Dunaújvárosi Hírlap – 1996. január 13.
Ahol a part szakad… I.
Szeretem a Dunát. Számomra sokkal többet jelenten mint egy folyó a falu szélén. Meghatározója volt a mellette lakó, belőle élő emberek életének, szigetvilága, meredek partjai titkokat sejtettek. Télvégi olvadások jégzajlások, árvizek után nemcsak a tavaszi zsesdülés hozott újat. Amint lehetett, csónakba ültünk, s végigeveztük a partmentét észak felé Kulcsig, déli irányban Dunaföldvárig.
1940 kora tavaszán, az árvíz után a Héthercegség csúszott meg. Ez az elnevezés hét házból álló házsort jelentett a mai felső öböl partján, a meredek part alatt, amelynek vége a zsidó temetőnél volt. A megroskadt házak helyett lakóik a felső part szélén juttatott telkekre építhették új otthonukat. Ezeket akkoriban a közönséges “árvízkárosult házak” elnevezés illette, ma szalonképesen Hajós utcának hívják. Nagyon irigyeltem ottlakó pajtásaimat. Megmaradtak nekik az alsó telkek is. Csodás látvány volt, amint fel s alá közlekedtek a meredek partba vágott lépcsőkön, az itt-ott átfektetett fatörzsekről lelógó kötelekbe kapaszkodva.
A Lajos forrás környéke sokkal régebben csúszhatott meg. Itt már vad, bozótos erdő sarjadt, melyek között löszfalak, szirtek meredeztek, a vadak hazája volt ez a rész. Ember nem járta ösvények, a partoldal bokrai közül kisötétedő rókalyukakkal, sebesen rohanó nyulakkal.
1944 telén az Egyháza menti partszakasz csúszott meg. Ez nagyjából azonos a mai épületelemgyár mögötti Duna-parttal. Barátaimmal a nyár elején fedeztük fel a meredek partot, ahonnan öt-hatméteres magasságból lehetett ugrálni az alul keletkezett porhanyós földbe.
Mikor a föld már tömörödni kezdett, fentről ásóval túrtunk utána újabb mennyiséget. Négy kelet-nyugati irányba, körülbelül egy méter mélységben fekvő emberi csontvázra bukkantunk.
A pentelei embert nem nagyon zavarta a partcsúszás. Elfogadta, mert mást nem tehetett, és igyekezett a helyzetet kihasználni. Gyökeresen megváltozott a helyzet, mikor a fennsíkon vasmű és város épült. Telepítése már kompromisszummal járt. Más előnyök javára tudomásul kellett venni, hogy az a talaj, amelyre építeni kell, csak szigorú kötöttségekkel, meglehetős anyagi áldozatokkal hasznosítható. Ezek az előírások szinte tabuk voltak, így pl: meg kell akadályozni, hogy a felszínről koncentráltan, a csatornákból, vezetékekből szivárgás útján vizek kerülhessenek a talajba, azokat lehetőleg a felszínen összegyűjtve el kell vezetni. A talajvíz nem emelkedhet. A partéltől a beépítések vonaláig elegendő védőtávolságot kell hagyni, megakadályozva ezzel a partél esetleges túlterhelését. Meg kell akadályozni a vízpartok alákotrását, mivel ez a mozgásveszélyes tömegek megtámasztását szüntetheti meg. Szigorúan őrködtek ezek betartására. A vasmű területén jobban érvényre tudták juttatni az előírásokat, mint a városban, ahol a szovjet vezértervek és tervezők hatásköre már nem érvényesült.
A Szalmacell lakótelep – ma Duna sor – hely hiányában már veszélyes közelségbe került a szakadó pari széléhez. Az építés hőskorából örökölt, de még használatban lévő barakktáborok, vállalati műhelyek, kezdetleges telephelyek ellenőrizhetetlen közműveiből a talajba szivárgó vizek veszélyt sejtettek. A vasmű környezetében a talajvíz 3-5 métert, a Radarban 4-7 métert, a városi vízmű telep mellett több mim 9 métert emelkedett. Veszélyforrás lett a vasmű halnája, a salakhányó, a felső zagyülepítő tó. Továbbra is befolyásolhatatlan tényező maradt maga a természet (árvizek, hosszan elhúzódó olvadás, sok eső), amely az emberi tevékenységgel párosulva előidézhette a katasztrófát.
A vasmű halnája veszélyforrássá vált
Baljós jeleket lehetett tapasztalni már a 60-as évek elején. A radari törmeléklejtőre telepített fenyőerdőben helyenként vízfolyással párhuzamos repedések keletkeztek. A magaspart szélén lévő épületek közül néhány megrepedt, lecsúszott a Vorosilov kilátó egy része is. (Azok kedvéért, akik erre nem emlékezhetnek: az 1950-es évek végén a városba látogatott Vorosilov marsall. Erre az alkalomra a mélyépítő vállalat központi irodája mellett egy kilátót építettek azon a helyen, ahonnan az 1945-ös harcok alkalmával – állítólag – szemügyre vette a terepet Ez a létesítmény rövid életűnek bizonyult tönkretette a partmozgás.)
A tervezők felhívták a vasmű vezetőinek figyelmét erre, valamint főleg a halna területén észlelhető repedésekre és megoldást javasoltak, ami akkor kb. 40 millió forintos ráfordítást kívánt volna. Akkoriban ez még feleslegesnek tűnt, ezért semmi sem lett belőle.
1963-ban tanácsi kezdeményezésre létrejött egy városi bizottság, amely rövid tanulmányban tárta fel a veszélyt sejtető tényeket, és felhívta a figyelmet, hogy valamilyen megoldásra szükség van. A tanulmánnyal az illetékesek nem foglalkoztak. Ilyen baljóslatú előjelek után 1964. február 29-én bekövetkezett a város történetének legnagyobb méretű partcsúszása.
Aznap reggel Budapesten voltunk, így csak este értesültem a történtekről. Késő este három bőrkabátos ember kopogtatott lakásunk ajtaján, és miután azonosították, hogy a tanács műszaki osztályának főmérnöke vagyok, magukkal vittek a rendőrségre, ahol már várakoztak, illetve folyamatosan érkeztek a város és a vasmű vezetői. Jó két órai kihallgatás után – bizonyítani tudtuk, hogy előzetesen már felhívtuk az illetékesek figyelmét a veszélyre – mindenki hazamehetett.
Körülbelül 1300 méter hosszúságban a radari partszakaszon 20-25 méter szélességben nagyjából 10 millió köbméter föld mozdult meg és csúszott a Duna felé. A Dunában kisebb szigetek keletkeztek, a magaspart szélén lévő épületek a mélybe zuhantak és tönkrementek. A folyamat meglehetősen lassan zajlott, így az emberek ki tudtak menekülni: emberéletben nem esett kár.
Folytatás hamarosan!
Őri Zoltán
Korábbi cikkek a témában:
Dunaújvárosi partomlásra vonatkozó összefoglaló jelentés