Uj Hang – 1952. július
SÁNDOR ANDRÁS
ARCKÉPEK A TŰZÁLLÓTÉGLAGYÁRBÓL
(Sztálinvárosi jegyzetek)
Úgy vágtat a szél, mint elszabadult csikó, porsörénye lobogva úszik tova a vakolatlan, verestéglás házak között. A Május 1-utcában zöldül már a fű és tarkállnak a virágágyak; szelíd nyárfák és szélestenyerű pálmák borulnak rájuk. A szél belekapaszkodik a zászlókba és transzparensekbe; csattogva lobognak a piros zászlók a zöld és téglaszínű utcák felett. A szürke víztorony betonhomlokáról hatalmas vörös csillag néz szembe a felvonulásra gyülekező tengernyi néppel. Zene pattog, énekszó zeng és nagy, vörös lobogóként úsznak az újszülött utcák és gyárak felett, a kikötő, a Duna, a zöld szigetek és parti erdők, meredek löszfalak felett az ünnep – május elseje.
Május elseje Sztálinvárosban…
A tribün a szabadtéri színpadhoz vezető úton áll. Zöld lombok borulnak erre az útra is, ideinteget frissen a sportpálya üde gyepszőnyege. Kilenc órakor kezdődik a felvonulás. Gyülekeznek a tribün meghívottjai, az új város új “előkelősége”: igazgatók, főmérnökök, sztahanovisták, legjobb brigádvezetők, kitüntetett építésvezetők, pártbizottsági tagok. Néhány perc múlva kezdődik a felvonulás. Már mindenki ott van a tribünön, akit illet, csak egy hiányzik …
S íme, taxi gördül az emelvény elé. A taxiból elegánsan és ruganyosan kiszáll Matola József, a híres Partizán-brigád híres vezetője, akire vártak. Fizet, a taxi felbúgva továbbmegy és ő, huszonkét évével, egy sor kitüntetéssel, két sztahanovista csillaggal, jelvénnyel a mellén, rátarti mosollyal vékony szája szélén, mely egyenes vonalként metszi merész, latinos arcélét, fellépdel a tribünre.
– Mi az “elnök úr”, neked gyalog már nem is jó? – súgja oda neki, oldalba csípve Felhősi Ferenc, a Tűzállótéglagyár főépítésvezetője.
– Vagy “elnök” vagyok vagy sem – veti vissza Matola, jelezve, hogy őt nem lehet ezzel bosszantani.
*
Matolát a Tűzállótéglagyár építkezésén mindenfelé elnök úrnak, főmérnök úrnak szólítják. Ez csak afféle tréfa, de mint minden tréfának, megvan ennek is az alapja. Mert Matola, ha arról van szó, megfogja akár a főmérnöknek a gombját is és úgy magyarázza meg, hogy ő a maga elgondolását hajtja végre, mert ő jobban tudja. Akárhogyan is van, az tény, hogy a Tűzállótéglagyár építkezése ma az ország első építkezése. Május 1-re élüzem-kitüntetést kapott és szilárdan tartja az első helyet a Minisztertanács és a SZOT vándorzászlajáért folyó versenyben, amely augusztus 20-án ér véget.
Már messziről megismerni a Tűzállót magas generátorházáról, amely toronyként emelkedik Sztálinváros nagy határának nyugati szélén; alkonyatkor a lemenő nap mindig bíborral festette be és átküldte rajta rőt sugarait, amíg csak betonváza volt, de most már a Kovács-brigád felfalazta tetőtől talpig, vagyis inkább talptól tetőig, hogy pontosabbak legyünk. A lemenő nap sugarai most már csak a húszméteres torony tetején égbeszökő húszméteres májusfa koronáján botlanak meg s ilyenkor különös bíborfény csillan meg rajta, amelyet messziről látni: az élüzem-jelvény.
Ennek az élüzem-csillagnak izgalmas műszaki története van, amelynek szereplői a munkalap, a cement, a transzportőr (magyarul: szállítószalag), a logarléc és a nyolcas vas, – minek soroljam tovább. De van egy emberi története is és – ha már Joszif Visszárionovics Sztálin a lélek mérnökeinek nevezte az írókat – az ilyenfajta mérnököt ez az utóbbi történet izgatja jobban.
Nem szándékszom most megírni ezt a történetet, csupán bemutatni a történet néhány szereplőjét. Magáról a Tűzállóról csak annyit, hogy tekintélyes nagyságú gyár; valamikor egymagában is takaros építkezés lett volna és bámulták volna nagyságát. A sztálinvárosiak azonban csodálatos gyorsasággal szoknak hozzá a nagy méretekhez. Ez a gyár fogja ellátni tűzálló téglával a Sztálin Vasmű kemencéit és az ország más nagyolvasztóit is.
Ennek a gyárnak a felépítését bízták rá Felhősi Ferencre, akit már ismerünk a május elsejei felvonulás emelvényéről, mióta meglestük, hogy oldalbacsípte Matolát. Felhősi inkább fiatal, mint középkorú ember; egész Sztáinvárosban ismerik örökké vidám, huncutkás, kerek arcát, kis bajuszát, csillogó, élénk szemét és kis köpcös, de igen mozgékony, eleven alakját. Közönségesen “Vihar Ferkó” néven emlegetik, mert valóban olyan, mint a garabonciás, aki a népmese tanúsága szerint vihart támaszt, amerre elszáguld széles köpönyegével. Felhősi tele van dinamikával; csak úgy robban, ahol megjelenik. Az imént még az irodában beszélt három telefonon egyszerre; de lám, máris kint van az előregyártásnál és ki tudná megmondani, szeme vagy szava pattog-e gyorsabban.
– Ne hagyjál akkorát, az árgyélusát! – ront oda a vasbetonszerelőkhöz.
– Nem lehet máskép! Ha közelebb hajlítom…
Felhősi már maga szerel. Fogót, kalapácsot ragad, két kezével birkózik a vassal…
– Látod? Így kell! Ha a hosszú kampóitok miatt menni fekszenek nekem a hill-pallók…
A hill-palló egyébként előregyártott beton fedőlapot jelent. Így dolgozik ez a “Vihar Ferkó”. Ha kell, nekilát falazni. Ha valahol megakad a munka és vakarják a fejüket, Felhősi ott terem és rohamot vezényel.
Munkásból lett mérnök. Erre nagyon büszke és innen ered némi hiúság is. amely nem egy esetben csendes magába fojtott mérgelődésekben és bajuszrágásokban szokott megnyilatkozni. (Például, ha úgy érzi, hogy mellőzik, vagy véletlenül nem említik meg a példaképek és a legjobbak között) Kicsit tetszik is önmagának, gyönyörködik “viharferkó”-ságában. Persze, időnként elgyönyörködik ennek a viharferkóságnak olyan árnyoldalaiban is, mint például az alaposság hiánya, hirtelenkedés, a tartós, szívós szervező munka helyett a rajta-rajta. Az a legnagyobb baja, hogy kicsit türelmetlen. Önmagával szemben is az, mindig szeretne önmaga elébe vágni, szeretné megelőzni saját magát. Igen nagy becsvággyal tör a mindenkori kitűzött cél felé és haragszik, hogy a célig út is vezet. Ebből persze olyan figyelemreméltó tulajdonságok is származnak, mint az újnak örök szomjúhozása, mert mennél rövidebb úton szeretné elérni a célt. Pompás huszártiszt lenne belőle: szereti a nagy rohamokat, a hajrát, amely mindent elsöpör, de az aprómunkát inkább csinálja más. Általában emlékeztet valamilyen partizánparancsnokra, vagy inkább guerillavezérre. Kétségtelen a hasonlósága Csapájevvel, “Hadserege”, a Tűzállótéglagyár építő-kollektívája úgy ragaszkodik hozzá, mint a legjobb parancsnokhoz szoktak a katonák. Harsogó vidámsága, kirobbanó munkakedve a szeretetnek valami nagyon is emberi épületét építette köré és azt hiszem, ennek a nagyon meleg kapcsolatnak főépítésvezető és munkások között nagy része volt ebben az élüzem-kitüntetésben.
A Sztálinvárosi Tűzállótéglagyár építkezésénél
De mind között legjobban szereti őt Matola. Talán azért, mert nagyon is hasonlítanak. És valóban: Felhősi láthatólag kezdettől fogva Matolára és brigádjára, a Partizán-brigádra támaszkodott. A legkényesebb munkákat, a legnehezebb feladatokat (amelyekkel viszont nagyszerűen lehet keresni) a Partizán-brigádra bízza. Matoláék nem szoktak megijedni a nehéz dolgoktól, – nagyon bátor, “belevaló” gyerekek, – viszont ha sokat keresnek, boldogságuk nem ismer határt. Így hát Felhősi és Matola nagyon jól megtalálta egymást. Felhősi és Matola – szövetségesek.
