Néplap – 1951. szeptember 21.
Ötéves terv, virágzó ország, boldog nép, béke(kölcsön)
ÉRDEMES VOLT JEGYEZNI!
Egy esztendő eltelte után ezt állapította meg Wéber László elvtárs, vagongyári fékfüggesztékes, a mozdonyszerelde dolgozója is, miközben kérges kezeivel végigsímogatta békekölcsönkötvényeit. (A sorsolás, a számok miatt vette elő.) Visszagondolt azután a jegyzés izgatott, de ünnepélyes hangulatára, a Vagongyár díszkapujában várakozó fúvószenekarra, mindarra a sok-sok kedves emlékre, amelytől ezekhez a napokhoz fűzi.
Röpködtek a szavak akkoriban a levegőben.
Te mennyit jegyeztél? – kérdezték egymástól a munkások.
– Hát te?
– Hétszázat… Nyolszázat… ezret… ezerkétszázat… – volt a válasz.
Izgalmas verseny alakult ki. Wéber elvtárs azonban nem maradt !e. Ezer forintot jegyzett. Megtett mindent, amit a szíve és az esze parancsolt. Az összeg pedig hozzájárult ahhoz, hogy felépüljön a Vagongyárhoz közel a Dobozi-utcai sorház azóta hozzákezdtek a Vörös Hadsereg útján az irodaház és négy bérház építéséhez, rövidesen tető alá kerül a penicillin-gyár is. Mindez a Wéber Lászlóék pénzéből.
De meg vannak a kötvények is. Ezer forintot takarított meg Wéber e!vtárs azzal, hogy az államnak kölcsönzött. Most azt látja: az egyik zsebéből a másikba tette a pénzt, amely ott megsokszorozódott és az ezer forintot így majd sokszorosan kapja vissza.
Mikor Wéber elvtárs és a többi békekölcsönjegyző odaírták nevüket a jegyzési ívre. akkor még nem volt Dunapentele. Nem állt még a Május 1 utca, az új gyárépületrészek egész sora, a büffé, a kultúrterem. a sportpálya, kopár kietlen volt arra a tájék. Ma már a hatalmas építkezések egyrésze befejezés előtt áll és november 7-én ömlik majd a foró, izzó acél a pentelei öntődéből.
A debreceni dolgozók nagy többsége is izgatottan figyeli az ujságokból, ismerősöktől és barátoktól érkező jelentéseket. Szinte együtt élnek a hős város ifjú építőivel és úgy várják onnan az új, győzelmi jelentéseket, mint mondjuk sporteseményről, a D. Lokomotív egyik vidéki mérkőzéséről szóló híradást. Debrecent tehát ha légvonalban százkilométerek választják is el Pentelétöl, a két város dolgozói mégis közel kerültek egymáshoz.
Sokan azonban másképpen vélekednek.
– Dunapentele messze van – hangoztatják – és mit segít az rajtam, ha felépül.
Ezek szűklátókörű emberek. Nem újdonság ez a közöny számunkra. Ezt mondták ők akkor is, amikor a Lánchíd újjáépítéséről, vagy egy-egy napközi otthon felállításáról volt szó. Pedig azóta hányszor rövidült meg az útjuk, ha Pesten jártak és Budára vitte őket a dolguk. Nem volt szükség már mint a fasiszta-dúlás után, fél-Budapest begyalogolására. De így vannak a napközivel is. Gyermekeik nyugodtan eljárnak oda nap, mint nap. Ezt természetesnek veszik, mint azt is, ha majd Dunapentelén az új kohók ontják az acélt és a vasat, amely további felemelkedést jelent számukra is.
Szabó X. István, vagy ahogy itta Vagongyárban hívják a “szabópista” az esztergaműhely egyik legjobb dolgozója. Neve ott hirdeti száz százalékon jóval felüli teljesítményét a dicsőségtáblán, keze éppen most villámgyorsan állította be a vagonkerekeket az esztergakés alá. Igaz szívből adta ő is a múlt év őszén forintjait a nép államának. Tudta százszorosán visszakapja.
Jól keresett Szabó elvtárs azóta is. A nyáron, július utolsó napjaiban pedig Mátraházán találkoztunk vele. Galyatetőről jött hazafelé.
Két hetet töltött ott, ahová azelőtt sohasem kerülhetett. A békekölcsönjegyzés forintjaiból arra is jutott, hogy Szabó X- István és 300.000 társa fenn Galyatetőn, Kékesen, Mátraházán, lent a Balatonon és az ország más üdülőhelyein nyaraljon, pihenjen.
Szabó elvtárs kötvényeinek a száma most ott forog a szerencse- kerékben. A várakozás izgalma egy-egy pillanatra, erőt vesz rajta is. de talán azért, mert a kerékben ott forognak Pentele, Inota, Tiszalök, a békeerőművek hatalmas építkezései, az új lakások, kultúrotthonok százai, ezrei. Ezek azoké is lesznek, akik nem jegyeztek …
Mert ilyenek is akadnak. Napjainkban azonban lesütik a szemüket, ha ismerőssel találkoznak. Gyorsan elköszönnek, tovább állnak. Otthon sem érzik jól magukat, mert gyermekeik talán éppen az ötéves terv ragyogó beruházásairól tanulnak és esetleg még megkérdezhetik:
– Apuka, hol van az a Dunapentele? Hol van az a Kazincbarcika ?
Beszélni kellene akkor arról, hogy a vagongyári, bútorgyári, cipőgyári munkások, a becsületes dolgozó parasztok, értelmiségiek pénzéből milyen nagyszerű építkezések folynak szerte az országban. A békekölcsön forintjaiból épül az új, szocialista ország.
Leikiismeretfurdalása van ekkor, mert a múlt év őszén – hallgatva a reakció szavára – nem mert kölcsönözni az államnak. Most megjárta. Nincs kötvénye, egyénileg nem nyerhet a most folyó sorsolás alkalmával.
Szabó X. Istvánnak nincs ilyen gondja, ő hallgatott a Párt szavára.
A békekölcsönjegyzés is – kiállás volt a béke ügye mellett. Dolgozó népünk részéről ez a kiállás azt jelentette: erősebbek lettünk, jövőnk még fényesebben csillog. Wéber László, Szabó X. István és a többi vagongyári dolgozó pedig a jegyzésen túl, teljesítményével még erősebbé kovácsolta jövőnket, amely egyre szebb, egyre boldogabb.
