Irodalmi Ujság – 1979. szeptember-október

Méray Tibor

SZABÁLYTALAN NEKROLÓG

Emléktöredékek Örkényről

Örkény István írógépe előtt (Fotó: orkenyistvan.hu)

Ha úgy tudnék írni, mint ő, akkor azzal búcsúznék tőle, aminek feltalálója és mestere volt: egy “Egyperces novellá”-val. Valamirevaló cigányprimást cigányzenével temetnek a társai.
De hol van az én hegedűm az övétől?! Irodalomtörténeti méltatásra még kevésbé vállalkozhatnék: nem a szakmám, s különben is: jobb azt az utókorra hagyni. Legfeljebb annyit jegyeznék meg: vérbeli író volt. Polaroid, amelyiknek a lencséje beszívja az életet s aztán egy perc múlva (egy évtized múlva, az idő nem számít) jön ki belőle az írói mű. Lehet, sőt biztos, hogy kortársai közül is nem egyet magasabb polcra raknak majd a holnap hűvös műítészei. De még biztosabb, hogy ezeknek nagy része azon a magas polcon csak porosodni fog. Örkénynek talán kevesebb lesz a hódolója, de olvasói mindig lesznek, írónál ez is számít valamicskét.
Emlékezés helyett máris elmélkedésbe keveredtem. Holott semmi mást nem akarok, mint néhány emléket elmondani. Történeteket, anekdotákat. Ezt sem tenném, ha tudnám, hogy más megteszi helyettem. De egyik-másik esetet csak én ismerem, s ha most nem vetem papírra, akkor sohasem; egyik-másikat sokan ismerik, de odahaza aligha fogják megírni s még kevésbé kinyomtatni. Lássunk neki.

Örkény István útja a groteszktől a groteszkig I-III.