Matola egy muramenti kis faluból, Tótszerdahelyről való, brigádja tagjaival együtt. Tehetséges fiatal ember, éppen annyira tele kirobbanó dinamizmussal, mint Felhősi. Régen nem engedték tanulni (régen az 1945-től lefelé sorakozó évszámokat jelenti Matola életében) és mindig kikívánkozott faluja szűk közösségéből; nagyságról álmodozott, hírnévről és gazdagságról. Nem is szerette a földben való munkát, a gépek után bolondult és elvágyott valahová, ahol boldogulhat. Azért vágyaiban is megmaradt parasztnak, tudniillik valamikor úgy képzelte ezt a boldogulást, hogy lesz egy cséplőgépe, vagy egy traktora, vagy valamilyen más masinája és azzal fog dolgozni és sok pénzt keresni. Tizennégyéves sem volt még, amikor elszökött az Ivanscsica hegységbe a jugoszláv partizánok közé. Ott nagyon megszeretett egy partizánparancsnokot – akit ma is a kommunisták példaképének tart -, Radmaricsnak hívták. Matola általában nagyon fent hordja az orrát, különösen, ha nálánál magasabb “rangú” emberrel találkozik; de ugyanakkor mindig szüksége van valakire, akire felnézzen, akit példaképül tekintsen, akiért az életét is odaadja, ha kell.
Vagy másfél esztendeje hír jött, hogy Radmaricsot Belgrádban kivégezték.
Matola fiatal életébe így tört be a két világ harca.
Tizenhat falujabeli legénnyel 1950 októberében jött Dunapentelére, a Magyar Gyárépítő DISZ-szervezete küldte őket megbízólevéllel. Matola számára a Vasmű valóban ígéretföldje volt: céljai részben teljesültek, részben teljesülőben vannak. Hírneve is van, a 300-400 százalékos teljesítményekből pedig pénz is jut bőven: nem egyszer 3000 forintos keresetekről számolhat be, de egy hónapban sem adja 2500-en alul.
Matola, éppen úgy, mint Felhősi, szenvedélyesen szereti az önállóságot. Olyan, mint a tüzes csikó: elszakítja a pányvát. Munkavezetőtől főmérnökig mindenkinek kijelentette:
– Én csak úgy vagyok hajlandó dolgozni, ha előre kiadják a munkaterületet egy hónapra. Legalább egy hónapra! Tudni akarom, mit és mennyit fogunk elvégezni, mi a normája, mennyi pénz jár érte. Ha ezt megkapom, bízzák rám. Ne avatkozzék bele senki. Akármit csinálhatnak velem, ha nem végzem el előbb!
Matola nagyszerűen ért a szervezéshez. Valamilyen veleszületett tehetség ez, de lehet, hogy a partizánok között is ellesett valamit. Az bizonyos, hogy ezen a téren felülmúlja Felhősit is. Amikor idejött, hosszú ideig úgy érezte magát, mint egy független, önálló parancsnok, aki kis seregével megbízásokat vállal és hajt végre. A brigádon belül a demokratikus centralizmusnak bizonyos kezdetleges válfaja uralkodott, amely később egyre inkább eltolódott Matola abszolút uralmának irányába. De a múlt év novemberében a brigád egy kis demokratikus forradalmat hajtott végre és most a brigádban szigorú demokrácia uralkodik. (A brigád legfőbb szerve a brigádtanács, amelynek a brigádvezető is alá van vetve. Minden kérdésben, amit csak a brigádtanács óhajt, többségi határozatra van szükség; hasonlóképpen brigádhatározatnak kell előre döntenie a munkából való mindenféle elmaradásról, beleértve a brigádvezetőt is.)
A brigád tagjai szeretik Matolát és nagy türelemmel nyesegetik “kinövés”-eit. “Politikai tiszt” is van ebben a kis csapatban, Takács Józsi, akit szőkesége miatt egyszerűen “Szőké”-nek hívnak. Otthon kosárfonással foglalkozott. Ő a legöntudatosabb és neki van a legszélesebb politikai tudása. Takács sokszor megindítóan tette félre saját elképzeléseit, ha a párt vagy a DISZ úgy kívánta akkor, amikor Matola féktelenül tombolt és hetvenkedett; nem egyszer parázs vitákat rendezett Matolával olyan kérdésekben amelyekben a paraszti individualizmus ütközött össze a közösség érdekeivel.
Mindamellett nem kell azt gondolni, hogy Matola bármikor a brigád kárára kereste volna egyéni boldogulását; nem, ez nem fordult elő. Lehet, hogy néha megcsalta magát és egy-egy cselekedetére ráfogta, hogy ez a brigád érdekében való. Az azonban bizonyos, hogy sokáig legszívesebben kiszakította volna brigádját minden létező közösségből és tizenheted magával külön köztársaságot alapított volna, vagy talán inkább monarchiát, amelyben ő alkotmányosan uralkodott volna “népe” fölött.
Sokszor elnézegettem: van benne valami a reneszánsz fejedelmekből. Külsőleg is ezekre emlékeztet hajlott, római orra, amelyet olyan méltósággal tud viselni; de van benne valami rátarti büszkeség, olyan embernek a büszkesége, aki tisztában van értékeivel és képességeivel. Ha valakivel valamilyen kapcsolatba lép, szinte tudatosan azt méri fel először, – hogyan gyümölcsözik számára az új ismeretség, mit jelent neki az ember. Mindig igyekszik megőrizni méltóságát és sohasem mutat meglepetést vagy meghatottságot. (A meghatottságot és a meglepetést a másik fél elgyöngülésének szokták magyarázni, ez tehát annak az összecsapásnak a taktikájában, amelynek Matola minden kétoldali tárgyalást vagy ismerkedést felfog, pozícióvesztést jelentene a számára.)
A filmgyár egyik fiatal rendezője felkereste Matolát a munkahelyén. Bemutatkozott neki és ezt mondotta:
– Filmet szeretnénk rólad készíteni. Mikor beszélhetnénk erről?
Matolának nem maradt tátva a szája a meglepetéstől, nem jött zavarba.
Olyan természetesen fogadta ezt a bejelentést, mintha a leghétköznapibb tucatdolog volna. Végigmérte a fiatal rendezőt, szeme mintha azt kérdezte volna: “Vajjon megfelelsz-e te arra, hogy rólam filmet csinálj?” Azután megszólalt:
– Nem bánom.
Órájára nézett.
– Este fél nyolckor gyere fel hozzánk. Kettes bivaly A-feljáró harmadik emelet.
Avval a maga részéről egyelőre befejezettnek tekintette az ügyet és újra munkájához fordult.
Igen nagy érzéke van a valóság és a kézzelfogható dolgok iránt. Határozott célkitűzései vannak. Tagadhatatlan, hogy szereti a pénzt és általában a javakat. Nem is tekinti ő másnak a pénzt, mint eszköznek arra, hogy hozzájusson a javak bőségéhez. Realitásával szinte bámulatba ejti az embereket; sokan anyagiassággal és pénzéhséggel vádolják és azt mondják, hogy ifjúságához képest koravén.
Ez azonban túlságos leegyszerűsítése a dolgoknak. Mert mindemellett Matolának élénk képzelőereje van és nem közönséges adag romantikával rendelkezik. Egyszer elmesélt egy fantasztikus történetet partizánkorából, amelynek a lényege az volt, hogy az ő partizáncsapatuk amúgy rongyosan, szakállasan egy éjjel beállított az Inkey gróf lakodalmára és ott, a fényes teremben olyan rémült csönd lett, hogy pisszenést sem lehetett hallani. Táncoltak egyet-kettőt, aztán elmentek, kinevetve a rémülettől mozdulni sem tudó urakat. Amikor megmondtam neki, hogy a történetből egy szót sem hiszek el, elnevette magát. Hanem a mese nagyon hasonlított a szegvári bál históriájához, amelynek nem partizánok, hanem Rózsa Sándor betyárjai voltak a hősei. S valóban: Matola legkedvesebb olvasmánya Móricz Zsigmond “Rózsa Sándor”-a, ezt többször elolvasta és egyes részeit betéve tudja. Rózsa Sándor eszményképe is Matolának, amint abban a kicsit italos hangulatban be is bizonyosodott: sokszor képzeli magát Rózsa Sándor helyébe, hogy újra meg újra bosszút álljon az urakon és paraszti diadalmámort érezzen az urak megalázásán. Erős igazságérzete a legkisebb igazságtalanság esetén izgalomba hozza: tombolni tud, ha munkás vagy paraszt hátrányos helyzetbe kerül. Igen sokszor eltéved a demagógia ingoványaira, mint valami anarchista.
