Sztálinvárosi gyerekek XII.

XII.

Tücsök gyakran volt már olyan izgatott, hogy azt hitte, ilyen izgatott még soha sem volt. De most aztán csakugyan meg volt győződve róla, hogy így még nem izgult életében. A pad tetejét összefirkálta, majd gyorsan kiradírozta izgalmában. Véletlenül a tolltartójára ült s csak akkor ugrott fel, amikor az összereccsent alatta. Szíve hol a nyakában, hol a gyomrában vert, mintha eltévedt volna s nem találna vissza a rendes helyére.
Ha nem jelölik az úttörő századba, akkor, talán a Zója-brigád sem törődik többé vele. S ha Tóth bácsi megtudja, hogy egy olyan úttörőre bízták, aki még azt sem érdemli meg, hogy a díszszázad tagja legyen, biztos, hogy megszökik az órák elől. Pedig már nem ír olyan vízfejű betűket, mint eleinte, s az S betűnek sem fordítja ki a derekát.
Jutkának könnyű! Az ő neve már elhangzott! És Sárinak is kétszerakkorára gömböiyödött a képe a boldogságtól. Bíró Laci… ő is megérdemli! Ő volt az első, aki nem tűrte, hogy a vasas gyere­kek egymás mellé üljenek s ne engedjenek maguk közé másokat! Nagy Eszti… Hát Eszti helyett… Esztit ő bizony nem jelölné.., egy ilyen álomszuszék, akit neki kell költögetni. Molnár Pista… újító lesz belőle, mindig kieszel valamit! Ennek ott a helye! Kürt­szóval vonulnak majd be a József Attila kultúrterembe. Kürtszóval, lobogóval… Körülállják az emelvényt, miközben a legjobb dolgo­zók között kiosztják a sztahanovista okleveleket. Nem az ő nevét olvasták fel? Nem… A Solymárét. Solymár, Bojtár, ugyanúgy hangzik. Persze, hogy Oszoli is… Oszoli Géza, azzal a seszínű hajával, úgylátszik a késés miatt nem került be a díszszázadba. Igen, de a talicska… A talicskáról már rég elhányták a szenet s ő még mindig nem merte visszavinni. Előbb rendbehozza, határozta el… S aztán mégse hozta rendbe…
Csüggedten kapirgálta a padját.
– Bojtár Erzsébet!
De hiszen ez ő! Ott lesz közöttük! Pereg a dob, harsan a kürt, felcsattan az énekszó, s ott menetel ő is a sorban.
A szíve mintha visszatalált volna a helyére. Már Oszolit sem találja seszínűnek. Végre is nem lehet mindenkinek hollóhaja, mint az ő édesapjának. Milyen jól felelt Oszoli történelemből! Azt is tudta, ami nincs a könyvben, ő pedig még arra sem képes, hogy jóvátegye a hibáit.
Hirtelen nyugtalanság fogta el. Izeg-mozog, fészkelődik, sehogysem leli a helyét.
– Mi bajod, Tücsök? – kérdi Margit néni.
Hogy mi baja? Nem olyan könnyű azt elmondani.
– Semmi… csak…
Feláll, nyugtalanul húzgálja a kötényét, majd visszaereszkedik a helyére.
Oszoli padján ott fekszik a nagy, sárga mammutfog, amit az ásatásoknál talált. Szerencséje van Oszolinak, hogy éppen ő találta meg. De az már nem szerencse dolga, hogy Oszoli másnap mindent tudott a mammutról, de még arról is, hogy milyen települések voltak a régi Dunapentelén. “Ahol mammutfogat találni, ott az őskorban is laktak már” – magyarázta és Zakariás hűségesen utána mondta: az őskorban is természetesen.
Tücsök próbál utánagondolni, hogy is mondta Géza: “Római település is volt itt. Utánanéztem a múzeumban.” És jó tíz percig beszélt a római településről Pentelén. Ő meg egészen picire húzta össze magát a történelemórán, nehogy észrevegye Magyar elvtárs… Egész órán át a kezejárását figyelte, vajjon nem az ő nevénél nyitja-e ki a noteszét.
Pedig ő is szépen felkészült volna történelemórára, ha nem azzal tölti a féldélutánját, hogy mielőtt visszacsempészi a talicskát, még egy utolsó kísérletet tesz vele. Mégis más, ha azzal állít be a Zója-brigádhoz: Engedély nélkül vittem ugyan el a talicskát, de nem haszontalanságra kellett. Tessék! Vizsgáljátok meg. Magától szalad. Csak éppen irányítani kell.
Ez nem kifogás, feleselt önmagával. Mit fogadtál meg, te híres! Na, ki vele! Hirtelen maga elé képzeli Pak Csan U-t, amint a könyve fölé hajolva birkózik a magyar szavakkal. Újra és újra kezdi. S nem kérdi meg tőle az édesanyja: fáradt vagy már fiam?
– Én… én nem érdemlem meg, hogy a díszszázadba jelöl­jetek. — Nem tudja, kimondta-e, vagy csak a fejében fordult meg.
Kimondta mégis.
A szájpadlása kiszáradt, szinte összeragadnak a szavak benne, alig tudja kibökni.
– Nem készültem történelemből. Bele sem néztem a könyvbe. Szerencsém volt, hogy nem szólítottak fel. Órá végén azt gondol­tam: na, ezen is túl vagyok.
Jutka úgy bámul rá, mintha nem ismerné meg. Nagy Eszti azt súgja a szomszédjának: jól beolvasott magának.
Ferkó szeme felragyog, úgy néz körül, mintha azt kérdezné: ehhez mit szóltok?
– Javasoljatok mást – folytatja Tücsök. – Úgy szeretnék a díszszázadba kerülni, de úgy! – Erősen megmarkolja a pad szélét. – De ha egyszer tudom, hogy nem készültem. Olyat javasoljatok, aki jobban megérdemli… És egyéb is van még, amit el kell mon­danom…
Tovább nem jut, de legalább túl van rajta. Túl van rajta!
Tízpercben körülfogják a pajtásai.
– Ez rendes, dolog volt – jelenti ki Jutka és Oszoli küzködik magában, neki adja-e kárpótlásul a mammutfogat. De rövid habozás után közli Zakariással, hogy ez pedagógiai szempontból helytelen lenne. És gyorsan zsebkendőjébe bugyolálja féltett kincsét és a táskájába rejti. Sári egy szót sem szól, csak a tenyerébe csúsz­tatja a zseblámpát, melyet több mint két hete kért kölcsön azzal, hogy holnap egész biztosan visszaadja.
Tücsöknek pedig egyre az jár a fejében, amit Margit néni mon­dott: – Nem tudok rád úgy haragudni, ahogyan megérdemelnéd, mert becsületes vagy.
S ennek úgy megörül, hogy a zseblámpát visszaadja Sárinak…

