonban bármi bajukkal előbb hozzá mentek, igazítsa el őket csöndben, mielőtt a másikhoz, az újhoz bekopogtatnának.
Vroni vasárnap sietett hazafelé, Annának etetés közben elmondta, mit végzett Vassnál. – De hiába, édesanyám – szólt a lány -, honnan vegyünk mi ennyit? Tizenkétezer tenger sok pénz. – Vroni fölvette a sarokból a moslékos vödröt. – Amiatt ne bánkódj. Az valahogyan meglesz – mondta. Anna meglepődött anyja válaszán. Úgy élt itt a malomban, hogy dolgozott, akár egy férfiember, lótott-futott, mióta öccse a megyeszékhelyen tanult, még cívódnia se volt kivel. Anyjával szó nélkül megvoltak napokig, tette ki-ki a maga dolgát. Mindeközben anyja ennyi pénzt ki tudott volna gazdálkodni, erre nem gondolt. Az adót mindig az anyja intézte, a beadást is, legföljebb együtt szekereztek be az átvevőhelyre. – Majdnem megvan a tízezer – mondta Vroni imént halkan az istállóban. Maga sem értette, miért mondja, hogy majdnem, hiszen kereken tízezer megvan. – Még apáddal együtt kezdtük félrerakni, mikor a forint bejött. – A hiányzó kétezer megszerzésére megvolt a terve, de erről még nem akart beszélni a lányának. Anna egész vasárnap este jó érzéssel jött-ment a malomban. Elüldögélt itatás után a sötét istállóban, s amit ritkán szokott, elábrándozott. Most ébredt rá, igaz, szeret ő itt lenni a malomban, annyira nem hiányzik neki a falu, de a maguk házába visszaköltözni mégiscsak jó volna. A lovak mocorogtak a homályban, Sándor a szénatartót harapdálta, szegény, jó öreg Sándorunk, gondolta Anna elérzékenyülten. Még mindig hogy bírja. Anyja hiába mondogatja, lassan már arról is megfeledkezel, hogy lány vagy, ő arról nem feledkezik meg. – Én a te korodban olyan hiú voltam, mindent odaadtam volna egy szép rongyért. – Annának, igaz, előbb jutott eszébe, hogy meg kellene javíttatni a lovak szerszámát, mint hogy új szoknyát vegyen magának. Annának az apja hiányzott igen-igen, ha fönt ült a kocsin, néha azon kapta magát, úgy érzi, mintha apja ott ülne mellette, hallaná lassú, asztmás lélegzését. S nyitná is szóra a száját, hogy gondolatait elmondja neki. – Akinek szép vagyok, a tavalyimban is az vagyok – cserfelt minap az anyjának. Ezen aztán nevettek. Anna titokzatosan mondta ezt, de Vroni tudta, nincsen a lányának semmi titka. A férjhez menéssel nem kívánt előhozakodni, mióta egyszer olyan erőszakos volt, hogy Anna, ez a kemény természetű kislány, hirtelen elsírta magát s befutott a házba, nem emlegette. Anna akkor félórát is zokogott. Vroni járt-kelt az udvaron s hallotta, a kislány szinte keservesen jajgat odabent. Anna pajtásainak nagyobb része lassan férjhez ment, akik megmaradtak, inkább otthon ültek vasárnap. A Kálváriára, erdő aljára járás, a faluvégen, a réti ösvényen órákig ide-oda sétálás olyan egyszer csak múlott el, mintha sose is lett volna.