Igen, a legnagyobb veszedelem, ami Matolát fenyegetheti, anarchisztikus hajlamai felől tornyosodik. Nem csoda, hogy Rózsa Sándor az eszményképe, a tehetséges, okos, bátor, de zabolátlan és semmiféle fegyelmet nem tűrő betyárvezér. Rózsa Sándort tudvalevőleg az tette tönkre, hogy nem tudott anarchisztikus hajlamain uralkodni, Matolát ugyanez a veszély fenyegetné, ha történetesen nem venné körül olyan közösség, mint – a párt.
Nem szereti a függést és nem szeret utasítást végrehajtani. A parancs egyenesen kibírhatatlan a számára. Megköveteli, hogy mindenki egyenrangú félként tárgyaljon vele. Fenntartja magának azt a jogot, hogy csak saját akaratából, saját elképzelése alapján cselekszik, akkor is, ha elképzelése egyezik, akkor is, ha nem egyezik az építésvezetőével.
Ebből aztán rengeteg összeütközése származott. Sőt, egyszer olyan válságba sodródott, amelyben nemcsak a teljes külvilággal kellett szembekerülnie, hanem saját “népével”, brigádjával is.
Ez a szenvedélyes függetlenségre törekvés sorozatos összeütközésbe sodorta a faluval is. Nagyratörése mindig beleütközött a falu társadalmának falába. Ma is ellentétben van a tanácselnökkel. Ez onnan származik, hogy Matola már több, mint százötven embert hozott a faluból Sztálinvárosba, mégpedig a falu színe virágát – a falu vezetői pedig kétségbeesetten nézik, hogyan halássza el előlük Matola a leendő legjobb tszcs-tagokat. Matola erre azt feleli, hogy tetszett volna jobban dolgozni és gyorsabban szervezni a termelőszövetkezetet, másfelől pedig a szerdahelyiek azt a kombinátot építik, amely mezőgazdasági gépeket fog adni a szerdahelyi termelőszövetkezetnek.
Házasságát is a faluval szembeszállva kötötte meg. Trojkó Annát a falu öregjeinek a tanácsa az évszázados iratlan törvények alapján nem neki szánta. Matolát azonban nem kötik az íratlan törvények és az írottak is nehezen. Megnősült és feleségét is elhozta Sztálinvárosba. Mert ez a magaépítette város az ő otthona, itt már ő parancsol új törvények alapján.
Matola József
Az első ember, aki le tudott faragni Matola anarchiájából, Felhősi volt.
Matola régi követelése ugyanis – az önálló munkaterület hosszú időre – valójában igen nagy kérdés, a szocialista munka kérdésének feltevése volt. Matola szabad kezet kért a maga munkaterületén, vagyis érdekelte a munka és a szó legszorosabb értelmében magának akarta végezni: ki akarta elégíteni azt a vágyát, hogy teremtsen valamit. A munka, mint alkotás – íme ez a kívánság lappang minden becsületes ember lelke mélyén, sokszor teljesen tudattalanul. Matola szélsőséges, szenvedélyes és érzékeny lelkének fényképlemezén ez a kép valamivel élesebben jelent meg, mint másoknál; és mert ezt sokáig nem értették meg, megfogalmazatlanul, kifejezés nélkül anarchista csapongásokba rántotta a fiatal embert.
Az első, aki ezt megértette, Felhősi volt. Mert Felhősi nemcsak Matolában vette ezt észre, hanem még nagyon sokakban és végül – magában is. A Tűzállótéglagyár építkezése volt az első Magyarországon, ahol megvalósították a havi versenyt, azaz a tervnek egy hónapra előre való teljes felbontását. Felhősi úgy szervezte meg a maga építkezését, hogy ott már az első hónapban minden brigád megkapta előre munkaterületét és önálló munkájának feltételeit.
A Tűzállótéglagyár kedvező körülményei között Matola anarchiája háttérbe szorult.
Felhősinek, – a kommunista és jó proletárösztönű Felhősinek – volt ereje ahhoz, hogy ezeket a “partizánkodó” partizánokat és a többi hozzájuk hasonló brigádot is összefogja és egyetlen kollektívává kovácsolja. Aki ismeri Matolát, az tudja, milyen nagy eredmény ez; legalább annyira megérdemli az élüzem-jelvényt, mint maga az építkezés. Matola ma már nem csupán a Partizán-brigádért száll síkra, hanem elsősorban a Tűzállótéglagyárért; az építkezésen belül lehet nézeteltérése akárkivel, de kívülállóknak nem engedi meg, hogy a Tűzállót vagy bárkit a Tűzálló kollektívájából bántsanak. Veszekedett már eleget versenytársával, a másik híres kubikos-brigád vezetőjével, Túrival; volt összetűzése nem is egy, Tevan Zsófival, a fiatal mérnöknővel, akiben ugyanaz a tettvágy és indulat ágaskodik, mint őbenne s két erős egyéniség között gyakran van összeütközés, – ámde amikor Túrinak nem akartak sztahanovista jelvényt adni, Matola verte legjobban az asztalt, hogy ez igazságtalanság.
A többiek véleménye Matoláról abban mutatkozott meg, hogy műhelybizottsági titkárrá választották, vagyis a munkásérdekek legfőbb strázsájává a Tűzállónál. Márpedig akik így határoztak, nem akármilyen emberek. Reá szavazott a hírneves Tücsök-brigád, amely az elsők között volt, kik áttörték a kőművesség megkövült szabályait: az első perctől kezdve konokul Maximenko-módszerrel és kalodával falaztak, amíg csak a többiek is, például a generátorházat falazó Kovácsék el nem kezdték követni példájukat. Matolát szemelte ki erre a tisztre a Tűzállótéglagyár Nesztora, a hatvankilencéves Kovács Gyuri bácsi, az egyik legjobb vasbetonszerelő-brigád feje és az ifjúság gondos nevelője, akinek születésnapját az egész Tűzállótéglagyár megünnepelte, zsúfolásig megtöltve a József Attila-kultúrtermet. Matolára szavazott a Vasmű építkezésének legjobb ácsbrigádja, a Lénárt-brigád és mindazok az ácsbrigádok, amelyek belőle születtek (itt a szaporodásban az osztódás törvénye uralkodik, mert a tapasztalatok szerint gyorsabb eredménnyel jár). Őt választották Horváth Laciék is, annak a Horváth Lászlónak a brigádja, akit hol kitüntetnek, hol megbüntetnek, – már aszerint, hogy átalakulásának göröngyös és szakadékos útján napfényes csúcson vagy sötét gödör mélyén tart-e. (Mert az új ember kialakulásának útja nem az egyenáramhoz, hanem a váltóáramhoz hasonlít; akárhogyan nézzük, csak előremegy, de nem egyenletesen és simán, hanem lökésekkel és visszalökésekkel.)
Ilyen lesz a sztálinvárosi Tűzállótéglagyár
Amikor Tevan Zsófi, befejezvén a női építkezést, vagyis azt a házat, amelyben most Matola lakik feleségével és amelyben a sztahanovisták nagy része lakik, kikerült a Tűzállótéglagyárhoz építésvezetőnek, elhatározta, hogy megneveli Matolát.
Tudni kell, hogy Tevan Zsófi is fiatal, összesen ha két esztendővel idősebb Matolánál. Igen eszes és eleven menyecske; férje ugyancsak mérnök. Vámos Tibor, az Erőműberuházási Vállalat mérnöke és olyan építkezésnek, mint a Sztálin Vasmű Erőműve, a legfőbb irányítója. Az Erőmű karcsú betonteste már messziről látszik és olyan, mint valami kecses, de mégis monumentális temploma az erőnek. Az Erőmű versenyben áll a Tűzállóval és így óhatatlanul versenybe került férj és feleség, Vámos és Tevan is. (A Vámos-Tevan házaspárnak elve az, hogy az asszony ne viselje a férje nevét. Tevan Zsófit az alkotásairól fogják megismerni és nem arról, hogy Vámos Tibor a férje.) Amint május elsején kiderült, a Tűzálló vezet a versenyben s ez nagy megkönnyebbülést okozott Tevan Zsófinak; sokszor panaszkodott, hogy a férje átkozottul jól ért a propagandához, ő meg nem. Külön irígylésreméltó adottság, ha a mérnök egyúttal jó propagandista is.