A Hunnia Csöködön

Vannak, akikről azt szokták mondani: tenyérbemászó képük van. Valahogy ez a mondás határozza meg a legjobban – egészen a legutóbbi időkig – a kommunista párt viszonyát Örkényhez. Voltak írók, akiket a párt üldözött; voltak, akiket börtönbe vetett, elhallgattatott; voltak, akiket megtűrt; voltak, akiket dédelgetett. Örkényt – pofozta. Húsz éven keresztül pofozta. S ha néha, nagyritkán, a meglendült kéz lelassult, sőt a mozdulat simogatássá enyhült, az csak azért volt, hogy a következő pofon még csattanósabb legyen.
Négy és fél éves hadifogság s egy ideológiai átnevelő tanfolyam után egy kész könyvvel jött haza. Csomagolópapírra írta a táborban, – vérbeli írónak mindegy, hogy ceruzacsonkkal ír-e, vagy Parker-töltőtollal, klozetpapírra, vagy famentes-merített ívekre, – az volt a címe: “Lágerek népe”. Örkény azt hitte magáról, hogy kommunista és a könyvéről, hogy kommunista könyv. A tábor életét írta meg, a foglyokét és az őrökét. Szeretettel, humorral, emberien és nem kritikátlanul. Ez lett a veszte. Az orosz őrök is emberek voltak benne és nem übermenschek. Alighogy a könyve megjelent Illés Béla elkoboztatta. Talán csak azért, mert jobb volt, mint amit ő valaha írt és írni tudott. De a hivatalos indokolása szovjetellenesség volt.
A kommunista író első könyve, amit szovjetellenesség miatt zúzdába küldet egy szovjet egyenruhát viselő másik kommunista író, így kezdődött. Ez volt az első pofon.
Én akkortájt ismertem meg Örkényt. A Szabad Nép kulturális rovatát vezettem és a párt, – pontosabban Révai, Lukács György és Horváth Márton – valami őrület folytán engem nevezett ki az akkor induló irodalmi folyóirata, a Csillag felelős szerkesztőjének. A főszerkesztő Németh Andor volt, a szerkesztőbizottság tagjai: Benedek Marcell, Déry, Kassák, az erdélyi Nagy István, Nagy Lajos és Szabó Pál. Őrületről azért beszélek, mert 23 éves voltam, ép ésszel nehezen képzelhető el, hogy ilyen taknyost bízzanak meg azzal: ebben a rangos együttesben ő legyen “a párt szeme”.
Örkény rendszeresen írt a Szabad Népbe is, a Csillagba is. Ezek még a koalíciós idők voltak. (1947-48), – a pártok között és a pártonbelül is: az, hogy az első könyvét elkobozták, még nem jelentette, hogy ne írhasson a párt lapjaiba.
A Csillag egyik első számában – a pontos dátumra nem emlékszem és az évfolyamok nincsenek meg nekem – közöltem “A Hunnia Csöködön” című novelláját. A történet 42-ben játszódott s arról szólt, hogy Csöködre, ebbe az isten háta mögötti porfészekbe leutazik vendégjátékra a budapesti bajnokcsapat, a Hunnia, s a meccs után a csapat sztárja, Mustár kettő “megítéli” (a kifejezést a novellából kölcsönzöm) az unalmas helyi körorvos unatkozó feleségét, a forróvérű Lolát. Így, egy mondatban elmondva, ez nem sok, sőt majdnem semmi. Örkény megírásában kis mestermű. Legalább is én annak éreztem. Úgy kellett nekem.
Egy-két nappal a szám megjelenése után megszólal az irodai íróasztalomon a telefon. Révai hív: menjek be hozzá.
Ez még nem a Szabad Nép pöffeteg, új szerkesztősége volt, hanem az ütött-kopott, svábbogaras, szűkreszabott régi épület a József körúton; az én szobám (egyben a Csillag szerkesztősége is) alig volt nagyobb 5-6 négyzetméternél s egy percre sem Révai tágas, de legkevésbé sem elegáns főszerkesztői szobájától. Ám ez az egyperces út a keskeny folyosón a szívszorongás végtelennek tűnő időszaka volt. Révai ritkán hívott azért, hogy megdicsérjen.
Mikor beléptem, az orrom elé tolta a friss Csillagot az Örkény-novellánál kinyitva.
– Maga olvasta ezt? Furcsa kérdés volt. Feltételezte azt, hogy a felelős szerkesztő nem olvas el a lapban mindent, az első betűtől az utolsóig.
– Olvastam… Révai szemüvege rámvillant. – És mégis közölte? Ez meg felesleges kérdés volt. Ott volt a kezében a lap, – nyilvánvaló volt, hogy közöltem. Persze, a “mégis” szóban már nem kérdés rejtőzködött, hanem fenyegetés.
Bólintottam.
– És miért közölte? – folytatta Révai. A legegyszerűbb válasz az lett volna, hogy: “mert jó”, vagy “mert tetszett”, – de az még csak fel sem ötlött bennem, hogy kultúránk vezéralakjának, akire felnéztem, akit tiszteltem, akit mérföldekkel magam fölött állónak tartottam, ilyen pimasz egyszerűséggel feleljek. Bonyolult magyarázkodásba kezdtem:
– A novella a háború alatt játszódik… Azt mutatja, hogy miközben százezrek szenvedtek a fronton, – a hátországban milyen vígan éltek a kiváltságosok… a főjegyző… az alispán… A körorvos alakja a vidéki értelmiség üresfejű, üreslelkű részét szimbolizálja, a fasisztabarátokat, A mulatozás közben az orvos azt kurjongatja: “Éljen gróf Pálfi Fidél!”… A futballsztár az ostoba léhűtőt, a doktorné a könnyűerkölcsű úriasszonyt..
Mindezt sokkal inkább dadogva és sokkal kevésbé összefüggően mondtam el. Szó szerint csak az utolsó mondatomra emlékszem:
– Örkény a felbomló úri világot leplezi le…
Révai, aki eddig rezdületlenül és szótlanul hallgatott, most kirobbant. Máig is fülemben a hangja:
– Le-lep-le-zi?! – tagolta. – Élvezi! – csattant az ostor.
Az “élvezet” arra utalt, hogy Mustár kettő és Lola kurta szerelmének beteljesülését Örkény valóban plasztikusan írta meg. Sokkal enyhébben, mint ahogy manapság szokásos, de sokkal erőteljesebben, mint ahogy a szocialista realizmus rózsavizes prüdériája megengedte.
A dolog ezzel el volt intézve, közvetlen következményei nem voltak. Örkény esetében (és az enyémben is) ez csak amolyan arcullegyintés volt, nem igazi pofon. Bevezetés és nem befejezés.
“A Hunnia Csöködön” sokszor eszembe jutott, dehát csak úgy a történet fővonalaiban, egyre elhalványulóbban. Szerettem volna újra elolvasni, érettebben, öregebben, – vajon most hogyan látnám? De hol? Az említett Csillag-szám nem ért meg második kiadást.
Pár évvel ezelőtt, egyik párizsi találkozásunk alkalmából, Örkény megajándékozott néhány könyvével. Az egyikben, a “Jeruzsálem hercegnőjé”-ben újra megjelenhetett az elátkozott novella.
Elolvastam. Harminc év távlatából el kell ismernem, hogy Révainak igaza volt.
Örkény élvezte azt, amit írt. Én is.