Anna elmúlt télen beutazott a megyeszékhelyre, hogy Andrást meglátogassa. Andrást a papok karácsonyra engedték először haza, majd Újév után kellett visszamennie. Egész őszön csak lapot, levelet írt, azt se sokat. Vroni sértődötten mondta, ennek aztán igen jó sora lehet odabent. Anna ezért is haragudott öccsére, kicsit azért is, hogy idehaza is abban a hosszú hálóingben akart aludni, amiből bevonulása előtt vagy hármat csináltatni kellett neki. Reggelenként hálóingben kiszaladt az udvarra, a zúzmarába, hosszú póznával ugrált, köteles itthon is tornázni, mondta. Aztán álló nap a fogmosó holmijával hivalkodott. A két ünnep közt böllért fogadtak, levágták az engedélyezett hízót. Az öreg Kovácsék már előző nap kijöttek, az öreg azonban a vágás napján inkább csak üldögélt. – Üljön csak, apám mondta Vroni -, de nincs magának valami baja? – Az öreg legyintett. Látszott, András fecserészéséhez sincs nagy türelme. Amikor már ki tudja hányadszor hallotta, akkor Andrásék mekkorát nevettek, rá is szólt az unokájára. – Szóval ti ott csak nevettek. Tanulni nem is köll ilyen helyen, mert arról egy szót se hallottam tőled. Csak nevettek. – Az öregasszony a fejét csóválta, Vroni védelmébe vette a fiát, hangosan nevetett. – Mit csináljanak, ha ott olyan jókedvű minden. – Anna hallgatott. Ő egyáltalán nem örült most Andrásnak, annak se, hogy ősszel olyan elhamarkodottan papi iskolába adták.
Szemináriumba, így hívta Uray plébános úr, amikor nyárvégen hirtelen a malom felé került s megérdeklődte Annától, rendben-e minden András készülésével. Anna inkább hallgatott volna a tanítónőre, aki addig járkált a városba, amig el nem szerezte Andrást a gimnáziumba. El is vitte magával, bemutatta. Még úttörősapkát is kerített arra a napra, mert Andrásnak olyan nem volt. Akkor üzent Uray plébános, hogy szeretne Vronival a fiúról beszélni. Vroni egyik este bement Andrással együtt, Uray elmondta, miért hivatta őket. Andrást kár volna állami iskolába adnia, ott, úgy hírlik, mostanság tanulnak is, nem is. Uray már szólt a megyeszékhelyen András érdekében. A hivatalos jelentkezést a szemináriumba ugyan lekésték, mondta, a fölvételi is megvolt, de a püspök úr külön engedélyével még bejuthat. Vroni nem tudott mit válaszolni, nem is egészen értette, miről van szó. Uray türelmesen még egyszer elmagyarázott mindent. – Tudom, ha Probst bátyám beleszólhatna, nekem adna igazat. Én meg tartozom neki annyival, hogy fiát jó kezekbe adjam. – András csöndben ült, szeme az asztalon levő lámpa fényén túl homályló sok-sok könyvön csüggött. – S te? Akarnál odamenni? Mert végtére azon múlik – kérdezte Andrástól a plébános. – Hát – vonta a vállát András akarok. – S anyjára nézett. Andrást Uray beutaztatta a megyeszékhelyre. Pontosan lerajzolta neki, a villamossín mentén ballagva hogyan jut el a papi szemináriumba. Anna haragudott anyjára is, Andrásra is. Amiért cserben hagy¬ták a fiatal tanítónőt, s amiért András most egyszeriben úgy érezte, hogy ő papnak való. András a szemináriumban, a portástól, mindjárt drága imakönyvet vett magának, s így nem maradt elég pénze a visszaútra, egy darabig gyalogolnia kellett a hőségben, a vasút tájékán. Csak szinte feleúton tudott fölszállni s késő este ért haza a malomba. András egész esztendőn jól érezte magát odabent. Az első nyári szünet végén azonban már nehezen ment vissza. Nyáron ugyanúgy járt vasárnaponként a pajtásaival, a kislányokkal, mint azelőtt. A falusiak, akik tudták, hogy a Probst Vroni fiából pap lesz, furcsállották s szóvá is tették. Amikor Anna megtudta, hogy András a többiekkel átment a nagyobb faluba, s ő is megnézte az új moziban azt a filmet, amiben egy éjszaka pucéran fürdőző lány is előfordul, ledisznózta az öccsét. Meg is verte, ahogyan lányok nem szoktak, ököllel ütötte András fejét. András megkucorodott a kamra szögletében s némán tűrte. Anyjuknak minderről nem szóltak.