Három különleges jegy határozza meg Tevan Zsófi helyét a műszaki értelmiségben: az első az, hogy nő; a második, hogy fiatal; és végül, de nem utolsó sorban az, hogy kommunista. Az első kettőnek sokféle nyitja van. Mert nem a legnagyszerűbb dolog-e, ha valaki fiatal? Mindenki, aki túl van a negyvenen, titokban szeretne még egyszer húszéves lenni. De van az éremnek másik oldala is. A fiatalnak nincs elég tapasztalata, nincs elég gyakorlata. Ez sokszor kellemetlen bizonytalanságot okoz. Sok szép tervet kell keserűen semmivé válva látni a gyakorlatban, mert kevésnek bizonyult az erő. Ennek egyik folyománya aztán az, hogy igen keservesen lehet megszerezni a szükséges tekintélyt. Az idősebb mérnökök, az “öreg rókák” mosolyognak a tüzes fiatalon, leintik, gyakran meg éppen barátságtalanul fogadják, ha beleszól és mindig az évek számának magaslatáról beszélnek. Az idősebb munkások is nem egyszer afféle “tejfelesszájút” látnak benne. Vagyis a fiatalság jó is, rossz is Tevan Zsófinak. Aztán itt van a sorsnak e megmásíthatatlan végzése, hogy nő. Ebben is van sok jó. Több támogatásban részesül az ember a kormánytól és kivált a párttól, ha nő. Segítik. Soron kívül meghallgatják a panaszát, érdeklődnek iránta. Úgy bánnak vele, mint valami palántával, mert, a műszaki értelmiségben bizony nem sok nő található. Sztálinvárosban Tevan Zsófin kívül csak egy női mérnök van, igaz, hogy az az egész építkezés főmérnöke: Wolff Johanna. Ez tehát egyfelől jó volna; de másfelől meg külön küzdelem nőnek lenni. Sokan nem veszik komolyan, mások egyenesen mérgesek: hogy is mer nő létére mérnöknek lenni? Nem törődnek az utasításaival. – Nem tud parancsolni – mondják nevetve. Hogyan is lehet női hanggal parancsolni? A parancs csak ércesen zengő baritonban érvényes…
Tevan Zsófi azonban sohasem veszíti el lelkesedését és akaratát, mert kommunista. Nagyszerű terveket forgat a fejében. (Lám, a fiatalság előnye!) Csak a tervek végrehajtásában van valami kis baj. Fiatal még ez a kéz és nem elég erős: kiszaladnak a gyeplők a szorításából és a bonyolult valóság széjjelcibálja a tervek pompásan indult fogatát. Emlékszem, milyen csupa-tűz bizodalommal fogott hozzá Zsófi a női építkezéshez. Egy épület, amelyet nők építenek, amelyen mindenki nő, a mérnöktől a kőművesen át a kubikosig! S ezt az építkezést ő fogja vezetni. Nem volt még semmi az épület helyén, csupán fű, – de Tevan Zsófi már látta, amint áll a ház, vörös zászlók lobognak rajta, ünnepélyes átadás… A szaktársnők boldogok, csak úgy ragyog az arcuk a büszkeségtől… “No lám! Férfiak nélkül is boldogulunk! Most szólj egy szót, Tibor! … Így gondolta, aztán hozzákezdett. Persze, az akadályok úgy ugrottak egymásután eléje, mint egy ellenséges rajvonal a rohamozó csapat elé. A föld kemény volt, a tégla törött, a zsaludeszka nem érkezett meg, a szaktársnők pedig nem mind voltak Jeanne d’Arc-ok vagy Zója Kozlmogyemjanszkáják. Birkózni kellett az anyaggal és az emberi lélek ballasztjaival, a múlttal, amely vissza-visszanyúlt egy-egy leányért, asszonyért.
Tevan Zsófi azonban nem hátrált meg. “Csak azért sem” – gondolta magában és küzdött.
Már állott két emelet, amikor egy ízben úgy találkoztam Zsófival, hogy lógott az orra és kétségtelenül igen bosszús volt.
– Mi az? Mi történt?
– Mi történt? Szabotázs! Két hete rossz az egyik kompresszor, két hete kiabálok, fenyegetek, könyörgök, hogy csinálják meg… A műszaki osztály a fülit se mozgatja! Most bedöglött a másik kompresszor és nincs habarcs. Elillannak a kőműveseim… Az imént jelentkeztek hárman rendőrnőnek…
– Ne hagyd magad, Zsófi – mondottam. – A becsület nem engedi, hogy kudarcot valljatok.
Tevan Zsófi sóhajtott.
Egy este, nem sokkal ez után a “Szabadság” étteremben találkoztam vele, a hatos kockában. Akkor tudtam meg tőle, hogy férfiak mentek segíteni a női építkezésre, köztük a neves kőműves, Szlipcsevics István. Az épületet már férfi és női kőművesek vegyesen fejezték be.
Tevan Zsófi csak részben tudta megvalósítani szép terveit. Nem mintha nem tett volna meg mindent: de lám a fiatalság érmének másik oldala, a tapasztalat, a gyakorlat és a tekintély hiánya.
Tervan Zsófit tehát a Tűzállótéglagyárhoz helyezték és ő újra nagy terveket forgatott a fejében. Izgatta a feladat: ilyen komoly gyárépítésben még sohasem volt része. Megismerkedett a tervekkel és a munkahellyel; amikor megtudta, hogy keze alatt a híres Partizán-brigád, valósággal izgalomba jött. Ismerte Matola nagy tetteit és kínos huszárvágásait is, hiszen a DISZ-ben sokszor volt megbeszélés tárgya ennek a Rózsa Sándor-fiókának féktelensége és jámbor funkcionáriusok számára félelmes kiszámíthatatlansága. Lehet-e szebb feladat egy fiatal kommunista számára, mint Matola megnevelése? (Mint aki először megy a Hortobágyra és arról álmodik, hogy mindjárt betöri a legvadabb csikót.) Tevan Zsófi úgy indult neki ennek a feladatnak, mint egy missziónak. A mérnöki feladathoz egy pedagógiai is járult; a fiatal kommunisták pedig tudvalevőleg szinte lázban égnek a vágytól, hogy megváltoztassák az embereket.
A gyakorlat aztán itt is kissé összezavarta a szépen felépített terveket.
A valóságban ugyanis az történt, hogy Tevan Zsófi két olyan markáns egyéniség közé került, mint Felhősi és Matola. Ő lett a harmadik. Felhősi szívesen és szeretettel fogadta. Tevan Zsófi mindjárt olyan buzgalommal látott hozzá feladatához, mint az a bizonyos új seprő. Az vitathatatlan, hogy Tevan Zsófi igen hamar észrevette mindazt, ami nincs rendben a Tűzálló építkezésén. Már csak azért is hamar észrevehette, mert aki kívülről jön, annak hamarabb szemet szúrnak a rendetlenségek, mint aki ezeket a rendetlenségeket csinálja, vagy legalábbis benne van és napról napra látván, természetesnek tűnik neki; de másfelől meg Tevan Zsófinak éles szeme, jó összegező képessége van és elvileg helyesen állapítja meg a dolgokat.
Tevan Zsófi mindig válaszol, vagy legalábbis kész válaszolni arra a kérdésre, hogy “mit”, de nem mindig tudja megmondani, hogy “hogyan”.
Így aztán látta és megbírálta Felhősi “Vihar Ferkó” módszereit, de jobbat csak elméletben tudott ajánlani Felhősinek. Felhősi ezért nem haragudott rá, csak kicsit elhúzta a száját, ugyanazt gondolván magában, amit az idősebb műszakiak mind, kissé lenézően és kissé elnézően: fiatal. Annyi azonban szent, hogy Tevan Zsófi bírálatai nem oszlottak szét a levegőben: Felhősi foglalkozott velük. Mert az említett hiúság következtében Felhősinek minden bogarat tesz a fülébe, ami vele van kapcsolatban; dicséretére szolgál, hogy a bírálatért nem haragszik, nem fuvalkodik fel, hanem – ha nem is gyakorol mindjárt ékesen szóló önkritikát a hazugok és elvtelenek szokása szerint – fontolgatja magában a mondottakat és ha maga is elismer valamit, javít. Kampányszerűség? Kitartás hiánya? Rendetlenség? Szervezést helyettesítő “rohamok”? Felhősi elgondolkozott ezeken a dolgokon és valamit kétségtelenül javított rajtuk.
