Ludas Matyi – 1952. február 13.
BEZZEG SZTÁLINVÁROSBAN!
Sztálinvárosban általában minden másképpen van… Jönnek az emberek sűrű sorokban mindenfelől, ki Pestről, ki Biharnagybajomról, esetleg Vaskeresztesről. Körülnéznek, ámuldoznak egy kicsit, de azután csak azt mondják valamire:
– Bezzeg nálunk otthon, Vaskeresztesen…
Aztán elmúlik egy hónap, vagy kettő és egyszer csak megint azt mondja valamire az illető:
– Bezzeg nálunk otthon!…
– Vaskeresztesen… – egészítik ki a hallgatói az unalomig ismert szöveget.
– Dehogy – mondja erre csodálkozva a szaktárs – nálunk, Sztálinvárosban. – És roppant furcsának találja, hogy ezt neki meg kell magyaráznia.
Persze, azért itt is megkülönböztetnek őslakókat és jövevényeket. Az őslakók 17-18 hónapja dolgoznak itt, a jövevények legfeljebb 16 hónapja. A legősibb fokozatot Tárnok Béla főépítésvezető képviseli, aki azt terjeszti magáról, hogy eljött Pentelére, megállt a kukoricás közepén és köréje építették fel a várost.
Az őslakók arról ismerhetők fel, hogy a mondataikat kizárólag így kezdik:
– Mikor az öntöde helyén egy feneketlen pocsolya volt.. – A kezdők elmélázva hallgatják. Borzasztó régen lehetett ez, valamikor az őskorban, van vagy hét hónapja is talán…
A pionír-idők rég elmúltak. Hol van 1950 tele, amikor a sár felül folyt be a csizmába; a sárbasüllyedt kalocsnikat csak kétezer év múlva fogják a régészeti ásatások második ütemében napfényre hozni. Akkor még csak egy tenyérnyi kis büffé meredt ki a sártengerből, de azt is olyan nehéz volt megközelíteni, hogy teljes estét betöltő programmot jelentett egy nagyfröccs megivása az oda- és visszaúttal együtt. Ma már éttermekhez, óriási büffékhez, klubokhoz, espressókhoz vezetnek aszfaltos, kényelmes utak, de a régiek esküsznek rá, hogy olyan jóízű fröccs nincs és nem is lesz több, mint abban az apróka büffében volt. Talán azért, mert meg kellett érte harcolni a széllel, esővel, sárral.
Akkoriban gumicsizma sem jutott mindenkinek, de a lyukastalpú félcipőkben is hősiesen állták a sarat a pionírok. Csak a kiabálós Varsa János mormogta a rozmárbajusza alatt:
– Egyetlen befolyásos ismerősöm volt világéletemben: a cipőtalpam. Az most sem hagy cserben, most is befolyik. – És taposta tovább a sarat fáradhatatlanul.
Ma már persze a tréfák is mások nálunk, ma már arról szólnak, hogy mennyivel más itt, mint másutt. Például azt mondják, még a MÁV is kivételez velünk, Sztálinvárosiakkal. Mert amíg minden vonalon kétfajta osztályt járat, a mi vonalunkon háromféle kocsi jár. Van olyan, amelyikre az van írva: fapados, van olyan, amelyikre az van írva: párnás és van olyan is, amelyikre az van írva: Gyékényes. Igaz, hogy arról Pusztaszabolcsnál le kell szállni.
A konyha is kivételesen jó. Ha egy héten kimarad a rántottszelet, egyes aggodalmaskodók rosszalóan csóválják a fejüket egészen a kővetkező rántotthúsig. Ezek az aggodalmaskodók voltak azok, akik mikor a sztálinvárosi dolgozók őszinte lelkesedéssel csatlakoztak a Gazda-mozgalomhoz, kikötötték, hogy a konyha nem vehet részt ebben, és a selejtet a konyha ezután sem használja fel. Ezt a kikötést állja is az étkeztető vállalat.
Az ivással is másképpen áll a helyzet, mint máshol. Hétfőn nálunk tilos az alkohol. És így hétfőn a legmegrögzöttebb fröccskedvelő is szeretetreméltó, kedves embertársaihoz, hosszú leveleket ír haza és sakkpartnert keres estére.
Ami másutt a szombat este, az nálunk már pénteken bekövetkezik. Ez a sztahanovista határidőelőrehozás a minden második héten szabad szombati nap miatt van. Péntek este már kiürül a város. Hazautaznak a dolgozók, ki Pestre, ki Biharnagybajomra, ki éppen Vaskeresztesre és valószínűleg azt mesélik az ámuldozó rokonságnak – bezzeg nálunk Sztálinvárosban!…
FÖLDES MIKLÓS