Vroni nem szólt Annának arról, hogy Vass főjegyző azt mondta, véleménye szerint bárhova megy, arra számítson, a fiát mindenhol szemére hányják. Nem jó pont, hogy valaki ilyen időben papnak akarja adni a gyerekét. Vroni reggel öltözött, elővette, ami aranyholmi, óra, óralánc, vastag nyaklánc, érem, gyűrű, egyéb a Probst-famíliában egybegyűlt. A maga vékony szemű nyakláncát évekkel korábban Annának ajándékozta, most vetett egy pillantást Probstnak a medálionba foglalt képére s visszatette a láncot a szekrénybe. Nézegette az arany nyakkendőtűt, amit Pauli fiatal házas korukban mutatott meg neki s megkérdezte, tudja-e, miféle dísz ez. Vroni nem tudta. Paul akkor nevetett, ő meg azt nem tudta, miféleképpen került a családba. Vroni forgatta a tűt, sírások emléke jött föl benne, hirtelen a többi holmival együtt zsebkendőjébe kötötte. Bejött Anna, Vroni a csomót alsószoknyája zsebébe csúsztatta. Útközben nem került a kisebb faluba. Harangozóékhoz, majd inkább hazafelé, gondolta. Fuiszhoz se volt bátorsága azóta bemenni, gondolkodott-e az ő kérésén, segíthet-e. Előző nap már az is átfutott a fején, bár ne jött volna ki Harangozó a malomba, ne tette volna meg ezt az ajánlatát. Harangozó ősz elején jelent meg egy vasárnap ebéd után a malomban. Vroni széket akart neki kihozni az udvarra. Harangozó azonban azt mondta, olyan dologban jön, jobb volna odabent megbeszélni. Harangozóék máshova szándékoztak költözni, el a kisebb faluból, a környékről. A rokonság közelébe, föl, szinte a Balaton aljába. S Harangozó úgy gondolta, átadná Probstéknak a házat, ha hivatalosan is el lehet rendezni. A földet nem, azt már előre tudja, hogy nem lehet. Vroninak akkora csomó szökött föl a torkába, megszólalni nem tudott. Reszkető kézzel tette Harangozó elé a vasárnapi mákosbuktát. – Szóval, átadnánk, vagyis eladnánk maguknak, szomszédasszony – mondta Harangozó. – Úgy gondoltuk, eladnánk. – Vroni erre a hangsúlyra jókorát nyelt. – Úgy gondolja. Harangozó bácsi, hogy… – Harangozó fölszedegette nadrágjáról a morzsát. – Hát, megértheti, ugye. – Vroni nem merte megkérdezni, s akkor mennyit kérnének. Harangozó tizenkétezret mondott, ettől Vroni megkönnyebbült. Mihelyt Harangozó elment, kezdett azért gyűlni benne az indulat. Jó kis alamuszi. El akarja adni nekem, pénzt kérni azért, ami a sajátom. Amibe úgy tolakodott be. Harangozó elmenetkor azt mondta, az ő költözésük is persze húzódhatik még, talán bizonytalan is. Úgyhogy Vroni egyelőre ne forduljon sehova, ne beszéljen róla senkinek. Harangozó két hete szólt újra, amikor aztán Vroni beszaladt Vass főjegyzőhöz, s ide a faluba Fuisz szomszédhoz. Harangozó megígérte, most már ő is utánajár, aminek lehet. Neki is érdeke, hogy intéződjék.