*

Tücsök az öreg Tóthhoz siet.
– Nagyapa! – kiáltja neki már az ajtóból – hoztam magá­nak erőscukrot!
Az öreg még a száját is eltátja: – Minek az nekem?… Nem vagyok én dedós.
– A dedósgyerek tejet kap, nem pedig erőscukrot. Magának meg azért hoztam, mert ha azt szopogatja, nem kívánja az italt.
– Dehogyisnem kívánom! Úgy kívánom, hogy még! – Meg­törölte csapzott bajszát. – Nagyonis kívánom.
– Mit gondol, én nem kívánok a díszszázadban lenni? Tóth bácsi volt már díszszázadban?… nem volt?… akkor nem is ál­modhatja mit jelent az. – Tücsök sóhajtott. – Mégis lemondtam róla.
– Jó, jó… – dörmögte Tóth bácsi – hiszen nem iszom én, csak ha már nagyon rám jön… Hol az a cukor? – Szájába tolt egy szemet, elfintorította az orrát. – Te hisz ez huzatot csinál az ember szájában! – Prüszkölve, fújva lenyelte.
Králik bácsi oldalát fogta nevettében. Majd meg úgy fordult Tücsökhöz, mintha nem is egy kis úttörő lenne, hanem vele egyen­rangú felnőtt. – Meg kell hagyni, utóbbi időben összeszedte magát az öreg. Nem itta el a keresetét. Itt van e… öltönyt is vett magának. Igaz, hogy viseltest, a bizományi áruházban, de hát egyszerre nem lehet mindent… S Berci is kap majd cipőt… Nem valami ócskát. Igaz, Tóth papa?
– Majd kerül minden – dünnyögte az öreg s úgy markolta meg a ceruzát, mintha kapanyelet fogna. – Gyerünk azzal az írás­sal, nem prédálhatom el az időmet.