Matolával azonban nem ez volt a helyzet.
Tevan Zsófi azzal az elmélettel fogott hozzá a “partizánok” “neveléséhez, hogy a jó vezetőnek szigorúnak kell lennie, határozottnak és keménynek, mert csak így lesz tekintélye. Ezt még alátámasztotta a szüntelen félelem attól, hogy mint nő, természettől fogva lágy és erőtlen lesz.
A kellemetlen meglepetés az volt, hogy Matola őt, aki nevelő szándékkal indult el, éppen olyan “atyai” mosollyal fogadta, mint Felhősi. Mintha azt mondotta volna: “No, a mi szárnyaink alatt sokat fog tanulni a Zsófi.” Mindebből az a kép alakul ki, mintha Matola valamilyen kétöles óriás volna; nem, Matola testileg egyáltalán nem különös jelenség. Inkább alacsony, mint középtermetű és emellett sovány, a brigádban akárhányan vannak, akik izomerőben és szívósságban jóval felülmúlják. Matola lenyűgöző és zavarbahozó ereje az arcában van és abban a belső fölényben, amely egész megjelenését szokatlan erővel ruházza fel.
Mindamellett Matolában vannak olyan tulajdonságok is, amelyeket röviden “feudális csökevény”-nek szoktak nevezni a mi korunkban. Ilyenek például bizonyos előítéletei a nőkkel szemben. Feleségét például nem küldte sem dolgozni, sem a DISZ-be nem íratta be; elegendőnek tartotta, hogy elhozta hazulról, a faluból. Matola kiszakította magát terhesnek talált régi környezetéből, de az új viszonyok közé magával hozta az elhagyott régi környezetnek számos rátapadt jellegét, ma is hordozza maradványait és sok esetben öntudatlanul engedelmeskedik parancsainak. De nemcsak a nőkkel szemben való előítélet ilyen maradvány Matolában. Az értelmiséggel szemben való ösztönös bizalmatlanságot is magával hozta. Matola egyszerűen lenézi a régi, nem munkásból és nem parasztból lett értelmiséget.
– Az, aki a két kezével nem dolgozott előbb, az nem sokat ér, akármennyit tanult is! – hangzik Matola “tétele”.
Matola ezen a téren szélsőséges demagógiába is téved. Csak azt a mozgalmi funkcionáriust tekinti teljes értékűnek, akin látja, hogy a kétkézi munkában is derekasan megállná vagy megállja a helyét. Azon az estén, amikor megnyílt a “Vasmű”-szálloda, éppen elmentünk előtte, a Sztálin-útról jövet a Május 1-utca felé.
– Látod – mondotta – ez a nehéz testi munkások számára van.
– Hogy-hogy? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem tudod, kik a “nehéz testi munkások”? felelte. – Én három csoportba osztom az embereket. Vannak “nehéz testi munkások”, akik autón járnak. Aztán vannak dolgozók: ezek az irodaiak, kisebb rangúak, tisztviselők. Végül vannak a “melós”-ok. Ezek dolgoznak.
– Hm… És majd, ha te is “nehéz testi munkás” leszel? Te is autón fogsz járni…
– Én? – csattant fel. – Soha!… Amíg mindenkinek nem jut autó…
Valamilyen elfojtott forradalmiságnak a romantikája ez, a vágy arra, hogy egyszer részt vegyen egy mindent elsöprő, végtelen kielégítési forradalomban, amely Matolának úgy látszik, hiányzik és egy ideig még hiányozni is fog, amíg lassanként le nem vezetődik az építés, nem mindig annak látszó, de mégis forradalmi tetteiben. Matola tüntetőén nem jár a “Béke”-étterembe. amely az építkezés és a város vezető rétegének: a vezető értelmiségnek, a sztahanovistáknak, a legjobbaknak, a funkcionáriusoknak a találkozóhelye. (Így alakult ki, mintegy társadalmi folyamatként.) Matola csak a “késdobálóba” jár, amely a nagy duhajkodásokról és verekedésekről kapta a nevét. Már csak azért is, mert itt van alkalma összeütközni a jampeoekkel, akiket gyűlöl. A jampecek jobban félnek a Partizán-brigádtól, mint a rendőrségtől.
Matolában tehát mindkét “csökevény” dolgozni kezdett, amikor Tevan Zsófit meglátta. Nem tudatosan: eszébe sem jutott volna, hogy ne örüljön Tevan Zsófinak, akit fiatal és kommunista volta miatt sokkal többre becsült a legtöbb műszakinál. Csak ösztönösen nem akarta parancsnoknak elfogadni, mint a szilaj csikó a gyakorlatlan lovast. Jóbarátnak, tanítványnak nézte inkább; nem túlzok, ha azt mondom, hogy tanítani akarta Tevan Zsófit, a mérnököt.
Nos hát ez is tanítani akart és amaz is; mindkettő pártfogásába akarta venni a másikat. Ebből nyilvánvalóan összeütközéseknek kellett származniok.
Mindehhez hozzájárult az is, hogy Felhősi bizalmasan és közvetlenül irányította Matoláékat, ami Matolában még jobban megérlelte azt az érzést, hogy különleges, független lény és méltóságán aluli, hogy Tevan Zsófitól egy szerűen utasítást fogadjon el.
Tevan Zsófinak azonban még ez is tetszett. Eszébe jutott, hogy ő is mindig szenvedélyesen szerette a szabadságot és a függetlenséget; eszébe jutott, hogy öt-hatéves korában hányszor szedte le édesanyja a háztetőről. Bizonyos tisztelettel nézett Matolára, mert meglepte a Matola jártassága a műszaki dolgokban és éles esze, amely mindig gyorsan felfogta a helyzetet s határozni is tudott. Mindazonáltal szilárdan megmaradt eredeti szándéka mellett, hogy fölébe kerekedik ennek a fiúnak.
Az alkalom egy ízben segítségére jött.
Felhősi ugyanis elszánta magát arra, hogy nem engedi át az első helyet sem a Népstadionnak, sem a tószegi építkezésnek; szinte verekedett minden egyes óráért, amellyel megelőzheti önmagát. A samottformázó és szilikátfeldolgozó egyszerre futott fel a födémig, de elkésve. Mind a két épület Tevan Zsófi területén van. Felhősi azonban nem tágított a határidőtől. Rettegett a legkisebb lemaradástól is, mert idővel felboríthatja a haditervet. A két épületet másnap be kell födni! Kirohant az építkezésre és amikor meglátta a két épületet, megmondta Tevan Zsófinak, hogy másnapra mindkét épület födémjének készen kell lennie. Tevan Zsófi meghökkent. Egy-egy ilyen épület befedése úgy történik, hogy először felrakják a födémgerendákat – ami elég kényes és nagy körültekintést kívánó munka – azután meg bebetonozzák, és az ugyancsak tekintélyes időt vesz igénybe. Mindehhez pedig összesén két brigád állott Tevan Zsófi rendelkezésére: a Partizán-brigád, amely a gerendák beemeléséhez ért és a Horváth-brigád, amelyre rá lehet bízni a födémbetonozást.
Épül a tűzállótéglagyár /1952. augusztus 17.
Fotó: MTI/Sándor Zsuzsa
– Ez már megint olyan eszeveszett roham – mondotta kissé idegesen Zsófi és elkomorult az arca.
Felhősi nem tágított.
– Meg kell lenni! Ma este kijön Wolff Johanna és megmondom neki, hogy holnap készen van a két épület. Határidőre… Majd én megmutatom…
– De nincs emberem!….
– Dehogyis nincs! Én feleannyi emberrel früstökre megenném az összes födémet. Nemcsak beszélni kell, Zsófi!.
Tevan Zsófi’ mérges volt. Hogy egy emberen hogyan uralkodhatik el ennyire a hiúság! De az különösképpen bántotta, hogy “nemcsak beszélni kell.” Vagyis Felhősi azt hiszi, hogy neki csak a szája jár és most erre bizonyítékot is kap… Hát nem! Ha két födém kell egy napon, akkor lesz két födém egy napon.
Tevan Zsófi keményen elhatározta, hogy megcsinálja. Tudta, hogy Felhősi majd elismeréssel méz rá, mosolyra húzódó szája fölött rángatózik egy kicsit a bajusza, aztán harsogva elneveti magát, vállára csap és azt mondja: “Jól van, Zsófi, látod, mit tudunk mi! Ezt csinálják utánunk!” És akkor Felhősinek meglesz az elégtétele, látja, hogy mégis ér valamit (mert Felhősi mindig a saját tetteivel igyekszik ezt bebizonyítani önmaga előtt)…
Az ám, de Matola és Horváth Laci!
Tevan Zsófi most már örülni kezdett a kemény diónak. Most az egyszer be fogja bizonyítani Matolának, hogy azért a brigádvezetőnek van mit tanulnia a mérnöktől. Most fogja megszerezni a tekintélyét Matola előtt, mert ezt a feladatot két brigáddal megoldani – ez olyan felkészültséget kíván, hogy Matola “parlagi” tudása még kell, hogy hajoljon előtte.
Odament Matolához.
– Holnap kemény napunk lesz, Józsi – mondotta.
Matoláék éppen alapot ástak és az volt a céljuk, hogy a hét végére befejezzék, ez ugyanis abban a hónapban pontosan 2930 forintos keresetet jelentett.
– Miért? – ráncolta össze a homlokát Matola, mert nem tudta elképzelni, mivel avatkozhatik bele Tevan Zsófi ebbe a már jóelőre kiszámított, simán gördülő munkába.
– Holnapra készen kell lennie a samottformázó és a szilikátfeldolgozó födémjének. Készüljetek, hogy mind a kettőre felrakjátok a gerendákat.
Matola kicsit gúnyosan megdűtötte a fejét:
– És ezt abbahagyjuk? Különben is: minek kettőre felrakni a gerendákat? Úgy sem tudják bebetonozni…
– De igen. Muszáj.
– Hány brum-daru van?
– Egy.
– Hát akkor ez lehetetlenség, Zsófi. Keress más brigádot, amelyik azt sem tudja, mi fán terem az ilyesmi. Mi itt maradunk.
Tevan Zsófi felcsattant:
– Hogy-hogy? Azt csinálod, ami neked tetszik?… Ha én azt mondtam…
– Jól van, majd Felhősi elintézi! Gyerünk Felhősihez!
– Nem lehet csak úgy otthagyni a munkát! Mit szól a brigád, ha te mindig csak másutt csavarogsz? Igaz-e, fiúk?
A brigád jókedvűen és udvariasan nevetett. Tevan Zsófi folytatta:
– Egyébként, ha akarod tudni, ez Felhősi külön utasítása.
Matolát meglepte a dolog. Visszavonulót fújt.
– Jól van, de hogyan?…
Te van Zsófi látta, hogy az első menetet megnyerte, boldogan és önérzetesen felelte:
– Bízd rám. Kidolgozok egy olyan ütemtervet, hogy meg tudjuk csinálni. Nektek úgy kell készen lennetek, hogy Horváth Laciék azonnal hozzá tudjanak látni betonozni. S amíg a szilikátot betonozzák, nektek fel kell raknotok a samottra a gerendákat… Holnap reggel mindent pontosan megkaptok tőlem!
Tevan Zsófi hozzálátott a munkafolyamat felbontásához a legapróbb részletekig, szinte percnyi pontossággal. Ha hét órakor megkezdik a munkát, tíz órakor Horváth Laciék már hozzáláthatnak betonozni…
De azt nem tudta, hogy Matola mégis bement Felhősihez.
Felhősi egy hosszú barakkban lakik az építkezés alsó szélén. Kis szoba az övé, három lépés hosszú és három lépés széles. Nem is fér el benne több, mint egy ágy, egy mosdó, asztal és szék. Az asztalon egy halom könyv tornyosodik. Felhősi éppen a fejét törte valamin és kibámult az ablakon, mikor Matola belépett.
– Miért kell holnap mind a két födémet bebetonozni? – kérdezte Matola egyenesen.
– Azért, mert holnap van a samottformázó határideje. A szilikáté már három napja elmúlt. Ha így kezeljük az ütemtervet, akkor elsodor az idő és nézhetünk a zászló után. Érted?
– Értem – bólintott Matola és kiment.
Persze, hogy értette. Ez így mindjárt másképpen hangzik. Az elsőségről van. szó. Ebben Matola sohasem ismert tréfát. Csavaros eszével mindjárt felfogta a dolog jelentőségét. Megint huszárvágás kell, hogy ne tudjanak senki mást eléjük csempészni. Mert Matola mindig élt a gyanúperrel, hogy őket sokan irigylik a “nagyfejűek” közül és másokat szeretnének előtérbe tolni. Neki mindig szüksége volt ilyen elképzelésekre, mert ez sarkalta. Rózsasándori elképzeléseiben nagy és előkelő helyet foglalt el az, hogy egyedül kell állni a sarat látszólag nagyobb erők ellen és mégis kiderüljön az, hogy ő, a hős az erősebb. Azt nem tudta Matola, hogy Felhősi Wolff Johannát akarta kész helyzet elé állítani, hogy más főépítésvezető ne kerülhessen eléje a versenylistán. Nem tudta, csak sejtett valamit, de ez elég volt neki ahhoz, hogy máris egész idegrendszere, valamennyi agytekervénye ennek a holnapi huszárvágásnak a tervén dolgozzék. Igen ám, csakhogy a vállalást is teljesíteni kell, az alapnak hét végére készen kell lennie, ha tótágast áll is a víztorony… Vagyis holnap azon is kell dolgozni… Tizenkét köbméterrel előnyben vannak, úgyhogy akkor sem történik baj, ha valamivel kevesebbet végeznek holnap a földmunkából.
– Abbahagyjuk ma – szólt a brigádnak, amikor visszament. – Tizenkét köbméterrel úgyis előbbre vagyunk.
Az öt órát már elfújták, de ez Matoláékat nem érinti. Ők addig dolgoznak, ameddig reggel, vagy előző este brigádtanácskozáson elhatározták. Csodálkoztak, hogy Matola abbahagyta a munkát.
– Holnap két épületre be kell emelni a gerendákat — magyarázta Matola.
– Éppen azért kellene… – kockáztatta meg Dobos Rémusz, a sógora.
– Mit éppen azért! – csattant fel Matola. – Honnan tudod, mennyit fogunk dolgozni holnap? Ma pihenni kell!
Megindultak befelé. A lemenő nap vörös sugarai laposan kúsztak végig, a földön és bíborban fürdették a várost, amely a magas töltés tetejéről tárult elébük. (Vasúti töltés; itt vezet majd a vasútvonal a Martin-kemence szájáig, hogy az anyag egyenesen a vagonból jusson a kemencébe.) A másik oldalon a Gépgyár műhelyei, az Erőmű betonpillérei, a Martin és a Kokszoló formálódó épületei emelkedtek, hátuk mögött pedig a Tűzálló generátorháza s az Országos Elektromos Állomás, amelyben, mint valami nagy, nyitott egyiptomi templomban a misztériummal körülvett méltóságos istenszobrok, ülnek a hatalmas, barna kapcsolók és óriás transzformátorok.
Lefutottak a töltésről és tovább mentek az egyengetett, kopár síkon a tátottszájú exkavátorok és földmarkolók, dübörgő sztálinyecek, traktorvontatta földgyaluk között, ki a régi földvári útig, a “Betonúti” megállóig, amely jelenleg Sztálinváros személy-“pályaudvara” (nemrég még egy nádbódén kívül semmi sem volt ezen a megállón, de most már takaros váróterem épült rajta). Itt ráfordultak a betonútra és a rügyező erdősáv mellett mentek hazafelé. A piac után már befordul az A-útra az ember, vagyis végleges nevén (május 1-én kaptak nevet a Sztálin városi utcák) az Építők útjára. Csakhogy az Építők útjának legelején van a büffé és a “késdobáló” s a “partizánok” mindig betérnek ide leöblíteni a Tűzálló szélkavarta porát.
Be is mentek a büffébe egy fröccsre. Tavaly még előfordult, hogy berúgtak (Matola sohasem volt részeg), de most már nincs rá példa. Ennek is furcsa és hihetetlen története van. Egyszer Takács a világ legtermészetesebb hangján közölte velem:
– Határozatot hoztunk, hogy leszokunk az ivásról. Holnaptól kezdve.
És valóban, azóta sohasem rúgtak be, még akkor sem, ha mulattak.
Most is csak egy-egy fröcesöt ittak meg a büffé borgőzös levegőjében és izzadságos tolongásában. Matola nem ment tovább velük, hanem kapta magát és visszafordult. )
– Mondjátok meg Annának, hogy majd később jövök.