Örkény István – A Hunnia Csöködön – orkeny_istvan_a_hunnia_csokodon.pdf
/Csillag – 1947. december

Sztálinváros

49 elején, a nagy felülvizsgálat során, Örkényt kizárták a pártból. Indok: nagypolgári származás (apja ismert és gazdag patikus volt Pesten) és ideológiai elégtelenség (lásd: a “Lágerek népe”, “A Hunnia Csöködön”).
Ez már nem is pofon volt: taglóütés. Kommunista írót akkor alig érhetett nagyobb szégyen. S ráadásul: a puszta megélhetés kérdése is vele járt. Arról szó sem lehetett, hogy egy kizárt párttag a Szabad Népbe, vagy valamelyik más pártlapba írjon. Miből fog élni?
Szerencsére a Szabad Nép szerkesztőbizottságában ott volt Gimes Miklós. Talán nem is szerette olyan nagyon Örkényt, – Pista nem volt mindig és mindenkivel szeretetreméltó, – de a tehetségét becsülte. A szerkesztőséget akkoriban kezdték elárasztani a fél-analfabéták, akiket egy-egy üzemi faliújság-cikkük, vagy egy “csasztuskájuk” nyomán neveztek ki újságíróvá. Gimes képtelenségnek érezte, hogy olyan írástudó ember, mint Örkény, ne írhasson többé a lapba.
Kijárta Horváth Mártonnál, az akkori főszerkesztőnél, hogy legalább álnév alatt dolgozhasson. Különben nemcsak neki, amennyire tehette, minden üldözöttön, félreállítottan segített. Hányszor hallottam, amint Horváth a fejéhez vágta: “Már megint ügyvédkedsz?”. De ki ügyvédkedett Miklós mellett mikor Kádár Nagy Imrével együtt felakaszttatta?
Örkény tehát álnéven írt. Behúzott nyakkal és behúzott kalappal surrant be Gimes szobájába, letette a cikket, a kiadóhivatalban fölvette a száz vagy kétszáz forintot és sietve elillant, s nem akart szemet szúrni az “éberebb” elvtársaknak.
Főleg üzemi riportokra specializálta magát, úgyis azt mondták neki, hogy csak a polgárokat ismeri, most aztán – úgy gondolta – megismerkedik majd a munkásosztállyal.
Ekkor esett meg az alábbi történet, amelyet ugyan egész Pest ismer, (vagy legalább is amit “egész Pest”-nek szoktak nevezni) s ha most mégis ideírom, az csak azért van, hogy ne csak legenda-formában, de nyomtatásban is megmaradjon. Megérdemli: kortörténet.
Pista Sztálinvárosba ment, amit akkor kezdtek építeni. Ott senki sem tudta róla, hogy “kizárt párttag”, azaz nem is egészen ember, ott csak azt tudták, hogy a Szabad Nép tudósítója.
Az összépítkezés főmérnöke-főfelelőse kalauzolta végig a születő, nagy iparvároson. Büszkén-komolyan magyarázta neki:
– Látja, Örkény elvtárs, itt lesznek az új lakótelepek, ennyi és ennyi ezer munkáscsalád számára… itt lesznek az új iskolák, bölcsődék, kórházak… Itt lesz az új pályaudvar, ahol ennyi és ennyi ezer vagon szén és vas érkezik majd ide havonta… Itt lesz a villanyerőmű, itt lesznek a hűtőberendezések… És itt lesz a nagy kohó, amelyikben vörösen, izzón fog hömpölyögni ennyi és ennyi ezer tonna acél…
Örkény szorgalmasan jegyzett. Az adatokat kétszer is megkérdezte, nehogy hiba csússzék a riportba. Szinte szédülten, elkápráztatva hallgatta a technikai magyarázatokat.
Pompás, termékeny nap volt, lelki szemei előtt már látta az új várost, az új acélművet, fejében már kezdett formát önteni a riport.
A főmérnök elkísérte őt a vasútállomásig.
Búcsúzkodtak, amikor megkérdezte:
– Mondja, Örkény elvtárs, rokona maga az Örkény patikusnak?
– A fia vagyok – felelte Pista. – Annak az Örkénynek, akinek a Rákóczi-úton volt a patikája?
– Annak… – Hát idefigyeljen, Örkény úr, – fogta halkabbra a hangját a főmérnök, – akkor magának megmondhatom: lófasz fog itt folyni, nem acél!

Mi fog itt folyni?

A ferihegyi repülőtér

51 július végén összeakadtunk a ferihegyi repülőtéren.
– Hová mész? – kérdeztem.
– Szegedre. És te?
– Koreába…
Mintha nem is hallotta volna. Talán nem is hallotta. Mesélni kezdte, milyen remek riporttémát jeleztek neki Szegeden. Egy mondata közepén kapcsolt:
– Mit mondtál, hová mész?
– Koreába…
Elnevette magát:
– Ne marháskodj!
Akkoriban még egy prágai út is világkörüli utazásnak számított. Moszkváig csak a “kiválasztottak” jutottak el. A Távol- Keletre még egyetlen magyar újságíró sem.
– Komolyan mondom…
– És minek?
– A fegyverszüneti egyezmény aláírására küldenek…
– Meddig maradsz?
– Két-három hétig…
Irigykedve nézett:
– Hogy neked milyen mázlid van!
A pár hétből 14 hónap lett. Koplalás, hőség, fagy és jóformán minden nap és minden éjszaka bombázások. Sokszor eszembe jutott a ferihegyi találkozás: kinek is volt “mázlija” akkor kettőnk közül?

A “lila tinta”

Örkény nem hallgatott a főmérnöki figyelmeztetésre: következő könyve, a “Házastársak” színhelyéül Sztálinvárost választotta. Ez volt élete legrosszabb regénye, ezért kapta mindaddig a legtöbb elismerést. Előírt, százszor is feldolgozott párttéma volt: egy munkásházaspárról szólt, – az egyikük (már nem emlékszem: a férje vagy a feleség) hála a pártnak rohamos fejlődésnek indul, a másik elmarad mögötte s ez iszonyú konfliktushoz vezet köztük, ami – megintcsak hála a pártnak – végülis elsimul.
Lehet, hogy Örkény tudta: az a világ, amit ábrázol, nem igaz; lehet, hogy hinni akart, lehet, hogy hitt is benne: sohasem törekedett hősi szerepre, élni és írni akart.
A kritikák jócskán megdicsérték, a párt visszavette a pártba, a saját nevén írhatott újra a Szabad Népben.
S egyszercsak megint kitört a botrány. Egy, a Csillagban közölt novellájából, a “Lila tintá”-ból.

Örkény István – Lila tinta – orkeny_istvan_lila_tinta.pdf
/Csillag – 1952. augusztus

A Déry-vita ideje volt ez: Révai zsdánovi gőzkalapáccsal lapította szét Déry “Felelet” című regényét, de nemcsak rajta verte el a port, hanem jóformán az egész kommunista irodalmon. A legdurvábban Örkényen, a “Lila tinta” miatt.
Fölösleges tartalmi kivonatot adnom a novellából, s akit érdekel, az az általános enyhülés bizonyságaként elolvashatja a már említett “Jeruzsálem hercegnőjé”-ben. Kicsit erotikus, kicsit gyermeteg és nagyon kommunista szándékú írás.
Révai szónoklata, is megjelent a “Kulturális forradalmunk kérdései” című könyvében (Szikra, 1952), de mert aligha hiszem, hogy ez ma könnyen kapható volna akár Budapesten, akár külföldön, hadd idézzek néhány mondatot belőle. Már csak a hangütés finomsága kedvéért is:

“Ez a novella rothadt és hazug… A Lila tinta Örkény elvtárs munkásságában sajnálatos visszaesés ‘A Hunnia Csöködön’ című, 1947-ben megjelent novellájához, amelynek jellegzetessége szintén a fülledt és rothadt szexualitás volt… Amit Örkény ábrázol, az – ha nem is nyíltan, de a dolog lényegét tekintve – semmi egyéb, mint prostitúció, sőt több ennél, a prostitúció idealizálása, szentesítése…”
“Egy író, aki meg tudta írni a ‘Házastársak’-at, amely minden gyengesége és fogyatékossága ellenére, becsületes, derekas, eszmei mondanivalójában helyes munka, hogyan tudta megírni egy-két évre rá ezt a novellát? Mindegy Örkénynek, hogy mit ír? Tudja ezt is és azt is? Csak rutin kérdése neki az irodalom? Az ilyen rothadási termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük… “

“Mindegy Örkénynek, mit ír? Tudja ezt is és azt is?” Szállóigeként terjedtek el a szerkesztőségekben, és kiadóknál a kérdésformába csomagolt vádak. Ki törődött azzal, hogy Örkény tulajdonképpen a pártot vélte szolgálni a novellájával, – még akkor is, ha Révai szerint ennek a fordítottja történt? Ki merte volna akkor azt feszegetni, milyen elfojtott mélylélektani okok rejtőzhetnek Révai következetes acsarkodása mögött – a “fojtott szexualitás” ellen? Az ítélet kimondatott. S ha pár hónapra rá nem hal meg Sztálin, nem kerül ki a vezetésből Révai s nem Nagy Imre lesz a miniszterelnök Magyarországon, s ez után a pofon után tartósan aligha állt volna újra talpra az író.

A hét szovjet partizán

Nagy Imre első miniszterelnöksége idején sok mindennel kellett szembenéznünk. Elsőnek önmagunkkal. Azzal, amit a megelőző években írtunk, mondtunk, cselekedtünk. Azzal, amit nem írtunk, nem mondtunk, nem cselekedtünk.
Az országgal. S egymással is. Az irodalom még ott sem csupa szeretet és összetartás, ahol nincs egypártrendszer. De a pártnak külön adottsága van arra, hogy egymás ellen ugrassa, kijátssza az embereket. Senki sem mondhatta el közülünk, hogy nem osztott és kapott sebeket saját írótársaitól is. Hogy félelem és gáncs nélküli lovag volt.
54 őszén egyszer Örkény azt mondja nekem:
– Le kellene ülnünk, beszélgetni… – Le, bizony… Én kezdtem. Elmondtam neki, hogy Nagy Imre kinevezését én Mukdenban tudtam meg, Mandzsúria fővárosában. Egy román újságíró fordította le nekem angolra a Pravdából. Nem értettem. Nem tudtam felmérni a jelentőségét. Több hónap múlva jöttem csak haza és további hónapokba telt, amíg a szemem kinyílt így történt meg, hogy egy írószövetségi értekezleten, röviddel hazaérkezésem után, “balról” belemásztam Örkény egyik felszólalásába. Számomra utólag a legmegalázóbb az volt, hogy ő tüstént “önkritikát gyakorolt” és privátim külön megköszönte nekem, amiért olyan “enyhén” bíráltam. Mikor neki volt igaza! Most megkövettem őt érte.
Ő is sajnálkozott bizonyos kötekedések miatt, de valójában mást akart elmondani. Azt akarta megmagyarázni, mi is volt az “ezt is tudja, azt is tudja” magatartásának a mélyén, és mi az oka annak, hogy viszonylag passzív marad a Rákosi-ellenes hadakozásunkban. Magyarán: mi nyomasztja még mindig, amikor Rákosi hatalma már nem olyan teljes, de továbbra is ő a párt főtitkára.
Bizalmasan, négyszemközt mondta el, de most, hogy már nem él, azt hiszem, megírhatom.
A történet az egyik oroszországi fogolytáborban kezdődött. Az “antifasiszta iskola”, amelyen résztvett s ahol moszkovita magyar kommunisták igyekeztek “átnevelni” kiválasztott foglyokat, nemcsak előadások hallgatásából állt, hanem – akárcsak később a pártiskolákon – “lelkizésből” is. A foglyokat egyenként is megdolgozták, múltjuk “feltárására”, gyónásra késztették.
Örkény megpuhítása – avagy bolsevikká keményítése – egy Nemes Dezső nevű funkcionáriusra volt kiosztva (Azt hiszem, ma is létezik még, sőt valami magas pozíciót tölt be.)
Nemes már hónapok óta gyötörte Örkényt, hogy nézzen mélyebben magába, tárjon fel még többet és többet múltja sötét rejtelmeiből.
Pista már mindent “feltárt”, amit tudott: az ecetgyáros nagypapát, a patikus papát, a kizsákmányolt cselédlányokat és gyógyszerész-segédeket, léha nyugati útjait, első írásait, amiket még József Attila közölt, de amik “polgáriak” voltak, házasságon kívüli kalandjait ha nem is örömteli, de fegyelmezett zászlósi szolgálatát Horthy hadseregében, – mindent.
De Nemesnek ez nem volt elég. Nap mint nap noszogatta, ásson mélyebbre, biztosan talál még valamit.
Fogolytáborban amúgy is feszültek az idegek. Egy szép napon Pista idegei megpattantak. Gyónás közben odafordult Nemeshez:
– Hát rendben van. Nemes elvtárs, akkor bevallom…
– Mit?
– A hét szovjet partizánt…
– Milyen hét partizánt?
– Egyszer az egységemmel Ukrajnában elfogtunk hét szovjet partizánt..
– És?
– És… és… nem tagadom tovább, kivégeztettem őket…
Nemes egy percig hallgatott, aztán csak annyit mondott:
– Rendben van, Örkény elvtárs… Elmehet… És pihenjen egy pár napig…
Nyilvánvaló, hogy a történet túl vaskos volt, még Nemes sem hitte el. Örkény viszont elérte azt, hogy ezentúl békében hagyta, nem kellett többé “mélyebben” magába néznie.
Az ügy soha többé sehol nem került szóba.
Tíz évre rá Örkény megírta a “Házastársak”-at. Egyik nap felhívta őt a pártközpont: Rákosi kéreti.

Majdnem két órán át üldögélt Rákosinál. Ő keveset beszélt, Rákosi annál többet: csupa megnyerő báj volt, csupa elbűvölő kedvesség. Ez igen, ez aztán a jó regény. Egy éjszaka elolvasta, nem tudta letenni. Milyen kitűnően ábrázolja az újtípusú embert, a szocialista munkást, az épülő Sztálinvárost. Talán nem hibátlan, de mégis: micsoda előrelépés, az író művében is, zsenge kommunista irodalmunkban is. Mire volna Örkénynek szüksége: egy nagyobb előlegre, egy új lakásra?
Pista úszott a boldogságban. Végre, vége a pofonoknak. Hirtelenében nem is tudta, mit kérjen. De nem is ez volt a fontos. Hanem a nagy megbékülés a párttal, – a saját pártjával. Egy kis béke, egy kis nyugalom, – hiszen nem akart ő sem hős, sem ellenálló lenni, csak élni és írni akart.
Rákosi az ajtóig kísérte. Hosszan, melegen szorongatta a kezét:
– Gratulálok magának még egyszer… És hadd áruljam el magának előre: József Attila-díjra fogjuk felterjeszteni…
Örkénynek már párás volt a szeme. Nem is tudott mit válaszolni. Elindult a folyosón, szinte nem is lépkedett, hanem lebegett, amikor Rákosi az ajtóból utána szólt:
– És tudja, Örkény elvtárs, ha így folytatja, egyszer még azt a hét legyilkolt szovjet partizánt is el fogjuk felejteni magának…

Eddig a történet. Örkény rámemelte nagy, kék szemét:
– Most már érted, miért nem ugráltam, miért nem ugrálhatok túlságosan?
Elképedve feleltem:
– Hátborzongató… Agybaj…
Pista vállat vont:
– Az… De rajt van a “káderlapomon”…

Páros csillag

Az irodalomban-művészetben mindig is voltak páros csillagok: Byron és Shelley, Goethe és Schiller, Petőfi és Arany, Bartók és Kodály, – több-kevesebb okkal együtt szokás emlegetni őket. Nálunk, maibb és bőkezűbb mércével mérve, ilyen volt Sarkadi és Kuczka, (egy ideig) Juhász és Nagy László, no meg Déry és Örkény. Az ő viszonyukban az volt a megkülönböztető, hogy amolyan apai-fiúi kapcsolatnak indult s az évek múltával alakult át az idősebb és fiatalabb testvérévé.
Elválaszthatatlanok voltak, nemcsak akkor, amikor egyiküket vagy másikukat bántották, hanem akkor is, amikor mind a kettőjüknek jól ment (és ez a nehezebb). Néha összezördültek, de az ilyesmi nem tartott sokáig. Déry makacs volt, Örkény rugalmas, Déry vakmerőbb, Örkény ijedősebb, Déry politikusabb, Örkény mulatságosabb, jól kiegészítették egymást. Azt mondják: 56 után, Déry perében főellensége, Illés Béla jobban viselkedett, mint legjobb barátja, Örkény, – de Déry ezt sem vette túlságosan zokon: Pista is megkapta Kádáréktól a magáét, (szigorúbban bántak vele eleinte, mint Rákosiék), – ha nem is börtönt, de teljes elnémítást: öt évig egy sort sem publikálhatott, visszatért “eredeti” szakmájához, vegyészmérnökként dolgozott egy gyógyszergyárban.
A véletlen úgy hozta, hogy Magyarországon utoljára együtt találkoztam velük. 56 november közepén történt, egyik reggel felhívott Gimes Miklós felesége. Elmondta, hogy magyar és orosz nyomozók jártak náluk, a férjét nem találták otthon, de házkutatást tartottak és eközben két embert szidtak különösen: Déryt és engem.
– Csak figyelmeztetni akartalak, – mondta Gimesné. – Déryt is kerestem, de a telefonja nem felel… Ha el tudod érni, értesítsd…
Tudtam, hogy Déry “illegalitásba” vonult és azt is, hogy Örkényen keresztül lehet vele kapcsolatba lépni. Elmentem Pistához, aki telefonált valahová és fél óra múlva együtt voltunk Déryvel, a Rózsadomb egyik eldugott utcájában.
– Te nem bujkálsz? – kérdezte.
– Minek? Kicsi ország vagyunk, itt nem lehet elbújni. Egy nappal előbb, vagy később találnak meg, nem mindegy?
Átadtam neki az üzenetet.
– Akkor sem megyek el – mondta. – Én már voltam emigráns. Tudom, mi az, 62 éves vagyok. Se kedvem, se erőm előlről kezdeni. Lesz, ami lesz.
Igazat adtam neki. Én még csak 32 éves voltam, nem tudtam, mi az emigráció, de én sem akartam “disszidálni”. Nagy Imréék akkor még a jugoszláv követségen voltak, naívul azt hittem, hogy még van valami remény. Csak akkor döntöttem másként, amikor szószegéssel elhurcolták őket Romániába.
Már több mint másfél évtizede tanulgattam, mi az: emigránsnak lenni, amikor egy párizsi barátunk lakásán együtt üldögéltem Örkénnyel. Kisebb társaság verődött össze, eléggé heterogén, a beszélgetés sokkal akadozóbb volt, mint kettesben-hármasban lenni szokott, s nem is mindig nagyon kellemes. Egy börtönviselt aztán jótállásba került, félig-meddig diplomata honfitársunk azt vitatta meg hosszan Örkénnyel: valóban a Mercedes-e az a kocsi, amit a legérdemesebb itt, Nyugaton megvenni és hazavinni. Az illető valaha szocdem-, most Mercedes-párti volt, Örkény valaha Sztálin-, most Mercedes-ellenes.
A földhöz-frankhoz-márkához ragadt témák után végre irodalomra fordult a szó, s hogy-hogy-nem, Déryre. A társaság többsége nem volt nagy híve Dérynek. Voltak, akik az önéletrajzát, annak egyes részleteit voltak, akik egyik új regényének a hosszát, voltak, akik a stílusát kifogásolták.
Örkény csak hallgatta őket szórakozottan, türelmesen, elnézőn, (ismerte a jól hazulról is ezeket az ellenvetéseket), aztán szépen, szokatlanul nyugodtan beszélni kezdett, – egyébként elég hirtelen beszédű volt. Nem tudom még csak megközelítően sem idézni, amit mondott, – de néhány érvére még emlékszem:
A bírálóknak nincs igazuk. Elfelejtik, hogy Dérynek tulajdonképpen nem magyar az anyanyelve. Az anyja bécsi, – ő maga gyerekkorában jobban tudott németül, mint magyarul. Micsoda erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán magyarul írjon! Ha néha kicsit keresettnek vagy erőszakoknak tűnik, arra a küzdelemre kell gondolni, amit még mindig folytat a nyelvvel, a helyes kifejezésért. Aztán meg ő maga is mondogatja, hogy valójában nem termett írónak. Hányszor jegyzi meg, vele, Örkénnyel beszélgetve: Neked könnyű, belőled csak úgy ömlik a szó, a betű, nekem minden mondatért meg kell verekednem. … Lassan, kínlódva ír, nehezen csiszolja-formálja szinte minden sorát. A csoda éppen az, hogy ezt nem érezni jobban a stílusán… Talán az egyetlen író a világirodalomban, akinek volt bátorsága magáról kimondani: “Én nem hoztam magammal semmit. Amit tudok, azt megtanultam.” Hát igen: ez az ember mindent megtanult, amit egy író megtanulhat, – felépítést, szerkesztést, emberábrázolást, tájak, enteriőrök, ízek, szagok érzékeltetését, epikai szélességet, – bár igaz, hogy néha kissé túlzásba viszi és akkor nem valami szórakoztató, dehát az irodalomnak nemcsak a szórakoztatás a feladata, – igen, mindent megtanult, amit csak a klasszikusoktól, meg Proust-tól, meg Gide-től, meg Kafkától meg lehet tanulni… Hát nem igazságtalanság számon kérni rajta azt, ami nem megtanulható, amire születni kell?!
Legalább egy félórán át védte meggyőződéssel, odaadóan legjobb barátját, elválaszthatatlan csillagpárját.
Soha senkitől Déryt, az írót, így ízekre szedni nem hallottam.

Utóhang

Egy közös barátunk jár nálam, Pestről.
– Mondd, mikor Örkény Pista nemrég Párizsban volt, találkoztál vele?
– Találkoztam…
– És miről beszélgettetek?
–  Erről-arról. Főleg régi dolgokról…
Hallgat, hümmög. Mondani akar valamit, de nem tudja, elmondja-e.
– Miért kérded?
– Tudod… pár héttel ezelőtt eljutott hozzám egy beszélgetés híre… Többen is jelen voltak…
– És?
– És ennek a beszélgetésnek a során Örkény azt mondta Aczélnak, (Aczél György, kulturális miniszter, vagy valami eféle), hogy jól beolvasott neked Párizsban…
– Beolvasott? Mit?
– Azt már nem tudom…
Rácsodálkozom: „
– Ezt mondta?
– Ezt… Szóról szóra…
Már észbe is kaptam:
– Jól tette!