Vroni, a pénz dolgában, szépen megnyugodott. Mindenki a maga érdekét nézi, persze hogy – Harangozóék is. S ha ezen az áron visszajuthat a voltba, ő nem sajnálja. Anna is ugyanezen volt. Harangozó óvatos lett, idén már nemigen költöznek, télen szinte nehéz lesz olyan messze elmenni, lehet, csak kora tavasszal adhatják át a házat. Vroni már ezt se bánta. Takarítani, meszelni kell, azt a csúf hengermintát, amit Harangozóék, alighanem sok pénzért, a szobákban csináltattak, levakarja. Minden újra fehér lesz, ő nem urizál. Kitárja valamennyi ablakot, képzelődött, járja a nyíló idő, a lánnyal egy nap alatt túlesnek rajta, még meg is szikkadnak a falak estig. Vroni szinte fölidézte az erős mész-szagot, közben a hideg köd szurkálta orralyukát. Az elülső szobából újból szép szobát csinálnak, nem koszolják, mint most Harangozóék. Mielőtt Vroni beért a városba, elkezdett esni az eső. Ázott, iparkodott végig az utcákon. Prakatur üzletét zárva találta. Tanácstalanul állt a lelakatolt boltajtó előtt. Egy férfi jött ki a ház udvarából, Vroni megbátorodott s megkérdezte tőle, mikor nyit ki az órás. Az többé nem, válaszolt a férfi, ez az üzlet megszűnt. A másik órásüzlet, amit Vroni ismert, nyitva volt, de abban két ismeretlen embert talált. Egyik megkérdezte tőle, mi tetszik, Vroni hirtelen azt válaszolta, Prakatur órást keresi. Olyan itt nincsen, mondta ámulva a férfi, a másik megszólalt a homályban, a városnál, az ipari osztályon találja. Vroni megint kint volt az utcán. Hirtelen elindult a begyűjtők irodája felé, Fuisz talán tud neki tanácsot adni. Azon töprengett, meg merje-e mondani Fuisznak, mért jött, mit szeretne eladni. Prakatur valamikor ékszerrel is kereskedett, Vroni járt nála egyszer-kétszer Paullal. Ura a jegygyűrűket is Prakaturnál vásárolta hajdan, az egész környék nála vette a jegygyűrűt, nyakláncot. Talán el kellene mennie Prakatur lakására, délben, amikor odahaza ebédel, nem tudta azonban, hol lakhatik az órás. Fuisz talán tudja. Az eső sűrűn, nehézkesen hullott. Fuisz kicsit meglepődött, odainvitálta Vronit a cserépkályha mellé. Vroni akaratlanul behozta a sarat a szobába, ruhájáról a padlóra csöppent a víz. Fuisz tétovázott, hogy megkérdezze Vronit, mi ügyben jár. Hirtelen kicsapódott az ajtó, s alacsony, köpcös férfi rontott be. Háta mögött két másik. A köpcös indulatosan törölgette arcáról az esővizet. – Maga a vezető? – ripakodott rá Fuiszra. Meg se várta a választ, meglátta Vronit, s intett a két kísérőnek. – Kérdezzék meg, mit akar. – Vroninak a rémülettől nem jött ki hang a száján. – Zavarják ki – mondta a köpcös. Odafordult Fuiszhoz. – Mit képzel maga? Magához csak úgy be lehet jönni az eső elől? Begyűjtési iroda ez vagy mi? – Fuisz halálsápadtan állt. – Tudja, ki vagyok én? – emelkedett most már a köpcös hangja. Vroni fölvette a kosarát a cserépkályha mellől. – Én vagyok a begyűjtési miniszter – ordította a köpcös torka szakadtából. Fuisz nyelt, képtelen lett volna megszólalni. Vroni megpróbált kiférni az ajtón, a besiető Bajzátné félrelökte. Bajzátné bemutatkozott, alázatos, ijedt hangon átkérlelte a minisztert a maga irodájába. A három férfi sarkonfordult. Bajzátné még visszaszólt Fuisznak. – Készülj. Alighanem területre megyünk… Maga meg pusztuljon – csattant rá halkan Vronira.

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings