Valóraváltották fogadalmukat

Népszava – 1951. december 21.

VALÓRAVÁLTOTTÁK FOGADALMUKAT

Múlt évben történt, egy decemberi napon, Dunapentelén – mert ak­kor még Dunapentele volt Sztálinváros -, hogy az egyik barakkban Sztálin elvtárs születésnapjára készülődtek az ifik. Egyikük azt ajánlotta, hogy Horváth Laci mondja el Sztálin esküjét, neki szép, zengő a hangja.
Horváth Laci kezébe vette a köny­vet, olvasni kezdte. Látszott rajta, hogy először találkozott ezekkel a gránittömbkeménységű mondatokkal. Ujjával kísérte a sorokat, arcán vörös foltok gyúltak.
– “… nem mindenkinek adatott meg, hogy kiállja azokat a megpróbál­tatásokat és viharokat, amelyek egy ilyen párt tagságával együttjárnak” – mondta és elakadt a szava. Mire gondolt vajjon? Talán arra, hogy ő meg sem kísérelte eddig, kiállja-e a megpróbáltatásokat, viharokat. Jól végezte a munkáját, de elég ez? Taní­totta a brigádját tisztességgel, ő maga is folyton tanult, de nem telik-e több tőle, nem állhatna be ő is a “harc fiai”, a “hősi erőfeszítések fiai” közé?
Újra nekifeszült az olvasásnak. Hangja cseppet sem volt zengő, könnyek reszelték a torkát, amikor ott tartott: “De a kőszirt megingathatat­lanul áll. Miben van az ereje?”
Mari, egy kékszemű tanyai kislány, vállán keresztülhajolt a könyvbe és úgy olvasta: “…hogy országunkat a Vörös Hadsereg és a Vörös Hajóhad védelmezi.”
Aztán ismét Laci következett. Várat­lan hangok születtek a torkában, a tépelődés morgó hangjai, a rátalátás ujjongó felhangja. S amikor odaért, hogy “esküszünk neked”, az ifik aka­ratlanul utánamondták, s egyetlen mélyről jövő fogadkozás lett a szoba. Arra gondoltak, hogy ők is becsület­tel akarják teljesíteni, amivel Rákosi elvtárs megbízta őket. A barakkban útra és újra felhangzott: “Esküszünk neked…”

Rákosi elvtárs fiataljai

Szilárdan hangzott a Laci szájából, aki új érzésekkel birkózott s már tudta, hol a helye. A meggyőződés nyugalma száll L. Szász An­talból, a kis Mari a tettrekészség buz­galmával kapcsolódott a szövegbe, a többiek az új feladatvállalás erejével. Sztálin esküje más és más alakban kelt útra a decemberi estében, hogy vezesse a barakkban összesereglett fia­talokat.
Nem egészen egy esztendő múlt el azóta, s a feladatvállalásokból nagy­szerű teljesítmények születtek, a nagyszerű teljesítményekből pedig a győzelmes Októberi Forradalom évfordulóján megszületett Sztálinváros. A nehézségekkel birkózó fiatalokból “az ezüstcsillag lovagjai” lettek, szta­hanovisták, a harc fiai, a hősi erőfeszí­tések fiai.
Hogyan történt mindez? Mi érlelte meg ezeket a fiatalokat, mi fiatalí­totta meg az öregeket, hogy volt ere­jük megrázni a tájat, újrarajzolni a térképét, várost varázsolni a szántó­földekre, gyárat építeni a sártengerből, jövőt, békét?
Mi formálta ezt a hirtelen nőtt, to­borzott sereget, melynek nagy részét a gyors kenyérkereset lehetősége haj­totta ide s nem a felismerés, hogy a hazáját építi? Mi váttoztatta meg a talajt, a levegőt, a gondolatot, az emberi magatartást?
Az emberiség legnagyobb jótevőjé­nek, Sztálin elvtársnak a békeakarata, testvéri segítsége s pártunk roppant ereje.
Ez növesztette a jelentéktelen, sárbafúlt Dunapentelét Sztálinvárossá, ez szilárdította a mindig mást szolgáló, bizalmatlan kulákcselédeket öntuda­tos dolgozókká.

Dunapenteléből Sztálinváros

Valóban csak egy esztendő múlt el azóta, hogy ott ültek az ifik a barakkban, a gyalulatlan asztal körül, a spárgával odakötözött pol­cok alatt, a lócákon, szalmazsákokon s Sztálin esküjét olvasták?
Volt olyan is közöttük, aki sohasem fogott még könyvet a kezében. Sőt olyan is akadt, aki Sztálin nevének betűiből tanulta meg az írást-olvasást. Ilyen volt Varga Mihály: kevésszavú, ösztövér, riadt legényke, aki órák hosszat ült magábamélyedve s amikor Laci ajkán felhangzott hogy “Esküszünk neked”, kibújt a sarok­ból, előremerészkedett. Nem értette jól a szöveget, újra és újra elmagyaráztatta magának. – Leírom neked – ajánlotta egyik brigádtársa, s Varga csak nagysokára vallotta be, hogy nem ismeri a betűket. Libapász­tor, majd meg kiskocsis volt a kuláknál, iskolára nem jutott idő. A bri­gádtársai vállalkoztak rá, hogy meg­tanítják írni-olvasni.
És Varga Mihály merev tuskóujjai megmarkolták a ceruzát. Térdére fek­tette a csomagolópapírt, mert az került hirtelen a kezeügyébe, görcsösen fogta a tompahegyű plajbászt, majd átszúrta vele a papirost. S egyszerre furcsa hang tört fel a torkából. Szótlanul, izzadó homlokkal bökött a hórihorgas betűkre, amelyek Sztálin nevében fogózkodtak össze.
Mire gondolt vajjon Varga Mihály?
S mire gondolt a háromszoros sztaha­novista Horváth László vagy L. Szász Antal, aki egy baromfinagykereskedő kocsisa volt azelőtt, most pedig a jövő évi decemberi tervét teljesítő, ön­tudatos kommunista. És mire gondolt Ábrahám István, a tápióbicskei paraszt­gyerek, aki az ágyával szemben levő ágy fölé tűzi ki sztahanovista okleve­lét, hogy reggel, amikor kinyitja sze­mét, első pillantása arra essék.
Arra, hogy megfogadták Sztálin elv­társnak, ők is a harc fiai lesznek, megfogadták Rákosi elvtársnak, hogy Sztálinváros ifjú harcosaiként építik hazájukat.
A göndörhajú, gyerekképű Horváth Lászlóra egy évvel ezelőtt az ellenség vetette ki hálóját. Gengszterfilmeken nevelkedett, mindenre kapható, pomádészagú jampecek iszákosságra akarták csábítani az akkor még 17 esz­tendős Horváth Lászlót, verekedésbe ugrasztani, hogy szétzüllesszék a leg­többet ígérő ifjúsági brigádot. Mert Horváth László már akkor is feltűnt szervezőképességével, találékonyságá­val, bámulatos munkalendületével.

Ma Horváth László az építkezés büszkesége, aki az ifjúság kül­dötteként adta át Rákosi elvtársnak a 14.800 aláírást tartalmazó, vörös bőrbe kötött könyvet, melyben a dol­gozók megfogadják, hogy méltók lesznek arra, hogy Sztálinváros építői legyenek.

Hogyan született meg a Dunai Vasmű építőinek Rákosi elvtárshoz intézett levele?

Horváth László már megnősült: Van mire. Átlag 3000 forintot keres havonta. Felesége, a dobozi kis pa­rasztlány, a nagyszemű kis Mari, ugyancsak sztahanovista. S tavaszra várják a gyereket, a kis brigádveze­tőt! Mari így mondja: “úgy számí­tunk, hogy akkor születik meg, ami­kor elkészülünk az V/5. épülettel.” Az esküvőjük napját a szerelőműhely építésének kezdésétől számítja. Úgy összeforrtak az építkezéssel, hegy életük minden mozzanatát vele hoz­zák összefüggésbe. Ahogyan a falusi ember élete eseményeit a tavaszi szántástól, krumplikapálástól, begyűj­téstől, tengerifosztástól számítja, úgy náluk a hónapok neveit az építkezés különböző szakaszai helyettesítik. Laci emlékeiben a tavaszt a brigádalakítással köti össze, a nyarat azzal, amikor a brigád teljesítménye 420 százalékra emelkedett, az ősz azt juttatja eszébe, hogy tíz ifibrigádot hívott ki versenyre az öntödei épít­kezésnél, a tél pedig újra és újra fel­idézi benne a tavalyi decemberi estét, amikor megindultan ismételget­ték: “esküszünk neked…”
Azóta Horváth László hatalmas utat tett meg. A pirossapkás, heves kis legénykéből megfontolt, körül­tekintő férfi lett, akinek mellét kitün­tetések fényes sora díszíti. Születendő gyermeke pedig azt a boldog világot köszönti első hangocskájával, melyet 18 esztendős szülei építettek fel tár­saikkal.
Munka közben kell megnézni Hor­váth Lászlót. Papírlappal a kezében áll kora reggel az építkezésen, s mint karmester a kórust, irányítja tíztagú brigádját. Kisfiús arcának ellentmond határozott, higgadt hang­ja: “Felrajzolom a munkaterületet, úgy ütemezzük ki, hogy pontosan menjen a tervfelbontás.”
S ha ezzel elkészült, ő maga jár elől a munkában. Brigádtársai azt állítják, nagy dolgot forgat a fejé­ben s ha ő akar valamit, az meg is lesz!
– 1952-ben befejezzük ötéves ter­vünket – mondja egyszerűen Hor­váth László és a betonkeverőgép mellett terem, ügyet sem vetve többé kérdezősködésünkre.

A hajdani hárommillió koldus közé tartozott Ábrahám István és L. Szász Antal. Egyik egy újszászi nagygazdánál ette a cselédek keserű kenyerét, másik egy bácsalmási ba­romfinagykereskedőnél, aki egyben szőlőbirtokos is volt. S a két nagygazda, noha nem tudott egymásról, mégis megegyezett abban, hogy a cse­lédeknek hajnali fél háromkor kezdő­dik a dologidő s tart egészen vako­lásig. L Szász Antal a bácsalmási pajtában aludta át a vasárnapot, Ábrahám István az újszászi istálló­ban. S álmuk, tervük mindössze annyiból állt, hogy bárcsak össze­ragadna három éjszaka, hogy kialudhatnák azt a fáradtságot, melyet gye­rekkoruk óta cipeltek magukban.
Ábrahám István hirtelenszőke, dara­bos fiatalember, akit a nagyszülei tar­tottak, amíg csak el nem szegődött kiskocsisnak. S az öreg szülők imád­sággal meg ráolvasással “kúrálták”, ha megfonnyasztotta a koplalás vagy egyéb baja esett. Amikor Pentelére ke­rült, nagynehezen lehetett csak szavát venni. Igennel, nemmel felelgetett, ha kérdeztek tőle valamit. Többnyire az ágya végében gubbasztott, imakönyv­vel a kezében. S ha szóltak hozzá, úgy tett, mintha nem hallaná. Azon a de­cemberi estén ő is a lócán üldögélt és sehogy sem értette, mit jelent az: “Mi, kommunisták, különösvágású emberek vagyunk. Nem közönséges anyagból vagyunk mi gyúrva.” Figyelt egy darabig, elálmosodott s a rákövet­kező éjszaka megsejtett valamit abból, hogy a kommunisták csakugyan külö­nösvágású emberek. Ez akkor történt, amikor a Lőwy Sándor-brigád tagjai önként jelentkeztek, hogy egésznapi nehéz munka után az uszályból kirak­ják a zúzóköveket s dalolva, jóked­vűen láttak a munkához.

A legendás Lőwy-brigád

Röviddel rá hazament Ábrahám karácsonyi szünetre s otthon megtudta, hogy a rendszeresen hazaküldözgetett 1000 forintjaiból, amit ünneplőre, csiz­mára szánt, a nagyszülei a pap unszo­lására miseruhát vettek meg oltárterítőt. Amikor az első mérge elszállt, el­tűnődött Ábrahám István. Ki áll mellette vajjon – motoszkált a fejében… Azok az ifik, akik segítik a munkájá­ban, türelmesen megmutatják mit, hogyan csináljon, vagy a tisztelendő úr, aki rávette hiszékeny öreg szüleit, hogy csak az ő fáradságosan kuporgatott forintjai árán üdvözülnek. Hogyan is hangzott ez a sor? “Mi, kommunis­ták különösvágású emberek vagyunk”? És Ábrahám István a könyvtárba sie­tett s olvasni kezdte Sztálin eskü­jét. Majd Sztálin életének olvasásába merült. Aztán politikai iskolára jelentkezett. S brigádtársaival úgy össze­forrt, mintha egy testvérek lennének. A kongresszusi versenyben 512 száza­lékot teljesített. DISZ-vezetőségi tag lett Ábrahám Istvánból, sztahanovista, aki valamikor – mikor is? Úgy tűnik, mintha esztendők múltak volna el, pe­dig még csak egy éve annak, hogy babonás, zsoltárokat mormoló cseléd volt s boszorkányságnak tartotta az olyan gépeket, melyek egyetlen mar­kolással hat köbméter földet dobnak ki…
És itt van L. Szász Antal. Szép szál fiatalember, csupa erő, vállalkozókedv. Ahova belép, megtelik vele a levegő, felragyognak az arcok. Tizennégytagú brigádja csupa falusi, ta­nyai fiúból áll. S úgy dolgoznak, hogy már jövő évi decemberi tervü­ket teljesítik.
Dehogy is álmodott valaha L. Szász Antal arról, hogy a Mélyépítő Ipari Tröszt DISZ-bizottságának titkára lesz, pártbizottsági tag, ta­nácstag s Berlinben részt vesz a VIT-en.
– Cseléd voltam én is, a felesé­gem is, tizenkétéves korunktól szol­gáltunk, úgy kerültünk össze, mint a két meztelen ujjam – meséli. – Fél­füllel hallottam, hogy Pentelén va­lami építkezés készül. Gondoltam, mit veszíthetek, én? Tizennyolcan kezd­tük el a munkát, kilencre apadtunk. Nem mindenki állta a sarat. Ezt szó szerint kell érteni – neveti el ma­gát. – Vasárnap hazamentem – folytatja a beszámolót – s négy falu­beli fiút hoztam magammal. Volt idő, amikor csak heten dolgoztunk, a többiek azt hitték, tálcán viszik eléjük a készet. Mi heten keményen kitartottunk. Aztán nőtt a brigádunk s tizennégyre szaporodtunk. Balogh István munkamódszerátadó megtaní­tott, hogyan kell utat építeni. Nagyon sokat köszönhetek neki. Amikor kézbe­vett, bizony száz százalékon alul teljesítettünk s csak azután vittük fel száznegyvenre.

Tavaly Sztálin elvtárs születésnapja előtt meghánytuk-vetettük, mit is jelent az, hogy: “Esküszünk neked” s hogy kell valóra váltani fogadalmun­kat. Kétszáz százalékot ajánlottunk fel. Kinevettek bennünket. Majd mi megmutatjuk, mi telik tőlünk! Hiszen megígértük, méghozzá Sztálin elvtársnak ígértük meg! S december 21-re kétszázon felül teljesítettük tervünket s azóta is tartjuk a kétszáz százalékot. Sztahanovista lettem, pártunk tagja – mondja s mélyet lélekzik. – A családo­mat ide hozattam, a feleségemet s két kis fiamat s az anyám is utánunk jön. Éljünk együtt abban a városban, amely újjáteremtett engem s amelytől megválni sohasem tudnék.
Tenyeréhez ütögeti szőrmével bé­lelt kucsmáját. – December 21-re el­készül a pártház meg a filmpalota – Motorkerékpárjára pattan s elrobog, olyan, mint maga a megtestesült bol­dogság.

Ami ma épül, az holnap épít

A középületek tervezésének fejlődése a Sztálin Vasmű városépítésének tükrében

Még csak egy esztendő múlt el azóta. Az ifik kinőtték a barakk fa­lait, mint gyerekek a ruhát, zsemlye-színű házakban laknak, melyeknek erkélyéről látják az általuk megvál­toztatott környék képét. S amikor Sztálin elvtárs születésnapján újra felhangzik ajkukról, hogy: “Eskü­szünk neked”, mindenki érzi, hogy a fogadalomból csakugyan hősi tettek születtek. Hiszen a harcba hívó Sztálin-mű, a terebélyesedő ifjú város építőit az segítette, hogy megértették a párt szavát.
Ez adott erőt nekik, hogy valóban a harc fiai, a hősi erőfeszítések fiai let­tek, úgy, ahogyan a nagy Sztálinnak szívük mélyén megfogadták.

Palotai Boris