Tücsök elővette a füzetet, beleírt valamit. – Olvassa el nagy­apa.
Az öreg úgy nézett a betűkre, mintha harcba szállna velük. Feléjük döfött a tekintetével, csempe körme belemélyedt a papí­rosba, ahogyan nyomon követte őket.
– Tü… – nyögte ki haragosan.
– Jól van, tovább – biztatta Tücsök. – Tessék csak tovább olvasni.
Tóth bácsi bajusza megrángott. Tücs… – mondta és kérdőn bámult a mellette ülő kislányra. – Két deci fröccsöt ittam összesen – jegyezte meg. – Az csak nem sok!
– Ne tessék másról beszélni. Hogy megy tovább?
– Tücsök! – vágta ki diadallal az öreg.
– Ötös! Ötös! – ugrott fel Tücsök. – Králik bácsi, hallgassa meg, milyen jól megy már! Minden betűt ismer. Most írja le gyor­san a nevét… jobban mondva, szép lassan, vigyázva…
Az öreg egészen közelvitte az irkát a szeméhez. Megigazította drótkeretű pápaszemét, melyet madzaggal erősített a fülére.
– Mindjárt… nem megy az úgy hopszra… színét se láttam én az iskolának. Amikor akkorka voltam, mint te… gróf Somsichnál szolgált az apám. Hajnalfelé, amikor részegen kitántorog­tak a gróf urak, kétkerekű kocsiba fogtak be minket… hogy húzzuk haza őket… ostorral biztattak, hogy gyorsabban… még gyorsab­ban! A vadászaton meg a kutyákkal loholtunk felhajtani a vadat. Hol kutya, hol meg ló voltam, csak éppen iskolás nem voltam soha…
– Most majd kipótolja… még nem késő – mondta Tücsök. – Tóth bácsi még fejlődni fog…
– Mit fogok én? – hördült fel az öreg.
– Fejlődni! – ismételte Tücsök.
Tóth bácsi újra nekifeküdt az irkának. – Ne nézz ide… majd csak ha mondom… kukucskálni se szabad. – Szuszogva, nyögve döfködte ceruzájával a papirost. Még a nyelvét is kidugta, úgy eről­ködött. – Nna… meglennénk…
Tücsök meglepődve betűzte: Tóth Albert.
– Hát ez nagyszerű!! Kap még egy mentolcukrot!
– Isten ments!
– Le tudta írni a nevét! – ujjongott Tücsök. – Csak gyako­rolja, gyakorolja nagyapa. És azt is, hogy “Tücsök”. Az még kicsit nehezen megy. Majd meglepem valamivel. Mert aki ilyen jól halad, az megérdemel valami szép meglepetést. Nem árulom el, hogy mit. És írja le azt is, hogy “unoka”. Meg azt hogy… – várt egy kicsit, megfogta Tóth bácsi kabátját, melyen a lyukak hórihorgas öltések­kel be voltak varrva. – Tudna Tóth bácsi egy egész mondatot le­írni?
– Egy egész mondatot? – Tóth bácsi gondbaborultan for­gatta a ceruzáját. – Megpróbálhatom éppen.
– Hát próbálja meg. Majd én segítek.
Tóth bácsi arca ismét harcias kifejezést öltött. Hangtalanul mozgatta a száját, előretolta a fejét, mintha láthatatlan ellenféllel birkózna. Végre nekifogott. A papír fölé hajolt, nekiiramodott ceru­zájával, majd megbicsaklott az ujja s ottmaradt egyhelyben. – Hogy is van a “gy” betű? Kiment a fejemből.
Tücsök meg akarta mutatni, de az öreg eltolta a kezét. – Várj csak, tudom már… az ipszilonnak olyan a formája, mint a vakolókanálnak. Mintha valami fajankó fordítva tette volna be a vakolókanalat a nyelébe.
Tenyerébe hajtotta a fejét, úgy nézte a dűlöngöző betűket. – Olvashatod – szólt Tücsöknek s kis gondolkodás után azt dörmögte:
– Maga is gyühet Králik szaki.
“Vigyázni fogok az unokámra” – olvasta Tücsök fennhangon.
Králik szaki ránézett. Aztán Tücsökre. – Ki mondta, hogy ezt írja?
– Én – mondta csendesen az öreg. – Miért, tán nem jó?
– Nagyon is jó – bólintott Králik szaki, kisimította a füzet­lapot s a vizeskancsónak támasztotta, hogy mindenki lássa, aki csak belép az ajtón, de főképpen maga a kis Tóth…

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953

Dunaujvaros