A piacon keresztül nekivágott toronyiránt a Tűzállónak. Helyszíni szemlére fordult vissza. Rájött, hogy mivel ő nem ismeri a mérnöki számításokat, mindent a helyszínen kell kiszámolnia. Azon törte a fejét, hogyan lehetne a gerendákat beemelni és amellett a földmunkából is elvégezni a holnapi adagot.
Már lement a nap és gyorsan szállt le a szürkület. Ilyenkor acélkék színe van az égnek, a levegőnek s a tárgyak egyre sötétebbek lesznek, egyre mélyebben és puhábban olvadnak bele a közeledő estébe. Az elpihent daruk mozdulatlanul és némi mélabúval meredeznek az alkonyuló tájon, mint kékesszürke vásznon fekete szénrajzok; a vetést károgó varjak szállják meg és a keleti homályba mint kitárt karú óriások, szaladnak bele a távvezeték feszítőoszlopai.
Matola felmászott a szilikátfeldolgozó falára, amely két emelet magasságban végződött. Még üres volt a falak határolta négyszög: holnap fogja csak kitölteni ezt a teret ő és Horváth Laci. Mellette állt a samottformázó. Matola kiszámolta, hány gerenda kell és hová. (Félreértések elkerülése végett: betongerendákról van szó.) Azután lemászott és megszemlélte a gerendákat. Le is mérte őket, nehogy holnap érje a meglepetés. Nem ez volt első elmélkedése így, estefelé a munkahelyen. Ilyenkor mindig nagy úrnak érezte magát, hiszen a tehetetlen, óriás anyag ilyenkor a kezében volt, vagy legalábbis küzdött azért, hogy úrrá legyen rajta.
Mit is mondott Zsófi? Tíz órára befejezni a szilikáton, azután átmenni a samottra… Amíg Horváth Laciék bebetonozzák a szilikátot, befejezni…
Ez legkevesebb déli egy óra. Közben ebédidő is van, tehát félkettő-kettő. Akkor kezdjenek hozzá a földhöz? Eh… Különben is: ha Horváth Laciék kettőkor kezdik a betonozást a samotton, mikor lesznek készen vele? Hat órára.
Nem, ez így nem jó. Ez Matolának nem elég! Ehhez még számítsuk hozzá azt, hogy amikor mindenki dolgozik, torlódás van a kábelekkel. Hol erre a gépre kapcsolnak át, hol arra, várni kell, vagy legalábbis veszekedni, ezzel is negyedórák telnek el. Lehet, hogy Tevan Zsófinak jó ütemterve lesz, de a gyakorlatban mindig másképpen ütnek ki a dolgok.
Mi lenne, ha mi tíz órára befejeznék mind a két épületen a gerendák beemelését? – gondolta Matola és számolni kezdett. Az este már ráborult az építkezésre. Onnantúlról ideragyogott a város, a másik oldalról a gyár; de a Tűzállónál csak egy ablak volt világos: a főépítésvezetőség ablaka.
Matola rohangált az épületek, a daru és az előregyártott gerendák között. Visszafelé számolt: ahhoz, hogy tízre befejezzük a samottot, el kell kezdeni fél hétkor… És így tovább. Oda lyukadt ki, hogy ha három órakor elkezdik a munkát, tíz órakor mehetnek vissza az alaphoz, ásni. Horváth Laciék meg akkor kezdenek betonozni – elvégzik a kettőt négy óráig.
Igen, de háromkor még ugyancsak sötét van. Erősen gondolkodott. Amikor gondolatokba merülten elindult a fal mentén, belebotlott egy állványozásból ottmaradt szálfagerendába. Akkor jutott eszébe valami. Ha ma este legalább a szilikát gerendáit odakészítenék a fal mellé, elég volna kijönni fél ötre és hamarabb készen is lennének, mert akkor hárman vagy négyen hordhatnák a samott gerendáit, oda is hordanák, míg a többiek raknak… Most már csak annak kellett utánanéznie, hogyan lehetne ezt nyélbeütni. El kell menni a kocsiért. Arra felraknak négyet – tíz forduló az egész, ha mind csinálják, gyorsan megy… Csak még fenn legyenek!
Hirtelen lépéseket és hangokat hallott. El akart húzódni, de a jövevények éppen beleütköztek. Zseblámpa világított az arcába. Valaki bekapcsolta a lámpákat, világosság gyúlt.
Felhősi és a főmérnöknő állt előtte.
– Hát maga mit keres itt? – kérdezte meglepetten a főmérnöknő, a hirtelen támadt világosságban kissé pislogva barna svájcisapkája alól.
Matola a falra mutatott.
– A holnapi munka… – mondotta. – Egyszerre két épületre emeljük be a gerendákat, egy daruval.
A főmérnöknő idegesen fordult Felhősi felé:
– Ugyan, már megmondtam, hogy ez nem fog menni! Különben is, az ilyen munkához, régi, nagyon jól begyakorolt szakembereknek szabad csak hozzányúlni. Maguk nagyon könnyelműek – mondotta egyszerre Felhősinek és Matolának.
– Bízza csak ránk. Nekem jobb nem kell a “partizánok”nál – felelte vidáman Felhősi.
– Jó, jó, de ha valami baj lesz, végső fokon engem fognak elővenni – aggodalmaskodott tovább a főmérnöknő.
Felhősi Matolára kacsintott. Matola kihúzta magát és szorosan a főmérnöknő elé lépett. Most úgy érezte, itt a pillanat, amikor Rózsa Sándor megszólalhat.
– Ide hallgasson, Johanna elvtársnő – mondotta a főmérnöknőnek, akinek az arcán őszinte meglepetés tükröződött erre a megszólításra – én nem kételkedem abban, hogy maga a maga munkáját jól megcsinálja. Hát maga se kételkedjék abban, hogy én is megcsinálom, amire vállalkozom. Ha nem jól csináltuk meg, joga van ahhoz, hogy megkritizáljon!
A főmérnöknő zavartan elnevette magát.
– Jó, jó, de azért vigyázni kell – csak ennyit tudott válaszolni.
Wolf Johanna, a dunapentelei főmérnök
– Legyen nyugodt, nem lesz semmi baj – nyugtatta Felhősi. – Láthatja, mennyi felelősséget érzünk! Még Matola is kint van, hogy minden rendben menjen holnap! Még egy ilyen építkezése nem volt, mint ez a Tűzálló. Higgye el!
– Nem is lesz! – lódította hozzá Matola, mert mindig szerette volna, ha őt sohasem éri utól senki, sem életében, sem holta után. Aztán előadta tervét Felhősinek, aki intézkedett, hogy ma estére egy órára áram álljon Matoláék rendelkezésére.
Matola megállított egy tehergépkocsit és majdnem hazáig vitette magát. Egy pillanatig habozott, hogy a brigádhoz szaladjon-e előbb, vagy a feleségéhez. Anna ekkor már gyermeket várt és sokat volt egyedül. (Most is így van.) Meg az első időkben Matola szerfölött féltékeny volt (ez rá vall: úgy féltette néhányhetes feleségét, mint valami büszke kényúr a tulajdonát), de aztán megnyugodott. Most a lelkiismeret furdalta, amiért olyan sokat van egyedül az asszonyka.
Úgy döntött, hogy felkiabált a brigádszállásra, közölte, hogy még egyszer kimennek ma, aztán beszaladt az asszonyhoz. (Oda most nem követjük, most látják először egymást a mai napon néhány percre, hadd legyenek magukban.)
Aztán kimentek.
Este tíz órára már oda is készítették a szilikát gerendáit a falhoz.
Másnap délelőtt tíz órakor pedig valamennyi födémgerenda a helyén volt. Horváth Laciék délután kettőre a betnozást is befejezték.
Mondani sem kell, hogy Tevan Zsófi arca ragyogott az örömtől és a büszkeségtől. Az azonban bosszantotta, hogy Matola megint elébevágott kissé.
Ettől kezdve Matola sokszor önállósította magát szervezési kérdésekben. Az építésvezető és a brigádvezető között kirobbant versengésnek káros oldalai is voltak. Matola mindig be akarta bizonyítani, hogy ő jobb szervező és utasításokat adott – a művezetőnek. Most már mindennaposak voltak a viták Tevan Zsófi és Matola között. A sok szervezőmunka következtében Matola sokat volt távol a munkahelytől. Építésvezetőségen rajzokért, normairodán teljesítményért, anyagellátóban anyagért – és így tovább. Tevan Zsófi itt igyekezett megfogni a dolgot. Csípősen “elnök úr”-nak, “főmérnök úr”-nak kezdte szólongatni Matolát. A mi partizánunk egyszer megkérdezte:
– Mit nevezel te engem feszt főmérnök úrnak?
– Azért, mert nagyon helytelen, hogy mindig távol vagy a munkától. Amit te csinálsz, az a művezető dolga.
– Ha én csinálom, akkor megvan, ha a művezetőre várok, fújhatom!…
– Mindig a saját fejed után mész és elvégre is én vagyok az építésvezető…
– Légy nyugodt, én hamarabb tudom, mit kell csinálni. És ha nem veszem a kezembe, akkor nincs kereset…
– Én nem tudok nektek keresetet biztosítani?
– Nem mindig.
– Hát ez nem igaz. Különben is, pénzéhes ember vagy!
– Én? – válaszolta Matola sértődötten. – Hát te, amikor a múlt hónapban hetven forintot levontak a fizetésedből, mit csaptál érte? Látok én mindent, ne félj… Akkor te is pénzéhes vagy!
– Az más… .
– Dehogyis más. Én sem csinálok mást, csak azt követelem, ami jár.
Nehéz Matolával vitatkozni. És Tevan Zsófi különben is állandó idegfeszültségben él. Mert nem tréfadolog, amit rábíztak. Amikor megkezdődött a Nyitottszin betonkeretállásainak felállítása, a Tűzállótéglagyárnál több elektromosság volt a levegőben, mint az országos állomáson. A munkákat Tevan Zsófi vezeti, a nagy betonpilléreket és a gerendákat (körülbelül 30 tonnásak) Matola és brigádja emeli a két “biká”-val. (Különleges emelődaruknak, a neve ez.) Hanem amikor elkezdték, egyik izgalom követte a másikat. A “bikák” rosszak voltak. Tevan Zsófi telefonon veszekedett a gépészeti osztállyal, hogy küldjenek hegesztőket. A másik kezével már írta is alá a munkalapot, amelyet az öreg művezető tartott az orra alá, toporogva és sürgetve, hogy véssenek a pilléreken. Persze, vésni kellett, mert a tervezőiroda szorosan tervezett, az ácsok viszont pontatlanul zsaluztak, a gerenda nem fog bele¬férni a pillér nyílásába… Már mennie kellett volna a Partizán-brigádhoz, de akkor hírnök jő s pihegve szól: “Beázott a “bika” alatt a föld!” Útközben újabb tervezési hiba ugrott a szeme elé. Matola idegesen járkált – mi lesz már az emeléssel? A tervezőiroda igazgatója, aki erre az alkalomra jött le, ugyancsak idegesen járkált ballonkabátjában, mert észrevette, hogy a buzgó vésés közben a vashuzalokról levésik a betont és ez a vasat a rozsdásodás veszélyével fenyegeti. Tevan Zsófi elé többen ugranak nyolcas vasért.
Meg kell ilyenkor bolondulni!
Matola nem bírta tovább, önállóan kezdett intézkedni. Tevan Zsófi most egyszerre kétfelé hadakozott: Matola ellen és a tervező-igazgató ellen. Parázsul összevesztek. Mind a hárman: Matola Tevan Zsófival és a tervezővel, Tevan Zsófi Matolával és a tervezővel, a tervező Tevan Zsófival és Matolával. •
Elég komoly volt a dolog, mert Matola és Tevan Zsófi magázni kezdték egymást.
– Én magával nem dolgozom tovább! Majd találok mást, aki tud emelni!
Ez Tevan Zsófi volt.
– Majd meglátjuk, melyikünk megy el hamarabb. Magának semmi köze sincs hozzánk, csak a művezetővel állok szóba!
Ugyanakkor a tervező így udvarolt Tevan Zsófinak:
– Feljelentem magát, hogy kivéseti a vasakat. Így én nem vállalok felelősséget a szerkezet szilárdságáért. Követelem, habarcsoltassa be!
Tevan Zsófi így válaszolt:
– Majd én jelentem, amit maguk csinálnak… Minden rajzuk rossz!
Ez persze túlzás. De ilyen nehéz és bonyolult feladatokat még nem hajtott végre a magyar építőipar.
Odamentem Matolához.
– Ide hallgass, Jozsó. Így nem lehet viselkedni. Ez az egyszemélyi felelős vezetés aláásása…
– Mit, vezetés? Ez neked vezetés? Mondd, milyen származású ez a Tevan Zsófi? Le merem fogadni, hogy valami úrinő… Azért beszél így az emberrel…
Két perc múlva Tevan Zsófival beszéltem.
– Ideges vagy. A tervezővel is nagyon összekaptál.
Tevan Zsófi haragos pillantást vetett az izgatottan topogó tervező felé.
– Ez? Ez afféle úriember… Azért beszél úgy az emberrel, de jóval kezd ki…
Mennyit veszekednek és lám, mégis ugyanúgy gondolkodnak! Fiatalok és hevesek, mindjárt az osztályellentétek síkjára viszik a dolgot. Mert Matola nem is tudna igazán haragudni Tevan Zsófira, ha nem festené át magában erőszakkal “úrinő”-vé és Tevan Zsófi is egyben-másiban kénytelen volna igazat adni a tervezőnek is, ha nem látna benne “úriember”-t.
A sok izgalom azért mégsem volt hiábavaló.
Amikor az, első két pillért felemelték és azután rájuk tették a harminctonnás vasbetongerendát, vagyis állt az első keretállás – mindnyájan olyan boldogok voltak, olyan jó barátok, mint azok szoktak lenni, akik egy közös célért harcolnak. Tevan Zsófi is, Matola is, a tervező is. Hiszen egyik sem azért csapott össze a másikkal, mert ellenkezett a szándékuk. Arról volt szó csupán, hogy a nehézségekért mindegyik a másikat okolta.
*
Nincs vége a történetnek. Naponta újabb és újabb folytatásokban közli a nagy egyetemes folyóirat: az élet. A Tűzállótéglagyár nyitottszinének betonkeretállásai egymásután sorakoznak fel a Partizán-brigád keze nyomán és szerte az építkezésen, Sztálinvárosban írják ezt a történelmet a Matolák.
Nemcsak egy Matola van; habár nekem éppen ez nőtt legjobban a szívemhez. Végtelen öröm és büszkeség látni, milyen tehetségesek, okosak, erősek és nagyra hivatottak a munkások és parasztok fiai. Matola Józsi úgy jött ide, hogy amint megindulnak az első üzemek, beáll gépésznek, vagy lakatosnak. Ennyi volt csupán a vágya, a célja – amint mondani szokták: a perspektívája. Azóta sok minden történt (pedig 1950 októberétől mostanáig nem telt el két esztendő sem), megkapta a Népköztársasági Érdemrend V. fokozatát és a Népköztársasági Érdemérem bronzát. S ma már Matola Józsi elhatározása: az építészmérnöki pálya. Mert Tevan Zsófi végül is rájött, hogy Matola kinőtt abból a mozgási körből, amelyben eddig volt. Matolában annyi gyakorlati tudás és szervezőképesség gyűlt össze, hogy az már feszíti és követeli a tanulást, a műszaki képzettséget.
Matola Józsi csak egyetlen okból habozik.
Nem tud elszakadni Sztálinvárostól.
– Mikor jön ide az építészeti technikum? – szokta kérdezgetni. Mert innen hogy is menne el? Egyszer azt mondta, második szülőföldje Sztálinváros. Amikor idejött, csak nagy gödröket látott az első kockaházak helyén, egyébként sarat és szélben görnyedező, fakó kukoricaszárakat. Azóta felépített egy várost, amelynek minden szegletéhez kedves emlékek fűződnek. A kamaszból ebben a városban felnőtt ember – és vajúdva, kínok között, születik az újfajta, másféle ember, aki egy fejjel magasabb lesz: a szocialista ember.
Sztálinváros rendkívüli átalakító hatása elsősorban abban rejlik, hogy itt az emberek alkotókká válnak. Ezek a Matolák, Tevan Zsófiák, Felhősi Ferencek megízlelik a teremtés felséges érzését és tudatát.
Emberek, fiatalok, akik felébredt teremtő szenvedélyükkel gyűlölik a pusztítást, a halált. Milyen mély értelme van hát annak a felírásnak, amely ma is olvasható a mechanikai javítóműhely falán: “Ez a mű – békemű”!
SÁNDOR ANDRÁS
